Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)
1997-04-06 / 14. szám
Istentiszteleti életünk és az egyház megújulása Március elején mintegy 20-25 lelkész konferenciázott a Deák téri Gimnázium dísztermében arról, amit címünk magában foglal. A Liturgiái Bizottság volt az együttlét gazdája. Régi kívánsága az istentiszteleteinket rendszeresen látogató híveknek, de azoknak is, akik csak ritkábban ülnek le a szószékek alá, hogy az istentiszteletek „rendjét”, a liturgiát meg kellene újítani, felfrissíteni, „maivá” tenni az imádságokat. Az előadók ezeket a kérdéseket vetették fel, de most nem az előadások kivonatát szeretném közreadni, hanem azt, amit a megbeszélésen felszólalók hoztak elő és tettek a közös kosárba. Érdemes figyelni ezekre a morzsákra, mert sokak észrevétele, szempontja gazdagíthatja azt a munkát, mely kétségtelenül elkezdődött egyházunkban a liturgia megújulásának területén. Kiindulásként Hafenscher Károly (ifi.) referátumának befejező mondatát jegyzem ide: „Nincs megújulás a Szentlélek munkája nélkül! Veni Creator Spiritus!” Legyen ez figyelmeztető mindnyájunknak - lelkészeknek és gyülekezeteknek egyaránt - akik e kérdésekkel foglalkozunk és törődünk, hogy bármilyen jó és helyes liturgiát, rendet teremtünk meg, az elevenné, megújítóvá csak Isten Szentlelke által lesz. Erre az írásra egyik felszólaló szavai is bátorítottak: „publikussá kell tennünk az ügyet”. írni kell róla egyházi lapjainkban és biztosítani a hozzászólás lehetőségét az egész egyházban. Gyülekezetünk tagjai ma már nyitottan jámak-kelnek az egész világban, Európában és mindenütt. Bizonyára érik benyomások útjaik során, amikor betérnek evangélikus templomokba, részt- vesznek istentiszteleteken. Benyomásaikat, akár kérdések formájában is nyugodtan feltehetik itthon, lapunk útján, vagy a Liturgiái Bizottságnak. A megbeszélés során felvetődött új rendek kérdése, kell vagy nem kell szaporítani a rendek számát? Az istentiszteletek menetének belső arányairól, az úrvacsorái istentisztelet mikéntjéről, igehirdetés - gyónás -, úrvacsoraosztás rendjének egymáshoz való viszonyáról is tisztázni kell a felvetődő kérdéseket. Különösen sok szó esett a „gyülekezet aktivizálásáról”. Elegendő az, hogy a textusokat, hirdetéseket olvassák fel gyülekezeti tagok? Miben lehetne még teret adni szolgálatuknak? Az istentisztelet középpontjában álló igehirdetés megújulásáról, a bibliacentrikusságról, a különböző kegyességi irányzatok igényeiről, elgondolásairól, alternatív lehetőségekről is szó esett. Ide tartozik annak megvizsgálása is, mennyire maradtak éneklő és imádkozó közösségek, gyülekezeteink. Ez felveti annak szükségét, hogy jobban kell nevelni, tanítani már gyermekeinket a hittanórákon az evangélikus gyülekezetnek ezekre a közösségi vonásaira. Volt, aki felvetette: jó az, ha gyermekeknek és fiataloknak külön istentiszteleti rendet adunk, énekeik különböznek a gyülekezeti énekeinktől? Lehet, hogy'ezért kapcsolódnak be nehezen a „felnőttek” istentiszteletébe? Nem az a baj, hogy vannak ifjúsági énekek, de az már hiány, hogy nem tanítjuk meg fiatal korban koráljainkat. A liturgia megállapításánál nálunk a történelmi fejlődést és a hagyományokat is figyelembe kell venni, katolikus és református összefüggéseket egyaránt. Az istentiszteletben is fontos a keresztyének egységének felmutatása. Az Ágenda istentiszteleti rendjeit meg kell tartani. Van szabadságunk arra, hogy textusokat, imádságokat cseréljünk, de arra nagyon kell ügyelnünk, hogy a szabadságot ne keverjük össze a rendetlenséggel. Elindult az erjedés egyházunkban, a lelkészek körében. Nem kis csoport ügye ez csupán. Kell, hogy egyházunk egészét érdekelje, érintse, foglalkoztassa liturgiánk ügye. T. A f Erezzétek és lássátok, hogy jó az Ur! Boldog az az ember, aki hozzá menekül (Zsolt 34,9) Az Úr jóságát nap mint nap érzi az ember, s percről percre tudatosodik a keresztyén emberben. Még inkább így van ez egy házassági évfordulón, s főként, ha már az ötvenedik az. Éreztük és láttuk, hogy jó az Úr, mikor január 25-én, egy téli szombat délután megszólaltak a harangok a bokodi evangélikus templom tornyában, és e rendkívüli időpontban sokan igyekeztek a templom felé. Barátok, rokonok, kortársak, gyerekek, unokák népes serege jött. Éreztük és láttuk, hogy jó az Úr, amikor rátekintettünk szüléinkre, Szabó Mihályra és Barabás Ételre, akik 50 évi szeretetet, reményt, hitet, harcot, hűséget vittek az oltár elé. Az 50 évvel ezelőtti áldóige szavaival tett bizonyságot Simonfay Ferenc. Elmondta, hogy ebből az 50 évből 23-nak ő is részese lehetett, mint gyülekezeti lelkész. Munkatársakként dolgoztak hosszú éveken keresztül édesapával, aki gondnoka volt a gyülekezetnek. Anyja és apja lettek szüléink ennek a közösségnek, így emlékezett Feri bácsi az együtt- szolgálásra. De elmondta azt is, hogy a nagycsalád és a gyülekezet szolgálatát sok viharban csak úgy lehetett győzni, hogy az Úrhoz menekültek mindig... Csonkáné Szabó Magdával, a helyi lelkésszel együtt kérték Isten áldását a még hátralévő évekre. Éreztük és láttuk, hogy jó az Úr, amikor abban a kegyelemben lehetett részünk, hogy az ország több pontján élő öt testvér együtt térdelt az úrvacsorái oltárhoz a szülőkkel. Itt kaptuk mind a keresztség szentségét, és itt részesültünk a konfirmáció áldásában. Egy kis hittanos fiú, az utcabeli Oberling Ákos köszöntötte kedves verssel édesanyát és édesapát a gyülekezet nevében. Barátok, rokonok s a család egy kis uzsonna mellett folytatta az ünnepet, beszélgetve, emlékeket idézve. Vilmos bátyám 5 történetet tett az asztalra. Az utolsó így hangzott: Néhány évvel ezelőtt egy családi ünnepen egy ismerős így szólt: álljatok már egymás mellé öten ti Szabó testvérek, hadd lássalak benneteket, mert már annyi jót hallottam rólatok. Hát álljunk még sokáig egymás mellett, és halljanak rólunk jót - fejezte be Vilmos. Mert valóban élete alkonyán járó szülőknek gyerekek nem adhatnak többet, nagyobbat, minthogy szeretik, segítik, óvják egymást, egymás mellett állnak. S édesanya is ezt helyezte a szívünkre Jézus szavaival: „ahogyan éh szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást...”. (Jn 13,34) Bencéné Szabó Márta MEGHÍVÓ „50 éve szolgál a fóti Mandák Otthon” Egésznapos jubileumi találkozó 1997. április 19-én, szombaton Fóton. Várjuk minden kedves Testvérünket, akik hálával gondolnak a Mandák Otthonban kapott lelki és szellemi ajándékokra, evangélizációra, konferenciára, népfőiskola vagy kántorképzés keretében ott töltött napokra vagy hetekre. Igehallgatás, közös éneklések, találkozás testvérekkel, visszaemlékezések, hálaadó istentisztelet és úrvacsora. A résztvevők számára ebédet, a távollakók számára szállást biztosítunk. Akik a találkozón részt kívánnak venni, szándékukat jelentsék az alábbi címen: EVANGÉLIKUS KÁNTORKÉPZŐ INTÉZET 2151 Fót, Berda József u. 3. A jelentkezőknek részletes programot küldünk. Evangélikus Elet 1997. április 6. Rendburjánzás - avagy az elhanyagolt lényeg Rend a lelke mindennek, de jóból is megárt a sok. Meggyőző „köznapisággal” szemlélteti ezt a Példabeszédek könyve (25,16): „Ha mézet találsz, egyél, amennyi jólesik, de túl sokat ne egyél, mert kihányod!” Szellemi-lelki téren is érvényes ez, például minden fölösleges öntúlterheléssel szemben: „Sok mézet enni nem jó, és a nehéz dolgokat kutatni nehéz" (Péld 25,27) - mert aki kellő belső érettség és felkészültség nélkül számára túl bonyolult helyzeteket akar minden áron rendezni, az abba könnyen belegabalyodik, de ha túlzott az önbizalma, még terjeszteni is igyekezhet önállóan alkotott rendparódiáját, melyet nagy átéléssel hirdet igazinak. Ennél nagyobb akkor lesz a baj, ha erre még „vevőket” is talál, akik fölött nagy boldogan gyámkodik, lévén vakok között király a félszemű. (Szektafélék keletkezésében szerepet játszhat az ilyesmi.) Tudálékosak, önjelölt bölcsek és akar- nokok a hitéletben is fölös számban vannak. Komplikálja a helyzetet, hogy akadnak tehetséges (ön)ámítók is, vagy egyszerűen olyanok, akiknek jóakaratánál csak a belső rendezetlenségük nagyobb, és ez szolgálatukba olyan észrevétlenül szüremlik bele, mint anyatejbe valami mérgező anyag, amelyet a mama észre sem vesz, de megbe- tegíti a csecsemőt. A „tejjel és mézzel folyó Kánaán” mint az ígéret földjének megjelölése utal arra, mennyire jellemzője, sőt jelképe volt az Ószövetség korában a jólétnek a méz - ám túladagolva az „édesség" is veszedelmes: az élet legszükségesebb alaptörvényeit homályosítja el, ha egyikük az összes többinek fejére nő. Persze, hogy anyagiak is kellenek az élethez, de ha a Mammon lesz az úr, elszabadul a pokol. így van ez a REND elvével is, ezért nélkülözhetetlenek alapelvi parancsolatok. Működőképes erkölcsi rendszer nélkül az élet: mindenki harca mindenki ellen. Jól tudták ezt az írástudók (hittudósok) és farizeusok, de a parancsolatoknak és „végrehajtási utasításoknak” egyre szövevényesebb rendszerét dolgozták ki, mintegy tilalomfaerdőt telepítvén. Görcsösen hitték: minél kérlelhetetlenebb a szigor, annál üdvösebb. De valahogy már ők maguk sem lehettek olyan nagyon biztosak művükben, s keresték a dzsungelben az iránytűt: Melyik a legfőbb parancsolat? - kérdezték Jézust. A válasz a szeretet ikerparancsolata volt: Szeresd Istent mindennél jobban, és felebarátodat, mint magadat! S hogy félreértés véletlenül se essék, hozzáfűzte: Nincs ezeknél nagyobb parancsolat. Pál ugyanezt így fogalmazza meg: A törvény betöltése a szeretet. Ez a „főútvonal”, a részletező szabályok csak ezzel összhangban érvényesek! Ezt viszont törvényimádó, úrhatnám „újfarizeusok” akárhányszor elfelejtik, náluk a szeretet fő útvonalát benőheti a fű, mintha a parancsolat arra való volna, hogy az embernek legyen mibe belegörbednie, holott Jézus szerint a „szombat” (= a tételes szabály) van az emberért, javára, és nem megfordítva. Ahol burjánzásnak indul a „rend”, mind jobban elsikkad a lényeg! Hidat sem azért építenek, hogy legyen mire szerelni korlátokat, s a korlátoknak is a híd két szélén van a helyük, és sohasem keresztben. Egynémely kegyes irányzatok viszont olykor mintha sportot csinálnának tilalmi rendszerek minél bonyolultabbá szövéséből; szűklel- kűséggel „pótolnák” valami lényeges - például a mesterkéletlen szeretet? - hiányát. Az ilyesmi aztán kiválóan alkalmas szorongáskeltésre, gátlásosság kifejlesztésére, s nem hívők elriasztására. Főleg azok hajlamosak ilyen verembe esni, akiket a szüleik merev szabálydiktatúrával neveltek örömtelen „valláserkölcsre”. (Mintha annak üdítő kiadása nem is lenne!) Egy negyven felé tartó, ilyen „ri- degpásztorkodó” légkörben felnőtt hölgy akkor kezdte érzelmileg is felfogni a felszabadult keresz- tyénség, illetve a parancsolatok lényegét, amikor a lelkigondozója azt mondta neki: „Nézze, az autót sem azért gyártják, hogy legyen mibe féket tenni, hanem a fék arra való, hogy a kocsival biztonságosabban érhessük el a célt!” Mert vannak olyan hívők is, akik mintha egész életükben behúzott kézifékkel közlekednének, s nem értenék, miért nem megy jól az „autó”, mért fogyaszt oly sokat, és miért kell folyton szervizbe vinni. A Názáreti viszont azt mondta: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek ” (Jn 10,10) Dr. Bodrog Miklós Segítség Albániának A Nemzetközi Dorcas Segélyszervezet és a magyar- országi Dorcas Alapítvány Albániában, Korea városában működő székhelyét az elmúlt héten, március 14- én felfegyverzett polgárok kirabolták, majd az épületet lerombolták. Mindezt néhány óra leforgása alatt. A kár több mint tízmillió forint. A szervezet albán igazgatója jelenleg családja és saját élete megvédéséért küzd. A lerombolt épületben nemcsak az iroda működött, hanem.itt folytak a Dorcas által fiatalok részére rendezett gépírói, computer és angol nyelvi tanfolyamok, valamint a nővér- és a mezőgazdászképzés is. A magyarországi Dorcas egyik, az év tavaszára tervezett segélyakciója a koreai kórház felújítása és felszerelése lett volna, közel kétmillió forint értékben. Azonban a váratlanul kialakult súlyos helyzetben a terv megvalósítását el kell halasztani, bár minden valószínűség szerint a harcok befejeztével még nagyobb szükség lesz a kórházra! Ibkintettel a jelenlegi helyzetre, szeretnénk más formában is segítségére sietni mindazoknak, akik nem résztvevői, hanem elszenvedői az értelmetlen harcoknak. Erre való tekintettel a Magyar Dorcas Alapítvány létrehozott egy gyorssegély alapot-, amiből szeretnénk finanszírozni az újrakezdést. Felkérjük azokat a személyeket, egyházakat, intézményeket, akik szívükön viselik Albánia sorsát, adományaikat a következő bankszámlaszámra utalják át: Dorcas Aid Hungary, Postabank Rt. 11993001- 02300894 Bővebb információt az 52/323 226-os telefonon lehet kérni. Pályázati felhívás evangélikus igazgatói állásokra A soproni középfokú evangélikus közoktatási intézmények Igazgatótanácsa pályázatot hirdet az Eötvös József Evangélikus Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola, illetve a Hetvényi Lajos Evangélikus líceumi Diákotthon igazgatói állására 1997. augusztus 1-jei munkába lépéssel, 6 évi időtartamra. Feltételek: egyetemi szintű pedagógusvégzettség vagy evangélikus lelkészi oklevél, legalább 10 éves pedagógusi vagy hitoktatói vagy hit- tudományi egyetemi oktatói gyakorlat, keresztyén elkötelezettség, evangélikus vallás, konfirmáció, vezetői képességek, rendezett családi élet. A pályázat elbírálásánál előnytelent a tudományos munka/ esetleg fokozat, jeles vagy jó oklevél, idegen, főképpen a német nyelvtudás (állami pyelwizsga), nemdohányzó életmód. Ä pályázatnak tÚKalmázttla kell: kézzel írott önéletrajzot, a diploma fénymásolatát, a konfirmációi emléklap fénymásolatát, lelkészi ajánlást, erkölcsi bizonyítványt, szakmai önéletrajzot, a nyelvvizsga-bizonyítvány fénymásolatát, a vezetésre vonatkozó szakmai programot. továbbá: a) az Eötvös József Evangélikus Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola esetén: a középfokú egészségügyi képzés helyzetelemzésére épülő fejlesztési elképzeléseket, az egészségügyi intézmények (soproni Erzsébet Kórház, soproni Állami Szanatórium,.Kapuvári Kórház) és az iskola együttműködési elképzeléseit b) a Hetvényi Lajos Evangélikus Líceumi Diákotthon esetén a Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum), az Eötvös József Evangélikus Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola és a Hetvényi Lajos Evangélikus Líceumi Diákotthon helyzetelemzésére épülő együttműködési elképzeléseket. A kinevezésre kerülő igazgatók bérezése megfelel a közalkalmazotti törvényben előírtaknak. A pályázatokat az Északi Evangélikus Egyházkerület Püspöki Hivatala címére (1125 Budapest XII., Szilágyi Erzsébet fasor 24.) kell megküldeni 1997. április 30-ig. A pályázókat az egyes tantestületek, illetve az Igazgatótanács tagjai meghallgatják, a pályázatok elbírálása 1997. május 31-ig megtörténik. A most is evangélikus közoktatási intézményben működő pályázónak csak a vezetésre vonatkozó szakmai programot, illetve az a) vagy a b) pont szerinti elképzeléseket kell kidolgoznia. Híradás egy már elfelejtett iskolai lapról M indig érdekelt a múlt. Szívesen nézegettem régi képeket, gyűjtögettem használatból kivont, csak numizmatikai értéket jelentő pénzeket, olvasgattam megsárgult iratokat, hajdan kort idéző újságokat. Bizonyára ez is befolyásolta pályaválasztásomat. Múlt iránti érdeklődésem ma is lankadatlan. Másokkal együtt vallom: „Aki a múltat nem becsüli, a jövőt nem érdemli!” A múlt emlékei sokat elárulnak magukról a velük foglalkozónak. Izgalmas, sok örömöt hozó munka ez. Hasznos időtöltés is. Igazi haszna természetesen maga a megismert múlt. Mennyi örömöt jelent, amikor a kutató arról olvas, hogy ősei mikor mit tettek, adományoztak, hogyan éltek, vagy városa életében milyen sorsdöntő események zajlottak le. Számomra ma különösen fontosak a reformáció hatásai, s ezzel összefüggésben az evangélikus egyház és az iskolai oktatás győri emlékei. Mintegy két évvel ezelőtt ajándékképpen hozzájutottunk a Harangszó című országos evangélikus képes néplap századunk harmincas éveinek gondosan bekötött példányaihoz. Érdeklődéssel forgattam a lapokat. Helytörténeti szempontból is valóságos kincstár valamennyi példány. Beszélgetés közben másoknak is ajánlottam olvasásra. Sikerrel. Egy alkalommal mosolygó arccal lépett be hozzám Szekeres János nyugdíjas tanár barátom. Olvasgató, múltat kutató és szerető ember. Örömmel említette, hogy rendkívül érdekes hírt talált a Harangszó egyik számában a Győri Evangélikus Népiskoláról. Fellapoztam az általa említett példányt, s a következő sorokat olvastam: „A győri evangélikus iskola munkájának elismerése a külföldön. Annakidején megírtuk, hogy a győri evangélikus iskola tantestülete »Aranyhid« címen egy iskolai lapot ad ki, melynek célja az, hogy az iskola és család között szorosabb kapcsolatot teremtve, a nevelést intenzívebbé tegye. Az iskolai lap fontosságát először dr. Zachariás elemi iskolai rektor Garz am Rügen-ben hirdette s az első ily irányú lapot »Schule und Haus« címen ő adta ki Németországban. A győri iskola tantestülete az Aranyhíd első számait elküldte ennek a nagy külföldi pedagógusnak aki Weltler Jánoshoz, a győri iskola igazgatójához egy meleghangú levelet intézett, melyben többek között ezeket írja: »Nagyon örültem, hogy az önök iskolája is megindított egy iskolai lapot. A címe: „Aranyhíd’, igen kedves. Megmutattam az itteni tanítói körökben a lapot, s ez mindenütt az elismerés hangját váltotta ki. Csak bátran előre!«” (Harangszó, 1931. augusztus 23.) Az olvasottak nagy hatással voltak rám. Elhatároztam, hogy kísérletet teszek a lap felkutatására, igyekszem megtudni a győri lapindítás körülményeit, a kezdeményezők személyét, a tartalommal kapcsolatos elgondolásokat, az írások tartalmából áradó szellemiséget. Beszélgettem idős gyülekezeti tagokkal, akik népiskolai tanulmányaikat itt végezték, de minden igyekezetük mellett sem tudtak segíteni, nem emlékeztek a lapra. Bántott az eredménytelenség, de nem adtam fel. Nagyon reméltem, hogy végül célhoz jutok. Akkor már arra gondoltam, hogy helyes lenne újraindításával is foglalkozni. Elgondolásaimat az ismét működő Evangélikus Gimnázium, Általános Iskola és Óvoda nevelőinek - munkatársaimnak - is elmondtam. Tőlük biztatást, támogatást kaptam. Ez is erőt adott a további kutatáshoz. Kutatásomat végül siker koronázta. Tekusné Paveszka Ida átnézte az iskola abból az időből származó évkönyveit, s a megfelelő szövegrészek kimásolásával kezembe adta a megoldás kulcsát. Köszönet érte. Azóta sikerült egyházközségünk könyv- és levéltárában példányokat is találni. A lap indításának gondolata a Börcsről Győrbe megválasztott, majd gyakorló iskolai tanári vizsgája letétele után a Soproni Evangélikus Tknítóképző gyakorló iskolájában működő Kuszák István tanító személyéhez kapcsolódik. Kuszák István nemcsak jól képzett nevelő volt, akinek tanítói munkássága gyakorlati jellegűnek bizonyult, hanem elméleti vonalon is kiválónak minősült. Korán - már 1931-től - bekapcsolódott a nyolcosztályos elemi iskola kísérleti munkájába. Egyike volt azoknak, akik a tantervet összeállították. Neki is köszönhető, hogy a győri evangélikus népiskolában már az 1931/32-es tanévben működött a 7., majd a következő tanévtől kezdve a 8. osztály is. Maga Kuszák István tanította ezeket az osztályokat Sopronba költözéséig. A hangsúly a nevelésen, az életre való felkészítésen, az ismeretek gyakorlati alkalmazásán, a tanulók társadalmi beilleszkedésének előkészítésén volt. Micsoda bölcs gondolatok! Mintha a mai tantervkészítők is tőle tanultak volna! A győri kezdeményezés országosjelentőségű volt, alig néhány iskola követte. Az itt szerzett tapasztalatokat később beépítették az 1940-es népiskolai törvény tantervi, metodikai és metodológiai tervezetébe is. Maga a nyolcosztályos elemi iskola pedig 1941-ben vált országosan kötelezővé. Nálunk ekkor már 10 éves múltra tekintett vissza. Kuszák István 1921-1937 között működött Győrött. Már 1931-ben miniszteri elismerést kapott ,„A történelem tanítása az elemi iskolában” című dolgozatáért. Több pedagógiai írása is megjelent különféle egyházi lapokban. Nagyobb terjedelmű tanulmánya a „Szülő és gyermek” című dolgozata. „Ébren a magyar” címmel kisregényt is írt. ficz Aranyhíd című iskolai lap indításával kapcsolatban „Nevelői gondolatok” címmel tartott előadásában maga Kuszák 1930. január 22-én egy szülői értekezleten a következőket mondotta: „Valamelyik neves pedagógusunk írásából olvastam egyszer ezt a mondatot: »Építsünk aranyhidat az iskola és a szülői ház között«. Ez a mondat jutott eszembe, amikor... csodálatos színes képen láttam a mi iskolánk tanítótestületének és a mi tanítványaink szüleinek aranyhidat építő csapatát. És akkor az az óhaj röppent el lelkemből: Bárha ez a fantáziakép mielőbb valóra válna! Bárha azok, akik a szülői értekezleten meg fognak jelenni, bejegyeznék nevüket az aranyhíd építésére vállalkozók névjegyzékébe is! Ezt az óhajt szeretném én most minden egyes i. t. szülőhöz és gondviselőhöz komoly, személyes kérés formájában eljuttatni Engedjék meg tehát, hogy gyermekeik jövő boldogsága és szegény magyar hazánk szebb jövője érdekében arra kérjem Önöket, hogy minden igyekezetükkel támogassák iskolánkat az összhangzatos nevelésre irányuló törekvéseiben. A mai szülői értekezlet tanulságait is vigyék magukkal, hogy legyenek azok az iskolát és a szülői házat összekötő aranyhíd első pillérei. Még egyszer kérem Önöket: Jöjjenek velünk aranyhidat építeni!!!” Az Aranyhíd a szülői ház és az iskola közötti kapcsolat elmélyítésének egyik lehetséges eszköze volt. Nyilván nem pótolhatta a személyes emberi találkozásokat - nem is ez volt a feladata. Viszont sok hasznos tanácsot adhatott, s ezzel e két nevelési tényező között élőbbé, eredményesebbé válhatott az együttműködés. Sajnálatos, hogy anyagi nehézségek miatt 1934 júniusában jelent meg az utolsó szám. A pedagógia palettája szegényebb lett egy üde színfolttal. Pónya László tanár
