Evangélikus Élet, 1996 (61. évfolyam, 1-52. szám)
1996-09-22 / 38. szám
Evangélikus Élet 61. ÉVFOLYAM 38. SZÁM 1996. SZEPTEMBER 22. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁNI TIZENHATODIK VASÁRNAP ___ORSZÁGOS EV ANGÉLIKUS HETILAP ARA: 35 FT Ha az ember saját vallásának mélyére jut, megérti más vallásoknak a mélyét is. Gandhi A TARTALOMBÓL----A CSEPELI EVANGÉLIKUS TEMPLOM LELKÉSZAVATÁSOK EGYHÁZUNKBAN A 700 ÉVES NEMESPÁTRÓ MILLECENTENÁRIUMI ÜNNEPE EGY VASÁRNAP RUSUANGBAN Szervátiusz Tibor: Magyar oltár című mille- centenáriumi emlékműve Kőbányán OKTÓBER 19-20. - ORSZÁGOS EVANGÉLIZÁCIÓ A DEÁK TÉREN Minek?! Úgy vélem, nem kevesek őszinte ellenérzését fejezi ki a fenti tömör kérdés: minek országos evangélizá- ciót tartani? Az ellenérvek meggyőzően hangzanak, csak a legismertebbeket idézem: többnyire úgyis csak a gyülekezetek „szent magja” mozdul a hívó szóra... a „kültagok” nem jönnek, nem is értik, mi az, hogy „evangélizáció”... az ilyen nagy létszámú alkalmak törvényszerűen felszínesek... a földrajzi távolságok és növekvő útiköltségek miatt, úgysem lehet igazán országos találkozót szervezni... inkább másra kéne fordítani csekély szellemi és anyagi energiánkat... Nem szeretném lesöpörni ezeket az ellenérveket, főleg akkor nem, ha azt is megtudhatnánk végre, hogy mit és hogyan szervezzünk az evangélizációk helyett... Tehát az ellenérvek után pozitív és konkrét javaslatokat is kapnánk: mit tehetünk gyülekezeteink, egész egyházunk és népünk lelki ébresztése érdekében? A szervezőket nem a nosztalgia vezeti, tudjuk, hogy a történelem és annak fantáziagazdag Ura nem ismétli magát sablonosán. Tudjuk, hogy a nap nem azért kel fel reggel, mert a kakas kukorékolt... Tudjuk, hogy szél sem azért kezd el fújni, mert valaki felhúzta a vitorlát. De ez utóbbi képnél maradva: hiába támad föl a szél, ha mégcsak kicsomagolva sincsenek a vitorlák... Pilis/Irsa és Nagytarcsa után immár harmadszor szeretnénk összegyűjteni vitorlabontásra gyülekezeteink azon tagjait, akik bíznak még a Szentlélek meglepetéseiben. Kérem, imádkozzunk minél többen, minél többet azért, hogy a közelgő októberi hétvégén ne legyen „szélcsend” az ország templomában! Gáncs Péter AZ ÉSZAKI EGYHÁZKERÜLET HÍREI: LELKÉSZAVATÁSOK: MESTERHÁZY ZSUZSANNA végzett teológust Győrben szeptember 22-én, vasárnap de. 10 órakor, GREGERSEN LÁBOSSÁ GYÖRGY és SELMECZY LAJOS PÉTER végzett teológusokat Oroszlányban szeptember 22-én, vasárnap du. 3 órakor avatja lelkésszé D. SZEBIK IMRE PÜSPÖK SEGÉDLELKÉSZ-KIKÜLDÉSEK: ENDREFFY GÉ2A segédlelkészt szeptember lótól a budaörsi, újonnan szervezendő gyülekezetbe, FERENCZY ANDREA segédlelkészt szeptember 16-tól a nagyvelegi gyülekezetbe, MESTERHÁZY ZSUZSANNA segédlelkészt október 1-jétől a lovászpatonai gyülekezetbe, SELMECZY LAJOS PÉTER segédlelkészt október 1-jétől a sámsonházi gyülekezetbe küldte ki szolgálatra a kerület püspöke. Az Északi Egyházkerület Lelkészképesítő Bizottsága előtt szeptember 3-4-én lelkészvizsgát tett Karsay Lajos nagyalásonyi, Német Zoltán bánki, Schermann Gábor sárvári, Thuránszky István nagybörzsönyi segédlelkész. HOGYAN TALÁLKOZOTT A MAGYARSÁG AZ EVANGÉLIUMMAL Az evangélizációban Történelmi évfordulókban - különösen is, ha sorozatba állítjuk jelentőségüket - nagy a kísértése annak, hogy azok történelmi értékekké merevülnek, az eszmei, lelki tényezők elveszítik élő voltukat, ható képességüket, s maguk is egyszeri eseménnyé, történelemmé válnak. Megtörténhetik ez sorozatunk több tagjával, de különösen fenyegetőnek éreztem éppen témánkkal kapcsolatban. Bár a „találkozás” maga kezdetet jelent, de maradhat folytatás nélkül, lezárultán is. Egyenesen fájdalmat éreztem, amikor - első olvasásra - múlt időben értettem a fenti címet. Ha a magyarságnak csak volt alkalma találkozni az evangélizációban az evangéliummal, akkor erről alig érdemes írni is. Az evangélizáció sokkal maibb, mozgalmasabb, jövőt alakítóbb tevékenység, semhogy arról történelmi események sorozatában beszéljünk. A ma gondját különösen is szívükre vevő emberek a legidőszerűbb feladatként, a legóhajtottabb isteni beavatkozásként emlegetik. Persze múltja is van, kitörülhetet- len hatása, felejthetetlen, életformáló befolyása. A napokban borult nyakamba egy asszony testvérem, arra emlékezve, hogy nyolc hónapos áldott állapotában 3 km- nyi gyalogolással járt be naponta a kaskantyúi evangélizációra. A helyre sem emlékeztem volna, ha néhány nappal előbb nem kerül kezembe egy csoportkép éppen erről a szolgálatról. - Nyugdíjas korú pedagógus emlegette tanévnyitó ünnepélyen, hogy 6 éves volt, amikor imaközösségbe kezdett járni - persze felnőtt hozzátartozó vezetésével. - 39 éves egészséges férfiról mondta édesanyja, hogy fia csecsemőkorában imádkoztunk együtt annak életben maradásáért. - Pünkösdi gyülekezet emlegeti, hogy a helyi evangélikus templomban tartott evangélizáción nyertek felejthetetlen lelki áldást. Meghívásukra az ő imatermükben is tartottam áhítatot. - „Ma is asztalomon van a »Hogyan kaphatok bűnbocsánatot?« könyvecske, de nem csukva, hanem gyakran kinyitva is” - hallottam ugyancsak pár napja. - „Egymás mellé rakosgatva őrzöm evangélizációs imaközösségi vezérfonalaidat” - ölelt magához magas állású egyházi ember, aki nem is evangélikus. De nem akarom folytatni ezt a sort. Tudom, hogy másokkal kapcsolatban sokan még jelentősebb dolgokat is őrizgetnek, és elmondhatnának. Persze nem vagyok naiv. Beszélhetnék evangélizációról, ahol korábbi eseményen ezres részvételről szólt a beszámoló - más személy végezte -, az én szolgálatom záró úrvacsoráján 14-en voltak; tízezres gyülekezetben, ahol valamikor 100-on felül volt az imaközösségben együttkönyörgők száma, évtizedek múlva a 30-at is alig haladta túl a hallgatók csoportja. A sátán rostája vékonyította a fogadkozók rétegét, kiknek sorában - Simon Péterrel együtt mi is ott voltunk. Több, egykori lelkesedő esetében merevedett múlttá a legígéretesebb indulás is. Dicsekedésre nem volt okunk az evangélizáció virágkorában sem. Isten kegyelmes ajándéka volt a zsúfolt templom, de a szomjazó szívű hallgató is. Ha történni látszott valami a lelkekben, mi csodálkoztunk rajta a legjobban. Minden megmaradóért hálásak voltunk. Az odaszánt sok munka csak újabb erőre serkentett, és sohase fárasztott. Volt olyan hónap, hogy közben haza se mentem, hanem folytáttam a fihában (Csővár, Penc, Ácsa, Erdőkürt). Pedig akkor már feleségem gondjaira is több gyermek maradt otthon. Nyári konferenciák még hosszabb időre is egy helyhez kötöttek (Gyenesdiás), de ott már feleségem is velem volt a gyerekekkel együtt. Sohasem tehernek, hanem mindig imádkozó segítségnek. Nagy kerítőhálót engedett Isten kivetni az evangélizációban. Segítőtársaink is voltak számosán, az erre a munkára beállítottak mellett női segítségek és gyülekezeti lelkészek, a Szentiélektől megáldott laikusok számba sem vehetően. Csak az ima- és szolgálatközösség fűzött össze bennünket.' Ezért volt fontos tudni egymás örömeiről és gondjairól (ELŐ VÍZ, imaszövetségi vezérfonal, beszámolók, Levelező bibliaiskola stb., rendszeres csendesnapok, munka- megbeszélések is). Országos és egyházkerületi lelkészevangélizá- ciók. Evangélizációkat előkészítő fóti konferenciák, Baráti mozgalmi csendesnapok mindig kohókként szerepeltek a tűz élesztéséhez és továbbadásához. Nem akarok adatok felsorolásába, részletekbe bocsátkozni, inkább az a kérdés merül fel bennem, hogy ami akkor nehezebb körülmények között lehetett, miért ne lehetne most is. Ha Isten az 1100 év kiemelkedő eseményei közé az evangélizációt is kegyelmesen és jóságosán besorolta, biztosan tartogatja és kínálja - ki ne érezné át szíve mélyéig? - a 12. évszázad még problematikusabb, még ismeretlenebb útvesztőibe is. Van-e ennél életfontosságúbb feladata, joga, mentsége a keresztyén egyháznak? A múlt kötelez - szokták mondani. A magyar múlt különösen is. Mi, az evangélium népe, az evangélizáció megáldottal mondjuk inkább: biztat, bátorít, lelkesít bennünket a csodákkal gazdagon megáldott múlt a még több kegyelemre, odaszánásra, áldásra a semmivel se könnyebb, biztatóbb jövőben is. Merjük ezt hinni, kérni, teljesedésére bármely áldozatot meghozni! Csepregi Béla 137 év 1859. szeptember 5-én avatták fel a pesti zsinagógát. 137 évvel később; pontosan az eredeti születésnap évfordulóján került sor a gyönyörűen felépített templom újjáavató ünnepségére. Minden templom és minden ünnepség sok üzenetet hordoz. Meg is lehet akár kerülni ezeket, hiszen a tények a felújítás költségeiről, nehézségeiről, az építők ötletességéről, az egymást váltó magyar kormányok és a további adományozók áldozat- készségéről mind megírásra méltók, érdekesek. Mégis úgy vélem, több történt egy csütörtöki délutánon a Dohány utcában, mint egy mégoly szép templom méltó felavatása. Valami lezárult és talán valami elkezdődött. Leírni egyszerű, belegondolni még több mint ötven év után is szörnyűséges, hogy a második világháborút követően alig van hazánkban működő zsinagóga, zsidó templom. Pontosabban: állnak a városokban a falak, néhol gyönyörűen felújították az épületet, csak az már nem templomként szolgál. A nemzetközi tiltakozás, a háborús helyzet, a belpolitikai változások hatására, az Úristen irgalmából, a fővárosi zsidóságnak a vidékihez hasonlítható szisztematikus eltávolítására, megsemmisítésére már nem kerülhetett sor. A zsinagóga 1944 szörnyű napjaiban börtönül, de menedékül is szolgált sokaknak. Kertjében az utolsó ítélet napjáig üzennek a mártírokról a sírok. Emlékükre és a további többmillió áldozat, köztük a hatszázezer magyar zsidó emlékére minden istentiszteleten szól az Úrhoz az imádság. így volt ez az avató szertartás végén is. Kirakat-templom, vagy az imádság háza, élő gyülekezet otthona-e a Dohány utcai zsinagóga? Biztos, hogy kirakat-templom is. Márcsak azért is, mert eltűnt mögüle a többi Az avatás kezdetén megfújják a sáfárt templom. De ebben az esetben van pozitív csengése is a kirakat szónak. 137 évvel ezelőtt, a 19. század utolsó harmadában, a magyar polgárosodásnak a kezdetén emelték a templomot. Jelképezte - vallásos tartalmán túl - a zsidó emancipációt, azt, hogy a zsidóság otthonra talált a magyar hazában. És hirdeti ma is, hogy az ószövetség népének leszármazottai minden üldöztetés ellenére és után egyenrangú polgárai a megújuló Magyarországnak. Ezért is tartották fontosnak állami és társadalmi személyiségek a politikai posztok betöltői, hogy részt vegyenek az avató ünnepségen. Dr. Schweitzer József országos főrabbi avatóbeszéde - Noé, Dániel és Jób alakját exponálva - hitébresztő és hitmélyítő volt egyszerre, túl a nagyívű történetiségen. Nem hagyott kétséget a beszéd afelől, hogy élő közösség, élő templom újult meg. És rokonszenvesen ökumenikus volt a beszéd. Gyönyörű gondolata volt, amikor rámutatott arra a harmonikus vallási pluralizmusra, amely a fejlődő világvárosban, annak központjában, az egymás közelében épülő, különböző vallású templomokban is megnyilvánult. Kálvin tér, Dohány utca, Deák tér, Szent István tér. Egyek vagyunk az Atya tiszteletében. Göncz Árpád köztársasági elnök - etnikum és vallás mélységeit, az asszimüációt és az identitás megőrzésének egyidejűségét elemző - beszédében villant fel ez a gond»» lat, találkozván az áb'tcttai, melyet akkor éreztünk, amikor Fröhlich Róbert, a zsinagóga főrabbija az ároni áldást osztotta. A keresztyén egyházak népe mennyiben vállalja ezt az ökumenizmust a szörnyűséges, szépKinyitják a Tóra-szekrényt séges 20. század végén?! Mennyire sikerült feldolgozni a holocaustot, mennyire menekülünk a más szörnyűségek is voltak századunkban Afrikától a Gulágig, egyébként fájdalmasan igaz kibúvóban? Túl rö»rid idő az ötven év, főleg, mert ér fi miben évtizedeken át tabu v<~.;c a téma, vagy hiába telnek el akii újabb évtizedek, megmarad; M ha nem vigyá- bi.»úi:or fellobbanhat az előítéletek, a kirekesztés, a gyűlölet lángja!? Szeptember 5-én, a szép ünnepen sokmindenről szóltak a szónokok, de akarva-akaratlan ismét és ismét visszatértek az üldöztetések borzalmaihoz. Nem tehettek mást, fogva tartotta őket sorsuk, hitük és az áldozatok emléke. Nem véletlen, hogy az idősebbek, a század első felére is személyesen emlélkezők szavai voltak a megrázóbbak. Viszont így vált erőteljessé, hitelessé mindaz, amit papok és világiak - utóbbiak Heisler László körzeti elnök, Zoltai Gusztáv BZS ügyvezető igazgató és Jicak Samir, Izrael állam képviselője, korábbi miniszterelnök a jövőről mondottak. Mert nemcsak újjáépült egy múltszázadi gyönyörű épület, hanem ezzel el is kezdődött egy új történet, hasonlóan 1859-hez. A mai Magyar Köztársaságban a századvégi polgárosodásban a haza megújításában megfogyatkozott, de lélekben erős zsidóság továbbra is részt kíván venni. így zárulhat le egy szomorú korszak, élő emlékké, de emlékké válva és kezdődhet az új, az Úristennek tetsző. Erről is üzent a templom es az ünnep. Az ökum-rJ-^ius és a befogadó szeretni jegyében örvendtünk együtt katolikusok és reformátusok, baptisták és evangélikusok a zsidó testvérekkel. Talán a békesség, a megbékélés szó hangzott el legtöbbször az ünnepségen. Lehet-e más törekvése azoknak, akiknek a hite ahhoz kötődik, aki a békesség evangéliumát hozta a teremtett világba?! Frenkl Róbert
