Evangélikus Élet, 1996 (61. évfolyam, 1-52. szám)
1996-06-16 / 24. szám
Evangélikus Élet 61. ÉVFOLYAM 23. SZÁM 1996. JÚNIUS 16. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁNI MÁSODIK VASÁRNAP _______ORSZÁGOS EV ANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 35 FT Az Isten szeretetének te vagy a gondolata. Legyen életed is a szeretet válasza Michel Quoist A TARTALOMBÓL NEMESKÉRI NAP TÍZÉVES A TESTVÉRI SZÓ MEGJELENT A CREDO IMATEREM SZENTELÉSE KISKUNHALASON KÉPES BESZÁMOLÓ A TEMPLOM SZENTELÉSÉRŐL A templom látképe Kapunyitás előtt Az ünneplő gyülekezet A gyermekcsapat előadása Dr. Rapcsák Károlyné felügyelő Sztankovics Lászlóné beszámolóját tartja TEMPLOMSZENTELÉS DUNAÚJVÁROSBAN Az ötvenes évek elején a pentelei fennsíkon új város épült. Sztálinvárosnak nevezték el, és az első „szocialista város” volt. Ebben a városban nem volt helye Istennek! Templom nélküli városnak tervezték. Volt ugyan a katolikusoknak egy templomuk a pentelei részen és a reformátusoknak egy másfél szobányi imatermük, melyben olykor az evangélikusok is összegyűltek istentiszteletre. 1956 után megváltozott ugyan a város neve: Dunaújváros lett, de a tiltó, kirekesztő körülmények változatlanok maradtak. A 80-as években vásároltak egy rozzant parasztházat azzal a szándékkal, hogy azt lebontva, a telek kétharmad részét értékesítve, segítséggel talán tudnak egy kis imaházat építeni. Isten azonban másképpen tervezett! A város evangélikusságát Mihácsi Lajos lelkész gondozta Dunaföldvárról. Lelkiismeretesen gondozta őket. Motorkerékpáron járt át télen és nyáron, házról házra kereste, látogatta híveit. Lakásokon, titokban jöttek össze gyermekek, hogy hittant tanuljanak, konfirmációra, felkészüljenek. Ez volt a „hősi korszak”, amikor a lelkész helytállásán, hivatásszeretetén múlott, hogy legyen Istennek népe valósággal e városban. Megrokkant egészségi állapota miatt nyugdíjba ment, a város a szomszédos, közeli Kisapostag gyülekezetéhez kapcsolódott egyházilag, onnan jártak ki a lelkészek istentisztelet tartására. A kisapostagiak valamikor Dunaegyházáról a, Duna túlsó partjáról települtek ide, ezért egyházi kötődésük megmaradt a Bács-Kiskun Egyházmegyéhez, így történt az, hogy most Dunaújváros is ebben az egyházmegyében él, ennek az egyházmegyének lelkészei, gyülekezetei viseltek felelősséget a város evangélikusaiért. A rendszerváltozás hozta meg a templomépítés régi álmának beteljesülését. A város nagyon szép helyen, értékes telket adományozott az egyházközségnek, csupán azt kérték, hogy az épülő templom legyen alkalmas komolyzenei hangversenyek tartására, lehessen a zene otthona is. így történt! 1993. december 4-én tették le az alapkövet. 1996. május 25-én, pünkösd szombatján megtörtént a felszentelés. Csodálatos nap volt, sokáig emlékezetes eseménye a gyülekezetnek, de a városnak is. A sokaság nem fért be a templomba, hullámzott az udvaron, sőt a parkolóban is. Ä karzaton a városi ének- és zenekar foglalta el helyét, teológusaink fúvóskara vezette be az ünnepséget. ‘ A templomszentelő istentisztelet igehirdetését dr. Harmati Béla püspök végezte, a liturgiában Káposzta Lajos esperes és Reisch György lelkész segédkezett. A püspök igehirdetését Jn 4,24 alapján tartotta. Itt, ahol nem volt helye Istennek, most templomot és gyülekezeti házat építettünk, legyen hála érte Istennek! Legyen itt helye a Léleknek, találkozzon a mi lelkünk Isten Szentlelkével. Az ige és szentségek mellett szolgáljon a zene és az ének a spirituális élet megélésére. Szólaljon meg itt az az igazság, mely Isten törvényéről és evangéliumáról szól. A millecentenárium évében szenteljük a templomot, ez legyen annak bizonysága, hogy itt élnek keresztyének. Es legyen ez a ház az ökumené, az egymással találkozás helye is. A gyülekezet és templomépítés történetét négyen foglalták össze, megosztva a feladatot. Pethő János presbiter a gyülekezet és a település múltjáról szól. Nagy Tamás építész, a templom tervezője arról a fontos üzenetről beszélt, amit ez az épület hordoz. Sztankovics Lászlóné az építés egyik motorja volt. A gazdasági ügyeket ő tartotta mindvégig kézben, levéve a lelkész válláról a terhet és lelkesen, soha meg nem fáradva „vitte végig” az építkezést, nem csüggedve, mindig reménységgel. Reisch György, a gyülekezet lelkésze arról tett bizonyságot, hogyan épült az épülettel egy időben a gyülekezet. Hogyan álltak az ügy mellé emberek, hogyan emelkedtek a kezek, amikor megszavazni kellett, és ugyanezek a kezek hogyan váltak segítő kézzé, amikor arra volt szükség. A gyülekezet gyarapodásának és a jövő reménységének példáját azonnal láthattuk is. Az istentisztelet és úrvacsoraosztás után ünnepi közgyűlés volt Dr. Rapcsák Károlyné felügyelő határozottan fogta össze a gyűlés menetét, és kedvesen üdvözölte a vendégeket. 0 volt a második nagy segítője a templomépítésnek. Az ünnepi közgyűlésnek két felüdítő, reménységet adó mozzanata volt a köszöntéseken túl. Először egy gyermekcsapat vonult fel és Ujlaky Krisztina pedagógus vezetésével adott kis műsort. Azután fiatalok álltak a gyülekezet elé és prózai műsor keretében tettek bizonyságot arról, hogy Istent ugyan ki akarták re- keszteni életükből, de hála legyen érte, hogy most Őt dicsérhetik. Ezek a gyermekek és fiatalok már az új gyülekezeti központhoz, annak gyermek- és ifjúsági részéhez tartozó, új otthont kapott gyülekezeti tagok. A közgyűlésen hangzott el a köszönet Nagy Tamás tervező építésznek és a templom építőinek. Ezt a vendégek közül Claus-Jürgen Roepke egyházfőtanácsos is kifejezte, aki a bajor testvéregyház és a Luther Márton Szövetség (Martin Luther Bund) nevében jött el Christof Hechtel egyházfőtanácsossal együtt az öröm- ünnepre. Elmondta, hogy „osztozunk hálátokban, örömötökben és büszkeségiekben... Isten nélküli városban Isten új tervet készített és ez a kis evangélikus gyülekezet most hatalmas feladatot kapott... Különösen szép a modem építészet új elgondolása és Nagy Thmásra büszke lehet az egyház is, a város is.” Felolvasta Hermann von Loewenich bajor püspök üdvözlő levelét és az eddigi anyagi segítség folytatását is ígérte. Sokan köszöntöttek és fejezték ki együttes örömüket. Kassai Sándor református lelkész, a németországi Aschau-bemau testvérgyülekezet, a helyi görög és római katolikus küldöttek, Almássy Zsolt a város polgármestere, aki arról szólt, hogy egyszerre gyarapodott az egyház és a város ezzel a gyülekezeti központtal, mely segíteni fog abban, hogy fizikai, szellemi és lelki egyensúlyban élhessenek emberek. Gaborják József a Bács-Kiskun megyei közgyűlés nevében, Horváth Dénes a Zeneiskola igazgatója köszönetét mondott a befogadásért, Kovács Pál országgyűlési képviselő azért, hogy a széttöredezett társadalomban segítenek itt összefogni. Harmati Béla püspök zárszavában mondott köszönetét a tisztségviselőknek, kiemelve, hogy két asszony állt az élen és nagyszerűen helytálltak a munkában. Köszönetét mondott a bajor egyháznak, a Martin Luther Bundnak, LVSZ-nek, hiszen mindezek áldozata segített abban, hogy több mint 60 millióért most itt áll ez a gyülekezeti központ. Örült a modem templomépítészet e remekének és kifejezte: legyen sok szép ünnepük ebben a házban! Tóth-Szöllős Mihály Egyedül nehezebb. Sokszor ráébredünk erre a nagyon egyszerű mondatra, mégis nehezen tanuljuk meg igazságát. Egyházi életünket - talán az elmúlt évtizedek kényszerhelyzete miatt - különösen is meghatározza a sok egyéni erőlködés, magányos fáradozás keserű íze. Mintha a mi gyakorlatunkban fordított lenne ennek a mondatnak az igazsága: „jobb, ha saját magam megoldom a feladatot tengernyi más dolgom mellett, mert megosztani még fáradságosabb, ráadásul veszélyes is.” Pedig valamikor biztosan mindnyájan megtanultuk még aranymondásként is: „Egymás terhét hordozzátok, így teljesítsétek a Krisztus törvényét” (Gál 6,2). Az igazán keresztyén munkastílus valahol itt érthető meg helyesen. Hatalmas teherré képes válni önmaga számára a kor jellegzetes súlyait cipelő ember, az erőszerzés útja pedig ma sem más, mint a megosztott munka. Alapvető etikai igazságként fogadjuk el ezt a mondatot. Szószéken is gyakran elhangzik, a gyakorlati közösségi életben azonban legtöbbször már csírájában meghal. Pedig még mindig bőségesen megajándékozza Isten egyházunkat vállalkozó tanítványokkal! Ezek a gondolatok akkor ébredtek bennem, amikor a Levelező Hittantanár Tkgozat végzős hallgatóinak utolsó előadási alkalmát tartottuk. Hatalmas számnak tűnik nekem a 47 záróvizsgára készülő levelező hittantanár/hitoktató jelölt. Es hozzátehetjük, hogy a nappali tagozaton is most végez három hallgató: Béndek Katalin (Budapest-Kőbánya), Kendeh Tünde (Budapest-Angyalföld) és Szabó Zsolt (Gyenes- diás). Mennyi energia van a négy év tanulásában! Mennyi anyagi áldozat csak az útiköltség, a részvételi díj vagy a vidékiek havonkénti budapesti szállása. A változó hozzáállásé munkahelyekről és főnökökről ne is beszéljünk! Volt akinek támogatták a képzését, volt akinél csak a cinikus megjegyzések „inspirálták” a levelező hallgatót. Egyik gyülekezetünk átvállalta a költségeket, a másik meg sem kérdezte, hogy mit tanul és miért, az egyik tagja. Van lelkészünk, aki alkalomról alkalomra a gyülekezet imádságába foglalta a hitoktatásra készülőt és van, aki mind a mai napig csak azt biztosította: ő nem tud elképzelni maga mellett mást a tanítói szolgálatban. Mégis a négyévi munka lassan a végéhez ér. Egy-két halasztástól eltekintve elkészültek a szakdolgozatok a szó szoros értelmében hatalmas súlyú feladatot róva az elbíráló tanárokra. Csak egyet-kettőt felütve is észreveszem: mennyi szín és mennyi fantázia! Másképpen, más módon, de 47+3 Vizsgáznak a hittantanárok ugyanazt szeretné a 47+3 ember: több ismeretet, komolyabb tanítást és szeretetteljesebb nevelési légkört egyházunkban. Segíteni azoknak, akik megfáradtak vagy akiknek más lenne az igazi küldetésük, mint a sokszor végeláthatatlan mennyiségű hittanóra megtartása. Biztosíték, garancia nincs arra, hogy mindenki szolgálatba állítható vagy valóban jobb lesz a szolgálata, mint a korábbi hitoktatóé. De az egyértelmű, hogy ha csak néhány százalék is el tudja kezdeni a munkát közülük, az már fellélegzést jelent. Oktatás és nevelés mindig kockázat ebben az értelemben is. Néha félve engedi el a tanár tanítványa kezét, mert félti a kezdés és a kibontakozás gyakori kálváriájától. De jó lenne, ha Isten megajándékozna bennünket ebben az évben „munkahely-megszerettető” légkörrel Evangélikus Egyházunkban! Ne felejtsük el, a frissen végzett, záróvizsgával, diplomával rendelkező, nappali vagy levelező tanulmányok után álló testvér kezdő. Van-e várakozás intézményeinkben, gyülekezeteinkben? Vár- ják-e sokan és őszintén az új munkatársakat? Akarunk-e valóban együtt dolgozni vagy félünk attól, hogy minden „más” lesz? Nem ártana félretenni szokásos, aprólékoskodó vitáinkat vagy a túlzott bebiztosítás szándékából fakadó kényszeres cselekvéseinket, és szeretettel fogadni az érkező új munkásokat, és hinni abban, hogy szolgálatuk bizonyítja be majd: Istennek célja van egy új munkásokból álló friss csapattal. Minden gyülekezet csak gazdagabb lesz, ha kitör a megszokottságból, ha egy új hang elmozdítja vagy átrendezi az eddigi kereteket. Vannak nyitott kérdések még bőven akár csak a „diploma” körül, akár az alkalmazás és munkaszerződés szövegezésének a területén, de ha itt leállunk és késik a cselekvő szolgálatunk, csak egyházunk lesz szegényebb. Két egymásnak ellentmondó hír befolyásolja mostanában az érzéseimet. Örömmel olvastam, hogy a székesfehérvári gyülekezetben „új hivatalokat” állítottak fel, mert a gazdagodó program különben kivitelezhetetlen. Végre valahol a hagyományos tisztségek mellett elindul szolgálatára az ingatlanfelvigyázó, a könyvelő, a házgondnok és az „animátor”, aki a szervező és mozgató az egyes alkalmak és szolgálatok körül. Az is biztos, hogy itt nem minden alkalmat a lelkész tart egyedül. Szomorúan olvastam viszont a Hangban az „Ez most egy igaz - nem ön-levél” című írást (Hang, 1996. április, 14. oldal). így vall egy nem régen érettségizett diák: „Mert én sohasem gondoltam volna, hogy a gimnáziumban eltöltött négy év és az érettségi után távolabb fogom érezni magam az egyháztól, mint valaha!... A gimi »lelki élete« nulla volt, sőt bátran mondhatom, hogy az már egyenlő a mínusz eggyel...” Lehet, hogy ebben a pár mondatban elragadtatott indulat is megszólal, mégsem más ez, mint egy nagyon HANGos segélykiáltás. Mit ér minden küzdelem és fáradozás akkor, ha egyházi iskoláink egyikében-má- sikában minden megvan, kivéve a lelki táplálék élet(lélek)mentő jelenlétét? Ne sajnáljuk sem az áldozatot, sem az energiát! Vegyük tudomásul, hogy az ifjúság megszólítása és megerősítése abszolút prioritás. Nehogy néhány évtized múlva utódaink szomorúan állapítsák meg, mekkora lehetőségeket adott Istenünk - talán éppen a hitoktatás terén - 1996-ban, de képtelenek voltunk velük élni. Ne szűnjünk meg imádkozni Isten Szentleikéért, mondjuk és énekeljük: ,Adj jó tanító mestereket né- künk; Adj bölcsességet általuk minékünk, Hogy jó erkölccsel, értelemmel éljünk, Mi jó Istenünk!”. (483. ének 2. vers.) Dr. Szabó Lajos Az evangélikus teológiai akadémia 1996. júniuis 21-én, pénteken du. fél 4 órakor tartja TANÉVZÁRÓ ISTENTISZTELETÉT ÉS ÜNNEPI ÜLÉSÉT a Budapest-Zuglói evangélikus templomban. Igét hirdet: dr. Cserháti Sándor teológiai tanár. Az ülésen köszöntik az 50 és 60 éve végzett lelkészeket. A Magyarok IV Világkongresszusa keretében hálaadó istentiszteletek lesznek a honfoglalás emlékére. Az evangélikus és református egyház közös ünnepi istentiszteletét június 16-án, vasárnap du. 5 órakor tartják a Kálvin téri református templomban. Igét hirdet dr. Hegedűs Lóránt püspök. 1
