Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)

1995-08-20 / 34. szám

Evangélikus Elet 1995. augusztus 20.

Hol vagy, István király?

Pár évtizede a római katolikus gondolkodás azt tartotta: azok szentek, akik több jót tettek a szükségesnél, s ezt Isten csodákkal igazolta. Pedig Isten teljes szívet kívánó kettős szeretetparancsát (Urunk és felebarátunk iránt) túlteljesíteni nem lehet. Pál apostol az egymással pereskedő korintusi gyülekezeti tagokat, köztük egy erkölcsbotrány főszereplőjét a ke- resztség és a hit címén szenteknek, azaz Isten népének szólítja. Ma már Róma azt nevezi szentnek, akiben „hősi fokon van meg az Isten és emberek iránti szeretete”. Első királyunk nem látszatkeresztyén volt, mint apja, Géza nagyfejedelem, aki bölcs taktikából tette és „elég gazdag volt, hogy két istennek áldozzék”. István király persze keménykezű országépítő volt és korának gyermeke a „keny- szerítsetek bejönni mindenkit” (Lk 15,23) hamis középkori értelmezésével. De ehhez ne feledjük Pál szavát Fii 1,18: „akár szívből, akár színből, a Krisztus prédikálta- tik”! Emellett István a nyugati ke- resztyénség korabeü legevangéliu- mibb ágának, a clunyi kolostorból indult reformnak sodrásában élt. István komoly keresztyén volt, nyugodtan nevezhetjük szentnek, szintúgy I. Lászlót, ahogy nem jut eszünkbe emberi hibáik miatt megvonni I. Lajostól a Nagy Lajos, vagy I. Mátyástól az Igazságos Mátyás nevet. Református testvéreink énekeskönyve sem fél a Te Deum szövegében szent gyülekezetét, int prófétákat emlegetni. Nyü- . íi ők sem tartanak azokkal, akik írint István „a német asszony ne”, a magyar vért ontó, a püspököket hatalomhoz juttató.

A római, sőt a keleti egyház is segítséget, közbenjárást vár a Krisztushoz hazatért szentektől. Mi az imádságot és testvéri segítséget a földön élő szentektől (az egyszerre igaz és bűnös, igazhitű és tévedhető szentektől) várjuk; az előrement és különösen nevezetes szentek tiszteletét pedig az Ágostai Hitvallás szerint jó példájuk követésében kell gyakorolnunk. Mi Szent Istvántól nem mennyei közbenjárást, hanem hitbeli és erkölcsi (benne politikai) öröksége áldását várjuk.

De vajon az a térítő király, aki törvénybe tette, hogy vasárnap csak a.tűz őrzői maradhatnak el a Krisztus váltsághalálát és feltámadását hirdető és annak áldását kínáló istentiszteletről, trónörökös fia, Imre herceg halálos vadászbalesete után alkalmas trónörökös híján miért Szűz Máriát választotta az ország patrónájának? Nos, Szent István, aki a Bizánci Birodalomtól és a Német-Római Császárságtól független zártkoronás (!) lándzsás királyságot szervezett (Lancea regia=királyi lándzsa képe és megnevezése van István ezüstpénzein! A királyi lándzsához, lásd lSám 18,10—11; 22,6;

26,7-16 és 2Sám 1,6; Péter királyunk is aranylándzsát adott át hű- bérurának, Henrik császárnak!) - nos, István, akire igenis érvényes, hogy „rex est imperator in regno suo — a király: császár a maga királyságában, jól tudta, hogy ha nyilvánosan Krisztus oltalmába ajánlja az országot, abból pápai hűbér lesz, mert „Krisztus földi helytartója a pápa”. IV. Béla kétségbeesett országfelajánlása Máriának a mongol veszedelem alkalmával érthető, immár tisztán vallási folytatása a Szent István-i felajánlásnak. Béla egyébként az ország puszta túlélését, megmaradását a szuverenitásnál fontosabbnak érezte, s II. Frigyes császárnak is felajánlotta hűbérbe országát a segítség föltételével. Ez (persze) nem valósult meg, így (hála Istennek) a Német-Római Szent Birodalomba betagolódásunk elmaradt. Utóbb az Árpád-ház kihalásával a Szentszék és különösen a hatalomra törő VIII. Bonifác is szerette volna Magyarországot pápai hűbérként kezelni, amit a függetlenségükre sokat adó szabad királyválasztó magyar országnagyok nem is tűrtek el. De bár végül Róma jelöltje, az Anjou (Anzsu) Károly Róbert ült Szent István székébe Fehérvárott és lett (végre negyedszer) érvényesen megkoronázva, a már Nagy Lajos idején megjelenő és az egész európai kultúrát fenyegető török ellen bizony XI. Ince pápa felszabadító mozgalmáig (1686) nemigen kaptunk Rómától segítséget, „nisi verba”=csak szavakat, ahogy Hunyadi János panaszolta. Á nikápolyi csatában (1396) ugyan részt vettek francia lovagok, de fegyelmezetlenségük többet ártott, mint használt.

Szent István utolsó nagy kétség- beesett politikai és vallási tettével biztosította országa függetlenségét Bizánc és a Német Császárság után a pápai hűbériségtől is. Boldog- asszony tiszteletének kérdésére pedig még külön vissza kell térnünk.

Dr. Zsigmondy Árpád

MEGVÁLTÓM ÉL

(Életem verse)

„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és, utoljára az én porom felett megáll. ” Jób 19,25

1937.

EVANGÉLIKUS GIMNÁZIUM BONYHÁD, BELMISSZIÓ.

Én jpl tudom, hogy él, kit nem hiszek,

Kit gúnybeszédem nap-nap után ér,

Kit céda ajkam fáradt, csendes estén Fölényes daccal, büszkén, nem dicsér.

Én jól tudom, hogy van, hogy szent, örök,

Hogy minden koldus hozzá könyörög;

Tüdőm, hogy vannak imatefjes esték.

Hogy voltak bölcsek, akik megkeresték,

Hogy vannak síró, sorstól űzött árvák,

Kik boldogságuk, csakis Tőle váiják.

Én jól tudom, hogy él, kit nem hiszek.

1938-1989.

FRONT-HÁBORÚ-MEGTORLÁS-FÖLDÖNFUTÁS

Lebukó napnak izzó sugarában,

Hullámzó folyók gőgös morajában,

Virágban, kőben, tűzben egyaránt:

Jelen van mindig: ŐSISTEN gyanánt Mindig létezik !... Álnok földi nép,

Lába nyomába piszkos lábbal lép...

Borzalom jön, kór, betegség, baj,

Felsikong akkor fájdalom és jaj;

Bősz vihar tombol szárazon-vízen,

Csak Ő segíthet egyedül, hiszem.

És hinnem kell Őt, ahogy hittem rég,

Amikor boldog gyermek voltam még.

Í995.

KEGYELEM

Szamarán baktat, engem nem ereszt,

Nehéz a bűnöm, mint néki a kereszt Hiszek benne, az igazat mondom,

Balsorsát, sírva, síromig hordom,

Erre tanított mindig anyám,

E szent szavakat hagyta reám:

Én jól tudom, az én Megváltóm él,

És élni fog, ki Őbenne remél.

Amen.

Zágon (Schadt) János

INTERJÚ MATTI KORPIAHÓVAL

Egy hűséges háttérmunkás...- Matti barátunk munkája nélkül nem szólalhatna meg hetente kétszer az Evangélikus Rádiómisszió hangja. Mi ez az alázatos háttérszolgálat?- Finnországban szolgálok a rádiómisszióban, a Sanansaattajat rádiómissziós szervezet belföldi titkáraként. Ez azt jelenti, hogy én tartom a kapcsolatot a gyülekezetekkel egész Finnországban. Gyülekezeti esteket, missziói esteket, hétvégéket szervezünk Finnország-szerte: Ezeknek a missziói esteknek egyik témája a rádiómisszió Magyarországon, illetve a szomszédos országok magyarjai között. Számos magyarországi látogatásom során sok diaképet készítettem, melyeket a misszióesteken mutatok be a különböző gyülekezeteknek. IlyenGEORG KRETSCHMAR PÜSPÖK

1925-ben született Sziléziában, hétgyermekes lelkész család legidősebb gyermekeként. A 2. világháborúban Ukrajnában teljesített katonai szolgálatot, itt vett részt először ortodox istentiszteleten. „Isten gyermekeit különböző egyházi tradíciók között neveli” - fedezte fél ebben az időben és ez meghatározta útját a következőkben is. Teológiai professzor volt Würt- tembergben és Hamburgban, Rigában feladata volt a teológiai képzés újjászervezése (1989). A LVSZ felkérte Őt, hogy az ortodox egyházzal folytatandó világméretű dialógust szervezze és vezesse. 1994. szeptember 1-jén választották meg az Oroszországi Evangélikus Egyház püspökének.

kor a résztvevők anyagi támogatását is kérjük a rádiómisszióra, és sokan adakoznak erre a munkára, igazán elégedettek lehetünk. Finnországban nagyon szeretik Magyarországot, kölcsönösen rokonoknak tekintjük egymást. Sok gyülekezet gondol szeretettel magyar gyülekezetekre a határon belül és a környező országokban is. Természetesen missziói központunkban naponta imádkozunk is ezért a munkáért és a világméretű misszióért. Szinte minden vasárnap prédikálok más és más gyülekezetekben, ami azt jelenti, hogy hétvégenként sok száz kilométert utazom. Néha többnaposak is ezek a missziói körutak. Több témám is van ezeken az utakon, ezek közül az egyik a magyar rádiómisszió bemutatása, de természetesen szólok a világméretű misszióról is.- Hallhatnánk most valamit erről az egész világot átfogó munkáról is?

A rádiómisszió valóban átöleli az egész világot. Skandináviában a NERA nevű szervezet fogja össze négy ország rádiómissziós szolgálatát. Jelenleg 18 nyelven sugárzunk rádióadásokat: a Távol-Keleten Kínába, Indonéziába, Indiába, Közép-Ázsiába, de Eszak-Afriká- ba és a Közel-Keletre is. Ezekről a területekről is rendezünk gyülekezeti missziós esteket. Most különösen is a Kína-misszió ügye került az előtérbe, ezen az őszön sok gyülekezetbe szervezünk kínai missziós alkalmakat. Sokat írunk is Kínáról az újságunkban, kérve ennek a munkának fokozott támogatását. Áprilisban skandináv delegáció járt Kínában, hogy információkat, adatokat gyűjtsön, fényképeket készítsen, s ezek feldolgozás után. a missziói esteken kerülnek bemutatásra, hogy közelebb hozhassuk ezt a munkát a misszió finn barátaihoz, támogatóihoz. Hangsúlyos még az indiai munka, ahol a rádiómisszió segítségével igen gyorsan növekszik az egyház. Folyamatosan születnek új gyülekezetek. A munkát maguk az indiaiak végzik, mi csak anyagi és imatámogatást nyújtunk.

De fontos számunkra a kis evangélikus egyházak támogatása Kelet-Európábán, különösen is a rádiómisszió területén. Kapcsolataink vannak Horvátországban, Szerbiában, Szlovákiában, Lengyelországban. Különösen is szeretnénk támogatni legújabb testvéregyházunkat, a volt Szovjetunió területén található Ingermánföl- dön. Ez az ingermán evangélikus egyház Szentpétervár, az egykori Leningrád környékén van, ahol a régi falvakban a 16. század óta élnek finnek. Nagyon nehéz idők vannak mögöttük. A sztálini időkben az egész egyházat szétrombolták, most viszont újra lehet szervezni az egyházat, mintegy 10 éve újra dolgozhatnak lelkészek a gyülekezetekben. Az utóbbi években mintegy 35 új gyülekezet született Szentpétervár környékén, a Karéliában és távolabbi orosz vidékeken is, ahol ezek a rokonnépek élnek. S ami nagyon fontos számunkra: az ingermán evangélikus egyház megkezdte saját rádiómissziós munkáját is. Missziói szervezetünk segítette a stúdióépítést, egy fiatal munkatársgárda kiképzését. így most már képesek saját rádióprogramok készítésére. Az adásokat egy szentpétervári keresztyén rádióadó sugározza a környéken élő mintegy 6 milliónyi lakosságnak két nyelven: oroszul és finnül. Igen nagy öröm számunkra ez a fejlődés!- Végül még piliscsabai benyomásairól szeretnénk hallani!- Az ötödik magyarországi rádiómissziós konferencián vehettem részt. Hálás vagyok a meghívásért, Magyarország közelében éveken át dolgoztam a horvátországi Eszék gyülekezetében, így nagyon sok ismerősöm, barátom van magyar földön. Igen közel áll szívemhez az itteni munka. Mély benyomást tett rám ez a konferencia, ahol megtapasztaltam, hogy milyen erős a vágyakozás Isten igéje után és az abból fakadó missziói szolgálat iránt. Bátorítóak voltak a kölcsönös találkozások, tapasztalatcserék. Különösen is örültem, hogy sokan jöttek a'tór- nyező országok magyaljai közül is: Romániából, Szlovákiából, Ukrajnából. Újra megtapasztaltam, hogy egy nagy család vagyunk, akik ugyan különböző országokban élünk, de összefog minket a közös hit, a Krisztushoz tartozás. Megerősödve térek vissza hazámba ez után a konferencia után, és tovább fogom adni mindazt, amit itt átéltem.

G.P.

„Ne engedj megfeledkeznem tanítóim példájáról”

Hosszas keresés után találtam rá a Farkasréti temető kilences parcellájában, volt soproni teológiai professzorom Jánossy Lajos nyugvóhelyére. A sírón gyökeret vert ezüstfenyő sűrű ágai teszik nehézzé a nevek elolvasását. A sírhely egyúttal szülei nyugvóhelye is.

Jánossy Lajos Révkomáromban született 1903-ban, .ahol édesapja mint esperes-lelkész működött. Teológiai tanulmányait Budapesten és Sopronban kezdte, majd a rostocki, lipcsei és az uppsalai egyetemen fejezte be. 1927-től édesapja mellett révkomáromi segédlelkészként, majd másodlelkészként tevékenykedett. 1927-ben Hittudományi Karunkon doktorált. 1934-től a gyakorlati teológia rendkívüli, majd 1938-tól ugyanennek a tanszéknek, Stráner Vilmos utódaként nyilvános rendes tanára. Doktori disszertációját „Az evangélikus liturgia megújhodása történeti és elvi alapon" címmel írta.

Jánossy Lajos teológiai tanári működése a mi időnkben, 1940-1942-ben különösen alakult. Csak harmadéves korunkban, az 5. félévtől foglalta el újból katedráját. Addig leginkább csak idős édesanyjával sétálni, vagy a vasárnapi istentiszteleteken láttuk. Nem messze a Teológiától, a Deák tér 51-ben lakott. Nekünk a négy félév alatt Katechetikát, Az egyház diakóniáját, Adventi perikópák és Honvéd-lelkipásztorkodástant adott elő. Sok testi szenvedéssel megpróbált ember volt már fiatalon. Isiásza előadásai közben, a magával hordott ülő- párna ellenére is gyötörte, s nem egyszer hangos jelét is adta a váratlanul belényilallt fájdalmának. A háború után több alkalommal is volt dékán. A Hittudományi Kar átalakítása után nem vált az új Teológiai Akadémia tagúvá. Sopronban maradt s rendszeresen besegített a soproni gyülekezetbe. Prédikált, hitoktatott egészen 1958-ig Budapestre történt költözéséig. Itt a budahegy- vidéki gyülekezetben volt alkalma Dannhauser László mellett szolgálni. A svéd nyelv ismerete alapján a budapesti svéd követség felkérésére évekig rendszeresen tartott istentiszteleteket és végzett egyéb szolgálatokat a követség kápolnájában.

Jánossy Lajos sok és sokrétű teológiai, liturgikai, egyháztörténeti munkái a Lelkipásztor és a Keresztyén Igazság mellett sok más hazai és külföldi egyházi lapban is megjelentek. Magam is sok haszonnal használom prédikációra való készülés közben az 1944-ben megjelent „Az egyházi év útmutatása” című tanulmányát. Jó segítséget nyújt az egymást követő vasárnapok perikópáinak az egyházi esztendőben való elhelyezésének megértésében. Jánossy Lajos kedves és kiváló tanítványa volt a Sopronban végzett s Svédországban élő

Vájt a Vilmos. Tanítómestere halála alkalmával így emlékezik meg volt professzoráról: „Az istentisztelet megújhodása volt szívügye... Kitartással hirdette az egyház szakramentális megújhodásának szükségét. Sokan ezért tartották különcségnek a liturgia és az úrvacsora iránti szerelmét. De tanítói munkásságának megszülettek a gyümölcsei: az evangélikus egyházban elindult az istentiszteleti élet megújhodása. Személyes tragédiája volt, hogy életének egyharmadát kellett visszahúzódva töltenie anélkül, hogy egyháza igénybe vette volna szolgálatát. Pedig kutatásainak drága gyümölcse a magyar kultúra múlt gazdagságának is bizonysága. Sok testi szenvedésen ment át, de hitte törhetetlenül, hogy Isten Szentlelke végzi munkáját az erőtlenekben is. S talán tanítványaiban és - ha egyszer napvilágra kerülnek - történeti kutatásaiban is hatni fog szolgálata Isten dicsőítésére. Meghalt az ember, de életművét az Egyház Ura őrzi meg a jövő számára, mert műve Neki szólt lKor 3,11-15”. (Útitárs, 1977. 1. sz.) Jánossy Lajos 1976-ban költözött el az élők sorából. 73 éves volt. A feltámadás és örökélet igéit koporsója mellett dr. Hafenscher Károly hirdette.

Zoltán László

Az aranyborjú

Az Ószövetség leírása szerint, amikor Isten megkötötte a sinai-hegyi szerződést a zsidó néppel, s a nép megkapta a Tízparancsolat szövegét a két kőtáblán, Mózes volt a közvetítő a két fél között.

Felment a Sinai hegy tetejére, hogy átverne az „Isten ujjúval írt kőtáblákat", melyek segítették volna a választott nemzet fiait és leányait abban, hogy Istennel és embertársaikkal szemben elfogadható magatartást alakítsanak ki magukban. De amíg Mózes fent tartózkodott, és a tömeg látta, hogy „késik a hegyről leszállni”, türelmetlen lett és fellázadt. Árontól kért új isteneket. Áron pedig így szólt hozzájuk:

„Szedjétek le az aranyfüggőket, amelyek feleségeitek, fiaitok és leányaitok fülein vannak és hozzátok ide hozzám”. (2Móz 32) Ezekből a néptől zsákmányolt ékszerekből keletkezett az első aranyborjú, melyet a megbabonázott sokaság bálványként imádni kezdett.

Mózes leindult a hegyről, kezében a „bizonyság két táblája”.

„És mikor közeledett volna a táborhoz, látá a borjút és a táncolást, és felgerjede ... haragja és elveié kezéből a táblákat és összetöré azokat a hegy alatt”. Ezt a jelenetet örökítene meg Michelangelo hatalmas alkotása, a Mózes szobor, melyet Rómában, a San Pietro in Vincoli templomban láthatunk A művész ebben a képzőművészeti csodában örökíti meg az Isten alkotta ember minden korban aktuális, megváltoztathatatlan és örök érvényű tiltakozását mindenfajta kataklizmával és aljassággal szemben. Művészettörténeti értékét a szakemberek sok írásban elemezték már.

Én a két kőtábla sorsára utalnék, az első szövetségi kísérlet meghiúsulásának a jelképére, mely valaha Isten és az emberiség között létrejöhetett volna. Mert a szerződéskötési folyamat nem ért véget az elsőként szétzúzott törmelékkel. Új kőtáblák keletkeztek, és újabb aranyborjúk, melyeket mindig a kiszolgáltatott nép kincseiből öntöttek Végig az emberiség történelmének évezredein keresetül.

így nálunk is.

Legújabb körtáncunkat éppen most ropjuk frissen öntött aranyborjúnk, a pénz körül. Ebből az eksztázisból azonban csak keveseknek származik hatalmas, és megkockáztatom, tisztességtelen anyagi haszna. Lelki és szellemi előnyeik azonban még nekik sem keletkeznek általa. Nem is beszélve az erkölcsi érték elvesztéséről.

A nép pedig melynek verejtékes munkájából származó vagyonkája vándorolt és vándorol be az új aranyborjú lélek nélküli testébe, egyre mélyebbre süllyedve, anyagilag és morális tekintetben egyaránt, mindinkább távolodó tekintettel kíséri a táncot. Múltját időnként hűtlenül megtagadva, retteg a jövőtől. Kicsit sejtve, talán egyelőre csak a tudat alatt elemezgetve - a régi igazságot: amely nép nem becsüli a saját múltját, annak jövője sincs. Úgy fél a jövőjétől, mint Mózes népe akkor, a Tíz- parancsolat kinyilatkoztatásának idején, amikor az Úr égi jelek kíséretében leszállt a Sínai-hegyre.

„Az egész nép pedig látja vala a mennydörgéseket, a villámlásokat... és megrémüle és hátrább álla

Izrael nem mert beszélni az Istenével. Mózest kérték fel a közvetítésre.

„Te beszélj velünk, és mi hallgatunk; de az Isten ne beszéljen velünk, hogy meg ne haljunk”. (2Móz 20).

A történet tragikumát abban látom, hogy az „egész nép hátrább állt”. Valahogy úgy érzem, most nálunk is hasonló folyamat játszódik le. Az „egész nép hátrább állt”. Hátrább állunk és hallgatunk, miközben az aranyborjú körüli tánc egyre hevesebb ritmusba kezd. Elszédülünk tőle mindnyájan. Táncolok és nézők egyaránt. Az őrült kavalkádban pedig egyre pusztulunk. Ki a vagyonszerzés mámorában kénytelen megállni, menet közben és hirtelen, a nagy „kaszás" intésére, ki a szegénység és elnyomorodás, a tehetetlen kiszolgáltatottság ránehezedő súlya alatt.

Miközben pattognak a kegyetlen szavak leépítés, elbocsátás, létszámcsökkentés. Vajon hányán gondoltak a törvényhozók közül arra, mi lesz az érintettek sorsa? Mi lesz velük, az utcára kerültekkel? Az anyagi és lelki megrázkódtatások elviselőivei? Ki gyógyítja majd a stressz hatására csak fokozódó betegségeiket? Ki gondol rájuk a kórházaik megszűnése, az orvosi kezelések „ingyenes” elmaradása után?

Mi lesz szellemi hagyatékainkkal? Őseink áldozatos munkájával felépített kulturális erődítményeinkkel? A könyvtárakkal és múzeumokkal? Mi lesz a könyvkiadásunkkal? A hangversenyteimeinkkel? A színházainkkal? Milyen sorsot ígér a szellem hordozóinak a vak jövő?

Mi lesz a megcsonkított iskolarendszerben hátrányba kerülő szegények gyermekeivel? Mi lesz a megszüntetett tantermek helyén? S a megmaradtokban lesz-e, születik- e még új nemzedék? Mi lesz a kistelepülésekkel, ahol bezárnának a művelődés apró kapui? Hol marad a fény, a tudás bölcsője? A nyolcról hat osztályosra zsugorított iskolák mennyi világossággal tudják majd enyhíteni,a nemzeti és európai kultúra embert formáló ereje helyett ismét csak idegen, lelket és értelmet ölő TV és video sugározta adásokat? A szennyes termékek egyre fokozódó áradatát?

Mi lesz, ha mindent feláldozunk az aranyborjú oltárán?

„Te beszélj velünk” - kérte a mennydörgések és villámlások közepette megrémült tömeg Mózest. De a közvetítő késett a „hegyről leszálló ni”. S a nép nem bírta kivárni őt. Támaszt keresett, akármilyet. Félt egyedül. így győzött az aranyborjú és ezért törtek szét a kőtáblák. Az Istennel kötendő frigy biztosítékai, melyeken az „írás Isten írása vala ”.

Miért késett Mózes? Hol van a mi Mózesünk? Miért késik és miért hallgat? Pedig kiáltunk mi is. Halkan és egyre gyengülő hangon. Hol reménykedve, hol kétségek között gyötrődve.

Kiáltunk, mint Goethe a halálos ágyán, amikor a hagyomány szerint, így szólt: „Mehr Licht”! Több fényt!

Agonizálással fenyegető fizikai és szellemi világunk egyre sűrűsödő sötétjéből kiáltjuk a költő-óriással mi is!

Több fényt!!!

Lenhardtné Bertalan Emma