Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)

1995-09-03 / 36. szám

Evangélikus Élet 1995. szeptember 3. jjtj$ GYERMEKEKNEK F I A T A L O K N A K Újra itt van a nagy csapat! Sokukkal egész nyáron nem láttuk egymást. Most pedig megint együtt váijuk a kicsöngetést, hogy a szünetekben elmondjuk egymásnak: mi minden történt velünk a nyáron, merre jártunk, mit csináltunk, és persze azt, hogy kicsit már várjuk a találkozást. S ennél a mondatnál valami furcsa, mégis kellemes érzés vesz rajtam erőt. Ha hallom, hogy hiányoztam társaimnak, ha látom arcukon, hogy örülnek nekem. „Ti is hiányoztatok”, - mondom, s bár az élmények még elevenen élnek bennem, valahogy egyre távolabbról morajlik a nyári strandok zsivalya... OLIVÉR ÉS A JÓISTEN A kutyaól A szomszédos kert kerítésén van egy lyuk, éppen akkora, hogy Olivér át tud bújni rajta. Közvetlen a kerítés melléit, az orgonabokrok között áll egy kutyaól. Évek óta üres. A szomszéd azt mondta Olivérnek: „Ha nem használnád szívesen játszásra - lebontanám.” „Ne tessék lebontani!” kérte Olivér. Játszásra ugyan nem használja az ólat, inkább csak egyedül­létre. Itt nem zavarja senki, ha el akar gondolkodni. Jó búvóhely, ha szomorú. A padló fából van, jó kemény, mikor Olivér ha­nyattfekszik és lábait falnak támasztja. Bizonyos dol­gokról itt jobban el tud merengeni, mint otthon, a puha ágyban. Ma azonban még gondolkodni sincs kedve. Nem akar arra gondolni, hogy a gyerekek kinevették, csak azért, mert az ünnepélyen az iskolában egy kicsit hamisan énekelt. Nem akar arra gondolni, hogy elfelejtette Erzsinek megcsinálni a fotelt a babaházba. Nem akar azon töprengeni, hogy miért nem sikerül neki mostanában. Fáradtnak, kicsinynek, nyűgösnek érzi magát. Csak ki szeretné pihenni magát. „Itt vagy, Jóisten?” kérdi Olivér. „Igen, itt vagyok”, feleli a Jóisten. „Pedig most sokkal szívesebben lennék egyedül”, mondja Olivér. „Egyszerűen ífrémvbírom ki, ha most valaki mellettem van, ha vaÍM^akar tőlem valamit, vagy feltart.” „Nem tartalak fel”, mondja 9 Jóigtení^Nem zavar­lak. Pihend csak ki magad-adtíig én vigyázok a kutyaólra.” FERI BÁCSI JÁTÉKAI Kakukktojás A helyes megoldást már ismertettem, de a megfej­tők névsorával még adós voltam. A maximális pont: szám 6 pont volt. Három-három pontot adtam a há­rom kakukktojás, illetve a történet megtalálásáért. A beérkezési határidőt szigorúan vettem. így a következő eredmény született. 6 pontos: Illés Adél (Egyházasdengeleg); 5 pontos: ifj. Bors Zoltán (Felpéc); Zalán Péter (Budapest); 4 pontos: Fancsali Ifjúsági kör; Papp Edit (Kisbabot); 3 pontos: Donáth Ferkó (Ózd); Mersva Ildikó (Vácegres). Hol van megírva? Az itt található betűkből egy bibliai igét olvashattok össze. A kérdés az, hogy hol van megírva mindez? Humorzsák Sanyika nagypapája meséli kisunokájának.- Tudod, kisunokám, mikor én kisfiú, voltam, azt ta­nultuk, hogy „az első ember a király”. Másnap a hittanórán megkérdezi a tisztelendő bácsi.- Na, Sanyika, ki volt az első ember? Sanyika... - a király.- De Sanyika... a Biblia szerint, az első ember-pár! -Ja... akkor Adám király és Éva királyné! * Hittanórán kérdezi a tisztelendő bácsi.- Mit gondoltok, gyerekek... Noé miért épített bárkát? Karcsika jelentkezik.- Mert Isten megmondta neki, hogy özönvíz lesz ...és Noé nem tudott úszni. * Virágvasámap előtti hittanóra témája Jézus bevonu­lása Jeruzsálembe. A tisztelendő bácsi felteszi a kérdést.- Milyen állat hátán vonult be Jézus?- Szamár hátán. Mondják kórusban a gyerekek.- Es mi jellemző a szamárra? A gyerekek hallgatnak, majd Ferike jelentkezik.- A szamár csökönyös... és az Istennek sem akar el­indulni. * A tisztelendő úr korholja a falu mezőőrét.- István gazda, miért nem jár vasárnaponként temp­lomba, nem fél, hogy elkárhozik?- Hát félni félek, de ha én templomba mennék vasár­nap, csak ketten lennénk a tisztelendő úrral.- Hogyhogy?- Hát úgy, hogy a többi ember mind kimenne a határ­ba lopni A gyermekrovat készítői stábjának címe: Cselovszky Ferenc, 7064, Gyönk, Petőfi u. 359. „Élet jó kenyere én vagyok” Csendes, kicsiny falu a Rába-parton, Győrtől alig 20 km-re, Mérges. Tálán ötven ház, száz-egynéhány lakóval, több mint 360 éves templomával, és pár éve a parókia helyére épült új kis gyülekezeti épülettel. Az itt élők nagy ré­sze munkában elfáradt, idős ember. Gyerek alig van. A több évszázados templomfalak néma-szomorú csendjét június 19-26-ig boldog, Istennek tetsző énekszó gitárkísérettel, szívből jövő imádság töltötte be. A régmúlt idők anyagyülekezetéből kicsinyre töpö­rödött evangélikus kis sereg adott otthont 45 gyermek és ifjúnak, Szabó András ifjú őrtállónk (aki 6 község: Mórichida, Árpás, Kisbabot, Bodonhely, Mérges és Rábaszentmihály lelkésze) szervezésében egy ifjúsági csendeshétnek. A gazdag ifjú története: Jézus az élet kenyere, a vi­lág világossága, a jó pásztor, a szőlőtőke: - kisebbek és nagyok együtt beszélgettek, énekeltek, vallották, hogy „És eljössz énértem is a mennyből, hogy magadhoz emelj föl örök, dicső Király”. Mi, az esti áhítatra betérők, meghatódva, boldogan hallgattuk a lelkes kis sereget. És én, mint a falu szü­lötte, minden este újra és újra megköszöntem jó Iste­nemnek, hogy a régmúlt idők buzgó evangélikusai nem hiába építették a templomot, nem hiába szóltak Luther Márton tanai szinte a kezdettől fogva - ennyi év után is világol itt az evangélium fénye! Az oltár előtt talán éppen a gályarabságra hurcolt mártír lelkész, Edvy Illés Gergely lábnyomában, to­vább szól az Ige: „A mi segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és földet alkotta” (Zsolt 124,8) . Jó Istenem, áldd meg az öreg falakat, a harangok hívó szavát, hogy soha ne álljon üresen a templom! Jó Istenem, áldd meg e kis falu lakóit, hogy minden évben ilyen szeretetben fogadja újra meg újra az ifjú nemzedéket! Jó Istenem, áldd meg kedves lelkészünket és segí­tőtársait, hogy csendes szavára még nagyon sokan in­duljanak el a Hozzád vezető keskeny úton! Mert: „Aki megérti az igét, annak jó dolga lesz, és boldog az, aki bízik az Úrban” (Péld 16,20) „Áldott légy Istenem! Köszönöm Neked!” Papp Gézáné Kisbabot Evangélikus kántorképzés Orosházán Immár ötödik alkalommal szer­vezték meg az Evangélikus Kán­torképzőt Orosházán. Testvérem­mel együtt először vettem részt a tanfolyamon. A jelentkezés felté­tele önéletrajz és lelkészi ajánlás beküldése volt, amit az Evangéli­kus Igazgató-lelkészi_ Hivatalba kellett eljuttatni Széli Évának, aki a kántorképző szervezője és egy­ben az orosházi evangélikus gyüle­kezet kántora. Néhány hét múlva kaptunk egy értesítőt, hogy a tan­folyamra felvételt nyertünk. Á képzés 1995. július 17-én kez­dődött és 29-én ért véget. Oroshá­zán és a környékbeli gyülekezete­ken kívül jöttek más gyülekezetek­ből is résztvevők, például Ősagárd- ról, Iharosberényből, Budapestről, Nyírszőlősről, sőt még Erdélyből is. A messziről jött hallgatókat a Táncsics Mihály Gimnázium kol­légiumában szállásolták el. A kéthetes kurzus nyitó-isten­tisztelettel kezdődött, melyen Is­ten igéjét Széli Bulcsú lelkész hir­dette a jelenlévőknek. Az első hé­ten szintén ő szolgált a reggeli és esti áhítatokon, amelyek nyitottak voltak a gyülekezet tagjai számára is. Az esti alkalmakon sqrra vettük Bírák könyve alapján az izráeli nép életének legnyomorúságosabb eseményeit, amikor is elfordultak Istentől, majd Isten ellenséget kül­dött rájuk. Ok ekkor Istenhez kö­nyörögtek. Isten megszabadította a népet ellenségeitől és bírákat ál­lított Izrael élére, mégis elfordul­tak az Úrtól és újra kezdődött minden elölről. A keddi napon már a beosztott rend szerint folyt a munka. Voltak harmonium-, ének- és szolfézs­órák, naponta kétszer hangszeres gyakorlók. Az énekkari munka minden nap 10.30-tól 12.30-ig tar­tott, öt-tízperces szünetekkel. A vasárnapi istentiszteleten már négy karénekkel szolgáltunk. A karvezető Horváth Enikő Sára volt. A prédikáció során Győri Gábor lelkész többek között arról beszélt, hogy a kántorképző lényege nem az, hogy 36 résztvevőből feltétle­nül mindenki kántor legyen, mert kántorokon kívül szükség van egy­házzenét ismerő és szerető gyüle­kezeti tagokra is. A tanfolyam ideje alatt Oroshá­zán adott orgonakoncertet Finta Gergely orgonaművész. Előző nap időt szakított arra, hogy a kántor­képzősöknek ízelítőt adjon J. S. Bach egyik teljes korálpar- titájából. Áz elemzés célja volt rá­mutatni, hogyan fonódik össze Bachnál az ének szövege, az ige üzenete és a zene. Az orosházi ha­gyományos zenés áhítaton szolgált a kántorképző énekkara is, vala­mint a kamarakórus bemutatta Széli Éva: A Bárány dicsérete cí­mű orgonára és kórusra írt művét. A második héten a tanulás mel­lett a bibliaversenyre is készül­tünk. Az áhítatokat Győri János Sámuel tartotta. A hét végén sor került az ének- és bibliaverseny megrendezésére. Ez utóbbin az el­ső kilenc feladat elméleti kérdé­sekből állt, az utolsó pedig a dra- matizálás volt. Minden csapatnak Sámson életéből egy részt kellett földolgoznia, és annak alapján egy mai történetet eljátszani. Szombaton az úrvacsoraosztás­sal egybekötött záró-istentisztelet után volt a hangszeres vizsga, amin a szülők is részt vehettek. Ezen a napon osztották ki a versenyeken elért eredményekért járó díjakat. A tanfolyamot ünnepélyes ebéd­del zártuk le. A két hét során hallhattunk né­hány bizonyságtételt. Szó esett ar­ról, hogy néha nem figyeltünk egy­másra, nem törődtünk egymással, de azért örülnék, ha az én iskolai osztályom is ilyen jó lenne. Én jól éreztem magam. Nem biztos, hogy kántor leszek, de jövőre is részt szeretnék venni a kántorképzőn. Gombkötő Beáta 13 éves Szereted a táncházat? Vagy nem is próbáltad még, de lenne kedved hoz­zá? Ugyan, miért lennél kétballábas! Lehet, hogy szívesen kipróbálnátok az ifiben egy ilyen programot? Ezen a szemináriumon olyan táncokat tanul­hatsz, amelyeket Te is tovább tudsz adni. KIÉ táncszeminárium Mindez 1995. szeptember 8. és 10. között Csömörön, az Ady Endre Ál­talános Iskolában. Thntermekben alszunk, így laticelre és hálózsákra lesz szükséged. A részvételi díj előre láthatóan 1000 Ft, útiköltséget sajnos nem tudunk téríteni. Jelentkezésedet a KIÉ iroda címére várjuk: 1085 Budapest, Horánszky u. 26. Telefon: 267-0587. Határidő: szeptember 5. Magángyónás T Ta valaki most megkérdezné Terka nénit, hogy ho- ÄJ. vá megy, bizonyosan azt felelné, hogy a tisztelen­dő úrhoz megy magángyónásra. De nem kérdezi meg senki sem. Először azért, mert Terka néni maga elé mered me­netközben, mintha csak a járda gödreit figyelné. Úgy, mint akinek nehéz bánata van. Az ilyen bánatosan ballagó embereket senki sem szereti megszólítani, mert végnélküli vallomásba kezdenek és sírva fakad­nak az utcán. Erre a vidám ember is szomorúvá lesz, pedig inkább aranyat veszíts el, mint egy szép belső mosolyt. Másodszor azért nem állítja meg senki, mert aki­nek bánata van, azt magával sodorja, viszi a bánata. Ha viszi, hát hadd vigye, hiszen sokszor csak így le­het megszabadulni tőle. Mert az köztudomású, hogy­ha a bánatot sokáig cipelik, néha elvész a hosszú úton... Ezért ment Terka néni úgy, hogy nem szólították meg. De ki is tette volna? Mozdulatlan volt az utca, mert nyár volt még, késői jó meleg nyári délután, s aki csak tehette, kinn volt a földeken. Lustán üldö­gélő libák még lustábban keltek fel előtte és pár lé­péssel arrébb döcögtek. Terka néni kopott fekete ru­hája s öreges lépései voltak az egyetlen utcai ese­mény. Befordult a lelkészlak udvarára s lassított menéssel az iroda felé tartott. Az iroda külön épület volt, kis kü­lön épület zölddel futtatva. Szélesre nyitott ablakon át látni lehetett a lelkészt, egy középkorú férfiút, amint az íróasztal mellett ült és dolgozott. Terka néni izgett-mozgott a széken, amely az íróasz­tal mellett állott. Kereste a kis kényelmet, hogy erőt gyűjtsön a mondókájához. Pár árva légy zümmögött az irodában. Terka néni meg „magángyónt”.- Megint álmodtam az urammal - mondta s két ke­zét elcsüggesztette összefont ujjakkal az ölében. Fejét is lehajtotta hozzá és nézte a két kezét. Sóhajtott is mélyet. VARADY LAJOS:- Meg kellene csináltatni a sírkövét. - „ Te, Terka - szokta mondogatni, amikor még élt -, aztán semmi cécó, nagy temetés, sírkő... Tartasd össze a pénzt, kell az unokának, hogy tanuljon. Tudjon többet, mint a nagyapja, ha már a fiunkat elvitte a háború nagy vi­harja..."- De hát az unokánk még olyan kicsi - folytatta a gyónást Terka néni -, és talán az öregem mégis meg­gondolta odaát. A Sári Pista, aki mellette fekszik a te­metőben, tetszik tudni, aki beleveszett a Tiszába, ő is kapott már sírkövet. Másik oldalán meg éppenséggel a komaasszonyunk fekszik, Isten nyugosztalja, annak is van már sírköve. Igaz, hogy csak amolyan egyszerű, de a kő, az- kő! Hallom, a bakter is csináltat a feleségé­nek, pedig... Szóval, az uram mégiscsak presbiter volt, meg templomatya s ma is az lenne, ha még élne. így hát ami jár neki, az jár... Nem a felírás miatt mon­dom, mert ha mégis meggondolta volna a dolgot, ab­ba már nem szólna bele... Terka néni meghúzta fejkendőjén a csomót, azután megint csak maga elé nézett.- Mert a felírást is kitaláltam már... „Itt nyugszik Tóth Gáspár. Élt 65 évet. Békesség poraira. Emeltette sírig hű hitvese, született Torkos Terka. ” Ez biztosan tetszene neki, mert ő igazán tudhatja, hogy kevés olyan asszony van, mint amilyen én voltam negyven éven keresztül. Terka néni törülgette a szemét.- Legalább tanulhatnának belőle ezek a mai fiata­lok, akik csak úgy összekelnek, meg ott hagyják egy­mást. Mert az én áldott jó uram hányszor mondta, hogy a fiatalokat mindig tanítani kell, hogy jobbuljon a világ. Mert még tanulhatnának tőlünk, hogyan kell dolgozni, meg egymást megbecsülni... Biztosan meg­gondolta már a sírkövet és azt mondaná nekem: „Te, Terka, én mégis meggondoltam! Elkorhad a fakereszt, de a sírkő megmarad és hadd találjanak rá később is, az unokánk gyerekei is tudják meg, hogy ki volt az ősük, a Tóth Gáspár, meg a felesége, született Torkos Terka. Mert, akit elfelejtenek, az az igazi halott... Csak csináltasd meg, Terka, és ha kicsit drága is, hiszen tu­dom, hogy most minden másként van, mint amikor még éltem, csak te ne sajnáld a pénzt, pláne, ha már meg is van, és legyen kicsit nagyobb, mint a Sári Pis­táé meg a komámasszonyé. Ne felejtsd el, Terka, hogy presbiter voltam, meg templomatya egy egész éven át, és milyen tiszta volt akkor a templom, meg az oltárte- rítők is, mert mindig te mostad és te vasaltad, Terka, és az úgyis nézett ki... ” Terka néni most már a zsebkendőjét is előkereste ruhája ráncai közül.- Amikor az öregem megjelenik álmomban, mindig kér valamit, ha nem is mondja. Hiszen értem én neki még a szeme pillantását is, megszokhattam negyven év alatt. Csak elém áll álmomban és húzogatja a ba­juszát jobbra is, balra is, és én már értem, mit akar... így volt a múlt ősszel is. Tetszik emlékezni, tisztelendő úr, rögtön hoztam is az oltárra két szál gyertyát, ki is tetszett hirdetni az istentiszteleten, hogy „ Tóth Gáspár emlékére az oltárra adományozta szeretettel hitvese, Torkos Terka”. - Persze sokkal szebben tetszett mon­dani, de én ehhez már tudatlan vagyok és ez a lényeg. Templom után jött a mostani kurátor is hozzám és mondta: „Terka, ezt jól csináltad” - és én sírtam a templom előtt és sírtak mások is, persze az asszonyok, akiknek még él a férjük... Utána sokáig nem jött az uram, tehát megértettem, mit akart.-És - folytatta Terka néni - januárban is így volt, amikor Gáspár napja volt. Akkor volt itt az a fiatal, akiből még papáé lehet és gyűjtött. Adtam is 50 forin ­tot. Azt is kifétszett hirdetni: „ Tóth Gáspár emlékére, pévnapja alkalmából, adományozta neje, született Torkos Terka. ” Olyan szépen prédikált az a fiatal, s mindjárt gondoltam, lehet még az én unokám is pap. Most meg, amint megláttam álmomban és húzta a bajuszát, szinte hallottam: „Csak csináltasd meg, Ter­ka, meggondoltam a dolgot.” Hát megcsináltatom, tisztelendő úr, talán nem lesz olyan drága, ha arany betűkkel lesz rajta minden szó és akkor majd megké­rem a tisztelendő urat, hogyha éppen akkor ráér és nincs más dolga, jöjjön ki a temetőbe felavatni... Akkor szólalt meg a pásztor is.- És mikorra gondolja, Terka néni? Terka néni élénk lett, mozgott a széken, mint aki most megértő társra talált.- Hát úgy gondoltam, hogy jövő év tavaszán, ami­kor együtt lesz a pénz, s aztán hadd nyugodjék a fér­jem a sírban, és úgy legyen, amint ő akarja.-Ja, úgy... Hiszen akkor még beszélhetünk arról ké­sőbb is.- Majd még beszélhetünk, az igaz, de azért jó, ha már tudja... így szólt Terka néni. Lesimította a ruháját, köszönt és elment. Alig került ki az utcára, szembe jött Javomyikné, ugyancsak özvegyasszony. - Hol jártál, Terka? - s megálltak egy pillanatra.- Itt voltam a tisztelendő úrnál nagy bánatommal - mondta. Már megint az urammal álmodtam s meg­kérdeztem, hogy mit is jelenthet az álom. Mert, ha ál­momban látom, mindig kér valamit. Hanem a tiszte­lendő úr megvigasztalt. Arany szája van, mindig is mondtam, meg az uram is, és most is milyen szépen beszélt hozzám és nem vetette meg panaszaimat. Mert beszélni, azt tud a mi papunk, szeretik is érte a népek. És nem úgy, mint más, aki csak hallgat, hallgat, mint­ha nem is értené. Nem, ő elmond mindent töviről he­gyire, hogy így, meg úgy, s amikor az ember eljön tőle, mindig könnyebb a szíve... És Terka néni már ment is tovább apró, sietős lépé­sekkel. Hanem a bánatát elvesztette az úton...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom