Evangélikus Élet, 1996 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1996-12-01 / 48. szám

Evangélikus Élet 1996. december 1. pqü] |fc GYERMEKEKNEK Jj A Kint lassan a sötét éjszakát felválna a hajnali szürkület. A horizonton feltűnnek a felkelő nap első sugarai. Az ablakon egyre több fény szűrődik a szobámba. Az éjszakát felváltja a nappal. Minden nap megtörténik ez a csoda. Uram, Te Világosságnak nevezted magad. Fénynek, mely etfön, hogy legyőzze a sötétet. Kérlek, ahogy az ablakon át érkező világosság meghódítja szobám sötét zugait, ahogy az ádventi koszorú gyertyái is hétről hétre egyre több világosságot adnak, úgy ragyogja be szíveinket is egyre erősebben a Te szereteted világossága! Mit tesznek kezeid? Két kéz. Milyen ügyes két szerszá­munk. Mennyi min­dent lehet vele csinál­ni! Elkészítheted min­dennapi feladatodat. Meg tudsz mosakod­ni, fel tudsz öltözni, enni tudsz vele. De ügyes kézzel mesteri festményeket lehet festeni, hangszerek­ből csodálatos dallamokat előcsalogatni. Mindeneteket, amitek van, ügyes kezek készítették. A taneszközeiteket, a cipőtöket, ruhátokat, bicikliteket, játékaitokat, autótokat. Kezek építették a házatokat, építik a gyárakat, utakat, hida­kat, sütik a kenyerünket, szolgálnak ki az üzletekben. Mások hasznos keze nélkül élni sem tudnánk. Vannak kezek, akik­nek különösen is sokat köszönhettek. Ilyen édesanyátok ke­ze. Az ő keze hordozott, ölelt, mosdatott,, ápolt, védett, ami­kor még teljesen tehetetlenek voltatok. Édesapátok két ke­zével munkálkodik, hogy meglegyen, amire szükségetek van. Egy festő lefestette édesanyja kezét, és ott függött szobája falán. Nem volt szép, agyondolgozott, rücskös kéz volt, de neki drága, mert azt mondta, egyedül nevelt, és én mindent az ő két kezének köszönhetek. Vannak hasznos kezek, ame­lyek sokat tesznek másokért, az életüket is megmentik. A mentők, tűzoltók, ápolók, orvosok kezei naponként mentik meg emberek életét. Kezetekkel ti is sok hasznos dolgot művelhettek. Elkészít­hetitek feladataitokat, segíthettek szüléiteknek, de bajban levő embereknek, osztálytársatoknak is, készíthettek megle­petést, ajándékot másoknak. Vannak más kezek is. Lusta ke­zek. Nem végzik el feladataikat, nem segítenek szüleiknek, nem szeretnek dolgozni. Haszontalan kezek, mintha nem is volnának. Mások keze munkájából akarnak élni. Vannak ár­tó kezek is. Arra használják, hogy verekedjenek, ártsanak a másiknak. Egy kisleány testvére haldoklott. Simogatta a ke­zét, és ezt mondta: „Ezek a kezek sohasem bántottak engem. ” El lehet-e mondani ezt a te kezeidről is? Vannak romboló, ártó kezek is. Milyen csúf és elszomorí­tó látvány, összefirkált falak, szétdobált szemetek, késsel összevagdalt ülések járműveken, összetört telefonfülkék az utcán. Pusztító kezek műve. Vannak tolvaj kezek. Naponta fosztanak ki házakat, lopnak el autókat, tesznek szegénnyé másokat. Vannak gyilkos kezek is. Ilyen volt Káin keze is, aki képes volt saját testvérét is megölni. De Isten felelősségre vonta, megkérdezte, „mit tettél?” Egyszer téged is meg fog kérdez­ni, mit tettél kezeiddel? Leghasznosabb kezek az imádkozó kezek. Egy asszony mondta el, egymás után vesztette el férjét és egyik gyerme­két. Amikor másik gyermeke súlyos beteg volt, szeretett vol­na imádkozni, de nem tudott. Azt mondta neki valaki, én imádkozom veled és érte. És akkor ő meglátta, hogy van va­lami plusszá ennek az asszonynak. Amit az ő keze nem tu­dott megtenni, azt megtette Isten egy imádkozó kéz kérésé­re, segített gyermekén. Az imádkozó kéz pluszt jelent, mert ahol mi tehetetlenek vagyunk, semmit sem tehetünk, Isten keze oda is elér, és ott is segíthet. Áldott kezek az imádkozó kezek. Nagy Dona „Az első Mikulás” A harmadik század vége felé élt a kis-ázsiai Myra városában (ma Törökország) egy Nikolaosz nevű férfi, aki püspök nagybátyja példá­ját követve, maga is keresztyén, s idővel püspök lett. Történt egyszer, hogy egy elsze­gényedett ember sehogy sem tudta adósságait kifizetni. Elköltötte há­rom lánya hozományát, s a napi betevő falatot sem tudta nekik biz­tosítani. Elhatározta hát, hogy lá­nyait áruba bocsátva, próbál menekülni a nyomorból. Amikor Nikolaosz, azaz ahogy magyarul mondják Miklós, ezt meghallotta, megfogadta, hogy segít. Egy éjszaka titokban a szegény ember házához lopózott, és a nyitott ablakon egy erszény aranyat dobott be a szobába a legidősebb testvér számára. Ezt még két­szer megismételte, hogy a másik két lány hozománya is összegyűljön. Az apa szerette volna tudni, ki a titok­zatos jótevő. A harmadik éjszaka megleste Miklóst, majd mindenkinek elhíresztelte a történteket. „ Miklós püspök később is segített, akin csak tudott. Ő maga szegényen, szűkölködve élt, de másokkal mindig bőkezű volt. Különösen a gyermekeket szeret­te, s úton-útfélen megajándékozta őket. Rá emléke­zünk december 6-án. Készítsünk ádventi csillagot! Hozzávalók: 4 db, kb. 8 cm hosszú, gömbölyű szalmaszál, 8 db keskenyebb, hosszú, 8 db közepes és 8 db rövid vasalt szalmaszál, 1 db parafa dugó, ragasztó, olló, gom­bostű. A csillagvirághoz a gömbölyű szalmaszálakat csillag alakzatban helyezzük el. Közepüket könnyed nyomással lapítsuk le és tűzzük fel egy parafa dugóra. Ezután válasszunk ki 24 db (hosszú, közepes, rövid) előzőleg beáztatott szalmaszálat, és még nedvesen vasal­juk ki őket. A rövid szálak mindkét végét kenjük be ra­gasztóval. Egyik végüket a csillagformán elhelyezett szá­lak egyik hengeres végébe illesszük, a másikat a szom­szédos szálba dugjuk bele. Középen finoman törjük meg valamennyit. Tegyük ezt előszóra rövid, majd a közepes, végül a hosszú szalmaszálakkal. Az így készült csillagot cérnára erősítve akasszuk az ablakba. A gyermekrovat készítői stábjának címe: Cselovszky Ferenc, 7064, Gyünk, Petőfi u. 359. FIATALOK N A K Mit mondanak az üveggolyók?- Ádventi beköszöntő ­Mi, keresztyének évente kétszer kívánhatunk egymásnak Istentől megáldott, boldog újévet: az egy­házi és a naptári újév beköszönte- kor. Az egyházi év az első ádventi vasárnappal kezdődik, amivel egy gyönyörű időszak köszönt be: a vá­rakozás, a fölkészülés ideje, amely az inkamáció, a Krisztus Jézus testté léteiének az ünnepéhez ve­zet bennünket. Ádvent azt jelenti: eljövetel. És azt szimbolizálja: meghívót kap­tunk mindannyian a Krisztus Jé­zustól, amellyel a vele való találko­zásra hív bennünket, és elérkezett az az idő, amikor el kell kezde­nünk készülődni a találkozásra, amikor mindannyian együtt lehe­tünk, együtt örülhetünk annak az ajándéknak, amit Ő készített szá­munkra. Persze, mindennap meg­tehetjük ezt és meg is tesszük, de szükségünk van arra is, hogy éle­tünknek egy-egy különleges pilla­nata, amelyet ünnepnek nevezünk, csak erről a találkozásról szóljon. „TUdnom kell, mikor érkezel, mert csak akkor tudom pont akkor­ra díszbe öltöztetni a szívemet" — mondja a róka a Kishercegnek. Ha várunk valakit, aki nagyon kedves nekünk, díszbe, örömbe öltöztet­jük a szívünket. Eszünkbe jut, mi­ért olyan fontos nekünk az a talál­kozás, mit jelent a vele való együtt- lét. Jézus a világon élő összes em­berhez ellátogat, hogy örömöt vi­gyen, hogy reménységet vigyen mindenhova, ahol kilátástalannak látják az életet, ahol nem tudnak fölülkerekedni az erőtlenségen. De nem mindenki váija őt. És aki várja, az sem biztos, hogy észreve­szi, amikor odalép hozzá. Mert Jé­zus sokszor váratlanul, épp abban a pillanatban toppan be, amikor nem figyelünk, vagy úgy közeledik hozzánk, hogy nem ismerjük föl. Mert - valljuk be -: eszünkbe sem jut, hogy az, aki a Fény, a Világos­ság, a hajnal szépségeivel érkez­het, vagy hogy értéktelen üveg­gyöngyök is hírt adhatnak közeled- téről. Mert minden, ami ezen a vi­lágon van, valamilyen módon Róla beszél. Figyeljük csak meg, milyen örömmel csodálja a kisgyermek ezeket a kis értéktelen üveggolyó­kat] Mert ő érti, miről beszélnek... Ádvent van, kezdjük el díszbe öltöztetni a szívünket! A várako­zás, a fölkészülés ideje erre való. S talán mindenkinek van annyi kis ideje, hogy eígondolkozzon: szá­mára mit jelent a várakozás, ő mi­re vár, hogyan vár és tud-e még/már várni... „Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt. ” Zsolt 130,5-6 Sánta Anikó Aki újra tud várni... Két éve, hogy új élettársa lett. Már az első pillanatban gyűlölte, ahogyan ember csak gyűlölni tud. Hidegen csillogott és ugyanolyan tehetetlen volt, mint ő, de egymás nélkül még tehetetlenebbek, és ez az egymásrautaltság volt az egész­ben a legelviselhetetlenebb. A nyo­morék és a tolószék szánalmas há­zassága! És sajnos érezte is azt, amit az emberek szeméből minden­nap kiolvashatott: neki a tolószéke az egyetlen, akihez még valamilyen kapcsolat fűzheti. De ő soha, egyet­len pillanatban sem tudott belenyu­godni ebbe. Érzéseit a lázadás gyűrte le. Semmi mást nem akart, csak megszabadulni a tehetetlen­ségtől. Egyre keserűbben, egyre kétségbeesettebben akarta a cso­dát. Minden percét, minden pilla­natát a várakozás töltötte meg. Egy idő után azonban minden pillanata a csalódásé, a végtelen keserűségé lett. Minden következő szempillan­tásban búcsút kellett vennie az elő­ző csodát remélő bizakodásától. Két éve már csak a küzdelem élteti, amivel állapotát akarja legyőzni, és amivel a körülötte lévőket akarja megalázni és nyomorékká tenni - lelkileg legalább. Őszinte pillanataiban bevallotta magának, hogy teste tehetetlensé­génél nagyobb a lelki-érzelmi rok­kantsága. De ezt a gondolatot mindig sikerült elhessegetnie ma­gától és minden energiáját a vára­kozásba ölte. Hogy reménytelen az egész, tudta, de nem akart tudo­mást venni róla. Az egyik éjjelen rémisztő álmai voltak. De fölébredvén, arra kel­lett ráébrednie, hogy a szörnyű ál­moknál csak a valóság iszonyato­sabb. Dermedten meredt a szoba ablakára, mely vak volt és sötét. Nem tudta, hány óra van, csak bé- nultan meredt az ablakra és meg­szállottan leste, mikor választja el a pirkadat a világosságot és a sö­tétséget. Múlt az idő - nem tudta, gyorsan-e vagy lassan, de a fény nem közeledett. Leikébe belenyil- lalt a rémület: nem lesz már vilá­gosság, hiába nézi a sötétséget, az csak sötétség marad, soha nem de­reng már föl a hajnal... Érezte: pupillái olyan tágra nyíltak, hogy már szinte fájt, de a mély és sűrű sötétségen kívül semmi sem érke­zett el a szeméhez és a szívéhez. Azután, amikor már végképp el­veszítette az idő- és térérzékét, és a kétségbeesés végképp eluralko­dott rajta, alig észrevehetően fa­kulni kezdett az ég. Gyönyörű haj­nal volt. A mélykék felhőket piros­ra festette az előbújó nap... Azóta hajnaltól hajnalig él. Nem bújtatja szavakba az érzéseit, és azt sem mondja el senkinek, mi­lyen titkot súg fülébe a fény, de minden éjjele a pirkadat boldog várásával telik. - s a ­Hálás vagyok az Úr Jézusnak, hogy legfiatalabb résztvevőként első al­kalommal lehettem ott az Ökumenikus Evangélizációi Munkaközösség BÉTEL-ben tartott munkakonferenciáján. Bételben, nevéhez méltóan érzékeltük ISTEN jelenlétét, hála a szer­vezőknek és Varga Gábor gondnokéknak! Együttlétünket meleg, baráti-testvéri légkör; nyitottság és őszinteség jellemezte. Reformátusok, metodisták, baptisták és evangélikusok mel­lett a társaság színfoltja egy katolikus plébános testvérünk volt. Előadásokat hallottunk a katolikus Gál Pétertől, a reformátusok közül dr. Anne-Marie Kooltól, dr. Szűcs Ferenctől, dr. Fekete Károlytól, a baptista Kiss Emiltől, az evangélikus dr. Fabiny Tibortól, Pintér Károlytól, Csepregi Andrástól, a metodista D. Hecker Frigyestől és Szuhánszky Gábortól. A Munkaközösség hívta hazánkba Kamatoson testvérünket, aki lelkész- evangélizációt végzett. A mostanihoz hasonló konferenciákon foglalkoz­nak az evangélizáció lelki és gyakorlati kérdéseivel. Emellett havonta imakörlevelet küldenek szét 150 címre, melyet most Csepregi Béla ír. Szívesen vesznek minden jelzést és jelentkezést, amelyik személyes sorsunkról vagy szolgálatunkról tájékoztat, hogy konkrétan is imádkoz­hassunk egymásért. Metodista testvéreink vállalták a postázást, ezért minden érdeklődő levelet a következő címre küldjünk: ÖKUMENIKUS EVANGÉLIZÁCIÓI MUNKAKÖZÖSSÉG 1068 Budapest, Felső erdősor 5. Tel.: 122-4723. Magassy Zoltán „ Gondolatok költője ” Reményik Sándor emlékezete a Magyar Televízió adásában M iként segítheti a látvány a hangot, a hang a gondo­latot, a mondanivalót? Ezzel a feladattal találko­zik a televízió, amikor nem a költők, csupán néhány költeményük bemutatására vállalkozik. Ezt a szép, bár nem könnyű feladatot, Nagy László - a tévé Vallá­si Stúdiójának egyik szerkesztője, evangélikus lelkész - eredményesen oldotta meg amikor jól kiválasztott elő­adók - közöttük Reményik egyik legrégibb, avatott tol- mácsolójával:Jancsó Adriennel - a martonvásári kastély parkjában zöldellő fák és bokrok között sétáltat­va mondatott el néhány Reményik-verset. Két költőtár­sát, Apr ily t és Babitsot is segítségül hívta. Ők szol­gáltak összekötő szöveggel. A versmondók hangát nem elnyomni, csak színezni igyekezett, amikor közben erdé­lyi tájak jelentek meg párás ködben a képernyőn. Kissé meghökkentem ettől a megoldástól; hiszen én Reményik-verset előadni először templomban hallot­tam, oltár előtt, Kolozsvárt, 1936-ban, magától a költő­től. Később Radnaborbereken találkoztam Remé- nyikkel. Nem templomban, hanem a „ködkoronás, rej­telmes nagyúr”-nak, az Ünőkőnek tövében, „vadvizek zúgása” mellett. Személyesen nem volt közöttünk. Ver­sei, gondolatai azonban elkísérték a kis turistacsapatot. 1921-ben Borbereken született verseit olvasta fel valaki, nem előadóművész, hanem történetesen a költő jóbarát­ja és lelkipásztora - Jár ősi Andor. Miközben hall­gattam a verseket, úgy éreztem, valahogy hatalmas templommá válik a fenyvesekkel borított gyönyörű erdé­lyi táj, mert Reményikkel találkoztam, s az ő költé­szete, sőt ő maga „kis templom a nagy dómban Most a televízió képernyője mellett, mi­közben előadóművészek hangján fényesedtek meg a köl­tő gondolatai, ismét találkoztam vele. E találkozásnak csak hátteréül szolgált, amikor rövid pillanatra felvillant a költő ismerős arcképe, kolozsvári szülőháza az emlék­táblával, sírja a házsongárdi temetőben, Kolozsvár táv­lati látképe. Reményikkel találkozni, őt magát észreven­ni különös élmény. Titkára egy verssora utal: „Aki en­gem lát, bennem magát látja.” Sorban szólaltak meg a versek. Ismertek, mint az,At­lantisz harangoz” - „Miért hallgatott el Végvári?” - „Ke­gyelem ” és kevésbé ismertek. Közben Babits is megszólal és ezt mondja róla: „Verse mint a halk és igénytelen hang, semmi mással nem akar hatni, mint csak avval, amit mond. Iga­zában avval se akar hatni.” Az egykori erdélyi püspök, a teológus, szépíró és esztéta Makkai Sán­dor tömören így jellemezte: „gondolatok költő­je”. Makkait, noha neve nem szerepelt az adásban, nem­csak azért idézem, mert gimnáziumi osztálytársa volt Reményiknek, s mindvégig hű barátja, hanem azért is, mert most került elő -finn fordításban! - egy 1942-ben tartott előadása. A kolozsvári egyetemen Reményikkel foglalkozó előadását egy finn geológus professzor, W. A. Heiskanen is hallotta. Előadásának szövegét magával vitte Helsinkibe, s ott finn nyelvre lefordítva, közzétette a „Suomalainen Suomi” című finn hetilap­ban. Mindezt bővebben a Helsinkiben élő, szintén geo­lógus és erdélyi Benedekné Szőke Amália nem régen megjelent művében olvashatjuk. A könyv címe: „Erdély és Fennoskandia: 1576-1945”. Mokkáinak eddig nyomtatásban csak finn nyelven megjelent, 14 lap terjedelmű előadását azért tartja Benedekné figyelemre érdemesnek, mert „Reményik Sándor költői mivoltát a hivatástudat, az állásfoglalás, valamint a prófétaság szemszögéből nézve értékeli, mert szerinte ez a három vonás jellemzi az igazi költőket. Reményikben mind a három alapvonás jelen van. ” Már e® évvel előbb, a Protestáns Szemle 1941, decemberi számában is rámutat Makkai Reményik jelentőségére a magyar irodalomban. Még önkritikájával szemben is megvédi a költőt, aki „Pacsirta” című versében forma­művészetét csupán „a gondolatok zenétien muzsikájának” tekinti. Ez inkább külsőlegesen igaz - írja Makkai. „Belső formája, szerkezete, szemléletének sajátosságai kiválóak és tiszta művészet, méltók az épí­tész fiához.” „Nagy költő, nagy ember.” Járosi Andor a maga sajátos módján nem győzte is­mételgetni, valahányszor Reményikről beszélgetett tanít­ványaival: „Fiúcskák, Sándorka nagy költő!” Szükséges­nek látta ezt sokszor hangoztatni, mert úgy találta: Reményik nem kapta meg a magyar iro­dalomban ap őt megillető helyet. így van ez mindmáig. 1985-benaKlaniczay Tibor ál­tal szerkesztett ,A magyar irodalom története" második javított kiadása meg se említi Reményik nevét. A külön­ben kitűnő „Lyukas óra” tévéadás keretében, éppen eb­ben az évben, lekicsinylőén „feminin” költészetnek mi­nősítette valaki Reményik költészetét. Miért nagy költő Reményik Sándor? Makkai így vála­szol: „ Tartalmilag Reményik mindig a gondolatok költő­je maradt. A pacsirtát csodálva, bevallja, hogy »a má­morába szinte belehaló« dalolásra nem született. Mély és lángoló érzései a gondolatok kristályaivá keményedve jelennek meg előttünk. Ez igaz, de az is igaz, hogy ezek a gondolatok kristályok - gyémántok. Szikráznak, tün­dökölnek, éleiken a szellem hatalma sugárzik s állják az idő ütéseit. Nem váltják ki a lírai közvetlenség erejével érzéseinket, de ébresztik, irányítják, tisztítják és állandó­sítják azokat. ” Szívesen hallottam volna néhány mon­datot Túróczy Zoltán temetési igehirde­téséből. Hiszen október 24. közelében, Reményik ha­lála 55. évfordulóján szólaltak meg a Vallási Stúdió adása keretében Reményik versei. Mivel halottak napjá­nak közelében jártunk, néhány bronzszínű, hulló őszi le­vél megjelenésére is számítottam. Lehet, csupán csak azért, mert egyik kötetét így dedikálta: „Fogadj be úgy, ahogy vagyok, Én őszöm, békessé­gem, Jézusom." Mindenképpen köszönjük Nagy Lászlónak, mint szerkesztőnek és a Magyar Televíziónak, hogy egy fél órára szóhoz juttatta Erdély és az egész magyar iroda­lom érdemtelenül feledett nagy költőjét. Benczúr László A házsongárdi temetőben Reményik Sándor halálára A szenvedések tövis-szegte útját Száz és száz sebből vérezve többé ne járd, S ki annyi szívnek vigaszt tudtál adni, Most teneked is vigaszt nyújt a Házsongárd. Hervadó táj és elhervadt szív fölött, Az őszi szél bús nótát dudorászva járt, Az útra könnyek és levelek hulltak, Gyászvirágokkal virágzott a Házsongárd. Nagy némaság lön. De egy ország sírta Beszédes ajkad, amelyre a csönd tett zárt, A kín feltépett sebet, szívet, rögöt, S keblére ölelt testvéred, a Házsongárd. Igéid reményt adtak, most éltet, Fénybe öltözve rád már a dicsőség várt, Egy dalnokkal lett szegényebb a nemzet, Százszor, ezerszer gazdagabb a Házsongárd. * Traeger Ernő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom