Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)
1997-04-20 / 16. szám
Evangélikus Élet 1997. április 20. Nők Világimanapja Kissomlyón FOLD: VÉGÁLLOMÁS? REMÉNYIK SÁNDOR: Egy lélek állt... Egy lélek állt az Isten közelébe’ S az örök napsugárban reszketett És fázva félt, Mert érezte, hogy vonzza már a föld, És keserűn kelt ajkán a „miért”, Mikor az Isten intett neki: „Készülj! Valaki ott lenn meg akar születni, Neked szőtték e színes porhüvelyt: Pici kezeket, pici lábakat; És most hiába, le kell szállanod, Öröktől fogva te vagy kiszemelve, Hogy e testet betöltsd, Mint bora kelyhet, ámpolnát a láng. Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!" S szólt a lélek: „Én nem akarok menni! Én boldog vagyok Veled, Istenem; Mit vétettem, hogy egedből kivetsz? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S elhagynom búsan és reménytelen Az angyalokat, testvéreimet? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, Sfelöltenem a gyötrő Nessus-inget, A meghasonlás örök köntösét, A nekem szabott hitvány rongy-ruhát? Ki bor vagyok: a Végtelennek vére, S láng mely üveg alól is égig ér: Mit vétettem, hogy bezársz engemet Kehelybe, amely megrozsdásodik, S ampolnába, mely romlandó cserép?!” És szólt az Isten szigorún: „Elég! A törvény ellen nincsen lázadás! Ha milliók mentek panasztalan, Talán te légy kivétel? Mint a fiókát az atyamadár: Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni, S jobban becsülni meg az örök fészket!” S az Ige alatt meggömyedt a lélek. Szomorún indult a kapu felé, De onnan visszafordult: „Ó Uram, Egy vágyam, egy utolsó volna még; Egy angyalt, testvér-leiket hagytam itt, Szerettük egymást véghetetlenül, Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, Szeretném viszontlátni odalenn, Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot. ’ S felelt az Úr: „Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod. ” Hisz^ta'lgjK^ifft :ei?’ mióta.viTáé megszületik? váratlanul belecsöppen égy vadonatúj, az addig ismert és élvezett létezési formájától idegen, merőben más, mondhatni ellenséges dimenzióba, ráadásul egyedül érkezik meg ebbe a hideg és kíváncsi valóságba, ahol milliószámra nyüzsögnek kicsik és nagyok, a korábban befutottak. Azok, akiknek „Lélek- szállítás születendő testbe - expresszjárat” feliratú távolságijárműve már célba ért, és a mennyei kalauz elkiáltotta magát: „Helyközi megálló: Föld! Kiszállás! Minden utas köteles elhagyni a szerelvényt!" Itt vagyunk tehát, a nagy lehetőségek és a még nagyobb képtelenségek bolygóján, s tétován körbetekintünk: merre tovább? Vajon melyik úton induljunk el? Az útjelző táblák erdejében, azaz: a sikeres, boldog, harmonikus életet ígérő filozófiák, az önmegvalósítást hirdető, legtitkosabb vágyainkat kezünkbe adó életvezetési elméletek rengetegében oly nehéz eligazodni. Térkép vagy útikönyv nélkül lehetetlen. De ne szaporítsuk a szót, vannak dolgok, amelyeken úgysem lehet változtatni. Aki egyszer megkapta az értesítőjét, hogy másnap indul a járata, s kezében ott szorongatja már a menetjegyet: „Földi élet - a szelvény egyszeri alkalomra érvényes! A lenn tartózkodás időtartamát kizárólag az Igazgatóság hivatott eldönteni! Visszahívás esetén fellebbezésnek helye nincs! A jegy retúr, a visszaút alkalmával kéretik felmutatni!” - annak bizony mennie kell. Lesz, ami lesz. A kockázat persze óriási. És a siker sem garantált. Túl sok a véletlen, a spontán, a nem-várt, a rögtönzés. Képzeljünk csak el például egy turistát, aki egy messzi országba kerül, hogy felfedezze, megcsodálja, magáévá tegye, elvégezze kitűzött feladatát, de mindeközben azt sem sejti szegény, hogy expedíciója meddig tart: ma, holnap, két hónap vagy tíz év múlva ér-e véget az út? S ha turistánk józan ésszel van megáldva, akkor maga is tudja, hogy ez ügyben semmit, de semmit nem tehet, azon kívül, hogy éberen és féltékenyen markába szorítja retúrjegyét. Jó, ha kéznél van. Hiszen bármikor kérhetik. Az akkreditáció idejére ugyanis ez az összekötő kapocs az „Ott” és az „Itt” között. S egyben a hamisítások ellen az Igazgatóság teljes tekintélyével védett, speciális márkajelzéssel ellátott beszállókártya. De van itt még valami, amit szintén érdemes figyelemmel kísérni. „Helyközi megálló!” Úgy bizony. A kedves utas kiszáll, egy kicsit körülnéz, tesz-vesz, té- kozol, látszat-kincseinek egyre gyarapodó gyűjteményéről időnként lefújja a port, s már várja is őt az érték- és vámvizsgálat egyszeri, de - garantáltan - annál alaposabb szertartása. S hogy mire jó ez az utazás? Az lenne tán a célja, hogy világot lássunk? Hogy szélesebb látókörrel bírjunk? Hogy begyűjtsünk és elraktározzunk mindent, mi élményt, hangulatot, vágyat, álmot, könnyet és kacagást ember csak birtokolni képes? Hogy magunk gazdagodva, de mást nem gazdagítva egykor elégedetten, de a nagy rohanástól, hajszától kissé kifulladva célhoz érjünk? A, dehogy. Felesleges erőfeszítés lenne. A „régiek” még tudták azt, amit mi már kezdünk felejteni: a min- denség benne rejlik a legparányibb harmatcseppben is, a teljesség ott van a szivárvány egyetlen színében, a teremtettség titka a legapróbb élőlény szívdobbanásában is a miénk. Utaznunk, azért kell, hogy végre megvilágosodjon: hol a mi igazi otthonunk. Mert aki megtér egy fárasztó, ■veszélyes;-kalandos útról, az értékéi! csak igazán, mit is jelent ez a szó: haza. Otthon. Bölcsen tudja ezt az Igazgatóság. Ezért ültet fel a Lélekszállítás gyorsjáratára. De a jegyet, a visszaútra szólót, gondosan a kezünkbe nyomja. Mert visszavár. Mióta világ a világ. KSháti Dóra Érezzétek és lássátok, hogy jó az Űr! Boldog az az ember, aki hozzá menekül (Zsolt 34,9) Az Úr jóságát nap mint nap érzi az ember, s percről percre tudatosodik a keresztyén emberben. Még inkább így van ez egy házassági évfordulón, s főként, ha már az ötvenedik az. Éreztük és láttuk, hogy jó az Úr, mikor január 25-én, egy téli szombat délután megszólaltak a- harangok a bokodi evangélikus templom tornyában, és e rendkívüli időpontban sokan igyekeztek a templom felé. Barátok, rokonok, kortársak, gyerekek, unokák népes serege jött. Éreztük és láttuk, hogy jó az Úr, amikor rátekintettünk szüléinkre, Szabó Mihályra és Barabás Ételre, akik 50 évi szeretetet, reményt, hitet, harcot, hűséget vittek az oltár elé. Az 50 évvel ezelőtti áldóige szavaival tett bizonyságot Simonfay Ferenc. Elmondta, hogy ebből az 50 évből 23-nak ő is részese lehetett, mint gyülekezeti lelkész. Munkatársakként dolgoztak hosszú éveken keresztül édesapával, aki gondnoka volt a gyülekezetnek. Anyja és apja lettek szüléink ennek a közösségnek, így emlékezett Feri bácsi az együttszolgálásra. De elmondta azt is, hogy a nagycsalád és a gyülekezet szolgálatát sok viharban csak úgy lehetett győzni, hogy az Úrhoz menekültek mindig... Csonkáné Szabó Magdával, a helyi lelkésszel együtt kérték Isten áldását a még hátralévő évekre. Éreztük és láttuk, hogy jó az Úr, amikor abban a kegyelemben lehetett részünk, hogy az ország több pontján élő öt testvér együtt térdelt az úrvacsorái oltárhoz a szülőkkel. Itt kaptuk mind a ke- resztség szentségét, és itt részesültünk a konfirmáció áldásában. Egy kis hittanos fiú, az utcabeli Oberling Ákos köszöntötte kedves verssel édesanyát és édesapát a gyülekezet nevében. Barátok, rokonok s a család egy kis uzsonna mellett folytatta az ünnepet, beA Vas megyei Kissomlyón lázas készülődéssel és meleg szeretettel várták érkezésünket erre az alkalomra testvéreink: a lelkészcsalád és a kis gyülekezet tagjai. A nagy és szép templomban családi hangulatú, ökumenikus alkalom került megrendezésre. A bevezető ének: „ Terjeszd e földön, Jézus, országodat...” után a lelkész felesége, Cserági Istvánná nagy szeretettel köszöntötte az imanap alkalmán megjelent testvéreket, majd ismertette Korea történelmét, múltját, jelenét. Korea kettészakadt ország - ahol a nők teljes szívükből vágyódnak a békesség után. „Kérjük együtt Istent, hogy országuk ismét eggyé lehessen. Azért imádkozzunk, hogy Isten békessége eggyé teremtse országukat, és adjon békét mindenütt a világon...” - hangzott az imára való felhívás. Ezután ismertetést hallottunk Korea vallási helyzetéről, a keresz- tyénség elterjedéséről. A 16. sz.- ban megjelenő és később elterjedő keresztyénség segítette a koreaiakban a nemzeti öntudat létrejöttét és megerősödését. Az elmúlt évtizedekben sok keresztyén testvérünk sínylődött börtönben és adta életét Krisztusért. Sajnos, meghívott koreai asszonytestvéreink nem tudtak eljönni imanapi istentiszteletünkre. A szabadulásért, az egységért, a békéért: „Szerető Istenünk, jöjj! A Tfe békéd egyesít. Adj gyógyulást Északnak Az embernek adatott a beszéd méltósága és felelőssége. Ahogyan élünk vele, az emberségünk fokmérője. Már az is csaknem művészet - gyarlóságunk miatt -, hogy egyáltalán tudjuk akkor nyitni ki a szánkat s akkor csukni be, amikor az helyénvaló. „Óvj meg zuhatag-szájú emberektől” - fohászkodott Aprily Lajos. Mást meg arra kellene noszogatni, hogy ugyan bökjön ki már néha pár elismerő, jó szót, ne legyen néma kőszobor, mondjuk, gyermekével szemben. Nem mintha az oktalan agyondicsérés jóra vezetne. „Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek” - olvassuk a Prédikátor könyvében. „Egy szó megváltoztathatja körüszélgetve, emlékeket idézve. Vilmos bátyám 5 történetet tett az asztalra. Az utolsó így szólt: Néhány évvel ezelőtt egy családi ünnepen egy ismerős így szólt: álljatok már egymás mellé öten, ti Szabó testvérek, hadd lássalak benneteket, mert már annyi jót hallottam rólatok. Hát álljunk még sokáig egymás mellett, és halljanak rólunk jót - fejezte be Vilmos. Mert valóban, élete alkonyán járó szülőknek gyerekek nem adhatnak többet, nagyobbat, minthogy szeretik, segítik, óvják egymást, egymás mellett állnak. S édesanya is ezt helyezte a szívünkre Jézus szavaival: „ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást... ” (Jn 13,34) Bencéné Szabó Márta és Délnek. Gyermekeidként hadd tehessünk valamit sok sebből vérző Földünkön!” - hangzott a szívből jövő imádság a kissomlyói asszonykor testvéreinek közvetítésével, melyet megerősített a fiatalok lelkes éneklése: „Tégy eggyé, Urunk...” - Imádságok hangoztak el, hogy saját magunk és családunk gondjai-bajai mellett észrevegyük, meglássuk mások, a reánk bízottaknak is a szenvedéseit, tudjunk kereszthordozásukban részt vállalni segítőkész, testvéri szeretettel. Ezt a gondolatot erősítette meg az igehirdetés is: Márk 4,2-9 alapján. SZAVAINK lőttünk a világot” - úja Proust. Miért? Mert belül, bennünk megváltozott tőle valami, s ezért egyszerűen másképp látjuk a „külsőt”. Nyilvánvaló ebből: szellemiségünk, lelkiállapotunk szemüvegén vagy szűrőjén át ítéljük meg azt, amit úgy-ahogy látunk. Tehát: rengeteg függ attól, mi tölti ki, mi foglalkoztatja bensőnket, mi a szívügye, bánata vagy öröme, keserűsége vagy fölemelője. Ezért emberekről alkotott vélemények is gyakorta jobban ráillenek az „ítélkezőre”, mint a megcélzott személyre. S ugyanez kisebb-nagyobb közösségekre is érvényes! Hiszen sokféle indulataink észrevétlenül vetülnek ki, mikor mire s kire, s ez verődik vissza hozzánk: a kibocsátóhoz, keveredve a „megvilágított” tárgy valós jellegzetességeivel. Szavaink szerepe mindebben igen nagy, sokszor döntő. „Élet és halál van a nyelv hatalmában, ki mint használja, úgy eszi gyümölcsét”, „legdrágább kincs az okosan beszélő száj” - tanít a Példabeszédek könyve, ellenkező esetben pedig a spanyol közmondás igazolódik be: „Szájába hal bele a hal.” Fennakadhatunk saját szavaink horgán. Nehéz „műfaj” ez, Jakab apostol is elismeri: „Ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét”. Mitől függ az, hogy amit kimondunk, a szóártalomhoz lesz-e közelebb, vagy inkább gyógyír? Jézus Krisztus rendkívül szemléletes képpel él:,Amivel csordultig a szív, azt szólja a száj.” Vegyük ezt halálosan - vagy inkább „életesen” Isten gazdag bőkezűséggel veti, szórja az Ige drága magját. Nem mindegy, hogy milyen talajba hullik: útfélre, sziklás, tövises útra - ahol nincs esélye a kikelésre -, vagy pedig jó földbe - amelyet maga a „Gazda”, Isten készít elő - sokszor a szenvedések, nyomorúságok „mélyszántásaival”. De a cél a lényeges: a többszörös termés: Isten dicsőségére és testvéreink javára. Isten áldásával indultunk haza, szívünkben visszhangozva:,„Adjon békességet neked...” - nekünk mindannyiunknak az egész Földön. Gulácsiné Fabulya Hilda- komolyan: mi lenne, ha egy isteni hatalom csak egy napunk mondatait, megjegyzéseit „világítaná át”, cá- folhatatlanul kimutatva igazi mozgatórugóikat, a hang színezetéből érezhető hatásukat, a beismerhe- tetlen szándékot, tendenciát, nem a jól hangzót, hanem az igazit? Ha már „kibuggyant” a számon valami, legalább azt ismerjem el, hogy igenis az fortyogott vagy hullámzott bensőm nyugtalan vizeinek tetején, különben nem csurrant volna ki!» Lobbanjon fény a sötétre! Legyen egyértelműen világos, hogy a mocskos beszéd szóbeli önrongálás. Legbiztosabban magunkat piszkítjuk be vele, de általa szenny kerül a mások leikébe is - közreműködésünkkel. Az ellenszer nem holmi finomkodás vagy szenteskedés, hanem a világos, tiszta szó, mely a hitelességét a hangjában, a harmóniájában hordja. Ami csak afféle „szöveg”, s nem áll mögötte személyiség, az inkább lehúz. Főként gyerekek érzik meg, ha a szó hamis, és szenvednek tőle. A beszédet ugyanis a „melódiája”, a csengése minősíti, teszi építővé vagy zavaróvá. Egy darabka eletet vagy romlást sugároz. Azt, amivel épp csordultig van a szívünk. Szavainknak is legyen meg a böjtjük, gondozzuk, tartsuk mederben őket, el ne áradjanak Hívjuk segítségül gátőrnek naponta életünk Urát, hogy „Krisztus tanítása éljen bennünk elevenen ”. Jöjj, lakozzál bennem, lelkem Jézusa, hogy jelenlétedben nevelődjenek szavaim! Dr. Bodrog Miklós ALLASPALYAZAT A gyűri Evangélikus Gimnázium, Általános Iskola és Óvoda (9025 Győr, Péterfy Sándor u. 2. Tel.: 329-987) pályázatot hirdet az 1997/98. tanévre az alábbi álláshelyekre: Egy fő matematika-fizika szakos középiskolai tanár. Egy fő magyar-történelem vagy magyar-bármely szakos középiskolai tanár. Egy fő könyvtáros végzettségű tanár. Egy fő óvodapedagógus. Egy fő gazdasági ügyintéző (költségvetési és számítógépes feldolgozási gyakorlattal). A pályázat beadási határideje: 1997. április 20. Pályázatot nyújthat be a kiírt álláshelyekre: az a (lehetőleg) evangélikus vallású pedagógus, aki elfogadja és magáénak érzi az egyházi iskola keresztyén alapokon nyugvó értékrendjét, magánélete rendezett, és rendelkezik az állás elfoglalásához szükséges pedagógus végzettséggel. A pályázathoz csatolni kell:- Részletes önéletrajzot, a felekezeti hovatartozás megjelölésével és eddigi munkásságának ismertetésével.- Rövid pedagógiai elképzelést a pályázott munkával kapcsolatban.- Az iskolai végzettséget (esetleg nyelvvizsgát) igazoló oklevél másolatát (végzős hallgatóknál az utolsó félév eredményeit igazoló másolatot). „...Szebb arcot ölt a föld kies határa... ”- Kis hazai korrajz a XIX. század első harmadából z önálló nemzeti törekvések már II. József és II. Lipót uralkodása alatt egyre határozottabban megmutatkoztak A reformokat óhajtó magyar középnemesség és a kislétszámú polgárság hátterét a bécsi kormánykörök látszatintézkedései és a magyar főnemesség - kevés kivételtől eltekintve - változatlan Habsburg-barát magatartása jelentették A XVIII. sz. második felében uralkodóvá vált az ún. „majorsági gazdálkodás”, a jobbágyság viszont még mindig a Mária Terézia-féle urbárium szerint adózott! A földesurak a többtermelésre törekedtek ezért a jobbágytelkeket gyakran kicserélték vagy megcsonkították így elaprózódtak a jobbágytelkek parcellái. Már a XVIII. sz. végére a jobbágyok 1/3-a zsellérré lett. A válság erőteljesen megmutatkozott abban, hogy a földesúri birtokokon lett volna munka, de a földesurak a napóleoni háborúk gabonakonjunktúrája, illetve a devalváció miatt pénztelenek voltak Mi lett volna a megoldás? A jobbágyok számára az úrbéri szolgáltatások eltörlése, a zsellérek számára a földosztás, a cselédek számára pedig a munkával egyenértékű díjazás! A városlakók száma alig érte el a 400 ezret. A nemességet érzékenyen érintette a devalváció. 1811-ben jövedelmük holdanként kb. 3 váltóforintra csökkent. A polgárság fejletlen volt. Számuk a falusi lakossághoz viszonyítva lassabban növekedett. A főnemesség hazafias gondolkodását csak kévéi esemény jelezte, pl: a Georgikon felállítása Keszthelyen (1797), Széchényi Ferenc gazdag gyűjteményével megalapította a Magyar Nemzeti Múzeumot (1802), később fia, Széchenyi István pedig birtokainak egy évi jövedelmét ajánlotta fel a magyar tudományos élet megszervezésére és fellendítésére (kb. 60 ezer váltóforintot; 1825). A főnemességet és a kisszámú polgárságot kiegészítette az értelmiség: ügyvédek, jurátusok, nevelők a kúriákban, gazdatisztek, tisztviselők, diákok, hazafias érzésű protestáns lelkészek, írók, művészek, tudósok. Sokan csatlakoztak közülük a szabadkőművességhez (pl: Kazinczy, Berzeviczy). A nemzeti egységért és a polgári átalakulásért folytatott küzdelem legmarkánsabban az országgyűléseken és az irodalmi életben mutatkozott meg. * 1811-ben a kormányzat az országgyűlés kérését - hogy a pesti színházban felváltva legyenek magyar és német nyelvű előadások - válaszra sem méltatta. Az első, tkp. „ reform-országgyűlés "-tői (1825/27) kezdve az országgyűlések állandó tárgysorozati pontjaként szerepelt a protestantizmus helyzetének és az egyházi problémáknak a megvitatása. Az 1830-i országgyűlésen Beöthy Ödön bihari követ határozott fellépése ellenére még nem született érdemleges határozat, de az 1832-36. évi országgyűlésen az alsó tábla elfogadta a vallás szabad gyakorlását, és ezzel együtt néhány - a protestánsok helyzetén könnyítő - intézkedést tett. Egyre nagyobb szerepet vállalt az országgyűlések munkájában Kossuth, Kölcsey, Wesselényi A nép, mint irodalmi téma, Fazekas Mihály „Ludas Matyi”-jában (1804) jelentkezett: a népi hős szembeszáll! a feudális rend erkölcsiségével, és népi leleményessége először győzött! Egy évvel később Bessenyei György „ Tarimenes utazása” című utópikus-kritikai regénye bírálta a társadalmi viszonyokat. Kulcsár István „Hazai és külföldi Tudósítások” címen indított újságot. Az „Erdélyi Museum” Kolozsvárt, 1815- ben jelent meg. Kölcsey „Himnusz”-át 1823-ban írta. Az „Élet és Literatúra” című esztétikai és kritikai folyóiratot Kölcsey Ferenc Szemere Pállal szerkesztette, és 1826-ban indult meg. Figyelemre méltó volt a debreceni írók csoportosulása. A nyelvújítási mozgalom érdekes kiadványa volt a „Mondolat”. Megjelent „Dicshalomban" (= Veszprém), 1813-ban; Kazinczy nyelvújító epigrammáira írt gúnyos válasz * Egyre erőteljesebben jelentkezett a józan realitás hangja a haladás- és magyarellenes irányzatokkal szemben. A romanticizmus a protestáns egyházakban is elősegítette a vallási megújulást. A bécsi kongresszuson létrejött Szent Szövetség tkp. a szabadelvűség és a népek alkotmányos szabadsága ellen szólt (1814/15). A nemzetiségi probléma alakulásához tartozott az 1821. évi egyetemes gyűlésünk határozata: egyházi javadalomban csak azt részesítették, aki 5 év múlva a magyar nyelvben kellő jártasságot tudott felmutatni. A nemzeti és a vallásszabadság ügye szorosan összekapcsolódott. 1825-ben az egyházi ágensek összegyűjtötték a protestánsok újabb sérelmeit, de ezeket nem az országgyűlés elé terjesztették, hanem a szabadelvű katolikus követek között osztogatták Ide ugyan még nem kerültek vallásügyi javaslatok, de a közhangulat kedvező volt a protestánsokra nézve. Az 1832/36. évi országgyűlés Beöthy Ödön erélyes felszólalására vallásügyi javaslatot készített ugyan, de a felső tábla többszöri tárgyalás után elvetette. A felvilágosodás hatására a régi, konfesszionális ortodoxiával szemben nálunk is tért hódított a racionalizmus; ezt az irányt nálunk is a szigorúbb és inkább negatív jellegű bibliakritika, az ún. szimbolikus könyvek mellőzése, egyes fontos hitigazságok elhallgatása vagy tagadása, a dogmatikának az etika által történt visszaszorítása, a vallási türelem, az uniós törekvések és a szószéken a moralizálás jellemezte. A hazai viszonyokat figyelembe véve, jött létre 1830-ban a kéri és 1833-ban a geresdi egyezség. Bibliafordításaink közül a Károlyi-féle jelent meg többször. Gödör József szendi lelkész figyelemre méltó munkásságot fejtett ki. Kis János szerkesztésében jelent meg az ún. „Nagy-Győri énekeskönyv" (1811). * Az eddigiekből is kiderül, hogy egyházunk és népünk életében egyaránt jelentős ez az időszak, mert szereplői és eseményei az eljövendő nagy események felé mutattak. A költő vallomása nemcsak a reformkor emberének jelentett bátorítást: „...szebb arcot ölt a föld kies határa, hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép!” Kölcsey: „Zrínyi második éneke” B. B.