Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)
1995-01-08 / 2. szám
Evangélikus Elet 1995. január 8. GYERMEKEKNEK Akkor szüleim kezei tartottak, ott, a keresztelő medence mellett. A lelkész pedig azt mondta: Isten ezt a kisgyermeket gyermekévé fogadta. Keresztségemmel számomra valami új kezdődött. Tagja lettem egy közösségnek, ahová Isten gyermekei tartoznak. „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” Ez a biztató, bátorító üzenet fogalmazódott meg már ott, akkor, abban a néhány cseppnyi vízben is. Istenem, most egy új esztendő kezdetén, mikor bizonytalan, mit is hoz számunkra ez az év, - eszembe jut ígéreted, Hogy jelenléteddel eloszlathatod félelmeimet, s kezemet fogva kísérsz, mint Atya a gyermekét, a múló időben mellettem vándorolva... BIBLIAI „KI - KICSODA” Az elmúlt esztendőben két ismeretterjesztő jellegű sorozatot olvashattatok a gyermekrovatban. „Barangolás bibliai tájakon” címmel bibliai helyszínekkel, a „Bepillantás a példázatok világába” című sorozatban pedig szokásokkal és eszközökkel ismerkedhettetek meg. Most ismét egy sorozatot indítunk útjára, melynek célja, hogy bibliai személyeket mutasson be. Lehetetlen lenne a Szentírás sokszáz hősét mind bemutatni, így a válogatáshoz egyedi módszert választottunk. Az ABC betűihez sorban választunk ki egy-egy nevet. Ma az első betűvel, az „a”-val kezdjük el sorozatunkat. Apollós Apollós az első században élt. Zsidó emberből lett keresztyénné, és Pál apostolhoz hasonlóan ő is Jézus Krisztust hirdette a keresztyén gyülekezetekben. Sokan szerették, mert ékesen szóló igehirdető volt. Olyanok is voltak, akik összehasonlították Pál apostollal, és azt mondták, hogy inkább őt hallgatják. Ezt Pál nem helyeselte, mert nem az a fontos, hogy ki hirdeti az igét. A fontos az, akiről az ige szól: Jézus Krisztus. Mert az igehirdetők Isten munkájának eszközei csupán. Lehetséges, hogy Apollós írta az Újszövetség egyik könyvét, a Zsidókhoz írt levelet. Ebben a levélben olvashatjuk ezt a gyönyörű hitvallást: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” FERI BÁCSI JÁTÉKAI „Ki-szátfi-oló” Ilyenkor, az új év elején fokozott figyelmet szentelnek az emberek bizonyos számoknak. Például annak, hogy minduntalan eltévesztjük a dátumot, hisz megszoktuk már az „1994”-et, és most már eggyel többet kell írni. A felnőttek kíváncsian hallgatják a rádiót, hogy vajon minek emelkedik az ára. Készülnek a hivatalokban az elmúlt évi zárszámadások, és sorolhatnánk még, mennyi helyen van megnövekedett szerepük a számoknak. Amint azt a cím is sejteti, ebben a játékban is a számoké lesz a főszerep. És persze egy bibliai könyvé: Jónás könyvében kell rábukkannotok számokra. Hétről hétre megadok majd egy újabb számot, s a Ti feladatotok lesz, hogy megtaláljátok, hol, és mivel kapcsolatban olvashatjuk a kérdéses számot Jónás történetében. Lehetséges persze, hogy egy szám többször is említve van a könyvben. Erre jó figyelnetek! Megfejtéseiteket a lap dátumát követő keddig legyetek szívesek postára adni! A mai keresendő szám a 3 A Zsidókhoz írt levélből való ez az idézet is. Ha megtalálod, melyik betűvel kezdődik, és rájössz a helyes irányra, amerre a betűket a vonalak mentén olvasnod kell, már meg is fejtetted a rejtvényt! „Építs szóhidat” A sikeres hídépítők, akik értelmes szavakkal, egy- egy betűt változtatva eljutottak a kérőtől - Sáráig, a következő játékosok voltak: Bazsó Zoltán, Horváth Norbert és Nemes Ildikó (Szekszárd); Davidovics Ágnes (Budapest); Fancsali Ifjúsági Kör; ülés Adél (Egyházasdengeleg); Tóth Kálmán és Katalin (Budapest); Zalán Péter (Budapest). Mindnyájatoknak gratulálok! A gyermekrovat készítői stábjának címe: Cselovszky Ferenc, 7064 Gyönk, Petőfi u. 359. F I A T „Induljunk, érkezünk, adj nekünk, társakat! Reménység útjain nyissad meg titkaid!” A jól ismert ének cseng a fülembe, amikor most újra indulunk, nekivágunk egy évnek, ami annyi ismeretlen titkot rejt magában, olyan sok kérdőjel sorakozik fel bennünk is. Vajon milyen lesz? Boldog, sikeres, vagy olyan „semmi-különös-csak-a- szokásos” év? Most elindulunk, hogy majd egy év múlva megérkezhessünk az újabb esztendő küszöbére. Indulunk és érkezünk. így, többesszámban. Társakkal együtt: élettárssal, munkatárssal, lakótárssal, iskolatárssal. Embertársakkal. Mert csak így van értelme. Közösen, együtt, egymást támogatva. Minden induláshoz társak kellenek. Emberek, akik ott állnak a rajtvonalnál, biztatásképpen megszorítják a kezünket, bátorító pillantásukkal erőt adnak. Emberek kellenek, akik gondolnak ránk, kísérnek minket - sokszor észrevétlenül, láthatatlanul, de jelen vannak. Ismerősök? Idegenek? Mindegy, nem ez számít. Az a fontos, hogy együtt vagyunk az indulásoknál. Az indulásainknál. Most is. Hiszem, hogy a szavak, a jókívánságok egymás felé nem csak üresen kongó szólamok, a búékolásokkal kísért koccintások mögött azért valami más is megbújik. Mert szükségünk van igazi szavakra, jókívánságokra, áldáskívánásra. Szükségünk van társakra az induláshoz. És ránk is szükség van, mint társakra. Együtt indulunk. Családban, munkahelyen, iskolában, faluban és városban, fiatalokkal, idősebbekkel, reménykedőkkel és reménytelenekkel. Indulunk kíváncsiakkal, közömbösekkel, vidám emberekkel és szo- morkodókkal, szegényekkel és gazdagokkal. Mert mennünk kell. A másodpercek peregnek a nagy világórán, napra nap és évre év következik. Újabb titkok tárulnak fel előttünk, újabb kapcsolatok születnek, barátságok köttetnek, újabb és újabb találkozások várnak. Indulunk. Talán bizonytalan léptekkel, bizonytalan szívvel. Hogy lesz? Mi vár rám? Megvalósulnak majd a terveim? És mi lesz az álmokkal - az álmaimmal? Valóra válnak? Ki marad el mellőlem? Mit vesztek majd el? És mit kapok? Kit kapok? Indulunk. Mégis bizakodva és reménykedve. És csak így jó indulni, így szabad. Együtt erősebb a remény. A közös indulás öröme átsegít a szorongáson, bizonytalanságunkon. Jó egymás kezét fogva indulni egy úrvacsorái oltártól Szilveszter éjjelén. Jó egymást átölelve tenni az első lépéseket az új év hajnalán. Jó semmit sem szólni, csak némán egymás szemébe nézni. És jó énekkel, együtt hálát adni. Köszönömöt mondani azért, amit a hátunk mögött hagytunk, és ami még titokként a jövőnkbe mélyed. Jó úgy indulni,' hogy tudhatjuk: nem vagyunk egyedül. Még akkor sem, amikor pedig minden jel arra mutat. L 0 K K INDULÁS Egy TÁRS marad akkor is, ha minden kötél szakad. Amikor elhagynak, és a lelkünk roskadozva visszük, ő nem hagy el. Ott áll a rajtvonalnál, talán észrevétlenül, láthatatlanul. Biztat, hogy ne féljünk. Megszorítja a kezünket, váltunkra teszi az övét. És elindul. Velünk együtt. Újra. Ki tudja, hányadszor már. Elindul és kísér, egészen az út végéig. Hogy biztos legyen az érkezés is. És útközben megnyitja titkait: az ének útjain, ami fülünkbe cseng, szívünkben ver gyökeret. A hála útjain, amikor ki tudjuk mondani: Uram, köszönöm! A hit útjain, amit ő éleszt a szívünkben, és 0 is táplálja, erősíti. A könyörgés útjain, amikor elé visszük azt, ami nehéz, és elfogadjuk bocsánatát. És a reménység útjain, hogy van jövő, lehet bízni k holnapban, Vele célbaér az életünk Vele, aki a VAGYOK, aki jelen vap az indulásnál, útrakelésünknél. Jelenlétével kísér útközben, és vár majd az érkezési oldalon. Rá figyelhetünk, a VAGYOK-ral Akkor is. Most is. Ahogy ő kér: „Rám figyeljetek a fold legvégéről is, ésl megszabadultok, mert én vagyok az Is-1 ten, nincs más!" Ézs 45, 22 V. GY. Nem tehetnénk egy másik képet is a süné mellé? Elolvastam a „Továbbélés, túlélés” című cikket. Visszaemlékezem saját tinikoromra, amikor önálló gondolataim, „önfejűnek” minősített tetteim miatt sokszor valóban magányosnak éreztem magam. Ó, de hányszor, még jó igyekezetem is balul sült el! A kamasz nagy kritikus és - önkritikus is! De ez utóbbit csak a ,,belső sün” mondja. Mégis jól tudjuk, hogy igaz! Éppen ez csüggeszt el. Ónállónak kellene lennem, nem tanácsolhat, igazgathat, dirigálhat állandóan szülő, nagyszülő, tanárok. A barátaim meg ugyanolyan cipőben járnak, mint én. Akkor hogyan tudjam, mi a helyes, mit tegyek, hogy ne legyek magányos farkas, akit elhagynak társai, vagy aki maga maija el azokat magától? Sok fiatal szobája falának dekorációját láttam. A magaméról azért nem beszélhetek, mert a háborút követő, igen nyomorúságos helyzetben egyetlen szobában éltünk szüleimmel és testvéreimmel. De a mostani diákszobákban táncdalénekesek és rajzfilmfigurák, színészek és autómárkák, sportolók és motorversenyzők képei valósággal kitapétázzák a falat. Ezért kérdeztem a címben: „Nem tehetnénk egy másik képet is a süné mellé?” Serdülőkorom gyászos magánya akkor kezdett *oszlani, amikor először szólt személyesen hozzám Jézus szava: „íme, én tiveletek vagyok mindennap a világ végéig.” „Nem hagylak titeket árvákul.” Titkommá lett: mindig van velem Valaki. Nem más, mint maga Jézus. A „kinek kellek én”, és „ugyan, fontos-e valakinek az, hogy én vagyok egyáltalán” - fájó kérdéseiben válaszul ezt az igét találtam: „Ne féljetek, sok verébnél drágábbak vagytok, nektek még a fejeteken a hajszálak is számon vannak tartva.” Kellettek a kamaszcsalódások, az ügyetlenségemből adódó kudarcok, az indulatos kitöréseimmel megtorpedózott kapcsolatok felett érzett önvád ahhoz, hogy a szívem legmélyéig eljussanak a Biblia szavai. Akkor kezdtem el rendszeresen olvasni a Szentírást. Közben abbamaradt, megfeledkeztem róla. Aztán, ha bajban voltam, tanácstalanul tépelődtem, vagy elrontottam dolgokat, ismét elővettem. Hiszen figyelmeztet, csendesít, vigasztal, utat mutat, felemel. Benne az a Jézus szól, aki soha, egyetlen pillanatra sem hagy magamra. Szeretetéről győz meg akkor is, ha én megfeledkeztem Róla, akkor is, ha átoldalgok valamilyen saját magam kereste görbe útra. ő a jó Pásztor, aki az elkószált, verembe esett, önmagán segíteni nem tudó kamasz „énem” után jön' és kiment a veremből, a szakadékból. Nem talán, hanem biztosan. Nem egyszer, hanem újra és újra. Mert fontos vagyok Neki. Mert annyira szeret, hogy felvette emberformámat, élte kamaszéletemet, ismeri problémáimat. Sőt! Magára vette vétkeimet és ő állt Isten haragja elé értem! Nekem új életet kínál és elvezet abba az életbe, ami ki sem mondható vágyainknál is több. Szeretete és hűsége, önmaga odaáldozása az az erő, ami képes átformálni és tanítani egy életen keresztül az ő szeretetét továbbadni az embereknek. Ha valaki emberként a maga emberségében próbálja ezt, nem megy. Nincs bennünk akkora „dünamisz”, azaz erő. Ha sünné válnék, ugyan ki közelítene ehhez a szúrós állatkához? Hogyan tudna ő fájdalom nélküli világot tanítani?! Hiszen akkor is szúrna, ha simogatnád! Bátran tedd Jézus képét a faladra! Ez a kép emlékeztessen arra, hogy van hűség, van szeretet, van odaáldozott élet, van erőforrás! Nemcsak talán, de biztosan! „Betegségeinket viselte és fájdalmainkat hordozta” és hűtlenségünket, bűneinket elvette. Lehet, hogy többen bolondságnak tartják, de nincs más megoldás, nincs már reményteljes távlat az életben, csak Jézus Krisztus! Megvallom neked: számomra közel 60 éven át megtartó erő ő. Soha nem hagyott el, soha nem csalódtam Benne! Próbáld ki, próbáld meg! Biztosan ezt fogod mondani: Életem így nem is holmi túlélés, valami vegetálás, hanem igazi, értelmes, felszabadult élet. Nem holmi „sünre”, hanem Jézusra van szükségem! Most már tudom! A.é. Luther a „válságkezelő99 Magyar Luther-fiizetek - 3. F alságról, válságkezelésről bőven hallunk és olvasunk ma. Mi indított arra, hogy Luthert - akit Madách „nagy kazánfűtőnek”, Reményik egyik korai versében „óriásnak” nevezett - most „válságkezelőnek”, méghozzá sikeres válságkezelőnek mutassam be? Egyszerűen az, hogy elolvastam a Magyar Luther Szövetség idén megjelent 3. sz. „Magyar Luther-füzetek" kiadványát, amelynek címe: „Nyolc böjti prédikáció Wittenberg népének”. Tulajdonképpen nem szoros értelemben vett igehirdetések megadott textus alapján, hanem szermók; olyan templomi beszédek amelyek több ige fényében világítanak meg egy-egy témát. Mindegyik szorosan kapcsolódik a Wittenbergben kialakult válsághoz. A válság Luther közel egy évi távolléte idején bontakozott ki, s majdnem csődbe vitte a reformáció ügyét. 1521 májusában kimondták Lutherre a birodalmi átkot. Életben maradását Bölcs Frigyes, a szász választófejedelem biztosította. Álarcos lovagokkal színleg elraboltatta a híressé vált wittenbergi professzort, s Wartburg várában rejtette el. Ott élt 1522 tavaszáig „György-lovag" álnéven. Itt fordította anyanyelvére az Újszövetséget az eredeti görög szövegből. Termékeny magányában is állandó kapcsolatban maradt wittenbergi barátaival. Nyugtalanító hírek érkeztek egyetemi városából. Végül arra a belátásra jutott, hogy el kell hagynia a számára biztonságot, csendet kínáló Wartburgot. Döntéséről tájékoztatta Bölcs Frigyest. Ezt írta többek között: „Én fejedelmi kegyel- mességteket jobban megvédhetem, mint ahogyan Ön engem védhet...” 1922. március 9-én már a szószéken állt. Egy hétig mindennap prédikált. Beigazolódott: „A szelíd beszéd megtöri a csontot" (Péld 25,15). A felzaklatott kedélyek lecsitultak. Mi történt tulajdonképpen Wittenbergben? Miért vált a reformáció ügye válságossá? Csepregi András a füzet előszavában így ír erről: „A gyülekezet vezetői - élükön Luther tanártársával, Karlstadttal - a szabadság nevében veszélybe sodorták magát a szabadságot. Gyors változást, a régi azonnali lebontását követelték, és nem voltak tekintettel a formák és a hagyományok erejére, sem sokak természetes emberi érzékenységére. Hat tételt terjesztettek a városi tanács elé, amelyben követelték, hogy bárki szabadon hirdethesse Isten igéjét, hogy szüntessék meg a kényszermiséket, a rekviemeket, a vigíliákat és a szerzetesrendeket, hogy mindenütt két szín alatt szolgáltassák ki az úrvacsorát, hogy zárják be a kocsmákat és a bordélyházakat. Karlstadt emellett részletes egyházszervezetet is kidolgozott, benne közpénztár, azaz ’szociális háló’ tervezetével. Szép célok voltak, de durva eszközöket szentesítettek: templomok berendezését szórták ki az utcára, papokat űztek el, erőszakkal adták az úrvacsorázók kezébe a kelyhet, s aki gyenge volt és nem tudott együtthaladni ezzel a fejlődéssel’, azt hitetlennek nyilvánították.” Kitűnt, hogy az erőszak nemcsak a pápa uralma alatt, hanem a reformáció egyházában is porondra léphet. Megnyilatkozásai hasonlítanak a társadalmi forradalmak tüneteihez: türelmetlenség, kényszer, terror. A teológia ideológiává torzul. Kitűnt az is, hogy az egyház szüntelenül reformálandó. De az is, hogy reformálható. Az érthetően és erőteljesen hirdetett evangélium lehetővé teszi, segíti a helyes, az egyház küldetésének megfelelő életforma kialakítását. „Kétfrontos” küzdelmet folytatott Luther Wittenbergben? Nem. A „hőzöngöket” szólította meg. Nem jószándékukat, nem hitüket kérdőjelezte meg. Szeretetük hiányát, türelmetlenségüket, erőszakos fellépésüket kifogásolta. Amit azonban nekik mondott, abból a megbántottak, a kishitűek, a „konzervatívok" is tanulhattak. A reformáció eredményeiből ugyanis egy fikarcnyit se engedett. A keresztyén ember nem rohamosztag katonája, hanem egy hosszan elnyúló vándorsereg tagja. Sokan még a múltban élnek, mások ezért nehezen viselik el őket. De ezeket se könnyű elviselni, mert türelmetlenek, sietnek. Nem csoda. A jövő egyházára vetik tekintetüket. Az evangélium azonban a múlt és a jövő embereit egyaránt arra szólítja fel, hogy ma kövessék Jézust. Ma zárkózzanak fel hozzá álmaikból és ma térjenek hozzá vissza ábrándvilágukból. A „Christus praesens”, a jelenlevő Krisztus mindenkire vonzóan ható, görcsoldó, válságot felszámoló szeretete jutott érvényre Luther nyolc böjti beszédében. Hogy miként tette, hogyan foglalkozott részletesen a konkrét kérdésekkel, most nehéz lenne összefoglalni. El kell olvasni a beszédeket. Csupán néhány mondatot idézünk alapmagatartásának jellemzésére. Először megalapozza mondanivalóját, azután foglalkozik a konkrétumokkal: az istentisztelet rendje, a képek szerepével, a szerzetesrendek, a papnőtlenség, a fülbegyónás kérdésével. Kiindulása: „Kedves barátaim, az Isten országa amely mi vagyunk, nemcsak beszédből és szavakból áll, hanem cselekedetekből, tettekből, munkából és gyakorlatokból. Isten nem olyan embereket akar, akik tétlenül hallgatják és igéit utána szajkózzák, hanem akik követik Őt, és teljesítik akaratát hittel és szeretettel. Mert a hit szeretet nélkül nem elég, nélküle nem is hit, csak látszathit, mint amiképpen a tükörben látható arc sem valóságos arc, hanem az arc látszata (Jak 1,23).” Következmény: „Türelemre van szükségünk. Mert aki hisz, Istenben bízik, felebarátja felé szeretettel fordul... a türelem pedig reménységet ad." Ne nézzétek tehát mire lenne jogotok, hanem azt, hogy mi kedvez és használ testvéreiteknek. Ahogy Pál apostol mondja: Minden szabad nekem, de nem minden használ.” A hit dolgában nem alkuszik, de óv az erőszaktól: „Teljes egyetértésben vagyunk, hogy a magánmiséket meg kell szüntetni... mégsem szabad senkit hajánál fogva cibálni..." Miért? „Mert nincs hatalmamban az emberek szíve... nem tudok hitre kényszeríteni senkit, nem is szabad, mert egyedül Isten teheti azt..." „Ezért követeli meg a szeretetet, hogy a gyengékkel együtt ér ezz." Saját példájára hivatkozik: „Ha féktelenséggel jártam volna el, Németországot nagy vérfürdőbe vittem volna." „Nem tettem semmit, az Igére hagytam 1 magam.” Kérés: „Olyan lelkületűnek szeretnélek titeket látni, mint amilyen magam is vagyok. Igazán kikérhettétek volna e kérdésben is véleményemet..." „Az én lehet-emből ne csináljatok muszáj-t.” Hajlithatatlan Luther a hit dolgaiban, de hajlékony, kompromisszumra kész a keresztyén élet kivitelezésének módszere tekintetében. Bátor hitvalló - türelmes, figyelmes lelkipásztor. Bonhoeffer jut eszembe, aki tudta, minek kell keményen ellenállni és kinek tartozik megadással. Merész aktualizálás. Nem kívánom, hogy bárki is egyetértsen velem, mégsem hallgathatom el. 1948-ban, amikor a ,fordulat évében" egészen másféle módon válságos helyzetbe került egyházunk és az egész magyarországi keresztyénség, az új államrenddel „egyezménytaláíró Turóczy Zoltán közelebb állt Luther magatartásához, mint a tárgyalás elöl elzárkózó Mindszenthy József. A nyolc prédikációt Szebik Zsófia fordította magyarra. Szövegéhez figyelemreméltó lektori véleményt fűzött Vajda Károly. Luther ugyanis sza- , badon beszélt. Prédikációit két lejegyzésből ismerjük. ' A lejegyzők eltérő tájnyelven, sőt egymástól eltérő érdeklődéssel rögzítették az élő beszédet. Miként közelíthető meg az eredeti? A fordítás, a két régi lejegyző szövegének egybeolvasztása - „egybeszántása” - segítségével, mai német nyelvre átültetett szöveg alapján készült. Érzékelteti a lektor, milyen nehézségekbe ütközik régi szövegek megértése, értelmezése, fordítása. A lektor, mint a fordítás első olvasója, abban reménykedik, hogy a Luther szándékára ráérző mai olvasó megízlel valamit abból, amit Luther egykori hallgatói ízleltek Wittenbergben 1522 tavaszán. Benczúr László | 1 t 4
