Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)
1995-10-29 / 44. szám
ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP 60. ÉVFOLYAM 44. SZÁM 1995. OKTÓBER 29. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁNI 20. VASÁRNAP ÁRA: 40 FT Mert nem szégyellem az evangéliumot, _______________hiszen Isten ereje az, mi nden hívőnek üdvösségére. Róm 1,16 A TARTALOMBÓL LUTHER- A KERESZTSÉGRŐL -AZ ÚRVACSORÁRÓL- AZ EGYHÁZRÓL -A KERESZTRŐL A Biblia vasárnapja Gondolatok bibliavasárnapra A Bibliáról könyvtárnyi kötet jelent már meg, amióta az emberiség ismeri és használja ezt a könyvet. Tálálunk közöttük népszerűsítő iratokat éppen úgy, mint ellene szólókat, tudományosakat - amelyek apró részletességgel elemzik -, és olyanokat, melyek természetes egyszerűséggel, hittel vallanak róla. Különös könyv. Egy apró könyvtár. A biblia szó görög megfelelője könyveket jelent. S ezek a könyvek különböző korokból, más és más szerzőtől erednek. Ami közös bennük, hogy Isten Szentleikétől áthatva írták ezeket az iratokat, és ez alapvetően megkülönbözteti minden más könyvtől. Tágadhatatlan, van benne történelem is, hiszen nem légüres térben - hanem az emberiség történelmének egy bizonyos korában, meghatározható földrajzi helyhez és néphez, népekhez kötötten - végbement eseményeket ír le. Az események „főszereplője” nem csupán az a választott nép, akinek történelmében Isten elküldte egyszülött Fiát, hozzánk hasonló emberként, hanem maga a Küldő. Az Ő megváltó, bűnt megbocsátó szeretetéről tanúskodik ez a könyv, arról, amit Isten az emberért tett. Különös könyv a Biblia, mely ma már ott található minden keresztyén család könyvespolcán. Gyakran azok is kézbe veszik, akik nem hitbeli elkötelezettségből vásárolták meg, hanem - ahogy mondani szokás - azért, mivel örök emberi értékeket hordoz. Mégsem ez a legnagyobb értéke. Benne és rajta keresztül Isten szólal meg. Az az Isten, akinek személyes mondanivalója van minden ember számára, aki élő és személyes kapcsolatba akar lépni valamennyiünkkel. De akinek, személyes életünkön túl, terve van ezzel a világgal, az egész teremtettséggel. Felsorolni, számba venni is alig lehet azt a sokféle próbálkozást, ahogy a Bibliához „közeledett” az ember. Csak két egymástól távol álló értelmezést említek meg: voltak, akik azt tartották a Bibliáról, hogy az emberi mü. Ha meg akaijuk érteni, ismerni kell a világot, amiben keletkezett, az embereket, akik akkor éltek, tudni kell, mi foglalkoztatta őket, milyen volt a világképük, milyen társadalmi viszonyok határozták meg őket. Le kell „hámozni” az emberit, hogy megértsük az Isten üzenetét. A másik megközelítés azt vallja: a Biblia minden szava Istentől ihletett, tehát szó szerint komolyan kell venni mindent, ami a Bibliában leírva van. E két értelmezés mellett számtalan megközelítés létezik. Jogos akkor a sokakban megtalálható félelem, hogy ha a teológusok, papok ilyeh különböző módon értelmezik, magyarázzák a Bibliát, hogyan legyen bátorságuk egyáltalán kézbe venni azt? Jörg Zink vallomása a Bibliáról oszlathatja félelmeiket: „ Vannak emberek, akiknek nincs szükségük a Bibliára. Én nem tartozom közéjük. Nekem szükségem van a Szentírásra. Szükségem van rá, hogy a világban biztos talajt érezzék a lábam alatt, hogy valamifogódzóm legyen. Szükségem van rá, hogy tudjam, van Valaki fölöttem, és neki mondanivalója van számomra. Szükségem van rá, mert rájöttem, hogy mi, emberek, a döntő pillanatokban nem tudunk egymásnak vigaszt nyújtani, és hogy a saját szívem is csak benne lel vigaszra. Szükségem van rá, hogy tudjam, életem útja hová vezet. Ezért olvasom a Bibliát, és ezért magyarázom másoknak is, akik hozzám hasonlóan nem találnak nélküle támaszt, tartást és irányt és nem lelnek vigaszt. Ezért fontos nekem, hogy a Szentírás nekik is olyan sokat jelentsen és úgy segítsen, mint énnekem. ” Számomra sokat jelentő, hogy Isten embereket használt föl arra, hogy önmagáról, világunkról, életünkről, küldetésünkről elengedhetetlenül fontos dolgokat közöljön. Embereket használt föl, hogy az a könyv, amit Bibliának nevezünk, elkészüljön. S e könyv olvasásán keresztül 0 maga, az élő és Szentlelke által köztünk munkálkodó Isten szólít meg, kezd újat velünk és bennünk. Ennek valóságát megtapasztalhattam mindazokkal együtt, akik átélték, hogy a Biblián keresztül Isten szól hozzánk, beszél velünk. Nem \ mi érdemünk, hogy ha meghalljuk szavát, hanem az Ő ajándéka. Éppen úgy, mint a hit. S a kettő között mégis összefüggés van. Ott ébreszt Isten hitet, ahol emberek nem röstellik kézbe venni Isten igéjét, vagy hallgatni az Ige alapján szóló bizonyságtételt, s ott találják meg a Szentírás titkait feltáró kulcsot, ahol merik hittel befogadni az Isten igéjét. Reformáció ünnepe közelében bátorítson és biztasson bennünket azok példája, akik kitartóan keresték az igazságot, és a Szentírás üzenetében Isten Szentlelke feltárta azt számukra. Bálint László DR. ANDORRA RUDOLF: REFORMÁCIÓ, SZABADSÁG, DEMOKRÁCIA Amikor Luther Márton 1517. október 31-én kiszegezte a wittenbergi templom kapujára 95 tézisét, valószínűleg sem ő, sem más nem gondolt arra, mekkora vallási és világtörténeti változásokat indít el. Természetesen nem csak ehhez az egyetlen eseményhez és nem csak Luther Márton személyéhez kapcsolódik a reformáció. A 95 tézis kiszegezése csak a teológiai vita kezdeményezésének akkor szokásos módja volt, Luther akkor még csak elsősorban a bűnbocsánati cédulák árusítása ellen lépett fel. Az igazi szakadás Luther és a Római Katolikus Egyház között 1921-ben történt, a pápai exkommunikációval és Luther híres, bátor kiállásával a wormsi birodalmi gyűlésen: „Itt állok, másképpen nem tehetek...”, mert ezzel Luther vállalta azt, hogy tanításaiért Húsz János sorsát szenvedheti el. A protestáns tanítás pedig fokozatosan kristályosodott ki, részben már Luther előfutárainak munkássága alapján, részben Melanchton, Zwingli, Kálvin és sokan mások írásain és prédikációm keresztül. A reformáció, amelynek megindulását a 95 tézishez kapcsoljuk, nem csak a vallásos gondolkodásban és az egyházi életben hozott alapvető változásokat. Igaz, ezeknek a változásoknak, a jézusi tanításhoz való visszatérésnek, e tanítások a kor nyelvén való megfogalmazásának döntő jelentősége volt az egész kereszténységre nézve. A reformáció nélkül kérdéses, hogy a Római Katolikus Egyház képes lett volna-e arra a megújulásra, amely a tridenti zsinattal kezdődött. E megújulás nélkül, ha a reformáció előtti vallástalano- dási tendencia és az egyházon belüli erkölcsi romlás tendenciája folytatódott volna, a keresztény egyházak ma egészen más képet mutatnának, ha egyáltalán több maradt volna mára a kereszténységből, mint néhány maroknyi csoport, amely a hivatalos egyházzal ellentétben állva, megpróbálja megőrizni a kereszténység lényegét jelentő jézusi tanítást. Énnél is sokkal szélesebb körre teijedt ki a reformáció hatása a keresztény társadalmak életére. Utalni lehet a bibliafordításokra, ezáltal a nemzeti nyelvek szerepének növekedésére, az iskoláztatás terjedésére (amely többek között azért volt szükséges, hogy a hívek olvasni tudják a Bibliát), ezen keresztül közvetve a tudományos gondolkodás terjedésére. Itt most két ilyen közvetett hatást emelnék ki, amely a mai magyar társadalomban különösen égető kérdésekhez kapcsolódik: a reformáció és a szabadságeszmény, valamint a demokratikus intézmények közötti eszmei kapcsolatra. Luther Márton és a többi reformátorok tanítását - a jézusi tanításnak megfelelően - áthatja az a felfogás, hogy minden ember maga áll közvetlen kapcsolatban Istennel, magának kell - minden közvetítés nélkül - döntenie, hogy elfogadja-e Isten kegyelmét, szeretetét. Ez a hit által történő megigazulás lényege. Ezért lépett fel Luther olyan határozottan a bűnbo- csánat-cédulák ellen, mert azoknak árusítása mögött az a felfogás állt, hogy személyes döntés, hit nélkül is, mindössze bizonyos összeg kifizetésével, az egyház közvetítésével rendezni lehet az Istenhez való viszonyt. Ha pedig minden ember egyénileg felelős, és ha az egyetemes papság elve szerint minden ember egyformán fontos és értékes, akkor nyilvánvalóan minden ember szabadon dönthet, nem kényszeríthető nem csak vallási, hanem evilági kérdésekben sem mások akaratának követésére. Ez a szabadságfelfogás természetesen egyáltalán nem jelentheti azt, hogy az egyes embernek minden meg van engedve, önzése által vezettetve másoknak árthat, mások szabadságát ezáltal korlátosa. A hit melletti szabad döntés, a kegyelem elfogadása ugyanis azzal a kötelességgel jár együtt, azt is mondhatnánk, abban mutatkozik meg, hogy a hívő ember minden embertársát szereti, segíti, testvérének, felebarátjának tekinti. A reformátorok tanításának lényegéhez tartozott, hogy senkinek - embernek, az egyházi vezetőknek - sem tartozunk abszolút engedelmességgel, hanem minden helyzetben, kérdésben azt kell egyénileg vizsgálnunk, hogy a Biblia tanításai alapján hogyan kell viselkednünk. Ebből következik, hogy a közösséget érintő kérdésekben a közösség tagjai - legyen az egyházi közösség, gyülekezet, egyházkerület, város, falu vagy nemzet, sőt nemzetek fölötti közösség - együttesen, egyenlő joggal kell hogy meghozzák döntésüket, tiszteletben tartva a kisebbség álláspontját is. Tehát a liberális demokrácia és a hozzá szorosan tartozó tolerancia eszméinek gyökerei is a reformációhoz és azon keresztül Jézus tanításához nyúlnak vissza. Felvethető persze, hogy vallási reformáció, nemzeti nyelv, szabadság és demokrácia Luther Márton és a reformátorok munkássága hiányában ugyanígy megtörtént és elterjedt volna, mert nem az egyes emberektől függ a nagy történelmi folyamatok alakulása. Ez a - különben a marxizmusra is jellemző - determinisztikus történelemfelfogás szerintem téves. Az egyes ember - nem csak az olyan nagy személyiségek, mint Luther Márton - igenis képes a történelmet befolyásolni, még ha az adott pillanatban maga nem is tudja, hogy milyen folyamatokat indít el. Ezért különösen nagy mindannyiunknak a felelőssége még a mindennaposnak látszó döntéseknél is. És ezért gondolom, joggal tartjuk azt, hogy amikor Luther meggyőződésére és lelkiismeretére hallgatva a 95 tételt kiszögezte, döntően hozzájárult ahhoz a világhoz, amelyben ma élünk. Hiányaink és veszteségeink ül. rész Emberképünk válsága A bevezetés és a világképünk válságáról írt eszmefuttatás után most önmagunkról, önmagunkról az emberről, embertársról alkotott képet, képeinket kell szemügyre vennünk. Tényleg, milyen képet is alkotunk mi a másik emberről, hogyan gondolkodunk és vélekedünk róla, minek tartjuk? Hiszen ahogyan gondolkodónk a másikról, úgy is kezeljük! Drámai adatok bizonyítják, hogy nagyon rosszul bánunk egymással. De miért? Nem ugyanannyi energiába kerülne az, ha jól bánnánk egymással? Hiszen a hántások, intrikák, pletykák, híresztelések, s egyéb ebbe a sorba tartozó negatív, destruktív, romboló interperszonális (emberek, személyek közötti) történések, események rengeteg energiát vesznek el, s ez hosszú távon hihetetlenül gazdaságtalan, előnytelen, s még az egészségünknek is mérhetően árt. Nem veszítette aktualitását a Selye-kutatás a stresszel kapcsolatosan. Kicsoda, micsoda az ember? Hogyan gondolkodjunk róla? Azt gondolhatnánk, hogy ennél a kérdésnél mi sem egyszerűbb, tekintettel arra, hogy a vizsgálandó tárgy (ember) éppen a kezünk ügyében van. S ha feltesszük bárkinek, önmagunknak a bekezdés kérdését, kiderül, nem tudunk rá válaszolni. Tüdős teológusok, okoskodó filozófusok vastag könyvekben kísérelték meg az ember mineműségét, lényegét megragadni, megfogalmazni, ám legtöbben vaskos műveik végén kódolva vagy anélkül, de megvallják tudós tudatlanságukat, vagy legalábbis azt, hogy messze vannak még kutatási tárgyuk maradéktalan megfejtésétől. Tálán a Názáreti Jézus kivételével senki sem mondhatja el magáról, hogy tisztában van azzal, hogy mi van az emberben. Róla pedig azt olvassuk az evangéliumi beszámolók egyikében, hogy tisztában volt az ember belső világának tartalmával, tudta, mi van az emberben. Nem is egy helyen olvassuk, annyira belelátott partnereibe, hogy gondolataikat nevén nevezve, kihangosította válaszadás formájában. Simon farizeus házában a házigazda helyett egy bűnös asszony mosta meg a Názáreti lábát, víz helyett könnyeivel és hajával töröl- gette sírva és csókolgatva. Az előkelő házigazda csak magában, ki sem mondva állapította meg a szerinte helyes tételt, miszerint „ez” a Názáreti nem lehet a várt messiás, mert akkor tudná, hogy ez a per- szóna milyen tisztátalan. Jézus azonban látta a gondolatát, meg is felelt neki a maga mélységes mennyei tapintatával, mert nem megszégyeníteni akarta, hanem tanítani. Mi nagyon sokszor nem tudjuk, hogy mi van az emberben, nem tudjuk, kicsoda az ember, zavarban vagyunk az ember irracionális (ebben az esetben eszetlen) tettei láttán, s döbbenten kérdezzük, hogy vajon ez, vagy az hogyan lehetséges. Mi az ember? Nem kevesen válaszolnak erre a materialista filozófia - különösen a laikus filozófus kedveli ezt - szemszögéből, hogy az ember nagyon magas szintre fejlődött anyagi valóság. Mert szerintük csak anyag van, és minden más, anyagon túlinak látszó valóság igazából nem is valóság, csupán az anyag terméke. A lélek jelensége is csak az anyag magasrendűen szervezett megnyilvánulási formája. Tudományosnak látszó megfogalmazás, amivel azonban semmit nem lehet kezdeni, hiszen egy sor olyan alapvető kérdésre nem tud ez a feltételezés választ adni, mint pl. az anyag vajon hogyan hozza elő önmagából azt, ami eredetileg nem volt benne, hiszen a szervetlen szinten még nem feltételezhetjük az anyagban rejlő gondolkodás kibontakozását. Még mindig igaz az évszázad első felében élt neves tudós, Alexis Carrel híres kijelentése, miszerint nagyon sokat tudunk a világról, de majdnem semmit sem az emberről, s ezért is írt ilyen címmel könyvet a Nobel-díjas tudós, hogy az ember „az ismeretlen lény”. Th- gadhatatlan, hogy voltak és vannak komoly erőfeszítések az emberrel kapcsolatos kutatás területén, ám mintha az történt volna, hogy a különböző szaktudományok alkatrészekre szedték volna szét az embert, s így egy-egy specialista mindent tud ezekről a rész- letekről, csak az ember egésze nem akar tudni összeállni. Hogyan lehetséges az, hogy minden orvosi vizsgálat „negatív”, tehát jó, azaz minden testrész egyenként rendben van, külön-külön jól működik, együtt azonban nem akar jól működni az egész. Hányszor hallgattam már panaszt, meg sem tudom számolni, hogy a leletek szerint minden rendben, de valójában még sincs rendben semmi. Egyenként minden rendben, de az egész nem működik sehogy. Micsoda, kicsoda az ember? Korunk alig tud rá egységes választ adni. Végletes válaszok ván- nak. Az emberképnél is érvényesül az a redukcionista szemlélet, amelyet a világképnél is megfigyelhetünk. Egy redukáló koncepció, aminek tétele így hangzik: az ember nem más, mint... okos majom, szőrtelen majom, vagy nem más, mint ösztönök halmaza felettes énnel, nem más, mint társadalmi lény stb. De az emberrel kapcsolatos legnagyobb redukció akkor következett be, amikor, elsősorban a francia felvilágosodás filozófiája az embert az észre, az értelemre redukálta. Ezek szerint egyedül és kizárólag az értelem a fontos, az igazi érték. De ez azt jelentette, hogy eltorzították az emberi valóságöt. A racionalizmus, az észt istenítő gondolkodás nem engedte meg, hogy tudomásul vétessék az ember lényének más dimenziója is, pl. hogy emóciói, érzelmei is vannak. Mindennek katasztrofális következménye lett az érzelmek elfojtása, ugyanis az ember túlzottan is értelmes lénnyé kívánt lenni, ezért mindazt nem volt hajlandó tudomásul venni, amik a racionalista képletébe nem fértek bele, így az érzelmek sorsa is a kihalás lett (volna). Az ember túlságosan is értelmes lénnyé akart válni, de ahhoz nem lett elég értelmes, hogy az érzelmeit ne fojtsa el. Az elfojtott érzelmek azonban nem megszüntetett érzelmek, hanem meglepetéseket okozva, hiszteroid módon váratlanul törnek elő. Ezért beszélhet korunk egy híres tudósa „az érzelmek fagyhaláláról” (Konrad Lorenz), hiszen tipikus jelenség, az emberek egy hatalmas tábora nem tudja kimutatni az érzelmeit. Mert az emberről alkotott kép válságba került. Van-e kiút? Ezekre a kérdésekre szeretnénk visszatérni még. Ribár János
