Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1997-08-03 / 31. szám

„...HOGY SZÓT ÉRTSÜNK EGYMÁSSAL’

„Örömhíresek..

Az evangélikus egyház 1.

Dietrich Bonhoeffer, a náci koncentrációs táborban mártírhalált halt evangélikus lelkész és teológus teszi fel egyik meditációjában a kérdést: „Ki vagyok én? Igazán az vagyok, akinek mások mondanak? Vagy az, akinek magam tudom?... Ki vagyok én? Ez, vagy amaz? Talán ma ez, s holnap a másik? Vagy egyszerre mindegyik? ...Ki vagyok én? Ez az árva tépelődés gúnyt űz velem. Akárki: tied vagyok. Te ismersz, Istenem. ”

Kik vagyunk mi, evangélikusok? Azok, akiknek gondoljuk magunkat? Vagy egészen mások? Talán azok, akiknek beskatulyáztak minket évszázadokon át? Esetleg éppen az ellenkezője. Talán azok, akiknek az alapirataink (hitvallási iratok) szerint lennünk kellene. Kik is vagyunk mi valójában - a kérdés (s a válasz) nemcsak azoknak fontos, akik meg akarnak ismerni minket - testvéregyházak, érdeklődők stb. -, hanem nekünk is, akik reformátori hagyományként az állandó megújításért keressük, s újra, meg újra meg akarjuk fogalmazni az identitásunkat. Jól lehet, Isten tudja csak az igazi választ, nekünk magunknak is meg kell fogalmaznunk.

A véleményformálás és a megítélés kinek-kinek szíve joga, s ezért tiszteletben tartjuk azt is, ha egymás mellett sok kép él a köztudatban rólunk. Legjobban talán mégsem az jellemez, kinek mondjuk magunkat, s kinek mondanak az emberek, hanem az, hogy vágyunk, igyekezetünk, szívünk szerint kik szeretnénk lenni.

Evangélikusok vagyunk, evangélikusok szeretnénk lenni, azaz olyan keresztények, akik mindent az evangélium, azaz Isten szerete- tének jó híre felől próbálnak megközelíteni, s megélni. Reformátorunk, Luther Márton, ebben csak segítőtárs. A példa, mérce és erőforrás mindenekelőtt és csakis az Isten emberré lett szeretete: Jézus Krisztus.

Istentiszteletünk,

liturgikus életünk:

Az egyház életének szíve közepe az istentisztelet. Akkor is így van ez, ha sokan a XX. század végére mai .formájának kihalását, vagy. legalábbis háttérbe szorulását jósolták. Istentiszteletében (is) él az egyház, s ez igaz ránk, hitüket evangélikus módon élő keresztényekre is.

Istentiszteleti életünk gyökerei nem csupán a reformációra nyúlnak vissza. Legalább kétezer évesek. Az első keresztények példája nyomán fontosak számunkra a zsoltárok, s általában az ószövetségi Szentírás, mégis a liturgikus élet alapvető meghatározója az evangélium. A liturgiában szolgáló lelkészek az evangélium hirdetésére tesznek esküt felszentelésük alkalmával. Imádságunk kegyelemért való könyörgés és a kapott kegyelemért való hálaadás. Énekeink nem „vallásos” énekek, hanem igét hirdető dallamok, vagy Istennel beszélgető imádságok. Szentségeink (keresztség és úrvacsora) az Úrral való személyes találkozás öröm-alkalmai. Igehirdetésünk (prédikáció) sem nem ítélethirdetés, sem nem erkölcsprédikáció, hanem Isten megelőlegezett szere- tetének és bizalmának meghirdetése. Az istentisztelet döntő motívuma az áldás. Ezt kérjük, ezt éljük át együtt, s ezzel indulunk „vissza a világba”,'vissza a hétköznapokba.

Istentiszteletünk formájában és tartalmában is a közös, kétezer éves keresztény tradíciót hordozza. Az állandó alapelemek (Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus, Agnus Dei) közösek mindazokkal, akik ezeket a 20 évszázadon keresztül csiszolódott, letisztult, kikristályosodott kincseket szintén használják.

Az alapvető istentiszteleti rendet többféle módon gyakoroljuk. Ezek közül legjobban az ún. „énekverses” rend terjedt el a mai magyar evangélikusságban. Ez azt jelenti, hogy nemcsak istentiszteleteink elején, közepén és végén csendülnek fel a „korálok” (stró- fikus evangélikus énekek - gondoljunk csak Bach passióinak koráljaira...), hanem a liturgia egyes elemeire is a gyülekezet közössége korálok éneklésével válaszol.

Lehetőség van gregorián- vagy más (esetleg) mai dallamvilággal énekelt istentiszteletre is.

Ökumenikus alkalmaknál mindig észrevehetjük: különböző keresztény testvérek máskor és máskor állnak fel egy^egy.közös liturgia során. Evangélikus mentalitás és gyakorlat szerint akkor állunk fel, amikor Isten szava szólal meg: olvasmány, evangélium, áldás... S még valami, ami fontos számunkra. Megmaradt, és szeretnénk is megtartani a szokást: úrvacsoravételkor (áldozás) letérdelünk az oltárhoz: hiszen ez az egyetlen helyes pozíció Isten előtt, s úgy tartjuk, akkor a legnagyobb az ember, ha tud térdelni.

Egyházunk, gyülekezeteink,

közösségeink:

Az egyházat nem szétszakítani, hanem megtisztulásra hívni akaró reformátor, Luther Márton, az evangélium tekintélyét és a testvéri közösségét tartotta az egyház- szervezet alapjának. Ezért az evangélikus egyházi élet minden szintjén „demokratikus” rendet és felépítést láthatunk: az egyházközségek, az egyházmegyék, az egyházkerületek és az országos egyház vezetői az adott szintű presbitériumok, A presbitériumokat mindig ketten irányítják: a lelkész (magasabb szinten esperes vagy püspök) és a felügyelő. A nagy horderejű döntéseket a közgyűlések hozzák meg. Egyházunk törvényhozó testületé pedig a zsinat.

Az evangélikus egyház gyülekezeteiben él, a megyék, a kerületek s az országos egyház elsősorban nem irányító, hanem koordináló, segítő, adminisztráló szervezetek.

A helyi egyházközségek azonban - minden önállóságuk ellenére - az egy testnek tagjai, akik nem önmagukért élnek, hanem a másikért vannak. Ez többek között a közös feladatok megszervezésében, közös terhek viselésében, rendszeres találkozásokban nyilvánul meg. A szeretetszolgálat jelentős része közös munka, a sajtó, az ifjúsági szervezet, a konferenciák közös lehetőségek és feladatok. S közös kincsünk az evangélikus oktatásügy: óvodáink, iskoláink, gimnáziumaink. Ezek az evangéliumhirdetés, a misszió áldott helyei.

Szórványegyház a Magyarországi Evangélikus Egyház. Tagjai társadalmunk nem egészen 4%-át teszik ki, s közel háromszáz gyülekezetben, az országban szétszórva élnek. A kicsinység, a szétszórtság is lehet azonban áldás, ha abból „családiasság”, összetartás, egymás iránti felelősség fakad.

„Örömhíresek” - adtam címnek, az evangélikus -név szokatlan fordítását. Szeretnénk istentiszteletünkben, gyülekezeti, egyházi életünkben valóban az örömhír befogadói, élvezői, hírvivői lenni.

Hafenscher Károly (iQ.)

150 évvel ezelőtt született

D. dr. SCHNELLER ISTVÁN

a neveléselmélet és gyakorlat kiemelkedő magyarországi tudósa, egyetemi tanár, a Kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem utolsó magyar rektora

Hitelt érdemlő adatok szerint a Schneller család a 16. század második felében, 1584-ben vándorolt be Thürin- giából Nyugat-Magyarországra, és dolgozott ott annak három jeles városában, Pozsonyban, Sopronban és Kőszegen. Schneller István a Magyarországon annak idején közel három évtizede élő család 9. generációjának legidősebb tagjaként 1847. augusztus 3-án született Kőszegen. A korábban német anyanyelvű, de a generációk során fokozatosan német-magyar nyelvhasználatra váltó, és szinte a kezdettől magyar érzelmű család öt generáción át tisztes ipari tevékenységet folytatott, s csak a 6. generációtól váltott át az értelmiségi pályára. Schneller István dédapja gyógyszerész, nagyapja és édesapja 1810-től 1841-ig, illetve 1842-től 1893-ig, tehát 83 éven keresztül a kőszegi evangélikus gyülekezet lelkipásztora volt. A tizenéves fiatalember értelme az elbukott szabadságharc utáni esztendőkben kezdett nyiladozni; későbbi nyilatkozata szerint a magyarság akkori szenvedései mély nyomot hagytak lelkében.

A kőszegi és soproni diákévek után Haliéba került, ahol teológiát hallgatott az egyetemen. Összehasonlító vallástörténettel kezdett foglalkozni, de már korán felébredt az érdeklődése a pedagógia iránt. Legnagyobb hatást és egy életre szóló indíttatást a „romantikus teológus”, E. D. Schleiermacher tanai jelentették számára. '

Tanulmányai befejezése után először magánnevelőként gyarapította pedagógiai képességeit, majd 1874-től az eperjesi, 1877-tol a pozsonyi evangélikus teológiai intézet tanára, 1885-től pedig utóbbinak igazgatója lett. Közel húszesztendei itteni munkásság után nyerte el a kolozsvári egyetem pedagógiai professzori státusát 1894 decemberében. Egyetemi tanári működésével párhuzamosan az egyetem mellett működő pedagógiai intézet tanáraként dolgozott, majd 1906-tól annak igazgatójaként a pedagógusképzésben is tevékenyen részt vett. Evekig tartó harcot folytatott egy önálló Tanárképző Főiskola létesítéséért, mely végül is 1918-ban kezdte meg működését; sajnos azonban a végzetes kimenetelű háború befejezése után az oktatás ott tiszavirág-életű volt.

Schneller István közel negyedszázadig volt Kolozsvárott a pedagógiai tanszék tanára, s a háború befejezésekor az egyetem utolsó magyar rektora, amikor 1919. május 12-én a román hatóságok az egyetem működését felfüggesztették. A családi hagyomány szerint csak az erőszaknak engedve adta át az egyetemet az idegen hatóságoknak, mely erőszak akkor még úgy nyilvánult meg, hogy a román főtiszt udvariasan Schneller István vállára téve kezét foglalta le az egyetemet. - Az utolsó doktorrá avatási beszédében mondta: tyAz egyetem falait elvehették, de az egyetem szellemét, a gondolkodás szabadságát, a minden hatalmon győzedelmeskedő IGAZSÁGOT soha senki el nem veheti!"

Schneller István nevelésének középpontjában a személyiségfejlesztés pedagógiája állt. Mindig azt hirdette: „A szeretet nyitja meg a növendék szívét. ” - „Nagy tudású, éles eszű tudós volt, de mindenekelőtt a szív embere - írja Kemény Gábor AZ EGYSZERŰSÉG ÚTJA című könyvében - szelíd jézusi egyéniség volt, a szeretet nála természettől adott volt.”

1919-ben a kolozsvári professzorok többségével együtt neki is el kellett hagyni a várost, és 1920 áprilisától Bundán folytatták az oktatómunkát. Többekkel együtt-nagy szerepe volt abban, hogy a Kolozsváron megszüntetett magyar egyetem Szegeden talált otthonra. Schtfeöernek - mint a menekülő egyetem píorektorának - jétentős szerepe volt abban, hogy e kényszerű költözködés ellenére a legtöbb tanár kitartott az egyetem mellett. 1923 végéig, majd’ 76 éves koráig a Szegeden működő kolozsvári egyetem pedagógiai professzoraként és a tanárképző intézet igazgatójaként működött. Hidományos munkásságát nyugdíjazása után is folytatta: tanulmányokat publikált, tudományos ülésekerfvéttrészt. Hosszú és tevékeny életének fonala 1939. január 24-én szakadt meg. Január 27-én volt a temetése a Farkasréti temetőbén, ahol Raffay Sándor, akkori evangélikus püspök búcsúztatta^^/

Gyászjelentésében többek között ez áll:

„Rendíthetetlen hazafiúi érzése, mély vallásossága s a tudós professzor hivatásáról vallott felfogása a kötelességteljesítésen alapuló szabadság gondolatában nyert végső értelmet. Lényének a tudományos meggyőződés hajlítha- tatlan követése adta meg a méltóságot, az igazság szüntelen keresése a lélek tisztaságát, Istenbe vetett hite az alázatosságot, családi élete a boldogságot. Egész élete pedig a krisztusi szeretet elvében nyert végső beteljesülést.”

*

Megemlékezések ez év folyamán:- 1997. augusztus 3-án a kőszegi evangélikus templomban a reggel 9 órás istentiszteleten emlékezik meg a gyülekezet lelkésze, Ittzés János a 150. évfordulóról,- augusztus 3-án vasárnap 13 órakor a családtagok és barátok emlékeznek rá a Farkasréti temetőben lévő sírjánál (6/3 parcella, 9-10. sor),-augusztus 17-én Kőszegen a délelőtt 9 órás istentisztelet végén a gyülekezet lelkésze és a család doajenje tart megemlékezést,

kb. 1/211-kor a róla elnevezett utca elején lévő emléktáblánál koszorúzási ünnepségre kerül sor,

kb. 11 órakor a kőszegi Tábornok Házban lesz a Schneller István életét és munkásságát bemutató kiállítás megnyitása, ahol dr. Pukánszky Béla, a Szegedi József Attila Tudományegyetem Pedagógiai Tanszékének docense tart előadást Schneller Istvánról,-1997. szeptember 4-én az írországi Maynooth egyetemi városban megrendezésre kerülő Nemzetközi Pedagógiai Konferencián mint meghívott előadó, ugyancsak Pukánszky Béla tart előadást Schneller István életéről és munkásságáról,

i 1997. november 7-én az MTA Neveléstörténeti Bizottsága védnöksége mellett a Szegedi József Attila Tudományegyetem a Szegedi Akadémiai Bizottsággal közösen tart emlékülést Schneller István születésének 150. évfordulója tiszteletére.

Evangélikus Élet 1997. augusztus 3.

„HARMAD- ÉS NEGYEDÍZIG”, avagy HA + DE

Zord, sőt kétes igazságú fenyegetésként él a vallási köztudatban 2Móz 20,5-ből az istenszobor készítését tiltó parancsolathoz fűződő „ellenállási záradék”: „Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig.” Itt aztán kihuny az emlékezet vagy a jól informáltság, s helyére betolulhat a borzongó ellenérzés, hiszen „ez borzasztó”, s Ezékiel (18,1-3) épp az ilyes gondolkozást hárítja élénkén. Csakhogy az elfelejtett folytatás így hangzik: „...HA gyűlölnek engem!” Ha tehát az utódok „haladó hagyományként” tovább viszik az atyák és anyák vétkeit, persze hogy a következményeket is a nyakukba rántják. Nincs benne szívünk csalárdsága egy ilyen „kis” felejtésben? Hiszen csak két betűt, illetve egy nyúlfarknyi feltételes mondatot kell törölni ahhoz, hogy zavar és rossz érzés, netán megbotránkozás legyen a komoly intelem nyomán. Egyébként érdekes, hogy ahol valami közösségi tévma- gatartást, lelki torzulást, életnyomorító egyoldalúságot adnak tovább (akaratlanul, de felelőtlenül is), amit aztán a megterheltek szinte továbbvernek átokként a következő nemzedékre, az úgy magától csak 3-4 generáció múltán enyhül úgy-ahogy, átlagos esetben.

Holott mi áldást örökölni vagyunk hivatottak, kell tehát ez a súlyos intés, mert ránk fér! A modern lélektan is arra tanít, hogy a szülők (vagy lelkivezetők) meg- emésztetlen s elfojtott problematikája - mikor, hogyan s milyen

mértékben - „áttelepszik” az utódokra. Azt ne higgyük, hogy elfogadható kifogás, ha „visszamutogathatunk” elődeinkre! Ide átoktörők kellenek.

Olvassuk azonban tovább 2Móz 20,6-ból, amit szintén könnyen töröl a közfelejtés: „DE irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat!” Ezt a ragyogó ígéretet kellene jól emlékezetünkbe vésni! Hiszen Isten szeretetből parancsolja azt, ami javunkra szolgál, mivel önmagunktól is meg akar védeni, mert magunknak tudunk vakságunkban a legüzembiztosab- ban ártani. Talán az orvosnak teszünk szívességet, ha méltóztatunk követni tanácsát, s pl. bevenni az orvosságot? Talán Isten „érdeke”, hogy engedelmeskedjünk neki? S akkor esetleg még nekünk jár ezért valami jutalom? Mintha egy repülőtársaságtól mi kérnénk pár száz dollárt, hiszen voltunk szívesek bizalommal igénybe venni szolgáltatásaikat New Yorkig és vissza. Megáll az ész - ha van. Mert esztelenségünkben gyermeteg módon egy kényelmi-kiszolgáló Mindenhatót óhajtanánk leszerződtetni vallásosságunk díjazására - ha nem bevallottan, de hő vágyaink mélyén mégis. Ez az ősinfan- tilizmus, mely nem hiába fölfedezetlen, de jócskán bele is ront az életünkbe. S erre még netalán azt is mondjuk, hogy üldöz a balsors...

A szeretni-gyűlölni ellentétpárról is meg kell említenünk egyet- mást. Mint bibliatudósok kimutatták, ez a logikai szintet megelőző, több ezer éves múlt érzelmi-indulati alapviszonyulása, ösztönös reagálása bármire, az elfogadás/ked- velés/kívánás, illetve elutasítás/alá- rendelés mikor milyen hőfokú kifejeződése. Ezzel összhangban kell(ene) e két fogalom héber és görög megfelelőit értelmezni, s lehetőleg az adott szövegkörnyezet összefüggéseibe illően, árnyaltan fordítani, hiszen a merev, betű szerinti fordítás gyakran a leggyengébb, mert színtelen, lapos; kevesebbet érzékeltet az eredetinél! (Ezt mint szakfordító nyomatékkai állíthatom.)

Ez az ellentétpár szerepel például az Ószövetségben, amikor - többnejűség esetén - a kedvesebb meg a kevésbé kedvelt feleségről beszélnek: lMóz 29,31.33; 5Móz 21,15; 22,13. „Istent gyűlölni” az engedetlenséget is jelentheti. Sokan nem „gyűlölik” Istent, hanem egyszerűen semmibe veszik, vagy „csak” háttérbe állítják. Mt 6,24 fordítása kifejezőbb volna így: Senki sem szolgálhat két úrnak, mert ha az egyikhez húz a szíve, a másikat szükségképpen kevésbé tiszteli stb. (Hasonlóképp egyes külföldi fordítások.) Istent szeretni: Őt mint vezérlő-szerető Atyánkat természetes ragaszkodással mindennél fontosabbnak tekinteni. Ez nyitja meg az áldás csatornáit. Ilyen egyszerű ez? Voltaképpen igen. Csak ne felejtsük el az olyan rövidke szavakat, mint a HA és a DE.

Dr. Bodrog Miklós

TANÉVZÁRÁS A TEOLÓGIAI AKADÉMIÁN

(Folytatás az 1. oldalról) telmes embernek meg kell szereznie, ez gyakorlás és tanulás eredménye, amihez idő és csend kell...” „Melanchthon az emberi problémákhoz is tudósként közelített. Posztillás könyvében fájlalja azt a durva hangot, amely a teológusok vitáiban tapasztalható, és megállapítja, gyakran a legtanulatlanabbak lépnek fel embertelen keserűséggel a tanultabbakkal és szerényebbekkel szemben. Az egyházban nem így kellene lennie, mondja, hanem valamelyest szeretetben kellene egymással beszélni és az egyetértést előmozdítani.” Foglalkozott beszédében azzal is, mit jelfent az egyetemi lét, milyen elvárásoknak* kell megfelelnünk... Melanchthon nem a könyvek vagy tudás mennyiségét, hanem az emberi tényezőt hangsúlyozta, amelyet mi hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. Veszedelmesnek tartja Melanchthon, ha az ember az értelmét nem használja, nem gyakorolja, mert az ilyen ember eltompul.

„Az evangélikus teológia tudományos művelésének nagy esélye és felelőssége van, nemcsak az evangélikus egyház szolgálata, hanem a magyarság szempontjából is. Teljességében felmérhetetlen, hogy a keresztyén teológia és benne az evangélikus teológia is mennyire alakította a mi kultúránkat, nélküle egészen más lett volna és nélküle egészen mássá lenne... Olyan társadalomban élünk, amelyben újra nagy szerepe van a vallásnak és vallásosságnak. A teológia tudományos igényű kritikai funkciójára is szükség van, hogy ne csak a személyes meggyőződések -hitelessége,„hanem az értelem érvei hassanak.”

„Legyen világító példa az ötsfáz éve született Melanchthon, aki humanista volt és reformátor, tudós és teológus, teológus és hívő, tanító és az evangélium hirdetője, mert a különböző fogalmakat nem összekeverte, hanem megkülönböztette, és éppen ezért sokaknál jobban tudta, mi az értelme Isten

igéjének” fejezte be beszédét a rektor.

A teológiai tanulmányok befejezése után megkapták okleveleiket a végzős hallgatók.

Aradi György Bencs Zsuzsanna Bihari Judit Blatniczky János Joób Máté Kőháti Dorottya Krska Mária Kuntz Nóra Kutyej Pál Marossy Attila Sánta Anikó Skorka Katalin Szmolár Attila.

'Nevükben Blatniczky János mondott búcsúszavakat.

Dr. Frenkl Róbert országos felügyelő köszöntötte az ünnepi ülést és a végzős hallgatókat.

A teológusok énekkara és fúvóskara és Finta Gergely az orgona mellett szolgált az ülés során.

T.

„A Magyarországi Evangélikus Egyház nyugdíjas lelkészek, lelkész házaspárok, illetve nyugdíjas egyházi alkalmazottak részére Nyugdíjas Otthpnt hoz létre az olyan idős volt egyházi alkalmazottak lakhatásának és ellátásának biztosítására^ akfkerre személyi körülményeik miatt önállóan nem képesek.

Az otthon egy- és kétszemélyes lakrészekből (20 m2 szoba, előszoba, fürdőszoba, fozőfülke, erkély) áll. Valamennyi lakó rendelkezésére állnak a közös helyiségek (társalgó, ebédlő, mosó-vasaló helyiség stb.). Állandó orvosi szolgálat biztosított, szükség esetén pedig kórházi kezelésről is gondoskodnak. Az otthonban - külön megállapodás alapjánr^Tmpi háromszori étkezést lehet kérni. A lakrész használatáért, közüzemi,díjakért a lakó havi térítést köteles fizetni - előzetes megállapodás szerint.

Az otthonba való felvételt kérni kell. A kérelemben közölni kívánatos a személyi körülményeket (egészségi,állapot, havi nyugdíj, családi állapot stb.). Meg kell jelölni, hogy a lakrész igénybevételi díját milyen módon kívánja teljesíteni. Ennek összegét az Intézmény külön Bizottsága határozza meg. Felvétel esetén külön szerződés részletezi a beköltözés feltételeit.

Az ütembe helyezési időpont: 1997. október 1.

Kérjük azoknak a lelkészeknek a jelentkezését, illetve a jelentkezettek megerősítő döntését ez év augusztus 31-ig, akik az otthonba való elhelyezésüket kérni kívánják.”

* *

így szól az Ur:... én mondom, rakják le a templom alapját...

Ez az ige olvasható azon a meghívón, mellyel a Hévízen evangélikus-református templom alapkövének megáldására kaptunk meghívást.

Csodálatos kegyelem, hogy a már 1940-ben kijelölt telken - melynek építését a háború vihara és az azt követő évtizedek hulláma elsodorta - most mégis valóság lehet a templom felépítése.

Az Úr csodásán működik, de útja rejtve van... A kicsi, helybéli, maroknyi testvérgyülekezet vágya, reménye nem halványult el, érezte hiányát az Isten házának. Hévíz idegenek számára is igen kedvelt és látogatott gyógyfürdő. A város lakói, de lelkészeink is érezték a templom, a lelki gyógyulás igazi házának hiányát. Bár a kórház adott engedélyt az istentiszteletek megtartására, de ha rendezvényük volt, máshová tereltek. Előfordult, hogy a parkban tartottunk istentiszteletet.

1994 pünkösdjén Hévíz város önkormányzata építési telket adományozott a két felekezet közös tulajdonába. A kicsiny csapat anyagi áldozata és a jószívű bel- és külföldi adakozók hozzájárulása csak az alap, a fundamentum megépítésére volt elegendő. 1995-től ismét kemény gyűjtési munkával

Ézs 44,28

telt el a református, evangélikus gyülekezet tagjai között az idő. A hévízi kórház kultúrtermében megtartott istentiszteleteken lelkésznőnk minden alkalommal kérte a hívek adakozását, imádkozó szeretetét, hogy álmunk valóra váljon, mielőbb felépülhessen templomunk. Istentiszteleteinken az ország minden részéből beutalt betegek, felekezeti hovatartozás nélkül is részt vesznek, kérte, sétáljanak el templomunk alapjához, mondjanak el egy fohászt, kérjék Isten áldását, segítségét az építkezés folytatásához.

Leírni sem tudom, milyen örömmel mentem az alapkő megáldására. Ragyogó napsütésben nagyon sokan gyülekeztünk össze kerítésen kívül-belül. A szabadtéri istentiszteleten Smidéliusz Zoltán evangélikus esperes és Lukáts András református espereshelyettes hirdette az igét. A szabadtéri oltárnál mondott hálaadó prédikációt, a hangosító mindenki számára hallhatóvá, tolmács segítségével a német és osztrák vendégek számára is érthetővé tette. Meghatódva néztem és hallgattam, ahogyan a vendégként érkezett négy evangélikus lelkész, az ádventista lelkész egy-egy igével kérte Isten áldását a templom felépülésére, Nagyné Szeker Éva evangélikus és Kuti Géza keszt- hely-hévízi lelkészeinkkel közösen.

Az egyházmegye nevében Nagy- bocskai Tamás felügyelő meleg hangú köszöntő szavakat mondott. Képviseltette magát a helybéli római katolikus egyház is. Hévíz vá- ros polgármestere, Vértes Árpád is Isten áldását kérte templomépíté; sünkre, és segítségét ajánlotta fel. A Thpolcai Zeneiskola növendékei fúvós hangszereiken Haga Kálmán vezetésével egyházi énekeket adtak elő, és Berki Szilárd Reményik Sándor Kövek Zsoltára című versével tette még emlékezetesebbé ez ünnepi alkalmat.

A Bíbó-gimnázium tornatermében, szeretetvendégség keretében folyt a kötetlen beszélgetés, ahol a német, osztrák, magyar és különböző nemzetiségű és vallású testvérek szeretettel, bizakodással és reménységgel beszélgettek a hévízi templom felépítésének szükségességéről. Lelkemben csodálatos emlékekkel tértem haza az ünnepségről, Isten áldását kértem és kérem e nehéz, de nemes cél érdekében végzett csodálatos munkához. Legyen áldás a két lelkész fáradságot nem ismerő törekvésén.

Burghardt Eta presbiter