Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)
1997-05-11 / 19. szám
Evangélikus Elet 1997. május 11. Múlt, jelen és jövő - Jézus kezében Diakonissza-avatás a Fébé Anyaházban FÓT neve egyházunkban többet jelent, mint egy főváros peremén települt nagyközség. Fót neve 50 év óta jelenti egyházunkban az evangélizáció, az ébredés, a konferenciák és az egyházi zene művelésének áldott forrását, lehetőségét, még akkor is, amikor tilos volt evangélikus híveknek konferenciákon együtt lenni, Isten igéje fölé hajolni, együtt imádkozni, egymás hite által erősödni. Nekem is sokat - mindent - jelentett a fóti Mandák Otthon, hiszen a második világháború utáni ébredés, vasárnapi iskolai mozgalom, majd a kántorképzés segédlelkész koromtól fogva odakötött; előbb mint hallgatót, később mint szolgálatban állót. De túl a személyes kapcsolaton, egyházunk számára Fót azt jelenti, hogy vannak Istennek csodái ott is, ahol nagyon sivár, elnyomott, kereszt alatt folyik az egyház élete, mert a kántorképzés képe és látszata mögött ott lehetett az ébredést, megújulást eredményező igehirdető-evangélizáló munka. Négy évtizeden keresztül fiatalokat hívott Jézushoz, állított szolgálatba az egyházi ének és zene művelésében, sőt igen sok ma szolgáló lelkész ott kapott indíttatást, elhívást Isten Szendéikétől, hogy vegye fel a lelkipásztori szolgálat „gyönyörűséges terhét”. A Mandák Otthon 50 évére emlékezett vissza április 19-én az a csapat, mely „lelki otthonának” tartja ma is. Az úrvacsorái istentisztelet előtt a Mandák Kórus adott ízelítőt abból a szolgálatából, mely ugyancsak az ottani lelki nevelésből nőtt ki. Ma dr. Balás István karnagy vezeti. Az igehirdetést dr. Harmati Béla püspök tartotta, a szárdiszi gyülekezetnek írott levél alapján (Jel 3,1-6). Emlékezésre gyűltünk, de nehéz az emlékezés. „ Tudok cselekedeteidről..." ez arra emlékeztet, hogy Isten előtt ismert az önkény, a meghurcolás az állami önkény, ami érte Zászkaliczky Pál akkori fóti lelkészt és esperest, de ismert a mi magatartásunk is. Nehéz szólni, mert a rossz oldalon álltunk sokan, rosszul láttuk azok személyét, akiket az üldözés elért. Hatalmas az Isten, aki ebből is jót tudott kihozni és ebben éppen a fóti Otthon segített. Ma úgy nézünk vissza, hogy Zászkaliczky Pál Isten áldott eszköze volt és mártír. Mi pedig bűnbánattal állunk meg, Isten legyen irgalmas mindnyájunknak! Ez az otthon a konferenciák, az egyházi ének és zene műhelye lehetett s mivel a fülünk a legfontosabb érzékszervünk, segített abban, hogy meghalljuk az igét és jól énekeljünk, zenéljünk. Hálát adunk ma azokért, akik sokat tettek ebben az egy-házban, az egyházban. Bizony sokakért adott hálát az egybegyűlt emlékező sereg. Özv. Zászkaliczky Pálné a délutáni beszélgetésen mondta el, miként kerültek családi kapcsolatba Mandák Máriával, fogadták be magukhoz a háború után otthonában egyedül maradt védtelen nőt, aki halála után az egyházra hagyta a kastélyt. Erre is hálával kell gondolnunk. Amikor a Mandák Otthont említjük, lehetetlen nem gondolnunk Kis Jánosra, sok testvérünk kedves „János bácsijára”, aki odaszegődött a házhoz, előbb mint gondnok, azután mint igazgató vezette szinte halála pillanatáig. Személye összenőtt az evangélizáció- val, a konferenciákkal, a kántorképzéssel. Hősi korszaka volt, amikor az a felismerése támadt, hogy kellenek a kántorok az egyházban, és elkezdett harmóni- umokat, roncshangszereket összegyűjteni. Kettőből vagy háromból sikerült összehozni egy-egy gyakorló hangszert. Azután szerzett gyakorló orgonákat és közben gyűjtött pénzt, szupplikált élelmiszert, hogy azok a kedves fiatalok vagy idősebbek, akik eljönnek, hogy merev ujjaikat a billentyűkhöz igazítsák, ne nélkülözzenek. Fáradhatatlan volt. Halála napjának délelőttjén még együtt ültünk a kántorok vizsgáján, este otthonában a karosszékében csendesen elaludt. Ura hazahívta szolgáját! Az ötven év történetét levéltári kutatásai alapján Gáncs Aladár vázolta fel. Ez a rövid cikk nem fogadhatja be azt a rengeteg anyagot, amit feldolgozott írásában. De később visszatérünk majd a fóti otthon történetére. Az előadást egészítették ki és az emlékezést tették elevenebbé és személyessé azok a felszólalások, mélyek a délután folyamán hangzottak el emlékező idősek és fiatalok ajkáról. Együtt volt a „fóti nagy család” és újra átéltük korábbi évek, évtizedek közös emlékeit. Bohus Imre áhítata foglalta össze a nap üzenetét az ige alapján: Itt történt valami! Hitünkben Jézus lett egyedül a fontos, aki értünk cselekszik. Hogy mi értelme van az egésznek, ami itt történt? Jézus nem lett erőtlenebb. A jövendőnk benne van Jézus kezében! Tóth-SzöllSs Mihály FÓT Brüsszelben voltam a fóti Mandák Otthon ötvenéves jubileuma idejében. Tálán jobb is volt így. Szeretünk a szükségből erényt csinálni. Tálán túl mélyen érintettek volna az emlékek. Igaztalanul irritáltak volna azok, akiknek nem volt, nincs közük a hőskorhoz, az első évekhez és most sütkéreznek az emlékek fényében. Jó lenne tudni, Kiss János hogyan élte volna meg az ünnepet. Az ő fájdalmas hiánya miatt sem bántam, hogy nem lehetek ott. Nem tudom nélküle elképzelni Fótot. Nehezen fejezhető ki, mit jelentett nekünk a negyvenes évek végi, ötvenes évek eleji Deák téri ifjúságnak, Fót. Nekünk, akik Kékén András félreállítása után, szembekerülve az odaküldött Grünvalszky Károllyal, kivonultunk a Deák térről és Budahegyvidé- ken, valamint a FÉBÉ révén kaptunk ideiglenes otthonokat. De volt egy igazi második otthonunk, Fót. Gyenesdiásra eljutni, évente ünnepet jelentett. Szilvásváradon máig megfejthetetlen, csodálatos konferencia volt már a minden illúziót romboló ötvenes évek kezdetén, de jártunk Szarvason is és természetesen Táhiban, hit és fundamentalizmus csapdájában. Az ébredés tüze égett, lendülete hajtott, a diktatúra vadsága az egyházkormányzást, az elitet sújtotta, még nem ért el a mély rétegekig. De fenyegetett. És ennek éppen Fóton adta egyszer tanújelét. Nem véletlenül. Mert bár sokfelé konferenciáztunk, Fót valóban az otthonunk, rendszeres alkalmaink házigazdája volt. Különösebb előkészítés nélkül is kimehettünk, tarthattunk bibliaórát, csendesnapot, kaptunk kosztot és kvártélyt. Fót közel volt. Többen, én Gadó Pállal, biciklin jártunk ki, de a vonat is megfelelt. Voltunk Fóton is emlékezetes konferenciákon, de a nagy értéket számunkra a rendszeres alkalmak lehetősége jelentette. Máig érzem az aggodalmat, hogy az evangé- lizátorok konferenciáján az ének - „a Te ügyed az Jézusunk, mely bennünket betölt.- szétveti a falakat, vagy, hogy a legfiatalabbak részére a melléképület padlásán tartott bibliaóra után valamelyik lepottyan és nyakát szegi, de Isten minden bajtól megóvott. Akkor is, amikor az említett eset történt, a diktatúra jelentkezett. Biciklis lévén, már otthon voltam, amikor jött a hír, hogy Fabiny Tibort, Szépfalusi Istvánt és az én Tibor bátyámat a fóti vasútállomáson letartóztatták, tiltott röpiratok terjesztésének a vádjával. János evangéliuma volt az irat, ezt adták néhány atyafinak, olyannak is, akinek talán nem kellett volna. Két, talán három nap múlva szabadultak. Nem tudom, említette-e valaki a jubileumon ezt az akkor futótűzként ismertté vált történetet. Utólag, a következő évtizedek történetének az ismeretében magasodott jelképes erejűvé. Jelezte, hogy mi vár ránk, szerencsére akkor még nem tudtuk. Előttünk volt még az 1952-es év, utolsó iskoláink elvesztése. Nem tudtuk, hogy harminchét évet kell várni, amíg újra lesz iskolánk, újra indul a Fasor és a közben sok mindent megélt Fót, a Mandák Otthon teszi lehetővé, hogy hagyományaihoz híven az egész országból jöhessenek evangélikus diákok az iskolába. A végleges megoldásig Fót adott otthont a fasori kollégiumnak. Fót ötven évének nagy része történelmünk, benne egyháztörténelmünk nehéz időszakát jelenti. Jó, hogy véget ért ez az időszak. De jó lenne, ha visszajönne Fót hőskora, az ébredés tüze az egyházba. Hogy utódaink is tudjanak mire emlékezni. Frenkl Róbert (Folytatás az 1. oldalról) A tévés közvetítés felvétele után immár kissé lazított hangulatban folyt az ünnepi közgyűlés. Az egész nap áldásáért és sikeréért nagyon sokat fáradó Szűcs Kálmán gyülekezeti lelkész ismertette röviden a gyülekezet múltját, és a mostani megújító munkálatokat. Az egyházi és vüági üdvözlésekben érezhető volt „a földön békesség és az emberekhez való jóakarat” ereje és vágya. A csornai premontrei rend két perjele, a község polgármestere a felekezeti és társadalmi békesség és jó rend fontosságáról szóltak köszöntőjükben. Ha már ünnep van, legyen kettős ünnep! - gondolták a farad iák. Délután a jobaházi leánygyülekezetbe ment át a vendégsereg, ahol toronyszentelés volt. Valamikor a temető felé, a falu szélén állt a régi-régi iskola, mellette haranglábon két harang hívogatta, vagy búcsúztatta a jobaháziakat. Azután eltűnt az iskola, a rozoga haranglábon ottmaradt árván a két harang. Az újabb, szép iskola- épületet a gyülekezet visszakérte államunktól. Vissza is kapta. Ekkor elhatározták a hívek, hogy az iskolaépület mellé a két harang részére kecses kis tornyot építenek. A gyülekezet Tompos Gábor gondnok vezetésével, a gyülekezeti lelkész és a polgármesternő szervezésével és jóakaratával elkészítette az iskolához épült tornyot, felszerelték a két harangot - és tíz épület igazi templommá magasztosult! Az ünnep egyébként Jobaházán azzal kezdődött, hogy a falu új zászlaját megáldotta egyházkerületünk püspöke és a helyi illetékes plébános. Majd a nagy gyülekezet bevonult immár „a jobaházi evangélikus templomba!” D. Szebik Imre püspök kürtszóló és énekkari számok keretében a bibliai tornyok képét vetítette az ünneplők elé és a tornyok szolgálatáról beszélt. Az ég, örök hazánk felé mutatnak, bennük a harangok Jézushoz hívnak, hogy nála békességet és erőt kapjunk, halottain- kat pedig a feltámadás reményében búcsúztatják. Rábaközben, Jobaházán immár egy új torony emelkedik a magasba és intett búcsút a szép nap emlékével hazatérőknek. Sümeghy József Április 5-én tíz Fébé-diakonisz- sza felavatására került sor egy ünnepi istentisztelet keretében. Nemcsak ünnepi alkalom volt ez, hanem egyházunk és a Fébé Egyesület jelentős eseménye. Az 1924-ben történt alapítás óta egyre több fiatal leány lépett be az Anyaházba, hogy egész életével Istennek és az embereknek szolgáljon. Még 1950-ben is 56 fiatal testvér felavatására kerülhetett sor, akik ezzel az Anyaházhoz való teljes joggal és kötelességgel lettek felruházva. Isten hívta őket, és ők engedtek a hívásnak az egyház és a diakónia szolgálatában. A testvéri közösség életéhez akkor is és ma is egy fegyelmezett életmód tartozott: közös napi imádság a kápolnában, közös étkezés és egy fedél alatt való lakás. A testvérek az evangéliumi tanács szerint akartak élni: szegénység, tisztaság, engedelmesség. Ez mai szóhasználatban azt jelentette, hogy a testvérek készek voltak egyéni életüket egyszerű életformában berendezni. Isten iránti engedelmességgel akartak szolgálni mindenütt, ahol azt az emberi szükség megkövetelte, s ezért sokszorosan lemondtak egyéni kívánságaikról és elképzeléseikről. Ez volt küldetésük alapelve. Megértették, hogy Isten hívta, megbízta és küldte őket. A harmadik tényező, a tisztaság azt jelentette, hogy nem mentek férjhez, avégett, hogy nagyobb készséggel, saját családjuktól való nagyobb függetlenséggel szabadon és kötetlenül szolgálhassák a szükséget szenvedő embereket. A közösséghez való tartozás jeleként a testvérek egyenruhát viseltek. Nyakukban kis láncon keresztet hordtak, hogy az emlékeztesse őket: kinek a szolgálatában állnak és kire bízták hit által az életüket. Ez az önként vállalt életforma egykor is és ma is azt jelentette, hogy lemondtak anyagi érdekeikről. Csupán zsebpénzt kaptak, szükségleteikre közös kasszából kaptak pénzt. A múltban ez finanszírozta a Fébé Egyesület diakóniai berendezését és szolgálatát. A közös alapból a testvérek megkapták mindazt, ami egyéni életük fenntartására szükséges volt. Más formában, de ma is érvényben van ez a fajta rendszer, ha bizonyos fokig módosult is az elmúlt negyven év alatt. A Fébé Diakonissza Anyaház 1989 óta ismét működik Budapesten a Hűvösvölgyi út 193. szám alatt. A látható kezdet megtörtént. Az anyaházi épület részben még renoválás alatt áll. Benne három éve 12 diakonissza és 2 próbatestvér rendezte be közös életformáját. A közösséghez összesen 35 diakonissza és 2 próbatestvér tartozik. 1997. április 5-én azért került csak 10 testvér felavatására, mert a magyarországi anyaház 1951-ben történt feloszlatása miatt ezek a testvérek politikai okokból nem kerülhettek felavatásra. Ez az ünnepség pótolta ezt a hiányt mindazok örömére, akik részt vehettek az istentiszteleten, különösen pedig annak a tíz idős testvérnek az örömére, akiknek életútja ezzel elérhette azt a célt, amelyet fiatal korukban maguk elé tűztek. Most azt kérjük Istentől, hogy Ő áldja meg testvéreinket. Arra is kérjük Őt, hogy fiatal leányokat is készítsen fel erre a szolgálatra az Ő nevének a dicsőségére. Azok a fiatalok, akik szívesen lennének diakonisszák - ha befejezték tanulmányikat és betöltötték huszadik életévüket - írásban vagy telefonon (176-8610) jelentkezhetnek a Fébé Anyaháznál. Szívesen folytatunk velük beszélgetést, hogy ezzel informálhassuk őket a diakonissza hivatás és szellemiség elkötelezésének útjáról. Isten segítségében és útmutatásában bízva, kérjük áldását az elkezdett munkára. Gertrud Heublein diakonissza Emlékeim Kuszák István soproni működéséről Az Evangélikus Élet április 6-án megjelent számában tudósítást olvashattunk a győri evangélikus népiskola Aranyhíd című lapjáról, melynek elindítója Kuszák István volt. Áldásos munkáját 1937-től a soproni evangélikus tanítóképző-intézet gyakorló iskolájában folytatta. Az intézetnek kicsiny, kedves virágos kertje volt a gyakorló iskola. A leendő tanítók itt tanulták meg, miként kell szolgálni a gyermeket, azt az egyetlen „uralkodót”, aki minden körülmények között megtartja trónusát, és akiről intézetünknek egy volt - ismert költővé lett - növendéke írta le a következő megdönthetetlen igazságot tartalmazó, szárnyaló sorokat: „... érte küzd, zihál a mell és hull a test szent harmata. És érte villan a munka harcán A legemberibb, legáldottabb Fegyver: a kasza. ” (Bakó József: Szentháromság) Nemcsak mint kiváló pedagógusra tekinthetünk vissza, hanem, mint az irodalmat kedvelő és művelő emberre is. Olvastuk cikkeit, hallgattuk előadásait, ünnepi beszédeit. Szeretnék idézni néhány sort az egyik ünnepi megemlékezéséből, és az egyik könyvéből. Ezekből minden méltatás nélkül megismerhetjük az Istenről, a hazáról, a gyermekről vallott hitvallását. 1941. december 13-án a soproni népszavazás 20. évfordulóján, a Hűség ünnepén, mint az események egykori szemlélője, így kezdte beszédét: „Minden jubileumnak két irányba van útmutatása. Az egyik hátrafelé, a másik felfelé irányítja tekintetünket. A hátrafelé néző tekintet meglátja a múltat, a felfelé néző pedig az Istent. Aki csak a múltat borító fátylat lebbentgeti meg az megrabolja az Isten dicsőségét, aki pedig csak előre és felfelé néz, az megszűkíti a kegyelet és hála kötelességét, és hasonló lesz ahhoz az árva gyermekhez, aki sohasem ismerte édes szüleit. ” így fejezte be ünnepi beszédét: „... nem lehet kétségbe vonni, hogy nemzetünk mellett mindig az Isten állt a legválságosabb időkben, éppen úgy nem lehet tagadni azt sem, hogy Sopron sorsában is - emberek áldozatán, munkáján és hűségén keresztül - az 0 világkormányzó akarata nyilvánult meg. ” (A teljes beszéd megtalálható a Tanítóképző 1941-42. évi évkönyvében) 1941-ben jelent meg Gyermek a lanton című könyve kislánya emlékére. 166 gyermekekről szóló verset gyűjtött össze benne. A kiadó így ajánlja a könyvet: „Ennek a versgyűjteménynek összeállítója új módot talált arra, hogy lelkének lényegét kifejezze. Koszorút kötött a gyermekről szóló versekből, s megkoszorúzza vele a gyermeket. A gyermeknek farag szobrot a költeményekből...” ■ ... Az antológiához írt tanulmánya bő tárháza a gyermekről vallott nézeteinek. Az író tanulmánya végén így összegezi gondolatait: „Ez a könyv a gyermek apotheózisa. De ítélet, prófécia és követelés is ez a könyv. ítélete: Sok a meg nem született és a pusztuló magyar gyermek. Próféciája: Gyermek nélkül nincs magyar jövő sem. Követelése: Szeresd, tiszteld, védd a gyermeket. I Kuszák István a század első felének nagy tanító egyéniségeihez tartozott. Mi, akik még ismertük, hálával és tisztelettel gondolunk rá. Dr. Molnár János D. KÁLDY ZOLTÁN püspök halálának 10. évfordulóján május 16-án, pénteken du. 3 órai kezdettel megemlékezés lesz síijánál, a Farkasréti temetőben. (28. parcella 1. sor 157.) KÜLMISSZIÓI KÖRKÉP Vajon tudnánk csatlakozni egy afrikai vagy dél-amerikai istentiszteleten az éneklő gyülekezethez? Vajon milyen dallamok és milyen előadásban hangzanak el? Egy külmisszióba készülő embernek alaposan át kell gondolnia ezeket a kérdéseket is. A legkorszerűbb képzésben részesülő misszionáriusokat már indulásuk előtt megismertetik a célország zenei kultúrájával. A népek zenéjével foglalkozó tudósok szerint a zene - a közhiedelemmel szemben - nem mindenki számára érthető világnyelv. Minden népnek megvan a saját zenei múltja és sajátos hangzásvilága. Különösen is szembetűnő ez a teljesen eltérő kulturális háttérrel rendelkező népek dalainak összehasonlításakor. S ezt a misszionáriusoknak fokozottan figyelembe kell venniük. Egy istentiszteletnek mindig fontos része az éneklés, de az énekek egyik nyelvről a másikra való gondos fordítása nem elegendő. Pl. egy afrikai keresztény számára az amerikai ének idegenül hangzik, olyan, mintha a kereszténységre magára egy nagy „Made in the USA” pecsétet nyomna. Ez idegenségérzetet és távolságtartást Részletkérdés? kelthet az emberekben. De Isten azt akaija, hogy mindenki megtérjen, nem pedig azt, hogy korlátokat építsünk. A feladat az, hogy a missziói területen dolgozók megismerjék a helyi zenét, azt, ami az ott lakók számára ismerős, érthető, és felfedezzék, hogyan használható ez fel az evangélium terjesztésének szolgálatában. A zene néha olyan hatással van a2 emberekre, amit szavakkal nem lehet elérni. Egyszer megkérdeztek egy brazíliai törzshöz tartozó asszonyt, melyik énekeket szereti jobban, a lefordítot- takat vagy a saját dallamra írottakat? A válasz így hangzott: „mindkettőt szeretem, de az, amit a mi zenénkre írtak, sírásra is fakaszt”. A zene tudatos, okos és Isten tetszésére való felhasználása fontos a világevangélizációban. Egy kísérleti program már mutatja is ennek eredményeit. Készítettek egy kazettát, amelyen Ghána 60 törzsi nyelvén szólal meg egy bibliai vers és egy-egy ének. Nagy érdeklődést keltett ez a hanganyag, saját zenéjüket felismerve, az éneket már néhány meghallgatás után az emberek kívülről tudják. Még nem keresztények is hallgatják, s így eljut hozzájuk Isten élő igéje, ami - mint tudjuk - „nem tér vissza üresen”. Nem az az egyetlen Istennek tetsző dallamvilág, amit valaki saját hazájában megismer. Isten dicsőítésére alkalmas minden nyelv és minden zene. Ne kövesedjünk meg tehát saját kultúránkban és szokásainkban! Legyünk nyitottak, fogadjunk el másokat teljes „emberségükben”! Nemcsak misszionáriusként jelent ez önmegtagadást, hiszen minden kereszténynek meg kell tanulnia az evangéliumot és nem saját stílusát, szokásait, zenéjét, kultúráját hirdetni. Pál apostol lehet ebben példa számunkra: „Én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek a szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek. A zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó... a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt levő... a törvény nélkülieknek törvény nélkülivé lettem... az erőtleneknek erőtlenné lettem... mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket.” 1 Kor 9, 19-22 A World Pulse nyomán: Horváth Tünde
