Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1997-07-27 / 30. szám

Evangélikus Elet 62. ÉVFOLYAM 30. SZÁM 1997. JÚLIUS 27. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁNI KILENCEDIK VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ARA: 40 FT Az egészséges kereszténység kivonul az egész élet területére, a természetbe, művészetbe, nemzeti és otthoni épületünkbe, de örömmel tér vissza a templomba. Mint a gyógyult ember, úgy mi is, itt találjuk meg legbizonyosabban Jézust. Ez gyógyhely! (Ordass Lajos) ~ A TARTALOMBÓL " „...HOGY SZÓT ÉRTSÜNK EGYMÁSSAL’ EGÉSZSÉGES KEGYESSÉG?! ZSINAT UTÁN GYORSHÍREK A LUTHERÁNUS VILÁGSZÖVETSÉG NAGYGYŰLÉSÉRŐL A nagygyűlés jubileumi istentiszteletén, július 13-án Horst Hirschler német püspök prédikált. „Krisztus a modern világban is Isten ereje... Egyedül Krisztus - akinek üdvözítő cselekedetét hirdetjük, és akit hitben megragadunk -, ő az alapja az egyház egységének. A nagygyűlést záró istentiszteleten Pángyán- szky Ágnes egyetemi lelkészünk prédikált. Ige­hirdetésében többek között arra hívott fel, hogy „a dicsőítés, hálaadás és örvendezésünk mel­lett... ne felejtsük el világunk fájó igazságait sem...” * Hétfőn, július 14-én választotta meg a Világ- szövetség új elnökét az elkövetkező nagygyűlé­sig. Négy jelölt volt az elnökségre: Christian Krause braunschweigi püspök, Prasanna Kumari indiai női küldött, Naohiro lüyoshige japán teo­lógus és Julius Filo szlovák vezető-püspök. A vá­lasztás első menetében kiesett a két utóbbi je­lölt, a második menetben Krause püspök 215 szavazatot kapott Prasanna Kumari asszony 142 szavazatával szemben. így a következő nagygyű­lésig a LVSZ elnöke Christian Krause braün- schweigi püspök. Az új elnök 57 éves, 1994 óta a Braunschweigi tartományi egyház püspöke (Landesbischof). Előtte 1985-1994 között a német Egyházi Na­pok (Kirchentag) szervező főtitkára. Több alka­lommal töltött be tisztséget a Világszövetség kü­lönböző szakosztályaiban és mint ilyen, 1971/72- ben menekültügyi szolgálatot vezetett Thnganyi- kában. Teológiai tanulmányait Németországban és az USA-ban végezte. * Kedden, július 15-én a Világszövetség Taná­csának 48 tagját választották meg. 23 férfi és 5 női lelkész mellett 17 laikus nőt és 3 laikus férfit választottak meg. Az új összetételű Ihnács a nagygyűlés végeztével július 17-18-án tartotta alakuló ülését, melyen megválasztották a két al- elnököt, a kincstárnokot és két bizottság elnökét. * Következő számainkban a nagygyűlésről rész­letes beszámolókat közlünk. T. ZSINAT UTÁN 1997. június 21-én záróüléssel és ünnepélyes isten- tisztelettel befejeződött az 1991-97-es Zsinat. Bátran állítható, hogy elvégezte feladatát, sőt küldetését! Megalkotta azokat a törvényeket - összesen tizenegyet -, melyek remélhetőleg hosszú időre kijelölik egyhá­zunk működésének kereteit, megszabják reményeink szerint helyesen a fejlődés útját. Nehéz, rögös úton kellett haladnia a Zsinatnak tör­vényalkotó munkája közben. Bízvást elmondható, hogy szinte a semmiből kellett átfogó törvénygyűjte­ményt szerkesztenie. A társadalmi-politikai környe­zet, a rendszerváltás megannyi buktatója és csapdája begyűrűzött a Zsinat munkájába is. Cél volt, hogy a zsinati atyák és anyák ne politizáljanak, legalábbis ne pártpolitizáljanak ilyen minőségükben. S ha ezt a ki­tűzést nagyjából sikerült megvalósítani, a mindennapi eseményektől a Zsinat tagjai sem tudták magukat mindig függetleníteni. Utólag elmondható, hogy ez nem is baj, hiszen a most befejeződött Zsinat rendszerváltó Zsinat volt, s történelmi küldetése éppen ebben, az egyházi rendszer­váltásban állott. A munka nehezét is pontosan ez jelen­tette. Nem egyszerűen negyedszázados törvényeket kellett hozzáigazítani a változó időhöz, de alapjaiban meg kellett változtatni a szocialistának hazudott, való­jában tekintélyuralmi rendszerben ránk kényszerített normákat, melyek a demokratikus pluralista társadal­mi viszonyoknak semmiképpen nem feleltek meg, sőt annak kifejezetten ellentmondottak nemcsak teoló­giailag, de mellőzték a legalapvetőbb jogi elveket is! (Folytatás a 3. oldalon) ELTEMETTÉK ANDORRA RUDOLFOT Július 10-én délután a Farkasréti temetőben te­mették el dr. Andorka Rudolf akadémikust, a Közgaz­daság-tudományi egyetem rektorát, a napjainkban befejeződött Zsinatunk világi elnökét. Andorka Rudolf evangélikus családban nevelke­dett. Apja a 2. világháború előtt hazánk madridi nagykövete volt, a háború kitörésekor Londonba hív­ták emigráns szerepet szánva neki, de ő hazajött. Itt­hon a németek koncentrációs táborba hurcolták, m^jd amikor onnan hazajött, a megváltozott rezsim ellenségként kezelte őt is, családját is. Először bör­tön, nugd internálótábor és végül az egész család ki­telepítése következett. Ilyen élmények és körülmé­nyek alakították Andorka Rudolf életpályáját, aki tanulmányait csak mint fizikai munkás folytathatta és végezhette el. Az 56-os forradalom után ő is bör­tönbe került. Csak a hetvenes években jutott olyan munkához, ahol szociológiai képességeit kifejthette, előbb a Statisztikai Hivatalban, majd az egyetemen oktatóként tevékenykedett. Az az értelmiségi volt, akit ugyan többször hívtak és biztattak arra, hogy meqjen nyugatra és ott gyümölcsöztesse tudását, de ő maradt. Maga mondta az egyik inteijúban: „Úgy éreztem, hogy magyar vagyok, és nekem itthon van a he­lyem. ” A nyolcvanas évek végén rohamosan emelkedett tudományos súlya és tekintélye. 1990-ben választot­ták akadémikusnak, 1991-ben az Országos Tbdományos Kutatási Alap (OTKA) elnökének, majd a Közgazdaság-tu­dományi Egyetem rekto­rának hívták el. A Nem­zetközi Szociológiai Tár­saság vezetőségének is tagja volt. A Deák téri gyülekezetben volt pres­biter és országos egyházi küldöttként lett a zsinat tagja. A zsinat megala­kulásakor vállalta el a világi elnöki tisztet, me­lyet a zsinat zárónapjáig hűségesen teljesített is. Utolsó nyilvános szerep­lése, előadása éppen a zsinatot záró, értékelő beszéde volt. (Előző számunk Zsinati Híradójában teljes egészében közöltük.) Tíz nappal a szolgálata után június 30-án hívta haza Isten megfáradt szolgá­ját. Rektori ideje is éppen ezen a napon járt le. Betöl­tötte, amit vállalt, ami rábízatott! Reá emlékezünk, amikor közöljük Kovácsházi Zel­ma lelkészünk temetési igehirdetését és Reuss András, Teológiai Akadémiánk rektorának búcsúztató beszé­dét. Rajta kívül még Glatz Ferenc, a Magyar Tbdomá­nyos Akadémia elnöke és Mészáros Tamás, a Közgaz­daság-tudományi Egyetem rektorhelyettese mondott beszédet. Az igehirdetés textusa: Jn 5,24 és Jn 11,25-26 Gyászoló Család! Gyászoló Gyülekezet! Tüdőm, hogy különböző elvárásoknak kellene ele­get tennie annak a prédikációnak, amely Andorka Ru­dolf ravatalánál elhangzik. A család az emlékek és ér­zések meghittségére vágyik. A közéleti férfit megilleti a köz javára végzett szol­gálatának méltatása. És természetesen a ravatal mellett el kell hangza- nia valaminek, ami a hívőt megerősíti hitében, és ami minden jelenlévőt kibékít az emberi sorssal, hogy ké­résünk nélkül kerülünk ebbe a létbe és kérésünk nél­kül kell eltávoznunk belőle. Félek, hogy elégtelennek bizonyulok a feladathoz és az elvárásokhoz. Mégis az bátorít vállalására, hogy Andorka Rudolfot olyan embernek ismertem, aki össze tudta kapcsolni az emberi élet természetes és erőszakolt határokkal szétdarabolt területeit. Műkö­dött benne valami egyesítő és gyógyító erő, ami a kü­lönbségeket, sőt a szembenállásokat is egy magasabb szinten túllépte és kibékítette. Működött ez az összekapcsoló erő családi életében. Négy családban töltött be kulcsszerepet. Abban, amely- bőlszármazott, s amelynek örökségét, hagyományát ő vitte tovább. Azokban, amelyeket két házasságkötésé­vel alapított, és felesége első házasságából származó gyermekei között. Az első családban megtanulta egész életére szóló­an, hogy a tudás, a jellem, az önmagához való hűség többet ér a vagyonnál és a pozíciónál, és azt is, hogy a férfinak az élet terheit - fizikai erőfeszítéssel és erköl­csi bátorsággal - felelősen vállalnia kell. A másik három családban élte és gyakorolta ezt a mindennapokban mindvégig - 6 gyermek apjaként és 9 unoka nagyapjaként Pátriárka-halál lett jutalmul osztályrésze. Nagy család állta körül halálos ágyát. Olyan búcsúvételvolt ez, amilyen ritkaság a mi vilá­gunkban. A betegség másfél nehéz esztendeje csak még el­mélyítette az összetartozást - különösképpen félj és feleség között. Érett és beteljesedett kapcsolatra kö­vetkezett a búcsú órája. Működött az összekapcsoló erő Andorka Rudolfban a privát élet és a hivatalos - a munka és hivatás terü­letén folyó - élet között. Andorka Rudolf nagyop ter­mészetes módon közlekedett a kettő között. Úgy is pl., hogy amikor ünnepi öltözetben kandidátusi vé­désére indult, akkor előbb még elvitte kislányait az óvodába. És úgy is, hogy nem állította őt kínos vagy- vagy elé saját személyiségének építése és a másokért való élés. Pedig már 8. gimnazista korától a legked­vezőtlenebb körülmények között tanult és fejlesztet­te magát itthon és külföldön elismert tudóssá. Azt vallotta, hogy az egészséges személyiség altruista, azaz abban találja örömét, úgy valósítja meg önma­gát és úgy élvezi az életet, hogy törődik másokkal, gondoskodik róluk, készséggel ott van, ahol szükség van rá. Működött az összekapcsoló erő Andorka Rudolfban a történelem és a politika szakítópróbáival szemben és nem engedett azoknak. Thrtotta és ápolta a közösséget rokonaival, barátaival, egykori iskolatársaival, akiktől erőszakkal elszakította a kitelepítés, a munkaszolgá­lat, a börtön. Sőt tartós új kapcsolatba is lépett, pl. az­zal a besenyőszögi családdal, amelyhez kitelepítése­kor került. Működött ez az összekapcsoló erő Andorka Rudolf­ban úgy is, hogy bár illúziók nélkül látta a valóságot, mégis fáradhatatlanul alkotta a jövő vízió képeit. Ismer­te a világot, az életet. Szociológusként vizsgálta az al­koholizmust, a szegénységet, az esélyegyenlőtlenséget s az öngyilkosságot. Az emberi sorsról pedig keserves tapasztalatokat szerzett hányattatásban és üldöztetés­ben. És mégis, mindennek ellenére Igen-t mondott az életre. És sohasem kételkedett abban, hogy lehet is, és kell is lakhatóbbá tenni a földet és élhetőbbé az életet. Érvényes Andorka Rudolfra az az igazság amit Ar­nold Toykbee, századunk nagy angol történésze a né­pekre, nemzetekre mond: Baj az, ha nem kap erejéhez mért kihívást, mert akkor korcs marad. Baj az, ha ere­jén felüli kihívást kap, mert abba belepusztul. Az azon­ban jó, ha akkora kihívást kap, hogy minden erejét össze kell szednie és mozgósítania, hogy helyt állhas­son. Mert így felnőhet küldetéséhez és azzá válhat, amivé rendeltetése szerint válnia kell. Andorka Rudolf életében ez történt, és így lett az­zá a férfivá, akinek ravatala mellett vesztesnek érez­zük magunkat mindnyájan. És végül működött Andorka Rudolfban az összekap­csoló erő a szent és a profán, a hit dimenziója és a hét­köznapok valósága között. A legszélesebb nyilvánosság előtt elmondta - és nem is csak az utóbbi években, hogy élete fundamen­tuma és erőforrása keresztény hite, és azt is, hogy meggyőződése szerint sem az egyéni életnek, sem a közösséginek nincs más megoldása, mint az a szere­tet, amelyet a Názáreti Jézus hirdetett és megvalósí­tott. Korunk teológiai gondolkodói Jézus hatását, haté­konyságát, annak titkát kutatva és vizsgálva arra ju­tottak, hogy az Jézus közvetlenségének tulajdonítha­tó. Ezt úgy értik, hogy sokan mások is beszéltek Isten­ről és Isten országáról - s az összetévesztésig hason­lókat mondtak -, Jézusban azonban jelen volt. Aki Jé­zussal kapcsolatba került, az az Istennel került kap­csolatba. Jézus összezárta azt a hasadást, ami szétvá­laszt. Jézus közelében a tapasztalat evidenciája töltöt­te el az embereket. Andorka Rudolf- a késői Jézus-tanítvány megélte és továbbsugározta ezt a jézusi közvetlenséget. Rá vonat­kozóan is úgy értem, hogy sohasem csak beszélt vala­miről, hanem jelen volt benne és vele az, és minden további nélkül belevonta és részesévé tette a másikat. Szavai és tettei azt mutatták, hogy egyetlen valóság van számára, és abban minden összetartozik és jelen van. Andorka Rudolf nem beszélt úgy Istenről, hogy ne vonatkoztatta volna az emberre, és nem beszelt úgy az ember dolgairól, hogy ne látta volna azoknak transzcendens dimenzióját. Nem dönti-e azonban romba a halál mindazt, ami eddig egységben volt, látszott lenni? Mi történik az emberrel, amikor meghal? - így tet­te fel a kérdést Andorka Rudolf három nappal halála előtt el-elalélások, el-elalvások közötti éber percei­ben. Ki tud válaszolni a kérdésre? Tálán az orvostudomány tud egzakt választ adni. A hitnek is van válasza. Nem egzakt, hanem szim­bolikus. A hit képekkel és szimbólumokkal válaszol, akár elődeitől örököltekkel, akár a jelenben alkotot­takkal. A János evangéliumából felolvasott jézusi szó kontinuitásról - átmeneteiről és folyamatosságról be­szél. Folyamatosságról az inneni és a meghalás célsza­lagján túl lévő élet között. isten, ill. Jézus és a benne való hit jelenti a konti­nuitást. Életünk kapcsolatokban, Én-Te kapcsolatokban fo­lyik. A halál változást hoz ebbe. Martin Buber, száza­dunk nagy zsidó gondolkodója így fejezi ki ezt: A halálban megszűnik az ember önmagával és a vi­lággal és minden ahhoz tartozóval kapcsolatban lenni, de továbbra is kapcsolatban van Istennel. A relatív, viszonylagos, idői, kis kapcsolatok megszűn­nek a halállal, de az abszolút, örök, nagy kapcsolat meg­marad. Ebbe a nagy, abszolút, örök, isteni kapcsolatba mind beletartozunk. És ebben mégis együtt lehetünk Együtt az elköltözött Andorka Rudolf és az őt gyászolók Ámen. * Tüdősként evangélikus, evangélikusként tudós. Búcsúzás Andorka Rudolftól Az evangélikus egyház egy szál virágját hoztam Andorka Rudolf ravatalához. Az evangélikus keresztyénség és Andorka Rudolf élete közötti kapcsolatra, de egész életére is jellemző­nek tartom azt a mozzanatot, hogy az ötvenes évek­ben a kitelepítésbe két közgazdasági könyv, Shakes­peare összes művei és egy szótár mellett a Bibliát is magával vitte. Hitéről, Bibliájáról egyáltalán nem, vagy csak kér­désre, s akkor is visszafogottan beszélt. Ha azonban beszélt, akkor nem úgy éreztük, hogy itt valami más következik: ugyanaz az ember, ugyanaz az Andorka Rudolf szólalt meg, nem más szerepben és nem más módon, mint egyébként. Nem lehetett snittet vagy tö­rést felfedezni. Hivatása és hite azonos volt: úgy hasz­nálta képességeit, mint aki tudta, hogy nem emberek­től kapott lehetőségekről kell számot adnia. Évtizedek óta részt vett az evangélikus közvéle­mény formálásában a Deák téri gyülekezet tagjaként, presbiterként, az egyházi folyóiratokban publikáló tu­dósként. Ezeket a felkéréseket mindig készségesen vállalta úgy, hogy egyben a kritikától sem riadt vissza. Több év óta adott elő szociológiát a Teológiai Aka­démián társadalmi munkában. A jövendő lelkészei­nek ez a képzése annyira fontos volt számára, hogy előadásait és a vizsgákat még a múlt félév végén is megtartotta. Az elmúlt hat évben az evangélikus egyház zsinatá­nak világi elnöki tisztségét is betöltötte. Azon kevés tiszte közé tartozik ez, melyekhez a végsőkig ragasz­kodott. Nem presztízs okokból tette. Az ilyesmi távolt állt tőle. Egyszerűen úgy érezte, fontos tennivalója van. Szinte erejének utolsó megfeszítésével készült a zsinat záróülésére és mondta el beszédét. A valóság józan felmérését, a feladatokkal való szembesülést, az emberi gyengeségből fakadó ellenté­tek feloldását, a béke szerzését, az összetartozók és egymásra utaltak integrálását tekintette feladatának. /Síikor Andorka Rudolfra gondolok, azt kell monda­nom: lutheri hivatásetika, mert emberségét, hitét hi­vatásának végzésében élte meg. Egy másik szót is ki kell mondani. Ez a kereszt: mint a kikerülhetetlen szenvedés kifejezése, amely ember­voltunk korlátáira emlékeztet, amely kényszerűen megtanít arra, hogy végső soron nem a mi kezünkben vannak a dolgok, hanem mi vagyunk valaki másnak a kezében. Arra gondolok, ahogyan ezt közölte a zsinat­tal, ahogyan betegségével együtt élt, ahogyan elfogad­ta. Elfogadta, de végig éltette a remény: hátha még nem az utolsó betegség ez. Élte tovább munkás, puri­tán életét, amennyire a körülmények engedték. Keve­sen hallották zúgolódni vagy panaszkodni. Tferveket szőtt, de mondataiban egészen más ^értelmet és hang­súlyt kapott, amikor kimondta: ha. Általában nem tet­te hozza: ha Isten... Nem azért, mert olyan jelentékte­lennek tartotta, hanem olyan nagynak. Kedvenc gondolataként ismételten említette, a gyermek közjószág, a gyermekek közjavak, és egy tár­sadalom a saját jövőjét teszi tönkre, ha nem gondos­kodik megfelelően gyermekeiről. Személyes találko­zás alkalmával valósággal felhevült, amikor gyerme­keiről vagy unokáiról, családjában gyermekvállalásról beszélt. Számos tudományos megállapítása elmondható templomi szószéken vagy lehetne prédikáció témája. S biblikus hite is bizonyára motiválta, inspirálta tudo­mányos meglátásaiban. Mint evangélikus egyház, nem akarjuk és nem is le­het Andorka Rudolfot kisajátítani. Örömmel láttuk, hogy azt, aki közösséget vállal és szolgál velünk, má­sutt is értékelik és becsülik. Másutt kapott megbecsü­lése minket is sarkallt, hogy jobban becsüljük őt. Há­lát adunk azért, hogy eddig közöttünk volt és azért, ahogy közöttünk volt. A mindenható és irgalmas Isten tartsa Andorka Rudolfot továbbra is kezében.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom