Evangélikus Élet, 1997 (62. évfolyam, 1-52. szám)
1997-01-26 / 4. szám
Evangélikus Élet 1997. január 26. m jfe GYERMEKEKNEK fiataloknak Jó néha innen a tizenkettedikről nézni a városunkat, ahogy apa mondja: „madártávlatból”. Innen a harapós kutyák akkorának tűnnek, mint egy hangya. A kipufogógázt árasztó, sarat fröcskölő autók is gyufásdobozhoz hasonlíthatók. Csak az zavar, hogy innen fentről nem látom az arcokat, beszélni sem tudok a srácokkal, akik épp focizni mennek. A virágágyásból is csak egy színes folt látszik. Nem is bírom ki sokáig, hogy le ne menjek. Ugye, Te is így vagy ezzel, Uram? Azért jöttél közénk, hogy itt légy velünk minden napon, a közvetlen közelünkben! Emlékszel még, Uram? Jézus szemével , Jézus leült a templomi persellyel szemben, és nézte hogyan dobja a pénzt a sokaság a perselybe. Sok gazdag sokat dobott bele, egy szegény özvegyasszony pedig odamenye beledobott két fillért. Jézus odahívta tanítványait, és azt mondta nekik: Bizony, mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony valamennyinél többet dobott a perselybe. Mert valamennyien fölöslegükből dobtak, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije volt, az egész vagyonát” Márk 12,41-44 Minden keresztyén embernek meg kellene tanulnia, hogy Jézus szemével nézzen az emberekre. Akkor sokkal kevesebb lenne a téves, hamis ítélet. Mi az, amit mi látunk, vagy amit mi nézünk embertársainknál? A legtöbbször nem nézünk és nem látunk tovább a ruhánál. Eszerint ítéljük meg őket és eszerint bánunk velük. Hányszor alapozzuk véleményünket, ítéletünket, értékelésünket az emberek kinézetére. S nem egyszer csalódunk. Sokszor vesszük értékelésünk alapjául az emberek vagyoni állapotát. Mások a társadalmi helyzetet tekintik olyannak, aminek alapján értékelni lehet az embereket. Olyanok is vannak, akik a tudást veszik ítéletük, értékelésük mércéjéül. így születnek meg az emberek egymásról alkotott véleményei, ítéletei. Ezek természetesen mind külsőségek, így a mi ítéletünk is felületes, a legtöbbször teljesen hamis. Jézus soha nem ítél így. O nem az emberek ruhájával törődik. Az ő szemében egyforma értéke van a bársonyruhás úrnak és a rongyokba öltözött útszéli koldusnak, a vak Barti- meusnak. Nála nem a külső a fontos. Nem fordult el a csúnya sebekkel éktelenkedő bélpoklosoktól sem, pedig az emberek messze elkerülték őket. Jézust nem érdekelte á gazdagság. Az ő szemében a szegény asz- szony két fülére sokkal nagyobb érték, mint a gazdagok aranya, mert ezt a két fillért alázatos, szerető szívvel adták. Nem nézte az ember társadalmi rangját, egyesek a bűnösök barátjának hívták, viszont a római helytartó előtt is nyugodtan, bátran állt. A tudás sem jelentett szemében különbséget. A tudatlan samáriai asszonnyal éppolyan figyelmesen beszélget, mint a nagytudású farizeussal, Nikodémussal. És ami még figyelemreméltóbb: az elesettekkel éppen olyan szívesen beszélget, mint azokkal, akiket a többiek jóknak és becsületeseknek tartanak. A kereszten függő latorral, aki saját megítélése szerint is halálra volt méltó, és a bűnös asszonnyal, akit meg akartak kövezni, úgy beszél Jézus, mintha tanítványa lenne. Mi lehet ennek az oka? Mert Jézus más szemmel néz és másképpen lát, tehát másképpen ítél. Mi a legközelebbit, az esetlegest, a lényegtelent látjuk meg legkönnyebben, ő ellenben elnéz a külsőségek mellett, túllátva azon, meglátja az emberben azt, ami lényeges, akármennyire el van is rejtve. Kérjük Jézust, segítsen nekünk, hogy mi is rendelkezzünk az O látásával, hogy ne ítéljünk egymásról rosszul, felületesen! Oterdahl Jeanna VEDD ES OLVASD! Játékos ismerkedés a Bibliával Ebben a rovatban olyan ötletekkel találkozhattok, melyek a bibliaolvasást szeretnék még jobban megkedvelteim veletek. Legutóbb a Hegyi Beszédben kellett megtalálnotok egy mondatot, melynek csak a magánhangzóit közöltük. A mondat így hangzik: „A test lámpása a szem.” Ma egy olyan jézusi példázatból választottunk ki egy mondatot, amely az evangéliumok közül csak Lukács evangéliumában olvasható. Hogy ne legyen olyan egyszerű, csak a mássalhangzókat adjuk meg: „Vsfj r gndt, s h vlmt mg rkltsz, mkr vssztrk, mgdm nkd.” A kérdés az, hogy hangzik a teljes mondat, és melyik példázatból való? ANGOL GYERMEKDAL (Részlet) Ha én lennék egy kis elefánt, Az ormányom dicsérne trombita gyanánt. Varangyként is arról brekegnék, Hogy hála, mert az arcom olyan szép! És kenguruként, ha szülne anyám, A dalomat ugrálva hajtogatnám, Hogy „hála Uram, mert pontosan ilyen vagyok, Amilyen vagyok!” Tőled kaptam a szívem, s a mosolyomat, Te küldted Jézust, mert Te jó Atya vagy, Hát hála Uram, hogy pontosan ilyen vagyok, Amilyen vagyok! A gyermekrovat készítői stábjának címe: Cselovszky Ferenc, 7064, Gyönk, Petőfi u. 359. Emlékszel még, Uram, müyen is volt az első nap, amikor megismertelek? Még most is érzem szívemben azt a túláradó örömöt. Emlékszel még arra, mi mindent ígértem Neked akkor? Hát persze, hogy emlékszel, hiszen Te sohase felejtesz. De nem is kérted sohase számon ígéreteimet. Mindent másként akartam csinálni, és természetesen jobban, mint addig. Mennyire túlbecsültem magam! Először az összes cigarettámat eldobtam. És müyen gyalázatos érzés volt, amikor egy hét elteltével újból vettem. Akkor félve vártam a büntetésedet. Ma már tudom, hogy sohasem vártál tőlem mást. Ám azon a napon, amikor átadtam Neked a szívemet és az életemet, még hittem saját szavahihetőségemben. És azt hittem, Te ugyanúgy hiszel benne. Emlékszel még, mennyire megragadott, hogy minden bűnömet csodálatosan megbocsátottad, olyannyira, hogy megfogadtam, én is mindenkinek megbocsátok? Es azután milyen szánalmas módon mondtam csődöt! Bizonyára arra is emlékszel, hogy amikor megismertelek, azt kértem Tőled, engedj meghalnom, mert úgy gondoltam, ennél szebbet már úgysem élhetek át. De ezt a kívánságomat valójában csak az az aggodalom szülte, hogy a Veled való kapcsolat is csalódással végződik majd. Igen, valóban így volt. Akkor még nem ismertelek elég jól! Emlékszel még...? Vajon Te is olyan mélabúsan gondolsz-e vissza rá, mint én - kapcsolatunk első virágzásának idejére? De müyen érzékenyek is ezek a virágok... Ahogy ebbe belegondolok, észreveszem, hogy a Veled való kapcsolatom nem elég mély. Hasonlít azokhoz a szép virágokhoz, amelyek kedvesek ugyan a szemnek, de a legkisebb szélvihar is megtépázza őket. Előfordul, hogy teljességgel túlbecsülöm magam Irántad való bizalmamat illetően, azt képzelem, én vagyok Müüer György modern kivitelben. De jöjjön csak egy kisebb vihar, azonnal szép időt követelek, és mindjárt úgy érzem, magamra hagytál. Magam is érzem, mennyire helytelen, hogy ezzel újból és újból szakadást okozok kettőnk között. Szívemben azonban ott rejtőzik a bizalmatlanság Irántad. Mi történik, ha egészen Rád bízom magam, ha életemet minden fenntartás nélkül rendelkezésedre bocsátom? Vajon Grönlandra küldesz a misszióba, vagy ami még rosszabb, Afrika legforróbb vidékére? Vajon elveszed a férjemet, valamelyik gyermekemet? Vajon rákban keü meghalnom? Müyen megpróbáltatást mérsz rám, müyen szenvedés fogja keményen próbára tenni hitemet? Minél tovább gondolkozom ezen, annál inkább észreveszem, hogy akárcsak régen, még mindig félek Tőled, még mindig kételkedem Benned. Elbátortala- nodva rettenek vissza, valahányszor egyértelmű döntéseket keüene Meüetted hoznom. Olyan Istennek tartalak-e Téged, aki szenvedést okoz nekem, ha egészen átadom neki az életem? Olyan Isten vagy-e, aki csak elnyomni akar engem, és megfosztani minden örömtől? Ilyen kérdésekkel küszködöm, mert döntő jelentőségű, mi a válaszom rájuk. Ha meg akarom vonni Tőled a bizalmam, akkor végleg szakítanom keü Veled. Vagy mindent, vagy semmit — tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy Veled csak így lehet élni. Ha viszont megajándékozlak a bizalmammal, akkor csak teljes egészében, anélkül a megkötés nélkül, hogy: „Mindent, Uram, csak ezt ne...!’ Értelmem figyelmeztetni kezd: ne menj bele túlságosan ebbe a bizonytalan dologba! Kerüld a szélsőséget! Gondolataimban dúl a harc: teljes igent vagy teljes nemet mondjak-e Neked? Aztán gyáván és még mindig félénken igent mondok. Nem tudom, nem akarom többé elképzelni az életem Nélküled. Akkor viszont csak előre mehetek, váüalva ennek minden következményét. Egyedül Te tudod, Uram, milyen,ára van annak, hogy kimondjam: bízom Benned. És mégis hiszem, hogy Ife nem fogsz csalódást okozni nekem. Meg akarok szabadulni a Rólad alkotott régi, hamis képtől. Micsoda bizonyítékát adtad irántam való szeretetednek, amikor értem szenvedtél és meghaltál! Te jót akarsz nekem. A legjobbat. Egészen Rád bízom életem, mert megtapasztaltam, hogy szeretsz engem! Veronika Fritz (ETHOS-ból való) „Betlehem, Betlehem, a te határidban...!” Tálán többen hallottak már a Budapesti Fasori Evangélikus Gimnázium Arany János Irodalmi Köréről. Ez a társaság tavaly az iskolában, a teológián, valamint a kőbányai gyülekezet kápolnaszínpadán egy „népi életfát” mutatott be öt képben: a születéstől a halálig, ill. feltámadásig. Műfaja: versekből, népdalokból és táncokból álló sajátos irodalmi feldolgozás. Nos, én magam is az előadásban szereplő lelkes kis csapat tagja vagyok. Mindannyian munkálkodunk a népi kultúra és a vallási népszokások hagyományainak őrzésén - úgy tűnik, eredményesen. A tavalyi sikeren felbuzdulva, elhatároztuk; az idei tanévben' iá kSszülünk égy nágyobb szabású műsorral. A pünkösdre készült életfa után egy karácsonyi betlehemes játékot vittünk színpadra, hasonló felfogásban. Látván eddigi szerepléseinket, sokan csatlakoztak hozzánk, és a 15-20 főt számláló színjátszó gárda a kétszeresére nőtt, így ma már több mint negyvenen vagyunk. Próbáinkat péntek délutánonként 3-tól Vi 6-6 óráig tartottuk. Eleinte csak táncolni tanultunk. Ez alatt az idő alatt készült a műsor forgatókönyve. Hamarosan azt a hírt kaptuk: meghívtak bennünket Nümbergbe. Nemsokára kialakult a műsor végleges képe. A legnagyobb hangsúlyt egyelőre még mindig a táncra fektettük, hiszen vészesen közeledett november 23-a, amikor iskolánkban a jótékonysági koncert keretében előadtuk a betlehemes műsor végét képező táncbetétet. Egyelőre csak a táncot. Siker? - volt bőven. Bár igencsak kezdők voltunk még akkortájt. A több gyakorlás érdekében a pénteki próbák mellett hetekig reggel 7 órára jártunk iskolába, hogy december 6-ára immáron a teljes betlehemes műsort a lehető legjobb színvonalra készítsük elő. Ádvent időszakát tehát nemcsak lelki, de testi értelemben is készülődéssel töltöttük. Megérte, mert a bemutató sikert hozott. Ez volt az a pont, ahonnan már csak egyetlen dologra kellett koncentrálnunk: a nürnbergi útra. Es december 11-én, egy szerdai napon, reggel 7 órakor a Budapesti Fasori Evangélikus Gimnázium bérelt autóbusza elindult Nürnberg felé. Az előzményekről ennyit. Hogy miért pont Nümbergbe? Mert ott van a testvérisko- lánk. A szintén evangélikus Wilhelm Löhe Schule. Evek óta jó a kapcsolatunk ezzel az iskolával. Nekik kórosuk van, nekünk táncszínház csoportunk. Ők évente eljönnek Magyarországra - hogy énekeljenek nekünk. Mi is elmentünk hozzájuk - hogy elvigyük nekik a magyar betlehemest. Igen, valóban lehetne ez Uyen egyszerű. De azt hiszem, jelentős szerepet játszik mindebben a kölcsönös érdeklődés és a mindkét fel számára fontos színvonal. Hiszen eddig minden itteni szereplésük csodálatos volt. A miénkről őket kellene megkérdezni. De térjünk csak vissza a tényékhez. Tehát a Löhe Schule diákjai láttak bennünket vendégül otthonaikban. Kedvességüket, vendégszeretetüket már az első perctől volt szerencsénk tapasztalni és élvezni. Ám rajongásuk és az, hogy mennyire tudják értékelni a szépet, a jót és a „tiszta forrást”, először igazán akkor mutatkozott meg, amikor népviseletben, páronként bevonultunk a színre. Figyelmük és csodálatuk nemcsak az előadás végéig tartott. A műsor után olyan tapsvihar tört ki, hogy ráadást táncoltunk. Jó ropogós, friss-csárdást. Igen ám, de a közönség olyan lelkesen ünnepelt, hogy nem hallottuk a zenét. Dúdolni kezdtünk. A taps ritmusára és a magunk énekére jártuk a táncot. Ez a pár perc, az oldott hangulat, a vidámság, a jókedv, ami belőlük és belőlünk áradt, azt hiszem, mindnyájunknak felejthetetlen élmény volt. Percekig állva tapsoltak nekünk. Sosem volt még ennyire hálás közönségünk. Ók pedig úgy mesélték, már nagyon sok produkció vonult fel a Löhe-Wemnacht műsorain, de ilyen szép és érett még egy sem. Ezt persze egyedül ők tudják. Az viszont biztos, hogy a két iskola közötti jó viszonyt tovább mélyítettük ezalatt a néhány nap alatt. Kastlban - ahol egy magyar gimnázium működik - a hírünk már megelőzöttbennünket. Újból bemutattuk hát bet- Iehemesünket a világ minden tájáról ott tanuló magyar diákoknak és iskolai néptánccsoportjuknak. Itt is sikeresen szerepeltünk és sok élménnyel gazdagodtunk. December 16-án, éjfél előtt két perccel buszunk visszaérkezett az iskolánk elé a Fasorba. Másnap örömmel fedeztük fel a Duna TV adásában műsorunk egy kedves részletét. Dűli Kata VI. A oszt. tanuló Ének a nagy találkozásról így foglalhatnánk össze J. S. Bach Karácsonyi oratóriumának lényegét. Isten a Betlehemi Gyermekben közénk érkezett, emberré lett, hogy létrejöjjön a várva várt, igényelt, életfontosságú találkozó: az ember újra rátaláljon Teremtőjére, találkozzon az Istennel, s ez a találkozás „helyre tegye” az életét. A Karácsonyi Oratórium nem is oratórium! Hat kantáta. Ezeket Bach nem koncerttermek számára, emberek „gyönyörködtetésére”, hanem templomának, gyülekezetének írta istentiszteleti zeneként, hogy karácsony Találkozása igazi ünneppé váljon. A zene elmondja mindazt, amit már puszta szavaink nem tudnak kifejezni, s a szöveg megtölti a szép zenét mélységgel és tartalommal. A hat kantáta így válik prédikációvá, az evangélium hirdetőjévé: a muzsika szárnyakat ad a szavaknak, s a szavak megtöltik a muzsikát. Eredetileg az ünnepkör hat legfontosabb napján csendült fel a Karácsonyi Oratórium egy-egy tétele: akkor még három napot ünnepeltek karácsonyból, ehhez jött az újév, az azt követő vasárnap és vízkereszt napja. Mindegyiknek sajátos bibliai mondanivalójával: ószövetségi idézetekkel, levélbeli igékkel és evangéliummal. A zene ezek köré fonódik, ezeket szólaltatja meg. Az „evangélista” (tenor szóló) a karácsonyi történetet mondja el Lukács és Máté segítségével. A kórus az angyalokat, a pásztorokat, a bölcseket s az örvendező egyház népét képviseli énekével. Az áriák Bachnak s a- karácsonyi történeten elmélkedő - mindenkori kereszténynek a hangját visszhangozzák. A korátok a gyülekezet válaszai az eseményekre: imádságként, köszönetként, biztatásként. Ezért furcsa, hogy Bach művét az évszázadok alatt koncertzenévé „silányították”, gyökerestül kiszakítva az igazi talajból. Technikailag sem megoldható így a teljes mű bemutatása, hisz több mint három óra lenne. Sokak számára már az is segítség és élmény, ha templomban, „egyházzenei hangversenyeken” mutatják be az oratórium egy részét; azonban így sem élheti át teljesen az ember az igehirdető zene nagy ajándékát. Budavári templomunkban 1996 karácsonya - sok más szép alkalom mellett azért is volt különleges ünnep, mert az eredeti formában, liturgikus-istentiszteleti keretben csendült fel a Karácsonyi oratórium hat része: az eredeti napokon, karácsony első napjától vízkereszt ünnepéig. Nem hivalkodó hangversenyek voltak ezek, hanem a zene erejével megáldott istentiszteletek, ahol a hirdetett ige (szóban és zenében) és az ízlelhető ige (úrvacsora) együtt tápláltak minket. Ismereteim szerint M agy arországon először került így előadásra Bach 'műve: eredeti formában és keretek között. Az eredetiséget az is segítette, hogy korabeli hangszereken és hangolással szólaltatta meg a Can tu S CorvinuS énekegyüttes, a CorvinuS Esemble és a kiváló szólisták (evangélista: Marosvári Péter) Klembala Géza vezényletével. A napról napra gyarapodó istentiszteleti látogatottság jelezte: aki egyszer jelen volt, a következőre már hívott valakit, hogy megossza örömét, továbbadja az áldást. Természetesen egy ilyen nagy vállalkozást egy gyülekezet nem tud anyagilag létrehozni. Ezért voltak hálásak a jelenlevők a támogatóknak: a Művelődési Minisztérium és a Soros Alapítvány tette mindezt lehetővé. A zene nem ismer határokat - ismerjük a szinte közhelyként emlegetett mondatot. Ez a „közhely” megtelt valódi tartalommal: a zene nem ismer sem felekezeti határokat, sem elválasztó vonalat templomos és „szekuláris” emberek között. Evangélikusok, katolikusok, reformátusok együtt hallgatták a zene szárnyára emelt evangéliumot, ‘s lehettek részesei Isten és ember nagy találkozásának. Hívők, templomosok és „csak” a zenéért a templomba „betévedők" élhették át azt, hogy a Betlehemi Gyermek lerombol minden elválasztó falat, és közösséget formál a máskor idegen (elidegenedett) emberek között. így éltük meg újra a muzsika missziói munkáját és áldását is. Aki a Karácsonyi Oratórium szövegében elmélyed, rájön arra, hogy Bach egyszerűen egy gyermekről, annak születéséről, élete első napjairól szól. Minden egyszerű és természetes, ahogyan minden csecsemőnél történik: várják, örülnek neki, nevet kap, meglátogatják, s azután hírt szerez róla a világ megismerik az emberek. A Betlehemi Gyermek is olyan mint bármelyik más: örömmel várták (Mária, József), érkezését bejelentették (angyalok és pásztorok), nevet adtak neki (ahogyan ezt előre „megbeszélték”). Jöttek a látogatók (napkeleti bölcsek) és előbb-utóbb tudomást szerzett róla a világ (vízkereszt). Igen, „ilyen hétköznapi történet” a karácsonyi eseménysor, hiszen Isten vállalta, hogy emberré lesz: minden más csecsemő módjára. Ebben a természetességben élhettük át Isten hozzánk lehajtó szeretetét Bach muzsikájának segítségével a Budavári templomban 1996 karácsonyán. (-s -ó) KÖZÉPPONTBAN AZ EGYHÁZI ISKOLÁK ÜGYE . | } CREDO Ismét kettős számmal jelentkezett a Credo Evangélikus Műhely című folyóirat. A lap élén néhai Túróczy Zoltán püspök igehirdetése áll, amellyel a szerkesztők Isten áldott emberének emlékét kívánják őrizni, halála 25. évfordulóján. Századunk második felének két kiemelkedő teológusától, Paul Tillichtől és Hűm Küngtől is közöl egy-egy írást a lap, szakszerű bevezetéssel, illetve elemzéssel. A Credo e számának gerincét az ezeréves magyar iskolára való emlékezés képezi. Ennek keretében Gyapay Gábor történeti visszatekintést nyújt, Lampérth Gyula pedig a jelen helyzetet elemzi. Heltai János általában a protestáns iskolákról ír, Korzenszky Richárd pedig a bencések iskoláit mutatja be. Igazi aktualitása van Laborczi Géza naplószerű töprengésének, amellyel egy ma újrainduló iskola kálváriájába enged bepillantást. Bárdossy György szerkesztő a polgári átalakulás iskolapolitikusát, Eötvös Józsefet mutatja be tanulmányában, amely lehetőséget kínál arra is, hogy szembesüljünk azzal: a mai iskolapolitika milyen távol került korszaknyitó elődjétől. Az 1996-os Luther-megemlékezésekhez kapcsolódik Fónyad Pál elemzése, amely a Luther-kép változásait mutatja be különböző kontextusokban (római katolikus, ortodox, marxista stb. értékelés). Várszegi Asztrik főapát Pannonhalma millenniuma alkalmából közöl személyes hangú írást. Történeti tárgyú tanulmánnyal jelentkezett Szelestei Nagy László is, bemutatva egy 18. századi tehetséges és fanatikus lelkészt, Sartoriust. Tbvábbi igen jeles szerző Kása László professzor, aki nagyívű tanulmányában a protestantizmus és a kultúra kapcsolatát vizsgálja a múltban és a jelenben. Jávorszky Béla, az előző kormány helsinki és tallinni nagykövete pedig „Finnugorok Európában” címmel közölt esszét. A folyóirat „Evangélikus műhelyek” címmel portrésorozatot is indított, s az első riport a teológus és esztéta Veöreös Imre műhelyét mutatja be, Fabiny Tamás optikáján keresztül. Rendkívül széles a kulturális figyelő kínálata is: újonnan megjelent könyvekről, színházi előadásokról és kiállításokról tudósítanak a szerzők. A millecen- tenáriumhoz kapcsolódó „Szövött himnuszok” című kiállítás néhány reprodukciója, valamint Urai Erika grafikája díszítik még a Credo folyóiratot. Három jelentős költő: Hárs Emő, Lásztóffy Aladár és Vitó Zoltán verse a lap külön értéke. Záruljon ez az ismertetés két személyes megjegyzéssel. Az egyik az, hogy a szerkesztők a bőség zavarával küzdöttek: néhány elsőrangú szerző kitűnő anyaga még e kettős számban sem fért el, de a következőkben megjelenik. A másik: a szerzők és a szerkesztők erőfeszítéseinek csak akkor van értelme, ha a folyóirat - előfizetésen keresztül és terjesztők segítségével - eljut az olvasókhoz. Ez a szám különösen is az evangélikus iskolák pedagógusait szeretné elérni. Szeretettel ajánljuk figyelmükbe. Csak 190 Ft-ba kerül. F.T.
