Evangélikus Élet, 1996 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1996-12-22 / 51. szám

Karácsonyi énekünk (Ékv. i6i.) „...éltet már a hit...” Oroszország, 1946. Szenteste. A német hadifoglyok tábora elcsendesedett A szénbányában ledolgozott nehéz műszak után las­san álomba szenderülnek a rabok. Egyszer csak ki tárul a nehéz, tolózáras ajtó, és a hadifoglyok által legjobban rettegett vezényszó zökkent vissza min­denkit az álomból a kegyetlen valóságba­- Egész tábor, sorakozó! - Maga a tábor pa­rancsnoka szól hozzájuk. r- Hadifoglyok! Hazátokban a reakciósok ma két napig tartó ünnepet kezdenek. A Szovjetunió­ban nincs időnk ünnepelni. Itt kemény munka fo­lyik a világ proletárjai jólétének megteremtéséért Ezért most a világ valamennyi dolgozójával való együttérzésetek jeléül énekeljétek el az Intema- cionáléti El is kezdi: „Fel, fel ti rabjai a földnek" Es az ezer fogoly hallgat. Valaki hátul egy másik dalba kezd, néhányan éneklik vele, először kissé bátortalanul: „Csendes éj, szentséges éj"... A táborparancsnok a nemzetközi munkásinduló végét ismétli: „Ez a harc lesz a végső”... Ekkor, mintegy ellenénekként zendül fel a „Csendes éj” második strófája, melynek utolsó so­rait ezer torok már nem is énekli, hanem belekiált­ja a sötét éjszakába: „Krisztus megszabadít! Krisztus megszabadít!” Magyarország, 1996. Karácsony. Nálunk nincsenek hadifoglyok. Nálunk szabad­ság van. Mégis, közöttünk és körülöttünk sokan rabok. A bűn, a halál és a gonosz foglyai. Ők az élet mélységeiben, sötétségében élők. Nekik milyen karácsonyuk van? Élteti-e őket az a hit, amely 50 évvel ezelőtt be­ragyogta a német hadifoglyok sötét éjszakáját? Él­teti-e őket az a hit, amely lassan 2000 éve élteti a keresztyéneket: A bűnösnek van bűnbocsánat, a halállal vívódónak van élet, a gonosznak van lehetősége a jót tenni, az élet mélységiből van felemelkedés, a sötétségre van világosság, ha ezekből Krisztus megszabadít. Ezzel a szabadításba vetett hittel kell leborul­nunk Jézus jászlához. A jászolnál pedig azért kell könyörögnünk, hogy a bűn, a halál és a gonosz sö­tétségében lévő embertársaink életét is ragyogja be az a fény, amely a betlehemi jászolnál jelent meg először, de a húsvéti üres sírnál teljesedett ki: az örök élet fénye. így szabadon, Krisztus foglyaiként, énekelhet- jük-kiálthatjuk bele az élet mélységeibe és sötétsé­geibe: . ,„A halál éje rámborult, de virradt a te fényed, és messze űzött éjt, borút A béke, üdv és élet. Most ra­gyog, éltet már a hit. Ó áldom szép sugaraid, én lel­kem napja, Jézus!” Németh Mihály Evangélikus Élét 1996. december 22. MOZAIKOK PRÉDIKÁCIÓKBÓL Karácsonyi angyalok Lukács 2,1-14 A soproni hittudományi fakultás elvégzése után poszt­graduális évemet Erlangenben töltöttem. 1937 kará­csony első ünnepén az egyetem közelében fekvő temp­lomban Paul Althaus, dogmatikai, etikai és újszö­vetségi professzor prédikált - ahogyan havonta egyszer mindig sorát ejtette. Többek között érte mentem a régi egyetemi városba, Nürnberg közelébe, folytatni teológiai tanulmányaimat. Kezemben tartom a sárga fedelű, aranybetűs címmel ellátott kis füzetet. Benne három prédikáció, amelyek 1938 elején már megjelentek Althaus ,Az egyház Ura” című igehirdetéssorozatának 16. kiadványa, mely az el­hangzottprédikációkat nyomtatásban követi. Az első ol­dalán dedikáció, magyar fordításban: Szívélyes üdvöz­lettel szolgálatba lépése alkalmából. Althaus lebilincselő előadó a katedrán és feszült figyelmet ébresztő, vérbeli igehirdető volt a szószéken. A teológiai kutatás a gyüle­kezeti igehirdetésben ér céljához. I. Túlzsúfolt istállóban egy fiatalasszony megszüli első gyermekét. A csecsemőt a jászolban kell elhe- lyezni, hogy emberek és állatok agyon ne tiporják. Millió más szüléshez hasonló ez, csak különösen sze­gényes körülmények között. Egy kisbaba, mely ugyan­úgy másokra szoruló és reménységes, mint mindegyik más pólyába göngyölt újszülött. Ki ismerhetné fel Is­ten órájának ütését? És mégis kimondhatatlan csoda történt. Ebben a gyermekben Adám átka véget ér és új emberiség kez­dődik. Isten szeretete testvérünkké lett. Ez ennek a születésnek a titka. De senki nem veszi észre. Isten­nek kell emberek szívébe mondani az eseményt kül­dötte által. Nem Augustushoz, és nem Ciréneushoz, sem Heródeshez -, ők nem tudnák megérteni. Nem jut el a hír Jeruzsálem vezetőihez, papokhoz és akko­ri teológusokhoz. Az Úr angyala egyszerű emberek­hez, pásztorokhoz, különösen lenézett foglalkozású­akhoz lépett. Abban az időben a népek mind várták az Üdvho­zót. Izrael a Messiást, a jólétet teremtő királyt. A ró­mai birodalom területén élő népek békehozó fejede1 lemre vágytak, s vele új világkorszak kezdetére. Amit ember nem láthat, azt Isten mondhatja követe által a pásztorok szívébe: „ Üdvözítő született ma néktek”. így ragyog fel első alkalommal emberek szívében a kará­csonyi bizonyosság. Másképpen ez azóta sem lehetsé­ges. Az angyal üzenetét közel kétezer év óta átvette és hirdeti az egyház. Mindig újra kiáltja az emberiség­hez: „íme, hirdetek nektek nagy örömöt. ” Ma újra ezt akarjuk mondani, olyan komolyan, olyan bizonyosan, olyan melegen, ahogyan csak tud­juk. De hogy ez a szíveket megmozgassa, ahhoz Isten­nek magának kell szívünkbe mondania. Jézus megis­merését, a benne való hitet nem tudjuk átadni mások szívébe. Pedig milyen szívesen tennénk! Ez azonban túlmegy az erőnk határán. Szülők megtapasztalják gyermekeiknél, az egyház az új nemzedéknél. Hiába szóljuk karácsony üzenetét, ha az Isten hallgat, hiába minden. Kedves Gyülekezet, kérjük ma Urunkat, Is­tenünket karácsonyi igehirdetőinkért: hogy Ő ne hall­gasson, amikor beszélünk, hogy legyen egyházunk ka­rácsonyi bizonyságtevőivel, s ezáltal megnyíljanak a szívek és valóban hallják és higgyék: „Üdvözítő szüle­tett Nektek”. Isten a karácsonyi bizonyosságot angyala által a szí­vekbe írja. Isten a karácsonyi éneket ajkunkra adja. II., Isten nincs rászorulva az emberek szegényes di­cséretére. Az első karácsonyi éneket angyalok kórusa zengi: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség és az emberekhez jóakarat. ” Az angyaloknak ez az éneke minden keresztény ének forrása. Először az angyalok énekelnek, azután az egyház. Angyalok kórusa? Nem gyermekeknek szóló mese, karácsony poézise talán számunkra, felnőttek számá­ra is nélkülözhetetlen? Isten nincs rászorulva embe­rek szegényes dicséretére. Őt angyalok serege ma­gasztalja a mennyben. Ezt a mennyei éneket persze nem mindenütt és mindennap hallják az emberek. Azon az éjszakán pásztorok hallották. Kimondhatat­lan és hihetetlen dologról szólt az. De hát nem szüle­tett meg Krisztus ezen az éjszakán? Ahol Jézus, ott Is­ten mennyországa is jelen van. Csodálkozhatnánk, hogy ég és föld között áttört az elválasztó határ?! A pásztorok hallották. Aztán pedig elkezdődött a kereszténység karácsonyi éneklése. De nemcsak ak­kor a kezdetkor, hanem mindig az angyalok hangol­nak rá bennünket az énekre. Ez áll karácsonyi éneke­ink fenséges kórusára. Nem érzitek-e mindnyájan: az, hogy földünkön így képesek énekelni halandó és bű­nös emberek, hogy énekeik még a halálon innen ily kimondhatatlanul ujjonghatnak: „Boldog örömnap derült ránk Vigadjon szívünk, zengjen szánk” —, az nem e világból való, hanem a végső határon túlról?! Nem megújuló csoda-e nekünk magunknak is, hogy így énekelhetünk? Hiszen gyakran vagyunk lehangol­tak, kedvetlenek. Aztán felhangzanak ezek az éne­kek, és szárnyukra vesznek bennünket. Ezek hallatán felgyullad szívünk Jézus Krisztus iránti szeretetre, ki- beszélhetetlen örömre. S ez az éneklés ajándék, mely- lyel Isten lep meg minket ismételten, angyalai által. Ézzel, valamelyest már be is teljesedett, amit Luther karácsonyi éneke zeng: „Úgy jött a földre szegényen, Hogy minket gazdaggá tegyen. Hogy mint mennyben az angyalok, Már itt lehessünk boldogok ” Ilyen énekléssel már ma az angyali karban találjuk magunkat. Közli: Veöreös Imre É KARÁCSONYI ÉNEKÜNK (Ékv. 161.) ^ „...jászolágy a fekhelyed...” De jászolágy a fekhelyed, Te fényes égi Csillag? Hisz más királyi gyermeket Oly drága bölcső ringat. Nem, széna hozzád nem való, de bíbor, bársony volna jó, Ha az ölelne lágyan! Két évvel ezelőtt született meg negyedik gyer­mekünk. Mire hazaértünk a kórházból, már ád- vent volt. Éppen azokban a napokban röpített vi­lággá egy döbbenetes hírt a tévé, rádió, az újság: egy újszülött csecsemőt találtak valahol egy sze­meteskonténerben, munkáskabátba bugyolálva, még élt. Elszömyűlködtünk. A mi kis picinyünket hófehérre mosott, fertőtlenített csipkés, fodros ke­lengye, külső, belső melegség várta. Minden pisszenését lestük mind az öten. A másiknak pedig egy szemeteskonténer jut első ágyaként, munkás­kabát takaróul, s majdnem a korai halál. Döbbe­netes, de tudjuk, hogy egyre gyakoribb, sőt min­dennapos szörnyűség ez. A kérdés újra és újra föl- jajdul: Hogyan lehet a legdrágábbat így eltaszítani. De ezeket a mindennapos, kegyetlen kitaszítá­sokat megelőzte egy kétezer évvel ezelőtti. Igaz, Őt nem az édesanyja taszította el, s nem szeme­teskonténerbe tették, de jászolba, mert a világ ta­szította el. Advent volt, mire hazaérkeztünk kis gyerme­künkkel. Az ádventi várakozás és az újszülött ked­ves illata lengte be a házat. Várjuk az Urat! - mondtuk el, ilyen-olyan for­mában minden este az ádventi koszorú körül. Va­lóban várjuk az Urat? Vagy várjuk, de amikor megérkezik, nem ismerjük meg? Mikor kopog, el­taszítjuk a legdrágábbat? Nem azért vagyunk-e olyan nyomorultak? Nem ezért kerülnek-e csecse­mők kukába, szemét közé? Nem, ezért kerül-e las­san minden érték szemét közé: házasság, barátság, tisztesség, becsület? Olyan jó lenne megragadni a pillanatot. A gyermeknek most van szüksége a sze- retetre, nem holnap, ha már elmúlt a rossz ked­vem. A társam most sóvárog a megbocsátás után, nem holnap, amikor már jól megbüntettem a hall­gatásommal. A felebarátnak most van szüksége néhány jó szóra, nem a jövő héten, amikor elren­deződnek a problémáim. Az utánunk jövő nemze­dék most figyeli, és tanulja tőlünk a becsületessé­get, s nem akkor vár majd kioktatást, ha már hibá­zott. Az idős szülő ma vár kedves szavakat, nem holnap drága ajándékot. Ma várja, hogy ajtót nyiss rá, nem a temetőbe vár virágot. A szeretetnek nincs múlt és jövő ideje. Nincs feltételes módja. A szeretetnek csak jelen időben van értelme. Most érkezik az Úr! Bencéné Szabó Márta v____________________J Karácsony Megriadva siettem a kórház lépcsőin fölfelé. Mindig ettől fél­tem, s most bekövetkezett. Ami­kor éjszakánként álomtalanul vi­gyáztam a szuszogását, kétség- beesetten gondoltam arra a pilla­natra, amikor majd kifogy az erő a tagjaiból, amikor majd betegség vagy a súlyos évek nyomják az ágyhoz. Nem tudtam, s nem is akartam elképzelni. Mégis hűtlen lettem s gyalázatos. Szüksége lett volna rám, de én mindig rohan­tam, átlibbentem néha az életén, annyira sem adva lehetőséget ne­ki, hogy belém kapaszkodjon egy pillanatra. A kórház folyosója világos volt és biztonságot sugárzott: igen, itt már jó kezekben van. A szoba, ahová irányítanak, sötét. Az ajtó résén át fény kúszik a legközelebb eső ágyra. Sovány arcából hatal­mas, mélyen ülő szemek mered­nek a falra vagy talán a semmibe. Gyönge, beteg, kiszolgáltatott. Megzavarodom kissé és kényel­metlenül is érzem magam, nem tu­dok viselkedni. Vagy inkább: nem tudok őszinte lenni. Próbálok úgy tenni, mintha nem ólálkodna vala­hol a közelben a... De hiszen tény­leg nem! Ugye, nem?! A válasz ott van a levegőben, s lassan a sötétlő mélybe zuhan lelkiállapotom. Gyorsan megfutamodom. De ami­kor kilépek a kórházból az utcára, szentül megfogadom, hogy majd én gondoskodom róla. Aztán megint mindenről elkéstem... A bizonytalanság még reményt adott. Mindnyájan ott ültünk az ágya mellett és hidegen csengő biztatást próbáltunk magunkból kicsikarni, ami azért .tűnt hazug­ságnak, mert még mi sem tudtunk hinni benne. Vagy a hétköznapok mozzanatairól próbáltunk beszél­ni, mintha ez a kórházi lidérc vala­mi gyorsan tűnő átmeneti állapot lenne csupán. Csak úgy melléke­sen... Fájt, hogy olyan idegen volt tő­lem ez az egész. És főleg ő. Meg­szégyenített józanságával, azzal, hogy milyen fölkészülten várta a holnapot, s most már tudom, ak­kor biztosan tudta: már nincs vagy... Karácsony volt és mi elárvulva álltunk a koporsó mellett, s érez­tük: nincs már több haladék, most már igazán föl kell nőnünk, mert már nincs, aki aggódjon értünk. Nem beszéltünk róla, de mind­annyian éreztük: számára igazi ajándék, hogy ezt a karácsonyt már Uránál töltheti... Sánta Anikó Mennyből az angyal. Emlékezés 1956 karácsonyára A pásztor jól látta ezt és azért újból biztatta: - Végy csak, amennyi tetszik! - és már előre örült annak, hogy az idegen úgy sem fog tudni tüzet vinni magával. Az ember azonban lehajolt és puszta kezével néhány parazsat kapart elő a hamuból és azt a köpenyébe takar­gatta. És a parázs sem a kezét nem égette meg mikor hozzányúlt, sem a köpenyét, amiben úgy vitte, mintha csak dió vagy alma lett volna. Erre már harmadszor szakítottam félbe a mesét. - Nagyanyó, miért nem akarta a parázs megégetni annak az embernek a kezét?- Mindjárt meghallod - mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet.- Midőn a pásztor, aki gonosz és haragos ember volt, mindezt látta, akkor nagyon elcsodálkozott: - Micsoda éjszaka lehet ez, hogy a kutyák nem harapnak, a juhok nem félnek, a botom nem talál és- a tűz nem éget? Visszahívta az idegent és ezt kérdezte tőle: - Minő éjsza­ka ez? És hogy van az, hogy mindenek olyan kegyesek hozzád? Erre az idegen így felelt: - Én nem mondhatom meg Néked, ha magad nem látod! - És azzal tovább sietett, hogy minél előbb tüzet rakhasson és felmelegítse a fele­ségét és a kisdedet. A pásztor azonban úgy gondolta, hogy nem téveszti el szem elől ezt az embert, míg meg nem tudja, hogy mit is jelentsenek mindezek. Fölszedelőzködött tehát és utána ment, míg el nem jutott oda, ahol az lakott. Ekkor látta a pásztor, hogy az idegennek még csak kunyhója sincsen, hanem csak egy sziklabarlangban fe­küdt a felesége és a gyermeke és ott semmi más nem volt a hideg sivár kőfalaknál. A pásztor úgy gondolta, hogy a szegény ártatlan cse­csemő halálra fázik a barlangban és bár keményszívű ember volt, mégis ellágyult és segíteni akart a gyerme­ken. Leoldozta hát válláról a hátizsákját és elővett belőle egy puha, fehér báránybőrt, odaadta az idegen­nek és azt mondta, hogy takarja be vele az alvó kisde­det. De alighogy megmutatta, hogy ő is tud jószívű lenni, a szemei egyszerre fölnyíltak és olyant látott, amit eddig nem láthatott és olyant hallott, amit eddig nem hallha­tott. Látta, hogy ezüstszámyú kis angyalkák állanak sűrűn körülötte és mindegyikének hárfa van a kezében és mindegyik hangosan énekelte, hogy ma született nékünk a Megváltó, aki a világot feloldja bűneiből. Most aztán megértette, hogy miért volt ma éjszaka minden olyan vidám és hogy miért nem akart rosszat tenni senki sem. De nemcsak a pásztor körül voltak angyalok, hanem angyalokat látott, ahová Csak tekintett. Ott ültek bent a barlangban, ott ültek kint a hegyen és ott lebegtek fent az égben. Csapatostól jöttek és mentek, de mind­annyiszor megálltak és megnézték egy pillanatra a kis­dedet. _ Oly nagy öröm, vigasság ének és zene volt a sötét éj­szakában, aminőt ő eddig soha sem látott. Ügy meg­örült, hogy felnyíltak szemei, térdre borult és úgy adott hálát az Istennek. Midőn idáig jutott el nagyanya, felsóhajtott és így szólt: - És amit ez a pásztor látott, azt mi is megláthat­juk, mert az angyalok minden karácsony éjjel fent lebeg­nek az égben, csak észre kell vennünk őket. Majd kezét a fejemre téve, így szólt nagyanyám: - Em­lékezz erre vissza, mert ez igaz, mint ahogy én látlak té­ged és te látsz engem. És nem a gyertyáktól, nem a lám­páktól függ nem a holdvilágtól, avagy a napfénytől függ hanem az a legfontosabb, hogy olyan szemünk legyen, amely meglátja az Úr dicsőségét! Isten kegyelme által lassan befejezzük ezt az évfor­dulókban oly gazdag esztendőt. Örömeinkkel és bá­natainkkal. Üj életek köszöntésével és eltávozott ha- lottaink utáni fájdalmainkkal. Mindenképpen szabadon. Hitünk gyakorlásában korlátok nélkül élve, reménységeink ígéreteibe ka­paszkodva várjuk a szeretet legnagyobb ünnepét. ’Jgy érzem, méltó - egyházunkhoz és hazánkhoz való ragaszkodásunk zálogaként - még egyszer emlé­kezni 1956 forradalmára. Az évforduló végén. Most már nem a lázas napokra, hanem az elbukás nehéz heteire, hónapjaira és éveire. „Hadd szóljon az orgona ...” Az orgonának mindig ünnepélyesen kell szólnia az istentiszteleten. Az énekköltőt idézve, ezért most nem egy új, és nem is egy eddig használaton kívül álló hangszer újbóli, ünnepi megszólaltatásáról szeret­nénk beszámolni. A program h csepeli evangélikus templomban két éve felállított orgona szolgálatával rendszeresen megtartott orgonazenés áhítatok egyi­kére hívogatott reformáció hetében. Erre az alkalomra Németh Csaba ajkai szüle­tésű, fiatal orgonista testvérünket hívtuk meg. A kitű­zött darabokat tematikus rendben kiválasztott, elmé­lyült, szépen regisztrált és pontos orgonajátékában hallgathattuk meg. Tökéletesen, amint az az Istennek tetszik. Az elhangzott művek: M. Reger „Erős vár a mi Is­tenünk” című korálelőjáték, F. Couperin „Offertoire” című önálló orgonadarb, J. S. Bach „c-moll prelúdi­um és fúga” és „O Gott, du frommer Gott”, (Isten, ó szent Isten) című korálpartita, végül N. Brulins kis- „e-moll prelúdium és fúga”. Néhány perces improvi­zációt is hallhattunk még a „Ki dolgát mind az Úrra hagyja” kezdetű korái témájára. Az igehirdetésben Lehoczky Endre,a gyüle­kezet lelkésze arról szólt Zsolt 31,6. alapján, hogy egyedül a hűséges Isten az, akire a lelkünket rábízhat­juk, mert Ő az, aki megváltott minket. Hűségét bizo­nyítják azok is, akik tevékenyen igyekeznek egyházze­nei programok előkészítésében és azok is, akik szor­gos kezekkel munkálkodnak a művészi előadásban. Német Csaba orgonista testvérünk további zenei tanulmányait, jó előmenetelét - reménység szerint - ezzel az alkalommal is segítettük lendületben tartani és egyházzene iránti elkötelezettségét erősíteni. Isten segítse ebben a szép munkában. Az orgonazenés áhítatok gyakorlatát szívesen ajánljuk gyülekezeteinknek. Ahol erre minden lehe­tőség adott, bátran hívjanak előadót, orgonistát (fia­talt is), hogy egy-egy zenés áhítat is gyarapítsa az olyan együttlétek számát, amikor az „oltár nem ma­rad zsoltár nélkül”. Székács László Szeretném még egyszer felidézni 1956 karácso­nyát. „Egy nép kiáltott. Aztán csend lett” - írta Márai Amerikában, ahol örök, sírig tartó számkivetésében siratta el a magyar szabadság elfojtott lángját. „Mennyből az angyal, menj sietve Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony. Nincsen aranydió a fákon, Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról. Mondd el, mert ez világ csodája: Egy szegény nép karácsonyfája A Csendes Éjben égni kezdett - És sokan vetnek most keresztet... ” Akkor, abban a némaságban, Jézus születésének ünnepén nem az ádventi várakozás lelket simogató csendje szállt ránk. Félelem hatolt be sejtjeinkbe és rettegés. A fenyőfa nélküli szentestén gyertyáink kanócával együtt elégett a reménységünk is. „Európa csendes, újra csendes” - illettek Petőfi sza­vai annak az évnek a karácsonyára is. Ma szabadok vagyunk. Hősök, áldozatok, megkín- zottak és elvándorlók hosszú sora váltott meg ben­nünket a rabságból. Igaz, csak később sikerült. Mi lett volna, mi lehetett volna, ha akkor győz a nép? Akkor, amikor még tiszta volt a szívünk? Érték volt a becsü­let? És szerettük egymást! Amikor igaz szívből jött még a kérdésünk a társunk felé: „hogy vagy?” Reménységgel és hittel kell lezárnunk ezt az évet. A negyvenedik karácsonyt. Befejezni az emlékezést. De megtartani az emléket! Továbbadni az utódoknak a hazaszeretet, a hit és a becsület fáklyáját. Hiszen a jó soha nem cselekszik hiábavaló dolgokat! , Angyal, vidd meg a hírt az égből, Mindig új élet lesz a vérből Találkoztak ők már néhányszor - a gyermek, a szamár, a pásztor - Az alomban, a jászol mellett, Ha az Élet elevent ellett, A Csodát most is ők vigyázzák, Leheletükkel állnak strázsát, Mert Csillag ég hasad a hajnal, Mondd meg nekik - mennyből az angyal. (Márai Sándor: Mennyből az angyal... c. verséből részletek) Áldott karácsonyt! Lenhardtné Bertalan Emma \ /'

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom