Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1997-12-07 / 49. szám

Evangélikus Elet 1997. december 7. Emlékezés a miskolci Evangélikus Tanítóképző alapításának 150. évfordulójáról A Tiszai Evangélikus Egyházkerü­let 100 éven át tudta fenntartani fiú ta­nítóképzőjét. Erről Miskolcon 1997. október 25-én emlékeztek a még élő tanítványok és hozzátartozók. Az 1947-ben ünnepelt 100. évfor­dulón Lehoczky Egyed lelkész és pe­dagógiatanár emlékezett az első év­századra. Beszédéből idézett a volt diákja, Kisgyörgy István. Hozzáfűzte, hogy az 1948-as államosítást, az 1950-ben történt megszüntetést a Th- nár úr nem sokkal élte túl.- „1838-ban a rimaszombati kerü­leti közgyűlés tárgyalta Némethy Pál miskolci igazgató és Hunfalvy Pál in­dítványát, hogy önálló evangélikus tanítóképzőt alapítsanak. Az eszme testté lett, és 1847. február elején meg lehetett nyitni Nyíregyházán az evangélikus tanítóképzőt. Azonban a következő évben kitört a szabadság- harc, s a nagy üggyel-bajjal felnevelt intézetet elsodorta. 10 év múlt el, míg ismét sikerült az intézetet másodszor is megnyitni 1858 novemberében Nyíregyházán. A rövid virágzás után hanyatlásnak indul az intézet. 1872-ben már csak 5 tanítványa van. Tapasztalható, hogy az intézet Nyíregyházán nem életké­pes. Az új püspök, Czékus István fog megmentéséhez. Eperjesről az ősi Kollégium tesz ajánlatot a képezde befogadására. Tímáraival, a többi kollégiumi tanárral teljes paritást él­vez, s beillesztett része lesz a Kollégi­um szervezetének. Nagy szerencse, hogy Zelenka Pál miskolci lelkészből olyan főpásztor lesz, aki főleg a taní­tóképzéssel törődött. 1890-ben négy évfolyamú lesz, és saját gyakorlóis­kolát kapott. A jövő szempontjából kedvező ki­látások voltak, hogy az új intézetre és internátusra államsegélyt kapjon. E reményeket tönkretette a hirtelen ki­tört első világháború. A tanárok be­vonultak katonának. A háború ka­tasztrofális végén a keleti szlovák egyházkerület az eperjesi egyházi tanintézeteket csak szlovákul hajlan­dó működtetni. így a tanítóképzőnek is új otthont kell keresni, ahol tovább szolgálhatja a magyar kultúrát és művelődést. A fáradhatatlan, energikus Gerhardt Béla igazgató a menekülő intézetnek Miskolcon talál mene­dékhelyet. A tanári kar 1920-ban a húsvéti szünet után Miskolcon kezdi meg működését, ahol a legnagyobb segítőkészséggel találkozott: A volt Kun József utcai áll. elemiben kapott 4 tantermet és 1 tanári szobát. Ide­gen környezetben, felszerelés nélkül kényszerű vendégként fejti ki nevelő tevékenységét. 1929-ben forduló­ponthoz jutott, mikor Miskolc és az egyházkerület támogatásával saját hajlékot épített. Annyi év vándorlása után most már otthon érezhettük magunkat. 10 év rohamos fejlődés következik. Az új igazgató, Molitor Gusztáv alatt új tantermeket, majd tornatermet építettünk. A tanulóse­reg állandóan gyarapodott. Abban a nagy versenyben, mely 1938 táján a tanítóképző-akadémiákért folyt, in­tézetünk is esélyes. Sajnos, a II. világháborúban Mis­kolc is a romlás és példátlan kataszt­rófa színhelye lett. Intézetünk részint a háború, részint a katonai lefoglalás következtében igen súlyos, szinte pó­tolhatatlan károkat szenvedett. 1946 áprilisában csak töredékét kaptuk vissza vagyonúnknak. És most - 1947-ben - itt állunk egy évszázad végén ismét leszegényedve, forrásainkban megfogyatkozva, egy ismeretlen jövő előtt. De bízunk Is­ten világkormányzó hatalmában és gondviselő kegyelmében!” Kisgyörgy István Mint fogadjalak téged... (141. ének) A középkorban, mikor még nem volt kérdéses a vallási hovatartozás, a kereskedők egy részének kivételével minden vállalkozó keresztyén volt. így a templomokat tervező és felépítő épí­tőmesterek, a padokat művészien elké­szítő ácsok és asztalosok, de az ostya­sütő kisiparosok is. A településen, és így a gyülekezetben is tekintélyük volt a jó iparosoknak. Legtöbbször külön helyük volt a templomban, egyes váro­sokban egészen századunk közepéig. Természetesen az egyház mindig szá­mított a gazdagabb tagjaitól jövő na­gyobb anyagi támogatásra. Ha Brassó­ban járunk, ma is díszei a Fekete Tfemp- lomnak azok a szőnyegek, melyeket a szász kereskedők egy-egy sikeres üzlet után az egyháznak ajándékoztak. Más gyülekezetben harang, vagy díszes kegy­tárgy adományozásával írták be nevü­ket az áldozatos egyháztagok az eklé­zsia történetébe. Manapság nem egyértelmű hazánk­ban a „vállalkozói” tevékenység meg­ítélése. Sokan, különösen a kötött munkahelyen bérből és fizetésből élők gyakorta így nyilatkoznak róluk: „Könnyű nekik”. Mások csak a poten­ciális „szponzort” látják bennük, mert hiszen „mi egy vállalkozónak az a pár tízezer forint”... Aránylag kevesen lát­ják azt a nagy bizonytalanságot, ami­ben nekünk, nem feketéző, a szó való­di értelmében vett vállalkozóknak meg kell találnunk a helyes döntést az adott piaci helyzetben. Ehhez próbál meg segítséget nyújta­ni a németországi székhelyű Initiative („Kezdeményezés”) egyesület. Szerve­zésükben 1997-ben immár két alka­lommal folyt előadás kis- és középszin­tű evangélikus vállalkozók számára Budapesten, a Rózsák terén levő evan­gélikus kollégiumban. Maga az egyesü­let teljes neve németről magyarra for­dítva sok mindent elárul: Kezdeménye­Keresztyén vállalkozók találkozója zés az Evangélikus Felelősség Ösztön­zésére Közép- és Kelet-Európábán. És ezzel bizony ráébreszti egyházunkat ar­ra is, hogy nemcsak a szegények és el­esettek szorulnak gyámolításra', de az „új életet kezdő” vállalkozók is. Az egyesület a gyámolításnak szakmai módját választotta a régióban, nem vé­letlenül Magyarországgal kezdve, hi­szen itt a leggyorsabb a gazdasági át­alakulás. Milyen témák is kerültek elő a sze­mináriumokon: volt szó az üzletkötés mechanizmusáról, az üzleti partner megnyeréséről, a tárgyalás vezetéséről, az adott kínálatunk bővítéséről, sok­szor a magyar aktuális problémákat is beleértve. Az áhítattal kezdődő trénin­gek délelőtt előadással, délután pedig irányított beszélgetéssel folytatódtak. A foglalkozásokat dr. Otto Strecker és dr. Claus Kulich egyetemi tanár tartot­ta szinkrontolmácsolással. Az Initiative egyesület első közgyű­lése 1997. november 7-9. között zajlott a németországi Halle városában. A mintegy 140 résztvevő fele Németor­szág evangélikus üzletembereiből, va­lamint lelkészekből és gazdasági veze­tőkből (bankigazgató, egyetemi tanár, közgazdász) állt. A másik felét a kö­zép- és kelet-európai protestáns egyhá­zak delegátusai alkották. így megis­merkedhettünk cseh, lett, lengyel, észt, szlovákiai, romániai, valamint ukrán vállalkozókkal és lelkészekkel. Mit tudhattunk meg az előadások­ból? Mindenekelőtt azt, hogy a néme­tek nagyon készülnek az Európai Uni­óra. Térségünkről igen pontos infor­mációkkal rendelkeznek, és hazánkat tartják a leggyorsabban felzárkózó or­szágnak. Ugyanakkor az egyes ténye­zők elemzésekor minden esetben rá­mutattak az egyes hiányokra - még a német országrészek közötti eltérések esetében is. Hallhattunk az Unió pénz­nemének, az Euró-nak a bevezetésé­ről, mely 1999-re várható, egyelőre az egyes országok valutájával párhuzamo­san használva. Mi itt a keresztyén felelősség? Min­denekelőtt a társadalom egészséges egységének a megtartása. Gyülekeze­teinkben pedig a rászoruló „vállalko­zók” megfelelő gondozása, akár azzal is, hogy javasoljuk neki: jelentkezzen a következő szemináriumokra a Külügyi Osztályon (1088 Puskin u. 12. Tel./fax: 266-5532). ifi. Káposzta Lajos Gerhardt Pál ádventi éneke az evangélikus énekeskönyv egyik legdrágább gyöngyszeme. Míg Gerhardt más énekeit csak később vették fel az énekeskönyvekbe, ez az ének már Gerhardt idejében gyorsan elterjedt. Míg a többi éne­keit rendszerint lerövidítették, megváltoztatták - ezt mindig rövi­dítés nélkül énekelték. Érdekes, hogy a nagy zeneszerzők milyen szerények voltak énekeikkel kap­csolatosan. Rist János például so­hasem engedte meg a maga gyüle­kezetében, hogy az istentiszteleten valamelyik énekét énekeljék. Gerhardt Pál pedig sohasem adta ki énekeinek gyűjteményét. Éne­keinek gyűjtője és kiadója Crüger volt, aki Luther mellett az evangé­likus egyház legjelentősebb dal­lamszerzője. Wilhelm Nelle énekünket így osztja fel: 1-4. v. túláradó hála sza­va az Úr felé. 5. v.: vigasztalás sza­va a szorongó szívnek. Tehát hála és vigasztalás formájában beszél arról, amit Krisztus cselekedett ér­tünk. Erről nem is lehet szárazán, elvontan, „tárgyilagosan” beszélni. Krisztusnak fáj az ember nyomo­rúsága, emiatt jött el, tehát merő szeretetből (4. v.). Gerhardt hálát ad, mert Krisztus csodálatosan szeret, de vigasztal is, mert szíve mélyéig átérzi az ember testi és lel­ki nyomorúságát. Az eredetiben külön versszak szól a bűnbocsánatról. Jézus elfe­dezi a bűnt a maga szeretetével. A gyönyörű énekből idézzük a vi­gasztaló tartalmú 5. versszakot: „Vésd ezt szívedbe mélyen, Te bánkódó sereg! Túl csillagtalan éjen A hajnal kö­zeleg! Ne csüggedj, Segítséged Ott áll aj­tód előtt, És megvigasztal téged, Ha bebo- csátod Őt” Gáncs Aladár Mit tudhatunk erről a napjaink­ban népszerűvé vált karácsonyi hír­nökről, erről a szép ádventi jelkép­ről? Honnan ered az ádventi koszo­rú? A legkorábbi leírása szerint 1840- ben J. H. Wiehern evangélikus lelkész imatermében felfüggesztett egy sze­kérkereket, s rajta minden nap egy gyertyával többet gyújtott meg, és a falakat fenyőgallyakkal díszítette. Később a kereket koszorúvá alakí­tották a köréje font fenyőgallyakkal. Lukács László néprajzkutató arról ír, hogy Észak-Németországban az 1870-es években egy evangélikus lel­kipásztor karácsonyfát állított fel ád- vent első vasárnapjára, amin minden ádventi vasárnapon egy gyertyával többet gyújtott meg. Később ezt zöld ágakkal font koszorúval helyettesí­tette. Ugyancsak másik korai leírás az 1860-as évekből a legnagyobb ber­lini árvaházból tudósít függesztett gyertyás koszorúról. Az ádventi koszorú tehát a múlt század végén evangélikus északnémet vidékről indult hódító útjára, először a katolikus délnémet, majd az oszt­rák területek felé. Terjedésében az egyház és iskolák is közreműködtek. Az ádventi koszorú Ausztriában az I. világháború után még csak a városokban, a II. világhá­ború után már mindenütt ismerték az ádventi koszorút. Hazánkban csak a közelmúltban, az 1980-as években vált mindenki számára közismert jel­képpé, s ebben a virágüzletek igen nagy szerepet játszanak. A koszorú anyaga, nagysága igen változó. Növényi alapanyagból, pl. fenyőből, szalmából éppúgy készül­het, mint kerámiából, porcelánból, műanyagból. Általában koszorú for­májú, melyre négy gyertyát erősíte­nek. A gyertyák gyakran színesek, akárcsak a koszorút függesztő szala­gok, melyek néha a liturgikus színhez alkalmazkodva lila színűek. Az ád­venti koszorút felfüggesztik, vagy ol­tárra, asztalra helyezik, és ádvent va­sárnapjain mindig eggyel több gyer­tyát gyújtanak meg rajta. Karácsony­hoz közeledve így erősödik a fénye. Az alábbiakban a rövid kérdőív ar­ra szolgál, hogy aki kedvet érez, vála­szoljon, és úja meg, hogy hol és ho­gyan találkozott adventi koszorúval 1997-ben? * Hiedelemvilág Pápua Uj-Guineában Ősi hitek útvesztőjében 2. Európa társadalmait évezrede­ken át tartó vándorlás, harcok, megszállás, leigázás és leigáztatás, békekötések, meghatározott föld­rajzi és éghajlati tényezők alakítot­ták. A vándorló, majd letelepedő népek állandó hatással voltak egy­másra, s többségük fokozatosan el­fogadta a keresztyénséget. Új-Guinea szigete hazánk terü­leténél majdnem pontosan tízszer nagyobb. Ázsiától délkeletre, Ausztráliától északra, az Egyenlí­tőtől kissé délre helyezkedik el. A Csendes-óceánnak olyan területén fekszik, ami mindig is kívül esett minden hajózási, kereskedelmi út­vonalon, s az utazók hacsak tehet­ték, messze elkerülték partjait har­cias, vad emberevő hírében álló la­kossága miatt. így történt, hogy a sziget keleti felén, a mai Pápua Új- Guinea területén élő, mintegy 720 törzs többsége - akik a járhatatlan őserdők és hegységek miatt egy­mástól is elszigetelődtek - évezre­deken át úgy élte életét, hogy sej­telme sem volt a világ többi részé­ről, fejlődésüket, életmódjukat, hi­tüket kizárólag a megélhetés, a ter­mészet és a szomszédos törzs eset­leges támadása befolyásolta. Ért­hető tehát, hogy a csakis maguk alakította kultúrájuk, hiedelemvi­láguk elmélyült, megkövesedett, s létrejött egy befelé forduló, a külső világ felé ellenséges, széttagolt, törzsi társadalom. Amilyen sokféle törzs és nyelv létezik itt, olyan sok törzsi vallás található. Nem a részleteket, de közös jellemzőiket szeretném most kiemelni. Vallásos ismeretek Míg nekünk, európai emberek­nek a tudást a technikai képzett­ség, irodalmi jártasság, olvasottság, műveltség jelenti, az ősi új-guineai szemlélet szerint a legfontosabb tudás a törzsi vallás, szellemek és rituálék ismerete. Nem választják szét a napi teendők végzését a hit­világuktól. Bármit tesznek, halász­ni indulnak vagy harcba készülőd­nek, meghatározott szertartások keretében természetfeletti erőket hívnak segítségül. A szellemvilág elkülöníthetetlenül együtt létezik mindennapjaikban a fizikai való­sággal. Világkép A melanéziai világkép két részre osztható: 1. A látható, tapintható környe­zet, mely magában foglalja az em­bereket, állatokat, növényeket, a természet más elemeit. 2. A láthatatlan, természetfeletti erők, az ősök szellemei, lelkek, is­tenek, démonok. Ezek általában lenn tartózkodnak a földön, együtt az emberekkel. Egy barlang, furcsa formájú kő, forrás, vagy terebélyes Falubeliek egy csoportja Tüam szigetén Ezek után azt remélnénk, hogy a keresztyénség is éppen ilyen in­tegrált, szerves része lett és lesz életük minden területének. Saj­nos, a gyakorlat azt bizonyítja, hogy sok megtért ember számára a keresztyénség gyakorlása egy­fajta „vasárnapi rituálé”, nem pedig a hétköznapok szerves része. S vajon nem azért van ez így, mert mi, európaiak dolgoztuk ki számukra a mintát „vasárnapi ke- resztyénségünkkel”? (Fotó: Bálint Z.) fa, egy hegycsúcs nem csupán egy­szerű természeti képződmény, ha­nem jó vagy gonosz szellemek bú­vóhelye. Ilyenformán tehát azt mondhatjuk, hogy a láthatatlan vi­lág része a fizikai valóságnak. Remélem, senki nem fogja nem ideillőnek gondolni a példát, mely- lyel Zoltán találta szemben magát néhány hónapja. A népesség sza­porodásával elengedhetetlenül el­jött az ideje a mellékhelyiségek építésének a falvakban is. Ez az egészséges ivóvíz biztosításának alapfeltétele, egyébként a szennye­ződést ugyanabba a patakba mossa az eső, amelyből isznak. Ezért Zol­tán erősen szorgalmazta egy erre irányuló project indítását, de a Markham folyó völgyében megle­pő indokkal utasították vissza. „A kis házikó a környék összes szelle­mének kedvenc gyülekezőhelyévé válna. S ezt, ugye megérted, hogy senki sem szeretné?” De a „Masalai”-ok, a bozót szel­lemei emberi formát is ölthetnek, s emberfeletti erővel rendelkeznek. A napokban mesélte el egyik asszony ismerősöm, hogy a kertjé­ből hazafelé menet egy bozótos te­rületen átvágva egy embert vett észre. Mikor jobban szemügyre vette, látta, hogy csak egy fej van ott, test nem tartozik hozzá. Ez a fej fölfelé nézett, s hangosan mor- gott. „Biztos, hogy egy Masalai volt - fejezte be mondanivalóját mert ott helyben földbe gyökere­zett a lábam, sokáig egy lépést sem tudtam tenni.” Hosszasan elbeszélgettünk, ke­resztyén szemszögből igyekeztem megvilágítani az esetet. Vigyázni kell, hogy a merőben más szemlé­let hallatán az illető be ne zárkóz­zon. Ezek után világos, hogy ez a vi­lágkép mennyire különbözik a mi istenhitünktől. A mi teremtő, min­denható Istenünk létrehozta a vilá­got, alkotásai körülvesznek ben­nünket, de 0 maga földi szem szá­mára láthatatlan. Áthághatatlan szakadék választ el minket fizikai­lag Tőle. Adja Isten, hogy európaiak és új- guineaiak egyaránt helyesen érthet­nénk meg és tapasztalhatnánk Iste­nünk jelenlétét életünk minden per­cében, tevékenységében. Bálintné Kis Beáta A következő kérdésekre kérjük a választ: Az adatszolgáltató neve, szü­letési éve. A leírás helyszíne (város-, községnév). Szokás-e otthon ádventi koszorú állítása? Amennyiben saját készítésű, kérjük az ádventi koszorú leúását (anyaga, mérete, gyertyák színe, díszítés módja stb.), ha lehet­séges, küldjék be a fényképét. Kér­jük, írják le, hogy a lakásban hol he­lyezkedik el és hogyan (függesztve, állítva). Fűződnek-e családi szoká­sok ádventi vasárnapokon vagy ád­vent más napjain az ádventi koszorú­hoz (pl. meghatározott időben gyer­tyagyújtás , imádság, éneklés, közös étkezés? Visznek-e ádventi koszorút az is­kolába, osztálytermekbe? Kinek a feladata az ádventi koszorú beszer­zése, illetve elkészítése? Kérjük a ko­szorú leúását, lehetőség szerint a fényképét. Az osztályterem mely ré­szén és hogyan helyezkedik el? Fű­ződnek-e hozzá szokások (gyertya- gyújtás, éneklés stb.)? Visznek-e ádventi koszorút a templomba? Kinek a feladata? Hová helyezik el (oltárra, csillárra stb.)? Kérjük az ádventi koszorú leírását, lehetőség szerint a fényképét. Mi­lyen szokások kapcsolódnak hozzá? (A kérdésekre adott válaszokat kér­jük, küldjék be az Evangélikus Elet szer­kesztőségébe [1085 Budapest, Üllői út 24.] 1998. január 31-ig, dr. Tátrai Zsu­zsanna nevére. Válaszaikkal az evangé­likus hagyományok megismerését segítik. A beküldött leírások a kutatást szolgál­ják, a személyi adatok feltüntetése az adatok hitelességét biztosítja. Segítségü­ket előre köszönjük!) MOZAIKOK PRÉDIKÁCIÓKBÓL Az imádság, mely átfogja a világot Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma Helmut Thielicke a Miatyánknak ehhez a negyedik kéréséhez ezt az alap­igét választotta: „Kérjetek, és adatik nektek... Ha ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti Mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?” (Máté 7,7-11) - A második vi­lágháború alatt Stuttgart minden templomát a légitámadások földig rombolták. A Miatyánk-sorozatnak ez a része már egy gyülekezeti ház­ban folytatódott, de itt is megzavar­ták légiriadók. A Miatyánk előző, 3. kérése még templomban hangzott el, melyet utána a bombázás a földdel egyenlővé tett. Az Úr imádsága magában foglalja hallatlan feszültségi ívben a legna­gyobb és a legkisebb dolgokat. Ez az ív elindul az eljövendő Ország várá- sától, tehát minden dolgok és hatal­mi viszonyok totális átalakulásától a mindennapi kenyéradagig. Nagy és kicsi, szellemi és anyagi dolgok: nincs semmi, ami ne lenne belefog­lalva ebbe az imádságba. Mondhatja egy gyermek, aki vajaskenyeret kér, és imádkozhatják ama szorongatott övezetben, „a megsemmisítettek és a túlélők” között vonuló sávban, ahol az emberek áhítva várják az Orszá­got, mely jönni fog, és a világ kilátás­talan állapotát felváltja. A Miatyánk valóban totális imád­ság. Hét kérése hasonlít a színkép szivárványához, melyet a prizma szí­nekre bont. Az életnek teljessége benne vem a hét kérésnek ebben a szivárványában. A Miatyánkot lehet imádkozni bölcsőnél és koporsónál, dómok oltárainál és azoknak az em­bereknek éjszakai kamrájában, akik „kenyerüket könnyhullatással eszik”. Lehet imádkozni menyegzőn és bir­kapásztor gunyhójában. Ä szivárvány fénysugara most a mindennapi kenyérre hull. De sza­bad az Istent ilyen apró dolgokkal zaklatni? E kérdés nyomán rájövünk, hogy ilyen kis dolog, mint a minden­napi kenyér, nem kevésbé sürgős, mint életünk nagyobb dolgai: példá­ul lelkesedésünk a zenéért, vagy tu­dományos és technikai problémá­kért. Egy Beethoven-szimfónia, mely sokak számára felér isteni kinyilat­koztatás rangjával, egészen máskép­pen hat, ha fagyos hidegben vagy lá­zas hidegrázás közben kell hallgatni. Nem áll-e mindnyájunk élete ki­lencven százalékban „apróságok­ból”?! Egy kellemetlen levél, melyet írnunk kell, vagy egy szép levél, me­lyet éppen most kaptunk, nem fog­lalkoztat-e bennünket inkább, mint fennkölt kérdések vagy „vüágtörté- neti perspektívák” (Spengler), me­lyektől legtöbbször ama apróságok is függnek? Szégyenünkre be kell valla­nunk, hogy igen. De szégyen ide vagy oda, mindenesetre így van - és talán nem is egyszerűen szégyen. Éppen azért, mert az Úr tud az emberek kis kívánságairól, gondjairól, fájdalmai­ról, ezerféle ócskaságokról, melyek terhelik lelkünket, s ismeri ugyanúgy a sok kicsi örömöt, melyből az ember titkon él, ezért nem kívánja tőle, hogy görcsös szárnyalással és a min­dennapok fölé emelkedve közeled­jen hozzá. Mi, egy szétrombolt város lakói, tudjuk, hogy ilyen apróságok mit je­lentenek az életünk számára, és há­lásak vagyunk a Megváltónak, hogy az élet kis dolgaiban is testvérünk lett, lehajolt az éhségünkig és szom­júságunkig és hajléktalanságunkig (Máté 8,20). Éppen az az Isten nagy­sága, hogy a mindenhatóságát felül­múlja a szeretete. Ha tőle minden­napi kenyeret kérünk, és ilyen apró­ságokról beszélünk vele, ez nem gya- lázza meg Isten istenségét. Nem ép­pen az Úr maga vette a kezébe a ke­nyeret, megtörte és adta az övéi­nek!? A mindennapi kenyér testé­nek hasonlatává lehetett, mely meg­töretett és számunkra mennyei étel­lé válik, amelyre ugyanúgy rászoru­lunk, mint a terített asztalnál elfo­gyasztott kenyérre. A Miatyánkban nem általában imádkozunk a kenyérért, hanem a napi kenyeret kérjük Istentől, tehát azt a porciót, • amelyre ma szüksé­günk van. Ugyanígy vagyunk a lelki kenyérrel, Isten igéjével. „Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem vilá­gossága” (Zsolt 119,105). Á mécses fénye lábunk előtt legfeljebb egy mé­tert világít meg. Ám mielőtt a mindennapi kenyé­rért és minden másért imádkozunk, előbb szívből keU_mondanunk: „Mi Atyánk!” Mert Ő a legnagyobbat ajándékozta neked, ezért viheted eléje a legkisebbet. Rövidített fordítás: Veöreös Imre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom