Evangélikus Élet, 1996 (61. évfolyam, 1-52. szám)
1996-03-31 / 13. szám
Evangéliki s Élet 61. ÉVFOLYAM 13. SZÁM 1996. MÁRCIUS 31. VIRÁGVASÁRNAP ORSZÁG OS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 35 FT Mért látni csak a szegénységet lehet - hogy nyeregtelen szamáron sarkantyú nélkül úgy vonul be, mint egy koldus. De, hogy magára vette a bűneinket, s örök életet ád, azt látni nem lehet. Ezt tehát hallani és hinni kell. Luther EGY EGESZEN MAS KIRÁLY A TARTALOMBÓL EVANGÉLIUMOT MAGYAR NYELVEN VENEZUELÁBAN UNGVÁRON TÍZEN MARADTAK NAGYPÉNTEKI ALÁZATUNK MAGBÓL NŐ AZ ÚJ ÉLET Alázatos Király... János 3,14-15 Mai igénkben szétválik virágvasárnap két üzenete. Az első az ősi jeruzsálemi bevonulás igéjére utal. Jézus jön alázatosan, szamáron. A másik János evangéliuma, utal a Mózes-tör- ténetre, ahol felemelik az érckígyót, hogy aki rátekint, megmenekülhessen a bűn kígyóinak marásától. Világos a párhuzam Jézus nagypénteki felemeltetésével. Jézus, aki alázatosan jön, noha Király, de csak a hit számára felismerhető az Ő királysága. Hiszen nem győzi le, kényszeríti térdre ellenségeit, mint a föld királyai, akik abban mutatják meg hatalmukat^ hogy azt rá tudják kényszeríteni alattvalóikra, ellenfeléikre. Jézus úgy jön a Földre - noha ég és Föld Ura, Isten Fia hogy jászolbölcsőben, alázatosan egy faluszéli istállóban veszi magára emberségét, a legegyszerűbb emberek között. Elmondhatja, hogy a rókáknak van barlangja, de az Emberfiának nincs fejét hová lehajtani. Ilyen alázatos Király, Palesztina poros útjain, és megmossa tanítványai lábát. Legfeljebb csendes szemrehányást tesz tanítványainak, hogy nem tudtak vele egy órát sem virrasztani elfogatása éjszakáján, mert elnyomta őket az álom. Ez az alázatos Király engedi elfogatni magát és nem kér angyalseregeket védelmére. Szelíden áll a papi tanács ítélőszéke elé. Megrendítő ez az alázata, ha figyelmesen végiggondoljuk a nagyheti események sorát. Ide illeszkedik a mai igénk: Jn 3,14-15. „Ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen.” Ez nagyhét bevezetése. A keresztre emelt Jézus a Király, aki magához vonja a benne hívőket, mint a latrot is, aki Őt kéri: emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a Te országodban (Lk 23,42). Ez a lator Őt ott Királynak látja. Megvallom, hogy számomra Jézus királyságának egyik legmegragadóbb jele, amikor a követéséről ezt mondja tanítványainak: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát és vegye fel az Ő keresztjét minden nap és úgy kövessen engem.” (Lk 8,23). Ez királyi rendelkezés, aki követ, így kövessen, s aki így nem tud követni, elmarad tőlem. Ez azt jelenti, hogy az Ő követése, keresztjének felvétele: szenvedés. Nem a világ irántunk való méltánytalansága, meg nem értése, hanem Urunk követésének természetes következménye, amit Jézus maga megmondott. Akinek az életébe adott ilyen jelet, az örüljön ennek, hiszen ez a Krisztus-követés hitelesítő pecsétje és ennek jutalma, hogy velem van itt, és msyd Vele leszek ott is. Ez a legnagyobb jutalmunk, amit kaphatunk. János evangéliumában olvassuk Jézus főpapi imádságát az övéiért. „Én ezekért könyörgök, nem a világért könyörgök, hanem ezekért, akiket nékem adtál, mert a tieid.” (Jn 17,9). Lehet nagyobb reménységünk, mint Jézusunk ilyen értünk váló imádságába fogódzni? Isten népe e földi vándorúton szüntelen ebben a reménységben és örömben jár. Virágvasárnapján a mi ajkunkon így zeng a hozsánna: áldott aki jött, most is jön az Úrnak nevében. Hozsánna a magasságban.-m-y. Virágvasárnapi bevonulásával Jézus befordul küldetésének célegyenesébe. Tbdja, mi vár rá, de nem retten vissza: ennek így kell lennie. Lelkesen ünnepük, hangosan hódolnak neki, mint „Dávid fiának”, aki messiás-királyként elhozza az üdvkort, népe felma- gasztalását, akár hadvezérként is. És mi, maiak, különbek vagyunk? Nem egyéni és kollektív vágyaink teljesítését vennénk tőle a legszívesebben? - holott ő át akar formálni minket olyanokká, akiknek az a legizgalmasabb: hogyan találjanak rá rendeltetésük útjára, miképpen tükrözze életük Uruk világosságát. Hiszen ez hiányzik a világból a legfájóbban: az isteni töltés. Jézus feltűnő jellel, beszédes képpel hárítja a nacionalista megdicsőülés hő vágyát-igényét: nem harci paripán vonul be, hanem ősi próféciát jelenítve meg, szamáron - amelyet mellesleg kölcsön kapott. Szinte olyan ez, mintha egy mai kiválóság luxuskocsi helyett kölcsönkerékpáron érkezne. Ez a külsőségről való lemondás nyugodt nyíltsága, melyet a tökéletes belső érték engedhet meg magának. Ezt a merőben rendkívüli királyt három bibüai szó jellemzi: szerény, aláza- „Ezzel az ünneppel a mai ember nem tud mit kezdeni” - hányszor kezdi ezzel a mondattal a szószéken ünnepi beszédét az igehirdető. De sajnos, az is igaz, hogy az Istentől eüdegenült ember nemcsak egyes egyházi ünnepeinken, de még az egyszerű vasárnapon is elmondhatja: mit kezdjek én a vasárnappal, az igé- vel, a templommal. Rá kellene ébrednünk, hogy egyházi ünnepeink mégüresedésé nem véletlen. Mindig nagyon is mély okai vannak, ha valaki „nem tud mit kezdeni” egy ünneppel. Ez az ok pedig az Istentől való eltávolodás. Ma sokan panaszkodnak arra, hogy Isten elhagyta a világot, nem törődik azokkal, akik bajban, krízisben, nyomorúságban vannak. Sokan így beszélnek: Ha van is Isten, engem biztos, hogy elhagyott! Ez a keserű sóhaj azonban hamis. A dolog éppen fordítva van, soha nem Isten hagy el minket, hanem mi őt! Istentől távol - ez a mai ember jellemző állapota. És ebből a távolságból következik, hogy az ilyen embereket csak az foglalkoztatja, ami a külső, a felszínes és a lényegtelen... Pedig a mai napnak van egy benső, egy mély és nagyon is nekünk szóló üzenete a gyülekezet számára. A mai evangélium arról szól, hogy Jézus szamárháton vonul be Jeruzsálembe. A nép üdvözü, virágot szór útjára. Innen a vasárnap elnevezése. De Jézus alázatosan jön, szamárháton. Valaki így fogalmazta ezt meg: „Jézus ha jön, szamárháton jön. ” Jézusnak ez a különös, meghökkentő jövetele sokszor ismétlődik. Hiszen minden vasárnap láthatjuk: Ő nem pompával, dicsőséggel, fenségesen jön, hanem alázatosan, lenézett, megvetett külsőben. Jézus jön - talán egy törékeny testű, megfáradt lelkészben, aki ott áll a szószéken, talán nem ragyogó szónoklattal, csak csendes szavakkal hirdeti az igét. - Jézus jön - az úrvacsorában. Ott térdelünk és vesszük az ostyát és a bort - és ez az Ő jövetele, Aki azt mondta: Én vagyok az élet kenyere, aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van. - Jön a kisded fejére hulló vízcseppekben, kereszteléskor. Vagy jön a gyülekezet éneklésében, azok énekében, akik talán gondok alatt, terhek alatt roskadozva is boldogan éneklik ősi koráljainkat, talán azokban a megkopott templompadokban, ahol egykor atyáik ültek és szintén énekben tettek bizonyságot a bűnösök Barátjáról és a gyülekezet egyetlen reménységéről, Aki értük is meghalt és feltámadott. Jézus jön, talán egy névnapi üdvözlő lapon, amelyre valaki az üres frázisok helyett egy bibliai igét írt és azzal köszöntött. - Jézus jön és Vele találkozunk, amikor egy beteget meglátogatva, pár szóval vigasztaljuk és váratlanul megcsillan szemében a hála köny- nye... És hirtelen átéljük, amit Máté 25-ben Jézus mondott: Beteg voltam és meglátogattatok engem... Sikerközpontú világban élünk. A siker, a gazdagság, a hatalom vonz. A nagyot, az imponálót keressük. Rá kellene ébrednünk, hogy az Egyház mindig tévúton járt, amikor „nagy” akart lenni. Amikor elfelejtette, hogy Jézus, a mi Urunk, ha jön, akkor szamárháton jön. Amikor elfelejtette, hogy a mindenség Ura ma is „csodásán működik, de útja rejtve van.” Kevesen értik meg ezt a titkot. Virágvasámap - egy kedves, hangulatos ünnepünk. De lényege pontosan ugyanaz, mint minden más vasárnapnak: Jézus jön és szólni akar hozzánk. Mégpedig az ige egyszerű és megvetett köntösében, ahogy énekeljük: tos, szelíd. Ézsaiás szerint: „Nem kiált, nem lármáz, ut- cákon-tereken hangját nem hallani.” Magyarán: nem propagandisztikus, nem hatásvadász, nem reklámozza magát. Manapság azt mondanák erre: Nagy mulasztás ez, kérem! Aki erről lemond, az már el is köszönt a sikertől! Ám Jézusnak más fontos. Az, hogy elvégezze a megváltást, hogy helyettünk, miattunk és érettünk szégyen- és kínhalált haljon. Ily gyökeresen más az isteni szándék, mint az emberi. Még a vallási vezetők is ellene fordulnak, annyira különb az ő merev, szabályfanatikus kegyességüknél. Szenvedésvállalásával azonban Jézus mintegy meg- szenteü a követésével együtt járó, illetve hitben vállalt, érlelő megpróbáltatásokat. S alighanem ide tartoznak mindazok az „egészséges fájdalmak” is, amelyek lelki-szellemi s egyáltalán emberi fejlődésünkhöz szükségképpen hozzá tartoznak. S ez egyáltalán nem valami önkínzásféle, amikor fölösleges szenvedéseket rántanánk a nyakunkba. De amikor keményen szembesülünk saját gyengéinkkel, hiányosságainkkal, vétkeinkkel, önámításainkkal, s végre önmagunkból kell üdvösen kiábrándulnunk akkor bizony „Szent ige, te semmibe vett, Megvetett és lenézett: Hol az a földi ismeret, Mely teveled fölérhet? És van-e még más menedék Hogy lelkünk óvja, védje? Egy van csak de ez egy elég: A kegyelem igéje!” (Ékv. 286,4) Virágvasámap ébreszteni akar minket, mai magyar evangélikus gyülekezeteket: vajon, mi magunk nem. vetjük-e meg az igét, nem tévesztjük-e össze az emberi beszéddel? Tbdjuk-e mi, hogy az ige Isten beszéde, sőt az élő Jézus mai, kinek-kinek személyesen szóló üzenete. A világ szemében Jézus jeruzsálemi bevonulása nem esemény. Amint az istentisztelet, igehirdetés sem. Hanem sokszor csak babona, üres szokás, dekoráció... De mi, a gyülekezet, tudjuk-e, hogy nekünk ez a legdrágább kincsünk?! Ihvasz van. De virágvasámap mi nem a tavaszt ünnepeljük, a bimbózó rügyeket, a zöldellő határt, hanem Megváltónkat, aki elindul a Golgota felé. Mi hogyan fogadjuk azt a Jézust, aki ma is, hajön - szamárháton jön... Gáncs Aladár recseg-ropog a bőrünkön belüli világ. Igaz, ez nem üdítő élmény, de hát már Szókratész azt mondta a bölcsességről, hogy a gyökere keserű - a gyümölcse édes! Már ifjú korunkban egész szívünkkel jó tudnunk, hogy Istennek mindegyikünkkel külön-külön célja van. A nem magunknak csinált vagy keresett szenvedések többoldalú megedződéshez segítenek, amely aztán nagyon jó szolgálatot tehet ínséges időkben - nemcsak nekünk, de embertársainknak is. Próbák közepette döbbenünk rá a leghamarabb sebezhetőségünkre, hitünk tekintetében is, s tapasztalhatjuk Isten nevelő, erősítő szeretetét. Közben alkalmasabbá érlelődünk küldetésünk betöltésére. Lássuk a kereszt függőleges gerendájában az ég és föld összekötőjét Jézus Krisztus révén, a vízszintesben pedig embertársi kapcsolatainkat. A kettő együtt: kiteljesedő élet. Megváltó Urunk köszönjük hogy szent önmagadat adtad értünk bűnösökért. Kérünk legyen áldásod szenvedéseinken is. Dr. Bodrog Miklós ÜLÉSEZETT A 17 FŐS ÖKUMENIKUS TEOLÓGIAI BIZOTTSÁG melynek katolikus, református, evangélikus, baptista, metodista, ortodox tagjai vannak. A Bizottság 1994-ben alakult újjá és folytatja a 80-as években elkezdődött elméleti és gyakorlati közeledést a krisztusi egyházak és közösségek között. 1996. március ll;én a Magyarországi Evangélikus Egyház Északi Egyházkerületének székháza adott otthont a tanácskozásnak. A megbeszélésen a résztvevők kiértékelték az 1996-os Ökumenikus Imahét és az első ízben elkészült közös imafüzet tapasztalatait Áttekintették a református, evangélikus és katolikus közös házasságkötési liturgia tervezeteit, elhatározták az elmúlt évtizedek jelentősebb ökumenikus dokumentumainak egy kötetben való megjelentetését, és tárgyaltak az 1997- ben, Grazban megrendezésre kerülő H. Európai Ökumenikus Nagygyűlés közös előkészületeiről, melynek témája: ,A megbékélés mint Isten ajándéka, és az új élet forrása”. Virágvasárnapi reményeim- Hol állunk? - Vele, Jézussal megyünk-e Jeruzsálembe, netán az út mentén, vagy a városban várjuk, ünnepeljük Őt? - Minden nemzedék szembesült az elmúlt két évtizedben ezekkel a kérdésekkel. Mialatt keresztényeknek véljük, valljuk magunkat, olykor egész más ideálok, célok foglalkoztatnak minket, mint amelyek a szamárháton a fővárosba bevonuló Megváltót vezérelték. ő életműve beteljesítése előtt állt, az emberi ésszel fel nem fogható teher, a világ bűneinek vállalásával, a szenvedéssel. Mindenkiért, mindnyájunkért halt meg, de pályája és kereszthalála között van egy meghatározó különbség. A szegényekért, az elesettekért, a betegekért, a bajbajutottakért élt. Az uralkodó réteggel - legyen az vallási vagy politikai hatalom - ütközött. Ez a konfliktus végigkíséri a kereszténység, az egyházak történetét. lhdtak-e eleink, tudunk-e mi valóban Krisztus követői lenni, nem egyszerűen hitünk megvallá- sával, vállalásával, hanem annak a mintának az elfogadásával, élésével, amelyet Krisztus adott. Van-e élő missziónk és van-e élő diakóniánk - ma divatos kifejezéssel élve - a rászorultság elve alapján. Mindnyájan rászorulunk mindkettőre, rászorultként kell megtaláljuk, szeressük, segítsük mindazokat, akikért eljött Jézus. Mindezt sajátosan időszerűvé teszi egyházunkban, hogy törvényhozó Zsinatunk befejező esztendejéhez közeledik. Jó lenne, ha az a szellemiség, jó értelemben vett közéletiség, amely már uralkodóvá vált a Zsinaton, jellemző lenne az egyházi életben. A tisztelet és a figyelem a másik véleménye iránt, a közös erőfeszítés, hogy jobban menjenek a dolgok. Még fontosabb persze, hogy az új törvények új gyakorlatot, új működési formákat is kialakítsanak. Hiszen nagyon is megszoktuk a kényszerűségből befelé fordult, beszűkült, túlzottan klerikalizálódott, hierar- chizálódott életformát. A legutóbbi zsinati ülésszakon, az egyházszervezet, az egyházkerületek számának meghatározása vitájában éppen erre hivatkoztak a ADY ENDRE: * Az Ur érkezese Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten. Nem harsonával, Hanem jött néma, igaz öleléssel, Nem jött szép, tüzes nappalon, De háborús éjjel. És megvakultak Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom, De őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom. változtatás, a háromkerületes rendszerre áttérés hívei. Elsősorban nem szakmai érvekkel argumentáltak, hanem úgy vélték, a struktúra megváltoztatása nélkül - és ez nézetük szerint épp a kerületek szintjén lehet hatásos - nem várható az egészséges működés megvalósulása. A jelenlegi szervezet megtartásának a hívei szerint viszont csak akkor szabad változtatni, ha ez bizonyosan jobbat eredményez, önmagáért a változtatásért nem. Magam úgy vélem, a jövő egyházának a korszerű, a legjobb működést elősegítő, előretekintő szervezetét a következő Zsinat fogja kialakítani. Minket még nagyon köt nemcsak a közelmúlt, hanem az egyháztörténelem is. így az úgynevezett területrendezés vitája a Zsinaton a fenti kérdésfeltevés alapján fog eldőlni. Bármelyik variáció tisztességes, járható, ugyanakkor nyilvánvalóan nem végleges, nem optimáhs. Annyi bizonyos, hogy a működésen mindenképpen változtatni szükséges. Virágvasárnapi reményeim:- a Zsinat felelős döntését azok is el tudják majd jó szívvel fogadni, akiknek álláspontja kisebbségben marad. És mindenki legjobb hite, lelkiismerete szerint adja majd voksát valamelyik álláspontra.- egyházunk társadalmi jelenléte, szolgálata erősödik, nem a befelé fordulás, hanem a misszió és a diakónia sokszínű megnyilvánulásai jellemzik majd életünket. Frenkl Róbert Ha Jézus jön... f
