Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)

1995-04-16 / 16. szám

Evangélikus Élet 1995. április 16. Húsvét: teológia és művészet fajdalomról? Marvany-Mariaja Lenhardtné Bertalan Emma ki hallott ilyen badarságot! bs Széli Éva Húsvét előtt Izraelben Magam Nyíri professzor óvatos szavait, körültekintő értelmezését tartom leginkább meggyőzőnek. De van bennem egy kis érzelmi- esztétikai vonzódás az éjjeli sötét­ben, láthatatlanul lejátszódó feltá­madási jelenet iránt. Ezért vidéki és külföldi barátaimnak szívesen küldök húsvéti üdvözletét olyan képeslapon, amely valamely ma­gyar tájat, létesítményt, művészi alkotást mutat be éjjel készült PIETÁK A Pieta Krisztus siratásának képzőművészeti alkotása. A szó olasz eredetű. Magyarul azt jelenti: együttérzés, részvét, kegyelet. Krisztus nagypénteki megváltó halálának azt a jelenetét örökíti meg, amikor fia halott testét a ke­resztről való levétel után a fájdal­mas anya még utoljára a kezében tartja. A középkor elején a Pieták Má- ria-arcán mély fájdalom ül. Hiszen a gyermek, akit egykor a világra hozott - halott. Keresztre feszítet­ték, szégyenletes halállal. Mint a latrokat. Ezeken az ábrázolásokon az Istenanyák tehetetlenül ölelik a keresztről leemelt, élettelen testet. Lelkűk vergődését tükrözi lesütött tekintetük. Merev fájdalmukat őrzi az anyag, amiből a mesterek meg­formálták őket. Fa, kő, elefánt- csont, márvány. Az első ábrázolásokon Mária még többedmagával siratja Jézust. Bibliai személyek veszik körül. Né­ha még lebegő angyalok is. Később, a 14. században megje­lennek a kétalakos Pieták. Mária a fiával. Ez a kép kerül be a német női kolostorok esti áhítatainak a szín­helyére. A szerzetesnők a nagypén­teki áhítat, a vecsemye szertartásai­nak a részeként mélyülnek el Krisz­tus szenvedésének a misztériumá­ban. Átéléssel elmélkednek a Meg­váltó sebein. Szívüket elönti a rész­vét, a kegyelet. Ezért hívják ezeket a képeket Vesperbild-nek, magya­rul vecsemyeképnek. A vecsemyeképeken azonban már kifejeződik a megváltás aján­dékának az ígérete. Az üdvösség reménye. A halál feletti győzelem, a halál pillanatában. Mária arcán fel­oldódik a fájdalom. A gyász kínjait a letisztult, csendes bánat váltja fel. A Bibliai biztatás: „Mert úgy sze­rette Isten a világot, hogy egyszü­lött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete le­gyen.” (Jn 3,16) Ilyen csodálatos, letisztult szobor Michelangelo Pie- tája a római Szent-Péter baziliká­ban. Számomra ez a szobor jelenti a legszebb Pietát! Amikor 1496-ban Rómába érke­zett Michelangelo, mindössze 21 éves volt. öt évig tartózkodott ott, és ebben az időben alkotta meg ezt a szépséget. Honnan tudhat egy hu­szonéves fiatalember ennyit az anyai fényképen. Tudom, hogy profán értelemben nem stílusos. A világ számára húsvét a feltörekvő fény, a hosszabbodó napok, az önmagát kitáró természet ünnepe. Számom­ra azonban hozzá tartozik Nagy­szombat éjszakája is, bármely órá­ban, bármilyen módon történt a feltámadás. Bármilyen módon - de abb^n biztosak lehetünk, hogy nem látványosan. Dr. Bán Ervin nem sir, nem hullat könnyeket. Me­rev, mint maga a halál. Finom arc­vonásaiban fiatal, gyönyörű nő rej­tőzik. Szinte hihetetlen, hogy az ölében fekvő férfi a fia. Jobbí 1 sze­retném, ha a betlehemi jászdira ha­jolna, az újszülött fölé. Jobban ille­ne hozzá. Nézi az ölében fekvő élettelen testet. Nyugodt lemondást látok az arcán. Letisztult fájdalmat. Bevé­geztetett. A fiú testén a felfeszítés nyomait éppen csak jelzi a művész. Miért nem sír ez a márvány? Miért nem ül nagyobb fájdalom az anyai arcon? Kérdezgetem magamtól és választ is találok rá. Számomra el­fogadható feleletet. A gyermek, ha halott is, az ölé­ben van. Magához szoríthatja. Csó­kolgathatja. Ma még az övé. Hogy holnap mi lesz? Nem gondol rá. Csak öle)i a fiát. Ha szobrász lennék - én sok-sok pietát készítenék a világ anyáiról. Azokról, akiknek nem adatott meg, hogy utoljára átkarolhassák, ölük­be vehessék meghalt gyermeküket. Azokat, akiknek a fiai idegen föl­dön „feszültek keresztre”. Akiknek a fiait erőszakkal hurcolták el a há­borúkba. Gázkamrákba, akname­zőkre, harcterekre. Anyák a világháborúkban! Anyák Boszniában és Csecsenföl- dön! Moszkvában és Afrikában! Hol vannak a fiaitok? Miből keletkeznek a vizek? Nem az anyák könnyeiből? Anyák! Az emberiség történel­mének legnagyobb vesztesei. Múlt­ban és jelenben. Anyák, akik nem tarthatják ölükben meghalt fiaikat. Pietát készítenék róluk, ha mű­vész lennék. De nem tudnám az ölükbe helyezni meghalt gyerme­keiket. Mert nincsenek. Csak távolba-meredö, fátyolos szemüket tudnám rögzíteni. Fába, köbe, márványba. Csonka Pieták lennének. Egysze­mélyes Pieták. Ä Szent-Péter bazilikában áll Mi­chelangelo csodája: a Pieta. Mária feje lehajtva. Nézi meghalt gyerme­két. S ölében tartja a világ anyáinak összes, meggyilkolt, keresztrefeszí- tett egyszülöttjét. Finom arcában azonban benne rejtőzik a feltámadás ígérete! A megváltás ígérete! HITÜNK ALAPJA: JÉZUS FELTÁMADÁSA „...aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha...” Aligha lehet Jézus fenti kije­lentését szó nélkül „lenyelni”. Talán önkéntelenül is a kicsit borgőzös nótasor juthat eszünk­be: „ihaj-csuhaj, sose halunk meg...” De lehet-e józanul és fe­lelősen ilyet kijelenteni: „nem hal meg soha”? Legtöbb gyüle­kezetünkben hétről hétre teme­tünk, rendszeresen koporsó mel­lé kényszerülünk és szembesü­lünk a halál elkerülhetetlen reali­tásával. Ady Endre ugyan arra biztat minket „A vidám Isten” című, kissé bizarr versében, hogy akkor vagyunk az Istei^, közelé­ben, ha „kötekedünk” a halál­lal. .. De lehet-e, szabad-e köte­Húsvét hajnalán Emlékszem a lucfalvi húsvéthaj- nalokra. Még köd volt és hideg, mikor kimentünk a harangtorony­hoz, mely a hajdani falu szélén egy dombon állt, most szinte a falu közepén található. A ködből ár­nyalakok bontakoztak ki: az ének­kar tagjai. Csend volt. Hajnali csend. A mi szivünkben pedig az áhítatos vára­kozás csendje.- Krisztus föltámadt!- Valóban föltámadott! - kö­szöntünk oda halkan egymásnak. Mikor összegyűltünk, megszó­laltattuk a harangot, majd az énekkar a Halleluja énekeskönyv­ből a „Halld, az ég harangi..kez­detű éneket énekelte. Az énekver­set haran^úgás váltotta fel, majd újabb versszak következett. A vörös napkorong akkor bújt elő a fellegek mögül. Gyönyörű hajnali színek az égbolton. Egyre világosabb lett. Minden friss és üde, a madarak dalolnak, mi pedig átéljük az első húsvéthajnal élmé­nyét. Föltámadt! „Halld, az ég harangi zengnek Messze földön szerteszét. Hírül adva mindeneknek Isten üdv-üzenetét. Áldott Isten nagy kegyelme, Hogy leküldte szent Fiát! Benne higgy, s az élet lelke Meggyőz benned sírt, halált. Szent harang, égi hang Zendül szerte hangosán, Drága hír, Jézus él, S most kegyelme napja van.” Csodálatosak voltak ezek a kö­zösen átélt húsvéthajnalok. Aztán egy nagyvárosba kerül­tem. Reménytelen, kiégett, szo­morú emberek. A templomot tíz­emeletes toronyházakkal takar­ták el. Jött Nagypéntek, Nagyszom­bat, majd Húsvét hajnala.- Fölkelni hajnalban? Ugyan, ki hallott ilyen badarságot? És kedni a nagy „Kaszással”, aki­nek még a világ legrettegettebb, leghatalmasabb urai is előbb- utóbb megadják magukat?! Pedig húsvét éppenhogy a „vi­dám Isten” ünnepe, a halállal való „kötekedés” napja, amikor jó len­ne, ha mernénk vállalni John Donne angol költő bátor hitvallását: „Miért hencegsz úgy, Halál? Csak mert e földi létben kegyetlen úrnak tartanak? .. .hát ne fúdd fel úgy magad! Mi felkelünk: öröklét karja vár, s te nem leszel. Meg fogsz halni, Halál" Ez a fajta „kötekedés” a ha­lállal nem ostoba vakmerőség­énekelni? Még mit nem! Mire jó az? Úgysem hallja senki! Nem ér az semmit!- Nem másnak! Magunkért, a közösségért Istennek... De nem értik. Bennem is kialudt az öröm, a Húsvét öröme. Aztán eljött a húsvéthajnal.- Nem, az nem lehet, hogy át­aludjam ezt a csodálatos hajnalt! A legszebb hajnalt! Jézus föltá­madt, és én ne váljam?! Aludjak, míg ő kilép a sírból és továbbmegy oda, ahol várják? Fölkelek.- Elmegyek a templomba még egyedül is. Imádkozom, majd fölmegyek az orgonához. A „Győzelmet vettél"-t játszom és énekelek. Szíven fölme­legül. Húsvét van és föltámadt! Jézus legyőzte a halált! Az emberek pedig éppen a má­sik oldalukra fordulnak és alsza­nak tovább. Szürke és unalmas számukra a világ. Pedig ha tudnák, ha hinnék, hogy van világosság, van új élet, kegyelem. Ha tudnák, ha elfogadnák, hogy Jézus eljött és önmagát adta váltságul, hogy meghalt, de föltámadott, boldog örömmel énekelnének velem együtt e szent hajnalon. De nem tudnak énekelni. Föltámadt! Nem válaszol senki. / • f De mégis! Megjön a tompa válasz többszö­rösen: Föltámadt! A panelházak, mik erdőként ve­szik körül a templomot, válaszol­nak. .. Az emberek elnémultak. Nem dicsőítik Jézust. A prófécia beteljesedett: a kö­vek megszólaltak. Ó, ti kőszívek, meddig marad­tok némák és érzéketlenek oly sok szeretet és kegyelem iránt, mely Is­tentől jött Jézuson keresztül? Hogyan történt Jézus feltáma­dása? A hagyományos elképzelést főleg festményekről ismerjük: an­gyalok vagy láthatatlan erők el­gördítik a kőtömböt a sírbolt bejá­rata elől, az Úr győzelmi ragyogás­ban, rendszerint valamilyen győ­zelmijelképpel, kilép a nyíláson, az őrök pedig kétségbeesetten próbál­nak menekülni a vakító fénytől. Háttérként többnyire a kora haj­nal látható. Megfestették így a fel­támadás jelenetét néhányan a leg­nagyobb festők közül is. Áz evangéliumok elmélyültebb tanulmányozása ráébresztette a teológusokat, hogy ez a hagyo­mány jelképes érvényű, a feltáma­dás nem volt ilyen látványos. Az 1976-ban kiadott új katolikus bib­liafordítás magyarázatai szerint a feltámadás még éjjeli sötétségben történt; Jézus csodálatos módon, észrevétlenül távozott az üregből. Kora reggel már nyitott sírboltot találtak az asszonyok, a kőtömböt kisebb földrengés vagy földcsu­szamlás mozdította el. (Van erre utaló egykorú, bár nem egyértel­mű világi följegyzés.) A magyará­zat szerzője úgy összegzi a monda­nivalóját, hogy „a feltámadásnak nem volt szemtanúja”. Feltételez­hetően nem ő az első, aki így ma­gyarázza a feltámadást. Talán ilyen jellegű értelmezésre épül Ro­bert Graves Jézus királyának hús­vét reggeli jelenete. Ha ezt elfogad­juk is, semmit nem von le a nagy festők képeinek művészi értékéből. Ám ez sem az egyetlen lehetsé­ges elgondolás. Bármilyen figyel­mesen olvassuk például János evangéliumának 20,1-9. versét, nem tudjuk (nekem legalábbis nem sikerült) a feltámadás módjának ismertetett leírását kiolvasni. A hogyant az evangélista tulajdon­képpen nem írta meg. Amit biztosan tudhatunk, azt Nyíri Tamás, a tavaly elhunyt filo­zófiaprofesszor és jeles katolikus teológus fogalmazta meg egyik írá­sában: Jézus meghalt a vesztőhe­lyen, majd egy idő múlva tanítvá­nyai és néhány más követője élő emberként látták - ami a kettő kö­zött történt, azt nevezzük feltáma­dásnak. Tapasztalataim szerint azok a kortárs művészek adnak számot legszerencsésebben - és esztétikai­lag leghitelesebben - a feltámadás­ról, akik a Nyíri professzoréhoz hasonló szerénységet vállalnak, emberi alázattal közelítik meg az eseményt, nem kelnek bírókra iste­ni tényezőjével (amely művészileg tulajdonképpen nem ábrázolható). Lagerquist svéd író Barabbás című regényének hőse vasárnap reggel a sírhoz megy, üresen találja - tudo­másul veszi, nem magyarázkodik. Honegger, a kiváló svájci-francia zeneszerző, Húsvéti kantátájában sincs szó magáról a feltámadás pil­lanatáról : reggel a nép meglátja az üres sírt, elfogja a csodálkozás, amely aztán allelujába tör át, ütemről ütemre erőteljesebben, na­gyobb hittel. armadszor voltam Izraelben. És először böjtben. Készültem arra a lelki élményre, hogy a nagy­hét előtti időszakban járhatok azo­kon a helyeken, ahol az akkori ün­nep előtti napokban Jézus járt ta­nítványaival. Hamar be kellett látnom, en­nek a helyzetnek nincs sajátos üzenete. Nemcsak azért, mert a szent helyeken a turisták áradata, az őket váró árusok hada illúzió­romboló, hanem mert a keresz- tyénség nem múltba tekintő, em- kékeket ápoló, történelmi tradí­ció, hanem mindig a mának szó­ló, friss mondanivalóval rendelke­ző valóság. Ebben a megközelítésben már érdekessé vált a látogatás. A mai Izrael üzenete a mai keresztyén- ségnek. Megértettem, miért erő­södött fel szerte a világon a zsi­dó-keresztyén párbeszéd, miért működik nálunk is sikeresen a Keresztyén-Zsidó Társaság. Me­részebben fogalmazva, megsejtet­tem az egykori zsidó illetve po­gány keresztyénség körüli viták­ból, ami az érzelmi lényeget illeti. Miért vélték úgy, hogy először a pogányoknak is zsidóvá kell len­niük, hogy utána Krisztus tanít­ványai lehessenek. A Szentföldön ez nem tűnik olyan abszurdnak, mint Európában. Hiszen itt az Ószövetségben járunk. A közös gyökerekre eszmélünk. Abrahám és Mózes a miénk is, de biblikus távolságban maradnak, Saul, Dá­vid, Salamon alakja viszont olyan közel kerül hozzánk, népünk tör­ténelmébe ágyazva, mint egy nemzet nagyjai a mai utódokhoz, amikor azok saját történelmi em­lékeikkel találkoznak. Negyven év veszteségeihez tar­tozik, hogy nem lehetett élő kap­csolatunk a zsidó állammal, nem mehettünk Izraelbe, nem szembe­sülhettünk a keresztyénség gyö­kereivel. Nem láthattuk, mikor, miért és hogyan kezdődött a zsi­dó diaszpóra-sors, és nem tehet­tük fel a kérdést, Izrael állam lé­te vajon a végkifejlet kezdete. Jé­zus újbóli eljövetelének előhírnö­ke-e? Vagy olyan történelmi­politikai esemény, amelyből nem vonható le - bármennyire közvet­lennek látszik is az összefüggés - spirituális következtetés. A Krisztus-várás az egyik meg­határozó pont, amelyik összeköt és elválaszt. A mi várakozásunk az Újszövetség konkrét üzenetén, nem az ószövetségi próféciákon alapul. De azok is hitünk értékes alapjai. Jeruzsálem a legtöbbet szenve­dett történelmi város. Hetvenszer rombolták le az évszázadok fo­lyamán. Mégis, ma is, vagy ma ismét, virágzik. Ebben a virág­zásban benne van — Izrael népé­nek és kormányának erőfeszíté­sein túl - annak a sok népnek és vallásnak a kegyelete és hite, akik magukénak vallják Jézus Krisztust és akiknek az állampol­gárai, hívei rendszeresen látogat­ják Jeruzsálemet, a szent helye­ket. Területet békéért. Más olvasni az újságban róla és más tapasz­talni azt a szüntelen vibrálást, ami a csodálatos, békét árasztó bibliai tájak ellenére, állandóan ott feszül az izraeli életben. Nap­jaink valósága a békét igényli, a többezer éves történelem és a mai történések egy része is illuzóri­kussá teszi a béke utáni vágyako­zást. Mégsincs más út. És a kez­deti eredmények, különösen az Izrael és Jordánia közötti megál­lapodás, melynek nyomán a két állam polgárai ismét ellátogathat­nak a szomszéd országba, őszin­tén bizakodásra adhatnak okot. Nehéz a szenvedésekkel kiharcolt területekből engedni, főleg egy kritikusan szerény területű ország részéről, de ha ez a békéhez veze­tő egyetlen út, akkor nincs más lehetőség. Egyre többen látják ezt be Izraelben. Meg kell próbálni. Hiszen még így sem bizonyos, hogy sikerül. Kérdés, az iszlám fundamenta­lizmus, amely a mai politika és a mai és holnapi történelem talán legnagyobb kérdőjele, és bizonyo­san legnagyobb veszélyforrása, megengedi-e a békés kibontako­zást, vagy újabb terrorhullám sö­pör végig a bibliai tájon, önmagu­kat is elpusztító fanatikusok aka­dályoznak meg minden megálla­podást. Arabok és zsidók, moha­medánok és keresztények, együtt és egymás mellett, Jeruzsálemben és mindenütt Izraelben, békét akarnak. A Tóra, a Korán és az Újszövetség együtt jelképezte ezt egy az együttélésről, az aktuálpo- litikai kérdésekről tartott nem­zetközi tudományos tanácskozá­son. Nem a hit, az identitás fel­adásáról van szó, hanem a másik hitének a tiszteletéről. Annak fel­ismeréséről, hogy minden nagy tanításban erőteljesebb a türelem­re, békességre intés, mint a ra­jongásból, fanatizmusból eredő gyilkos indulat. A torzulást csaknem mindig a vallás politikai célra való felhasz­nálása okozza. Nem mentes ettől a keresztyénség története, olykor a jelen sem. Legyen bármekkora a jeruzsá- lemi túristaáradat, a Via Doloro- sán haladva az ember megéli, visszaidézi találkozásait Vele, és szívében visszhangzanak Túrmezei Erzsébet versének - Aki helyett a Krisztus vérezett - gyönyörű sorai. „Már csak szeretni, simogatni vágytam, Haladni csendesen, mint Ő haladt, Aki helyettem roskadt le a porba Golgotha útján, a kereszt alatt." Ahogy teltek napjaink Izraelben, úgy kapott helyet egyre inkább be­szélgetéseinkben is az ünnepi vára­kozás. Talán azért is, mert a kör­nyezet is ezt sugallta. Annakidején is az Egyiptomból szabadulás, a ko- vásztalan kenyér ünnepére ment Jé­zus tanítványaival Jeruzsálembe. Elválaszt és összeköt a várakozás. Talán a legtöbb, amit Húsvét előtt Izraelben megértettem, nem köny- nyű, ma sem könnyű zsidónak lenni, keresztyénnek lenni, embernek len­ni. A Szentföldön különösen is erről szól minden. Frenkl Róbert „Soha?!” bői, vakhitből táplálkozik, ha- ' nem abból a nagyon is tudatos kötődésből, melyet Jézus tömö­ren így fogalmaz árnyaltabb for­dításban: „Aki ÚGY él, HOGY hisz énbennem, nem hal meg so­ha...” Egy fejezettel korábban így summázza küldetését: „Én azért jöttem, hogy ÉLETÜK le­gyen...” Hol van a határ élet és halál között? Nehezen megválaszolha­tó kérdés ez még az orvosi etiká­ban is. Gondoljunk csak az euta­názia kínzó problémájára... Jé­zus látása ebben a kérdésben is egyértelmű, világos: a Hozzá va­ló viszonyunk a szó legszoro­sabb értelmében ÉLET-HALÁL kérdés! Élet és halál határvonala nem a temetőkapunál húzódik, nem is a ravatalozó vagy a ko­porsó körül, hanem sokkal in­kább a hit és hitetlenség határ­vonala a vízválasztó. Ahogyan léteznek tetszhalottak, úgy lehet­nek „látszat”-élők is, akiknél or­vosilag még minden rendben van, de az Istentől való elszaka- dottság állapotában, tehát a ha­lálban vannak... Aki viszont Jézusban hisz (nem másban!), az nem marad egyedül a halálban sem, hiszen Pállal együtt vallhatjuk: „meg vagyok győződve, hogy sem ha­lál... sem mélység, sem semmifé­le más teremtmény nem választ­hat el minket az Isten szereteté- től, amely megjelent Jézus Krisz­tusban, a mi Urunkban.” Ezért mondhatjuk egy fiatalon elhunyt lelkipásztor szavaival: „a Krisz­tusban hívő ember számára a ha­lál azt jelenti, hogy Isten átteszi öt a hozzánk közelebb lévő kezé­ből a tőlünk távolabb lévő kezé­be. De ugyanannak az Úrnak a kezében marad..." Az előrementek gyülekezetéből segítségül hívhatjuk Löhe Vil­most. is, akinek jól ismert esti imádsága énekeskönyvünkben is. megtalálható. Ennek záró sora éppen arra a Jézussal való Kö­zösségre utal, melyet a halál, sem rombolhat szét: „Maradj ve­lünk... ha ránk borul a halál éj­szakája...” Ezért tudott Löhe Vilmos még temetésen is az örömről prédikálni. íme, egy meglepő részlet, egy ádvent ne­gyedik vasárnapján tartott temeté­si beszédéből, ahol merte a közelgő karácsony fényében a vasárnap igéjét hirdetni: „Örüljetek az Úr­ban mindenkor..." (Fii 4,4): „A hi­vő számára a temetési menet pász­tori menet vagy a bölcsek útja Bet­lehem felé... Akié az igazi keresz­tyén öröm, az a halál gondolatánál sem veszti el érzékét az egyszerű életöröm iránt..." Bárcsak tud­nánk mi is Löhe Vilmos szemével látni temetőinket, aki így vall: „Hajnalfény dereng a sírok felett, és Isten szántóföldjei olyan mezők, melyeken halhatatlan reménység vi­rágzik..." Nem véletlen, hogy van, ahol húsvét hajnalán temetői istentiszte­leten hangzik fel először a feltáma­dás evangéliuma. Van, ahol húsvét reggel toronyzene ébreszti a falut: „Győzelmet vettél, ó, Feltámadott!" Meijünk mindannyian a „vidám Is­ten” vidám népeként a halállal „kö­tekedve” az élet hírnökeivé válni! Nemcsak húsvét ünnepén... Gáncs Péter NEPP ALAPÍTVÁNY Emlékezünk még 1991. nagyhetére. Teológusaink nagyheti missziós útja során autóbaleset következtében tragikus körülmények között elhunyt NEPP ZSUZSA. A Dunaharaszti Evangélikus Egyházközség, tagja emléké­nek megőrzésével kíván emlé­ket állítani a teológus hallgató­nak, aki életével és viselkedésé­vel kiemelkedő példát muta­tott a fiataloknak. Ezért létesí­tették a NEPP ALAPÍT­VÁNYT. A fiatalok különbö­ző vállalkozásait, nyelvi to­vábbképzést, tanulmányi uta­zásokat, nyári táborozásokat szeretnék támogatni és ösztö­nözni. Az Alapítvány székhe­lye: 2330 Dunaharaszti, Dam­janich u. 33. Bankszámlája a Dunaharaszti Mezőbank fiók­nál, számlaszáma: 219-98911. Az Alapítvány nyitott, ado­mányokat elfogadnak.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom