Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)

1995-12-24 / 52-53. szám

Evangélikus Élet 1995. december 24. / AZ EGÉSZ NÉPNEK ÖRÖME” Régi idők emlékeként él ben­nem ez a kifejezés: „mindenki karácsonyfája". Tereken, áruhá­zak előtt felállítottak egy hatal­mas fenyőfát, csillogó díszekkel feldíszítették, s mindenki meg­csodálhatta, körülállhatta, talán még egy-egy szem szaloncukrot is kaphatott az odasomfordáló gyerek a piros köpenyben ott sé­tálgató Télapótól. Mindezt azért készítgették jótékony emberek, hogy „az egész népnek öröme” le­gyen. Azoknak is, akik otthon nem tudtak karácsonyfát állíta­ni. Legalább a köztereken része­süljenek a karácsony öröméből. Ennyit jelentene csupán, erre kötelezne a karácsony üzenete? A keresztyének karácsonya, Krisztus születésének szent ün­V nepe ennél jóval többet akar el­érni bennünk és általunk. A ka­rácsonyi üzenetnek missziója van. Tbvább kell adni a kará­csony evangéliumát, hogy az va­lóban az egész nép örömévé váljék. Ez pedig nem prédiká- lást jelent, hanem sokkal in­kább a szeretet összekapcsoló erejének elfogadását és meg­élését. Ahogyan Isten megkere­sett minket és magához ölelt, úgy kell nekünk is megtalálni a másik embert, az egész népet, a széles világot. Karácsony felelőssé tesz bennünket egy­másért, egymás vidám holnap­jáért, boldog jövőjéért. Van-e ennél szélesebb perspektíva, nagyobb feladat? Életünkben sok-sok elválasztó erő működik, ami ember és em­ber közé áll, s nem engedi, hogy csorbítatlan örömben legyen ré­szünk. Elválaszt bennünket egy­mástól az, hogy más a bőrünk színe, más a kultúránk, mások a szokásaink, beidegződéseink, más a természetünk, másképpen gondolkodunk. Elválaszt a kü­lönböző világnézet, még hitünk­ben is vannak különbségek, amik egymással szembe, egymás ellen tudnak fordítani. Ma és mindig igazában arra van szűk- - ség, hogy keressük egymás kezét, munkáljuk egymás igazi örömét. Isten szent szándéka, amit kará­csony tényében kifejezett, az, hogy igazi öröme legyen minden népnek, az egész világnak. Vet8 Béla _________J Mag yarországi Evangélikus Egyházunk kevés műkincset tu­dott megőrizni zivataros és üldö­zésekkel teljes történelme során. Kétszeresen is érdekes lehet tehát az az alkotás, amelyik a múlt szá­zad felekezeti harcai közepette egy természeti csapás kapcsán az önzetlen segítségnyújtásra emlé­keztet. Az Evangélikus Országos Mú­zeum méltán egyik büszkesége az ún. Árvízi kehely. Nevét az 1838-as nagy pesti árvízről kapta amely, a Deák téri evangélikus templom ki­vételével, elöntötte a környező vá­rosrészeket. A templom akkori lel­késze, Lang Mihály, személyválo­gatás nélkül mindenkit befogadott a biztonságos falak közé, aki csak hozzá fordult segítségért; így az alacsonyabban fekvő zsidó negyed lakóit is. Herman Lőwy, a zsidó hitközség akkori elöljárója, ezüstműves, há­lából készíttette ezt a kelyhet Becsben Lang Mihály részére. Az igényes ezüstkehely kalapált, vé­sett, cizellált technikával készült, rajta aranyozás nyomai is felfedez­hetőek. Kerek talpának középsáv- jában levélornamentika, talpszá­rán három akantuszlevél látható. A talpperemen (akárcsak a kehely Az árvízi kehely peremén) helyezkedik el a bécsi mester, Alois Waynand (működött 1824 és 1850 között), monogramja és a bécsi próba-jel. A kehely szá­rának sima balluszteres nodusa fe­lett nagyméretű kupa található, amelynek alsó része kosárszerűen kiszélesedik. Ezen szív alakú pal- mettával díszített mezők helyez­kednek el. A kupa-testen trébelt, cizellált nagyméretű jelenet látha­tó, amely a 1838-ik évi pesti árvizet ábrázolja a Deák-téri templom előtt. A mezőben a hálás adomá­nyozó német nyelvű szövege olvas­ható: „Hermán Lőwy ein dankbarer Israelit - seinem christlichen Mitbruder: dem hochwürdigen Herrn (MICHAEL LANG) für seine der leidenden Menscheit in den unglücklihen Überschwemung- tagen vom März 1838 geschpendete Wohlthaten” (Lőwy Herman, egy hálás izraelita, keresztyén testvéré­nek: a nagytiszteletű Lang Mihály úrnak, 1838 márciusának szeren­csétlen árvízi napjaiban a szenvedő emberiség számára ajándékozott jó­létiéiért”). ííölot ?.é zönoh .no -ßi&z jßszö’i moißboi Hálaadás zenés áhítatban A kehely szájpereme alatt héber felirat olvasható: Ezsaiás. 25,4., alatta Lang Mihály 1840-ből való német nyelvű üzenete, melyben a gyülekezetének adományozza a kelyhet: „Michael Lang, deutscher Prediger der vereinigten Pesth-Ofner evang: Gemeinde Aug: Confi spendet diesen Kelch seiner theuem Gemeinde deren Kirche zu Pesth, wärender / der grossen Über­schwemmung im März 1838, vielen unglücklichen Christen u: Israeliten eine freundliche u: sichere Zufluchtstätte war. Pesth, am 3. Mai. 1840” („Lang Mihály, az ágos­tai hitvallású pesti evangélikus gyü­lekezet német prédikátora ajándé­kozza ezt a kelyhet az ő drága gyüle­kezetének, amelynek pesti templo­ma az 1938-as nagy árvíz alatt sok szerencsétlen keresztyénnek és izrae­litának barátságos és biztos mene­déke volt. Pest, 1840. május 3. ’’). Az Árvízi kehely megtekinthető az Evangélikus Országos Múzeum állandó egyháztörténeti kiállításán (1052 Budapest, Deák tér 4). Harmati Béla László Zenés áhítatra szólt a meghívó az óbudai evangélikus templomba. A meghívó alján szerényen meghúzódva olvastuk: „Az est karmesterei és ige­hirdetője sikeres szívműtétjük után há­lát adnak Istennek és köszönetét mon­danak orvosaiknak, valamint a kórház személyzetének.” Szokolay Sándor zeneszerző Bálint László budai esperes és Bálint József a nagytarcsai Jubilate Énekkar karna­gya, hónapokkal ezelőtt a Városmajor utcai Szív- és Érsebészeten estek át si­keres szívműtéten. Ezért volt a hála és a köszönetmondás. Az est házigazdája Gáncs Péter nagytarcsai lelkész volt. A programban Szokolay Sándor három kórusművét vezényelte. A kórus ezenkívül J. S. Bach 106. kantátáját, Haydn Kleine Orgelmessejét és Gárdonyi Zoltán: Megszentelem e házat című kórusmű­vét szólaltatta meg Bálint József kar­nagy vezényletével. Szokolay Sándor bizonyságtételé­ben a zene, a szív és a hit kapcsolatáról szólt. A zene a hálaadás zenéje, a szí­vünk mélyére néz Isten és a hit annak bizonyossága, hogy minden lehetséges. Bálint László esperes igehirdetésében az élet Uráról, a Jézus Krisztus megje­lenése által kapott új életünkről és örök életünkről (2Tim 1,10) tett bi­zonyságot. Több volt ez az este, mint meghitt elcsendesedés a zene hallgatása köz­ben. Missziói alkalom volt, mely Isten színe elé gyűjtött és állított gyógyulta- kat és gyógyító orvosokat, kórházi ápo­lókat és az egész gyülekezetét. Ez a megérintettség csendült ki dr. Szabolcs Zoltán főorvos, a Városmajori Szívala­pítvány kuratóriumi tagjának köszönő szavaiból. Ha hétfőn bemegyünk a kór­házba, nem ott fogjuk folytatni, ahol pénteken abbahagytuk. Ebben a nagy családban erőt kaptunk és borzasztó nagy felelősséget. A zenés áhítatnak nem volt belépődíja, önkéntes adakozás volt a templom kijáratánál. Megtudtuk: több mint negyvenezer forint gyűlt össze az i alapítvány számára. Legyen rajta a gyógyító Isten áldása! tszm Az európai diakóniai munka vezetőinek konferenciája Egyre több árnyékot felmutató világunkban növekvő szükség je­lentkezik a segítésre. Nem csupán hazai jelenség a menekültek gya­kori látványa és a hajléktalanok szomorú tekintete. Angliában éppúgy találkozunk velük, mint Svédországban. Munkanélküliség nemcsak magyar társadalmunkat sújtja, de az egész kontinens napi gondjai közé tartozik. Nem is szól­va a kábítószer élvezetének ter­jedéséről, s azok káros következ­ményeiről. Sokan felvetik a kér­dést, nem jelenti e sor megoldat­lan Európa-méretű gond a fo­gyasztó társadalom elméletének s gyakorlatának a végét? A válasz megadása nem tartozik e sorok írójának feladatai közé, de töpren­geni lehet rajta. A franciaországi Mittelwihrben, az elzászi tájakon tartott konzultá­ció rendezői a diakónia a gyengék, Eduard Schweizer zürichi pro­fesszor, az egyik leghíresebb mai Újszövetség-kutató ezzel a címmel tartott előadást október 17-én Bu­dapesten a Ráday Kollégiumban. A 82 éves professzort másnap dísz­doktorává avatta a Kolozsvári Pro­testáns Teológiai Intézet, így ke­rülhetett sor az előadásra. Kicsoda Jézus? - teszik fel ma is sokan a kérdést. Kiváló zsidó taní­tó, népvezér, vagy valaki más? Ki bocsáthat meg bűnöket? - kérdez­te Schweizer professzor a béna meggyógyításának tanúihoz ha­sonlóan (Mk 2,7). De miért nem mondta meg magáról - mindjárt, mindenkinek -, hogy ő a Messiás, az Isten Fia? A mózesi törvénnyel is szabadon bánt, módosította, szi­gorította („én pedig azt mondom nektek...” Mt 5,17 kk). Azért nem nevezte magát rögtön Messiásnak és Isten Fiának, mondotta Schweizer professzor, mert tanítá­sa, cselekedetei alapján más, sok­kal hitelesebb képet kaptak róla az akkori hallgatók, és kapunk mi is. Ma sem elégedhetünk meg annyival, hogy Jézust kiváló zsidó tanítónak, szavait pedig szép taní­rászorultak ügyvédje az állammal való együttműködés és a távolság- tartás (függetlenség) jegyében - címmel hívták egybe ez évi találko­zóra a kontinens országaiban fele­lős diakóniai munkát végzők kép­viselőit. A témából adódóan felelős poli­tikusok éppúgy megszólaltak, mint neves teológiai professzorok. Michel Rocard 1988-91 között volt francia miniszterelnök a szo­ciális érzékű államberendezke- dettségről szólt s távlatokat rajzolt fel Európa számára, míg Axel Führ a brüsszeli Európa Unió képvise­letében a közös Eurodiaconia szükségességét vázolta német ala­possággal. Nem kisebb érdeklődés kísérte a zürichi Hans Ruh teológiai pro­fesszor előadását, amelyben a szo­ciális szolgáltatások megvalósítha­tóságának önkéntes vagy másodál­lásnak tartjuk. Hanem ma is sze­mélyesen kell találkoznunk vele. Ma is válaszút, döntés elé állít: vagy Istennek képzeli magát, vagy pedig ő, a Megfeszített és Feltá­madott az, akiben Isten cselekszik. „Még mielőtt hittem benne, isten Krisztusban már emberré lett, azért, hogy megtaláljam benne Is­tent”. „Nagyon hálás vagyok, hogy voltak teológusok, akik megpró­bálták végiggondolni, kicsoda is volt Jézus.” Azt pedig, hogy mit is jelentett Jézus követése, az előadó egy Svájcban különösen is jellemző példával érzékeltette. Olyan, mint amikor a nagy hóban az apa megy elől, és a kitaposott nyomon utána a gyerek. Jézus sokkal több, mint tanító és példakép - „különben elég lenne, ha az apa megmonda­ná a gyereknek, hogyan tapossa a havat”. Krisztus készíti az utat, amelyet nekem is végig kell jár­nom - így lehetek hozzá hasonló­vá. Jézus nem csak példázatokban beszélt, hanem ő maga volt Isten példázata - mondotta Eduard Schweizer professzor. - Ezt kell igazán tudnunk Jézus életéről. Dr. Szentpétery Péter lásszerű megszervezését vetítette a hallgatóság elé. Jóléti állam hely­zetében a nehéz gondozási felada­tokat anyagi támogatás ellenére sem vállalják kellő számban. Le­het, hogy a közöny, az érdektelen­ség hideg fuvallata átterjed a föld­rész más országára is? Az a népvándorlás, amely mére­teiben példátlan az utolsó évszá­zadokban, a haza és otthonvesztés, az állás- és egzisztencia bizonyta­lanság érzésével párosul. Ha eh­hez hozzászámítjuk, miként öreg­szik szinte Európa valamennyi ál­lamában a lakosság,-nő az idős, egyedül élők száma, akkor érthe­tő, hogy az egyházak, de az egész társadalom diakóniai munkája egyre nagyobb felelősséghordo­zásban nyerhet csak kifejezést. Regina Hildebrandt brandenburgi (Kelet-Németország) tartományi népjóléti miniszterasszony a teljes foglalkoztatottság, a nők helyzeté­nek javítása mellett kardoskodott férfiakat megszégyenítő elkötele­zettséggel és nőies vehemenciával. Bár a helyi protestáns egyház tagja, még sem lehetett osztani minden álláspontját, mert koncepciójában kisebb hangsúlyt nyert a családvé­delem, mint az napjainkban - véle­ményem szerint - szükséges volna. Tfermészetesen egyes országok egy­házi s diakóniai szolgálata is reflek­torfénybe került a beszámolókon keresztül, s magyar helyzetünk fel­tárása sem maradt el. Munkánkat bibliatanulmány-so- rozat keretezte s ünnepi istentisz­telettel végződött a konferencia a közeli RIBEAUVILLE-i temp­lomban. Az együttlét izgalmakkal kezdő­dött, mivel a megérkezés napjára a francia államvasutak országos sztrájkot jelentettek s be is tartot­ták. Többen kényszerű szállodai éjszakázás után késve érkeztek, s szorongó érzéssel gondoltunk a sztrájk esetleges meghosszabbítá­sának esélyére. A kellemetlen helyzetért az elzászi volt miniszter asszony, strassburgi polgármester kért bocsánatot, s fogadáson kínált vendégszeretetével ellensúlyozta a francia vasút okozta bosszúságot. így egy percre sem feledhettük ‘azt a külső világot, amelynek tö­résvonalai mentén hivatott egybe a résztvevők serege. Miként Jézus szavát is mindvégig szem előtt tart­va gondolkozott közösen a diakó­niai vezetők közössége: Amit meg­tettetek eggyel a legkisebbek közül, velem tettétek meg. (Mt 25,40). Ezért a konferencia elhatározta, hogy az Eurodiaconia brüsszeli székhelyű szervezetéhez csatlako­zik s velük szoros együttműködés­ben végzi további munkáját. Egy­házi lépés ez a közös Európaház felé. D. Szebik Imre Mit tudunk igazán Jézus életéről? Karácsonyi fenyők G yertyafényben úszók Csillogók Apró mézeskalá­csokkal és ezüstdióval ékesek! Vibráló színes pa­pírba csomagolt cukorral megrakottak Hozzátok el a karácsony misztériumát nekünk! Karácsonyi fenyők! Apró tűjű lucok és hosszú levelű feketefenyők Kékes árnyalatban villogó ezüstfenyők Hirdessétek az ádventi ígéret beteljesülését! Hirdessétek Krisztus születésének boldogságát, hogy az angyalok ka­rával együtt mi is mondhassuk fennhangon: „Dicső­ség a magasságos mennyekben az Isten­nek, és a földön békesség, és az embe­rekben jóakarat.” De akkor, amikor a csillag megjelent az égen, tudtára adván a világnak az örömhírt, hogy megszületett a kis Jézus, nem minden emberben volt jóakarat. Legalábbis Heródesben nem volt. Mert meg akarta öletni az Újszü­löttet. S mivel nem tudhatta pontosan a hollétét, meg­gyilkoltatott Betlehemben és annak környékén minden fiúgyermeket, ,,/cétesztendőstől és azon alul, az idő sze­rint”. Remélvén, hogy közöttük van a próféták által ígért Messiás. S akkor beteljesedett Jeremiás jövendölése: „Szó hallatszott Rámában: Sírás-rívás és sok keserves jajgatás. Rákhel siratta az ő fiait és nem akart megvigasztaltat- ni, mert nincsenek.” (Mt 2,18) A fenyőfákat is kivágják a karácsonyfához. Ők az er­dő meghalt kisdedei. Nem nőhetnek magasra. Nem ka­paszkodhatnak meg a hegyek meredekjein. Törzseik nem nyúlnak bele szálegyenesen az égboltozatba. Csú­csaik nem terelgetik majd a felhőket, nem zabolázzák a vad viharokat, mint megmaradt társaik Mert a karácsony fenyői rövid életűek Meggyilkolt fa­csecsemők De ők a Szenteste misztériumának részel Kiválasztottak Angyalok hozzák őket, zárt erkélyeken, csukott ablakokon át. Mert csodaváró gyermekhitekben minden valóra válhat. Angyalok hozzák őket a hideg té­li éjszakán, amikor fehér szárnyaikkal átrepülik a sötét hófelhőket. Hajuk rátapad az apró tűlevelekre és össze­fonják a szétálló ágakat. Talán éppen ők a Heródes ál­tal meggyilkoltatott kisdedek lelkei? A keresztyénség közel kétezer éves történetében nem régi szokás a karácsonyfa-állítás. Először misztériumjá­tékokban szerepelt a fenyőfa, a tudás fájaként. Adóm és Éva történetében. Később, a feljegyzések szerint Stras­bourg környékén kezdték díszíteni vele az otthonokat. Papírrózsák és piros almák csüngtek ágaikon. Onnan terjedt tovább ez a szép ünneplési mód Európa más tá­jaira. Hozzánk, az írásbeli emlékek szerint Ausztriából került át, s csak a múlt század eleje óta ismert. A karácsonyfák nem egyforma magasak Vannak egé­szen nagyok Padlótól mennyezetig érők Vannak kiseb­bek, asztalokon állók Apró polcokra, állványokra he­lyezettek Vagy kicsi ágakból álló csokrok Vannak gaz­dagon díszítettek alattuk sok-sok ajándékkal. És van­nak egyszerűbbek melyeknek pompája csak a tűlevelek zöldje. De gyantaillatuk egyformán átjárja az otthonokat. Meleg csillogásuk egyaránt ébreszt szeretetet a lelkekben s megilletődést az arcokon. Örökzöld leveleikben meg­kapaszkodnak az üvegdíszek S ha elkapjuk csillagszó­róik szétpattanó szikráit, úgy érezzük tenyerünkben tart­juk a csillagokat. Amikor az otthonokban felragyognak a karácsonyfa fényei, mint a legszentebb családi ünnep jelképei, s a la­kások megtelnek a fenyő illatával, elcsitulnak a kinti za­jok Vagy talán csak mi nem halljuk őket? Mert elcsen­desülünk mi is. Megpihen a lelkünk és ránk száll a sze­retet. Ilyenkor talán meghal körülöttünk - ha csak né­hány percre is-agyűlölet. „Mennyből az angyal” - éneklik a gyerekek s velük suttogják a szülők és a nagyszülők Együtt a család. Összefogja tagjait a karácsony varázsa. Ilyenkor haza­térnek a távollevők is. Amikor meggyújtjuk a karácsonyfa gyertyáit, és a csil­lagszórók villogásában megérezzük a szeretet csodáját, emlékezzünk azokra is, akik elmentek tőlünk S míg uj­jainkkal a nekünk készített ajándékok színes szalagjait bontogatjuk a gyantaillat bódulatában gondoljunk azokra is, akik egyedül maradtak. Mondjunk egy fohászt a test vagy lelki nyomorban élőkért. A háborúkban gyil­kos golyók elől menekülőkért. Karácsonyfává díszített fenyők! Meleg ragyogástok lá­gyítsa meg szíveinket, hogy másokra is gondolhassunk! Állítsatok meg bennünket féktelen, önpusztító rohaná­sainkban! Hozzatok szeretetet a gyűlölködőknek Adjatok nyu­galmat a zaklatottaknak menedéket az üldözötteknek! Vigasztaljátok meg a magányosokat. A gyászolókat. Enyhítsétek a szenvedők kínjait. Ti, akik a karácsonyi öröm jelképei vagytok melegít­sétek fel apró fényeitekkel az ablakok üvegén át az utcák zord hangulatát. Ti, akik erre hívattatok röpke fenyőéle­tetekben - hozzátok el a szívekbe a szeretetet s a földre a békét! Segítsetek hogy jobb legyen a világ! Jöjj el, áldott Karácsony! S maradj velünk! Lenhardtné Bertalan Emma Dorothea Dietz agyagfigurája: A három királyok

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom