Evangélikus Élet, 1996 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1996-04-28 / 17. szám

Keresztyéni felelősség a gazdasági életben Izgalmas, feszültséggel teljes té­máról tartott előadást március 27- én az Országos Egyház tanácster­mében dr. Otto •Strecker professzor, német evangélikus közgazdász. > Hazájában vállalkozással is foglal­kozik, amellett a német egyházban tanácsadóként is működik. Hit és gazdaság - hogyan tarto­zik össze e két fogalom? Egyálta­lán van-e valami közük egymás­hoz? Lehet-e az evangélikus ke­resztyén ember vállalkozó? Ho­gyan fest a gyakorlat, ha e kettőt mégis összeegyeztetjük? Milyen etikai kérdések, megoldási nehéz­ségek merülnek fel, ha a piacgaz­daságban gondolkodunk? Keresz­tyén hit és erkölcsiség hogyan áll “eg a „vadkapitalizmusban?” Számtalan kérdés vetődik fel az emberben, ha erre a témakörre Összpontosít. A piacgazdaságba vezető út bizony nagyon rögös — állapította meg az előadó bevezető előadásában. A számtalan felvetődő kérdés megválaszolásában kifejtette a lu­theri hivatás-értelmezést: a vállal­kozás is hivatás. A hivatásban vég­zett munka Luther szerint: isten- tisztelet. Keresztyén emberként kell a vállalkozói felelősséget hor­dozni. Jól kell dolgozni és Isten akaratára figyelni! Strecker professzor a piacgaz­daságra való áttérésből adódó ne­hézségek és a keresztyén etika kö­zötti feszültségekre keresi a kive­zető utat és segítséget kíván nyúj­tani ezek feloldására. A magyaror­szági evangélikus vállalkozók beál­lítottságáról és problémáiról gyűjti össze most a kérdéseket. Egy ívet bocsátott rendelkezésünkre, me­lyen keresztül tájékozódni szeret­ne, hogy azután a későbbiekben egy szemináriumot rendezhessen Budapesten, melynek keretében — szakemberek bevonásával - to­vábbképzést tartana. Akit olvasó­ink közül érint vagy érdekel e té­ma, kérheti a kérdőívet az alábbi címen: MEE Külügyi Osztálya 1088 Puskin u. 12. Budapest - Szirmai Zoltánná osztályvezető. tszm Isten hív: válaszolj! ; Ez a mondat volt az idén a Ke­resztyén Nők Ökumenikus Világ- imanapjának mottója. Ezzel hívtak imára, közösségre Guatemala, Palesztina és Ghana után a haiti asszonyok minden keresztyén nőt. Ezért gyűltünk össze mi is március , 3-án - paksi, sárszentlőrinci, ten- gelici, dunaföldvári nők, közel két­százan, katolikusok, reformátusok is -, hogy imádkozzunk az elnyo- ' másban élő haiti asszonyokért, hogy megismeijük országukat és életkörülményeiket. Jó alkalom volt arra is, hogy a környező gyülekezetekben élők ta­lálkozzanak egymással. Karíné 1943 őszén írattak be szüleim a soproni Evangélikus Tanítóképző gyakorló elemi iskolájába. Taní­tónk, Pista bácsi az összevont 1-2 osztály tanítója volt. Egy-egy órát tanultunk, majd cSendesfoglal- kozást tartottunk. Ő avatott be minket a betűvetés titkaiba, a zsi­nórírás művészetébe. Tanultuk a .számtani műveletek alapjait, he­lyesírást és még minden más olyan fontos dolgot, ami meghatározó- lag hatott mindnyájunk életére. Hibáinkat mindig nagy szeretettel korrigálta, mindig volt egy kedves, bátorító szava azok felé, akiknek nehezebben ment például a már- togató tollal való írás. Tisztelettel és csodálattal függtünk tekintélyt parancsoló magas, őszülő halánté- kú tanítónkon. Munkásságának - melyre ele­mista ismereteink szerint nem fi­Csepregi Erzsébet röviden beszélt a sárszentlőrinci Zsivora György Népfőiskolái Alapítvány munkájá­ról. Munkanélkülivé vált asszo­nyokat foglalkoztatnak - 16 fő - a szövőműhelyükben. Ezáltal is csökkentve a faluban élő munka- nélküliek számát. Az alapítvány, il­letve a szövőműhely elhozta ter­mékeit kiállításra és vásárlásra. Az imanapon a tengelici gyülekezeti énekkar szolgált szép énekekkel. Az istentisztelet után a résztvevő­ket a paksi gyülekezet asszonyai meghívták szeretetvendégségre. Binder Edit gyülekezeti munkatárs gyeltünk fel - komoly szakmai hát­tere volt. 1900-ban született, már 21 éves korában a győri evangéli­kus iskolában tanított. 37 évesen került a soproni Evangélikus Taní­tóképzőbe tanárnak, később igaz­gatóhelyettesnek. Két könyve is van a birtokom­ban. Az egyik „Szülő és gyermek”, a másik „Gyermek a lanton” cím­mel jelent meg a győri Harangszó kiadásában 1940 és 1941-ben. Egy antológiában összegyűjtötte a ma­gyar költészet gyermekekről szóló verseit. Ez utóbbit korán elhunyt kislánya emlékére írta. 47 éves kórában tragikus autó­baleset következtében vesztette el életét. Bár sok ilyen tanítója lenne az ifjúságnak. Hála legyen életéért Is­tennek. Boronkayné Sólyom Julianna Mozaikok prédikációkból János evangéliuma 20,1-18 Jézus széttörte a halál bilincsét. Ezzel legyőzte a végső és mindig jelenlevő erőt, mely életünket fe­nyegeti és napjainkat beárnyékol­ja. A halál folyamata nemcsak az utolsó betegségünkkel, hanem jó­val korábban kezdődik a szerveze­tünkben. De húsvét több, mint a halál megsemmisítése. Isten jön közelebb hozzánk: Jézus Atyja a mi Atyánk, az ő Istene a mi Iste­nünk - ezt jelenti az ő feltámadá­sa. Ez abban a pillanatban kezdő­dik, amelyről János evangélista így szól: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott”. Felcsendül Jézüs győztes utolsó szavában: „Elvégeztetett!” És beteljesül a fentebbi 17. vers­ben: „Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Istenetekhez”. Mindezek után, tehát most ebben az órában érvé­nyes: Isten velünk van és értünk. „Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől?” Ezzel a határkő, a halál pillana­ta nem kerül odább, valóság ma­rad továbbra is, de más értelmet nyer. Többé nem választja el egy­mástól az élét és halál világát. In^ kább megjelöli a vonalat, ahol az egyik tartomány végződik, a másik tartomány kezdődik. Ám mindkét tartomány ahhoz a birodalomhoz tartozik, amelynek ura Jézus Iste­ne, aki a mi Istenünk is. (A. Niebergall) Közli: Veöreös Imre Az én tanítóm: Kuszák István Levél egy ifjú konfirmandushoz Kedves fiatal Barátom! lőször is engedd meg, hogy ismeretlenül is sok szere­tettel köszöntselek abból az alkalomból, hogy most konfirmáltál, vagy az elkövetkező vasárnapok egyikén fogsz konfirmálni. Magamról csak annyit, hogy több mint fél év­százada voltam olyan ifjú konfirmandus, mint most Te. El­árulom azonban Neked, hogy öreg nyugdíjasként még ma is összejárogatunk évente kétszer a templom melletti gyüleke­zeti teremben - mint ahogyan valamikor is minden vasár­nap délután együtt voltunk az ifjúsági bibliakörben (büsz- 'kén, mint újdonsült felnőtt gyülekezeti tagok), igemagyará­zatot hallgatni, énekelni, karénekezni, játszani, szin- darabozni, kirándulni, természetesen mindezt a „tiszi bácsi­val" együtt. A mi mostani együttléteink (bár az ország sőt a világ különböző részeiből jövünk össze) bizonysága annak, hogy a konfirmációban és az utána következő gyülekezeti életben valami olyasmit kaptunk, ami konfirmálta (megerő­sítette) hitünket, beleépített a gyülekezet közösségébe. Ahol találkozhattunk az Igével, hallhattuk Jézus felénk hangzó megszólítását, találkozhattunk egymással - és mint egy test, erősödhettünk egymás hite által. A mostani „öreg konfir­mandus” találkozóink - annak ellenére, hogy szívesen em­lékezünk vissza a konfirmációi órákra, a konfirmációi ün­nepségre - nem nosztalgiázás, hanem hálaadás mindazért, amit akkor és azóta is a gyülekezetben erősítésként kaptunk Mert mit is kaptunk? Kaptunk-e egyáltalán valamit, ami az életünkben meghatározóvá vált? Ma többen vannak az egyházban, akik megkérdőjelezik a konfirmáció jelentősé­gét, szükségességét és létét. Szembeállítják a Jézus rendelte keresztséggel (...tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a fiúnak és Szentléleknek nevében). A konfirmá­ciót nem Jézus rendelte, emberi találmány. Valóban, a ke- resztség a döntő. Benne Isten kegyelme nyilvánul meg amint magáévá fogadja az új emberi életet. És mindig ez a döntő: amivel Isten ajándékoz meg (ez a másik szentségnek, az úrvacsorának is a lényege: Isten kegyelméből megbocsát nekem, bűnösnek), nem pedig az, ahogyan én felelek az Ö 'üdvösséget adományozó szeretetére. Mégis: felelnem kell! Ha nem is ez a döntő lépés, de meg­'s: nekem is lépnem kell! El kell fogadnom a nekem ajándé­kozott kegyelmet és üdvösséget. Ezt pedig csak hittel lehet. Hittel Isten üdvözítő kegyelmében, a bűneimtől megváltó Je­tus Krisztusban. , Hogyan juthatunk el erre a hitre? Hiszen a keresztségben kapott isteni kegyelemre az újszülött csecsemő még nem tud kittel válaszolni. ., Figyeld meg kedves fiatal barátom, az előbb idézett jézu­si mondás első felét: ... tegyetek tanítványokká minden népeket..."Az igehirdetésen, Isten kegyelmének hirdetésén túl a tanítás a másik fontos tényező. Hitre lehet jutni a taní­tás által is. Ez a hitrejutás, ez a hit-felelet erősíti kétezer év óta az egyházat nemzedékeken keresztül: az elődök hite. Az arról tett bizonyságtétel ébreszti, erősíti az új nemzedék hitét. Igaz, hogy Jézus nem rendelte el a konfirmációt. Sok mindent nem rendelt el, ahogyan a későbbiekben az egyház népe megéli kereszténységét, hitét. O azt mondta: „ ...ahol ketten vagy hárman összejönnek az én ne­vemben, ott vagyok közöttük”. De azt nem mondta, hogy építsetek templomot, állítsatok össze istentisz­teleti liturgiát, tartsatok szeretetvendégséget, mondjátok az Apostoli Hitvallást, olvassátok az Újszövetséget (hiszen ak­kor még nem is volt leírva a róla szóló híradás), legyen kon­firmáció. Mindezt nem mondta. Mégis helyes és jó, hogy mindez kialakult, megvalósult az egyház, a gyülekezet életé­ben, mert. mindezek nem ellentétesek Jézus tanításával, sőt azok megtartását, az azokban való hitet erősítik. Látod, megint eljutottunk az „erősítés”, a konfirmáció szóhoz. Sok mindent tanultál a konfirmációi előkészítő órá­kon. Jézusról, a Hitvallásokról, az egyházról, az egyháztör­ténelemről, a reformációról, a gyülekezet életéről. Megtanul­tad. Most már csak az a kérdés, mennyire ébresztette, erősí­tette hitedet, milyen feleletet adsz életed minden napján Is­ten kegyelmes szeretetére. Higgyük együtt, kedves fiatal bará­tom, hogy a konfirmáció után Te is tovább mégy egész éle­tedben a hit útján. Elárulom Neked, hogy a konfirmációban nekem életre szóló felismerést, erősítést adott az ott tanult egyháztörténet. Ráébresztett arra, hogy én is bekerültem abba a nagy folya­matba, amely kétezer éve hol áradozva hömpölyög hol vé­konyabban csörgedez, de állandóan folyik, mert állandóan táplálja a forrás: az Isten kegyelme, Jézus Krisztus megváltó szeretete. Van abban számomra valami nagyszerű és feleme­lő, hogy ebben a folyamban az apostolok, a római őskeresz­tények, Augustinus, Luther Márton, a gályarabok, a refor­máció magyar lutheránusainak utóda vagyok Hát nem óri­ási dolog ez? Rajtad is múlik, hogy ez a folyam ne csörge­dezzen, hanem hömpölygő áradat legyen. Azt kívánom Neked imádkozó kéréssel, hogy a konfirmá­ció után épülj be a gyülekezet testébe, életébe, erősítsd most már nemcsak a magad hitét, hanem másokét is. Gondolj mindig hálaadással konfirmációdra, legyen számodra olyan éltető emlék mint nekem volt. Legyen naponkénti feleleted: Hiszek Uram! Szeretettel köszönt ismeretlenül is egy öreg konfirmandus barátod, Krisztusban testvéred. Szedjétek fel a kerítéseket! Presbiteriktatás a szegedi gyülekezetben Evangélikus Elet 1996. áprius 28. Három évvel ezelőtt ünnepelt a szegedi gyülekezet, amikor ká­poszta Lajos, egyházkerületi fő­jegyző, Bács-Kiskun Egyházmegye esperese beiktatta a gyülekezet új lelkészét, Tóth Attilát. Most, már­cius 10-én, ünnepi istentiszteleten együtt iktatták be a gyülekezet új presbitereit egyházi tisztségükbe. A hatéves ciklus végére az egy­kor 24 tagú presbitérium 14 főre zsugorodott, és átlagéletkora 60 év felett volt. Most 31 főből áll, ebből 15 az új, 13 a régi presbiter, 3 a pótpresbiter. A munkában megfá­radt presbiterek pedig öten tisztelet­beli presbiterek lettek A felügyelő ismét dr. Mesterházy Ákos lett, a másodfelügyelő pedig dr. Ferdi- nándy Kond testvérünk. Az igehirdetés szolgálatát az es­peres végezte a kijelölt textus - Mt 10, 38-39 - alapján, melyben „házi feladatot” kaptunk: Ápolni kell a kapcsolatokat Jézushoz mél­tó cselekedetekkel. Ki-ki vegye fel az ő keresztjét! Szedjük fel azokat a keresztből összetákolt kerítése­ket, amelyek elválasztanak minket egymástól! Viseljük el egymás „másságát” családban, munkahe­lyen, gyülekezetben, hogy végre öröm legyen egymás társasága. Ezért vegye fel mindenki a maga keresztjét, hogy ne legyen össze­koccanás, hanem ezen a szinten éljük a keresztyén életet. - Majd meleg szavakkal így fejezte be: „Amikor ez a gyülekezet ma ün­nepel - egyházi tisztségviselőket iktat - akkor ezzel az új feladattal induljunk, hogy ez a munka úgy legyen Istentől megáldott, hogy összehozza, összetartsa ennek a gyülekezetnek minden tagját. Mindez azért szükséges, hogy va­lami új kezdődjék ennek a gyüleke­zetnek az életében. Vannak dolgok, amiket itt lehet hagyni a templom­ban a bűnök bocsánata által. Ne úgy menjetek haza, ahogy jötte­tek, hanem megújulva, frissen, könnyedén, szárnyaló lélekkel, hisz nincsenek kerítések közöttünk! Ápold a közösséget ezen a szin­ten, a családit, barátit, munkatár­sit, és ápold azt a közösséget, me­lyet Isten szerzett Jézus Krisztus­ban! Legyen ennek a gyülekezet­nek a mai ünnep keresztcentrikus, hogy így megnyeijük azt az életet, amelyet Jézus Krisztustól kap­tunk, és ez akkor az Isten dicsősé­gét és ennek a gyülekezetnek a ja­vát szolgálja.” A záró oltári szolgálat kereté­ben kapták az ige áldását a szolgá­latba indulók - ezt egy emléklapon mindenki megkapta, hogy „Isten igéje legyen erőforrás hűséges szolgálatában.” Végül a presbite­rek a gyülekezet tagjaival és a lel­készekkel együtt járultak az úrva­csorához. Őrizzük meg szívünkben ennek az ünnepnek élményét és buzdít­son szolgáló szeretetre! Tamásy Ferencné • • Otven év együtt Ritka szép jubileumot ünnepelt Levélen Halász János, a gyülekezet felügyelője és felesége, Hofbauer Mária, jelenlegi kántor. Ötven év­vel ezelőtt kötötték össze életüket Tárnokrétiben, az evangélikus templomban. A közös életút kez­detének nehézségei előrevetítet­ték árnyékát a küzdelmes ötven esztendőnek. A vőlegény nem sok­kal korábban került haza a fogság­ból, a menyasszony pedig kitelepí­tett svábként Mosonszolnokon a gyűjtőtáborban élt. A házasság ezért nem volt egyszerű. Szemé­lyesen Rákosi Mátyástól kellett engedélyt kérni, hogy egy magyar katona kitelepített sváb lányt fele­ségül vehessen. Az engedély meg­jött, de az esküvőnek negyven- nyolc órán belül meg kellett tör­ténnie. Mivel Mosonszolnokon nincs evangélikus templom, az ak­kori mosonmagyaróvári evangéli­kus lelkész, Szűcs Sándor pedig nem vállalta az esketés szolgálatát, ezért Tárnokrétiben Pölöskei Sán­dor áldotta meg házasságukat. Az esküvő után másfél év telt el, mire hazaköltözhettek Levélre, ahol először hat holdon gazdál­kodtak, majd János bácsi a terme­lőszövetkezetben dolgozott, fele­sége pedig a helyi bölcsődében, később kórházban, végül az ÁFÉSZ-nál leltári adminisztrátor­ként. Házasságukat egy lánnyal és két fiúval áldotta meg Isten, akik a hat unokával együtt köszöntötték az ünnepeiteket. Meghatottan térdeltek le a levé­li templom oltára elé és adtak há­lát Istennek az együtt töltött ötven évért. Mi tartotta őket össze jóban, rosszban? Az, hogy megélték, ami­vel eskető lelkészük megáldotta házasságukat. Ruth 1,16-17 ezt ír­ja: ,^4 hova te mész, oda megyek én is. Ahol te megszállsz, ott szállók meg én is. Ahol te meghalsz, ott ha­lok meg én is és ott temessenek el engem is. Akármit tesz velem az Úr, csak a halál választ el engem tőled!” Kiss Miklós ............. ........jijiuua.. , u.u; IOh-ihj Lí ceumi Luther-emlékünnepély Sopronban 1546. február 18-án - tehát 450 éve - hívta magá­hoz az élet és halál Ura Luther Mártont; ezért az 1996-os esztendő „Luther-Emlékév”-nek nyilvánítta­tott: az egész keresztyén világ Istennek hálát adva emlékezik reformátorunkra, hogy őt Isten nekünk ad­ta - hogy a Biblia kinek-kinek anyanyelvén szólalhat meg -, hogy tisztán és igazán hangozhat újra Isten üzenete a Szentírás alapján kb. félezer év távlatából a máig. Iskolánk, a soproni Evangélikus Líceum néhány nappal az évforduló előtt gyűlt össze a soproni evan­gélikus templomban, hogy visszaemlékezzék a félezer évvel ezelőtt történtekre, Luther életére, halálára, re- formátori munkásságára. A Luther-emlékünnepély istentisztelettel kezdő­dött, amely előtt Luther egyik ismert átdolgozását a „Jövel Szentlélek Uristen”-t énekeltük el közösen. Ezzel az énekkel szállt imánk az Ég Urához, hogy Szentlelke töltse be most a csaknem 600 fős hallgató­ság - diákok és tanárok - szívét. Az igehirdetés alapigéjéül Szimon János lelkész IThessz 4,13-18 verseit választotta. 1546. február 22- én Bugenhagen János, Luther barátja és prédikátor­társa ezzel az igével temette reformátorunkat a wit­tenbergi vártemplomban, Eislebenben történt halála után 4 nappal. Mit is mond a felolvasott szentigéből az a részlet, amely Luther hitének alapja, és a mi hitünk alapja is kell legyen; a 14. versben így szól hozzánk az ige: „Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus ál­tal, vele együtt. ” Jézus halála és feltámadása egymástól el nem választható, a megfeszítettség és feltámadás összetartozik. - Elhangzott részlet Melanchton Fülöp gyászbeszédéből is: „Luther az egész anyaszentegyházat visszaterelte a forrásokhoz; megvilágította Pál apostol tanítását, aki azt mondja, hogy az ember hit által igazul meg. ... Luther előtt nem az emberi eszesség hanem Is­ten kinyilatkoztatása tárta fel a megbocsátás tanát...”. Az igehirdetést az iskola Rauch András vegyeskará­nak szolgálata követte, Takács Andrea tanárnő ve­zényletével. Két Luther-éneket adtak elő Palestrina 4 szólamú kórusfeldolgozásában. Az első énekesköny­vünk 131. éneke, „Jöjj népek Megváltója”; a második „Adj békét a mi időnkben” kezdetű 291. ének, amely­nek eredeti lutheri német szövege bele van öntve a több mint 1,5 tonnás egyik soproni harangunkba, amely megszólalva hirdeti, hogy „rajtad kívül más nin­csen, ki síkra szállna értünk, egyedül Te, örök Isten - Az emeleti kórusról hozzánk érkező, tisztán össze­csengő énekhangok Luther Mártonra, mint énekköl­tőre emlékeztettek; mint ismeretes, Luther Isteni egyik legszebb ajándékának tekintette a zenét. Luther Márton életének főbb eseményeiről Kovács Ilona, a Líceum tanárnője szólt. Előadás közben - be­tétként - két szavalat is elhangzott. Reményik Sándor: „Az óriás” című költeményből Andorka Sándor III. osztályos tanuló adott elő részleteket. A wittenbergi városi templom volt Luther „prédi­káló temploma”, s halála után egy évvel barátja, az idősebb Lucas Cranach megfestette a szárnyasoltárt, amelyet teljes épségében és szépségében ma is meg­csodálhatunk ebben a templomban. Ezt Túrmezei Er­zsébet így foglalta versbe: „Szószéken áll a reformá­tor, ..., Középen általszegezetten Krisztus a megváltó kereszten. Luthernek Biblián a balja, és jobb keze, ki­nyújtott karja Krisztusra mutat ihleteden.” ,„A witten­bergi oltárkép előtt” című költeményét Tatay Judit IV. osztályos tanítványunk mondta el mély átérzéssel, így folytatva a verset: „Fénylik, ragyog a számyasoltár. Ez vagy Luther Márton, ez voltál! ... Krisztust hirdetted, Róla szóltál.” Luther Márton életének utolsó óráit Jonas Justus, Luther barátja írta le, aki elkísérte őt Eislebenbe, hogy békítő szolgálatot végezzen a mansfeldi grófok kérésére. A templomban ülő diákságunk odaadással figyelte - a műsor többi részével együtt - Luther Már­ton búcsúját az élettől, hazatérését Urához; február 18-án kora hajnalban hívta haza Isten hűséges szolgá­ját. Amikor érezte Luther, hogy a vég közel van, há­romszor így szólt: „Kezedre bízom telkemet, Te váltasz meg ó Uram, hűséges Istenem. ” Luther utolsó írása a halálos ágyon: „Ne gondolja senki, hogy a Szentírást eléggé megízlelte, mégha 100 esztendőn át kormányozza is ... a hívek közösségét...” - „Koldusok vagyunk, ez így igaz. ” - Igen, a kegyelem koldusai vagyunk, ame­lyet Isten a megfeszített és feltámadott Krisztusban ajándékoz nekünk, hallottuk a prédikációban. A Luther-életrajz után „harangjátékban” gyönyör­ködhetett a hallgatóság. Szokolay Sándor - néhány éve már Sopronban élő zeneszerző - az „Erős vár a mi Istenünk” Luther-dallamot 2 oktáv terjedelemben harangokra hangszerelte. A harangokat egy jelenleg Amerikában élő, de itt a soproni Evangélikus Teoló­gián tanult és végzett lelkész küldte a soproni gyüle­kezetnek. Ezen harangokat szólaltatták meg gimnázi­umi tagozat „kicsi” IV. osztályos tanulói Takács And­rea osztályfőnökük vezetésével. Luther tudta, hogy ő Isten embere, prófétai külde­téssel: Isten megbízásából Isten szavát hirdette, mint alázatos eszköz Isten kezében; ezért írta Coburg várá­ban szobája falára: „Non moriar, sed vivam, et narrabo opera Domini” -nem halok meg hanem élek, és hirde­tem az Úrnak cselekedeteit. Még félezer év után is élő és ható Luther szava, mert a Szentírás alapján a meg­feszített és feltámadott Krisztust hirdette. - Adjunk hálát, hogy Luther szavaival és dallamaival dicsérhet­jük az Urat, s kérjük, hogy legyen Isten a mi életünk­ben is „Erős várunk”. Dr. Lang Jánosné líceumi tanár 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom