Evangélikus Élet, 1994 (59. évfolyam, 1-52. szám)

1994-10-30 / 44. szám

Evangélikus Élet 1994. október 30. A REFORMÁCIÓ KORÁNAK EGYHÁZI ÉLETÉRÖL „...Ti vagytok a világ világossága...” KÍNOS TITKAINK (II.) A magyar reformátorok Isten tiszta igéjét tették az egyházi élet alapjává. Istentiszteletünk rendjét elein­te még nagyobb hagyománytisz- lelet jellemezte, mint egyházal- kotmányupkat, egyházi életünk rendjét. Hosszabb idő múlt el ad­dig, amíg a liturgikus formák és az egyházi szokások kialakultak, megszilárdultak. Egyházunkban sem voltak egyformák a templomi szoká­sok : sőt, az istentisztelet rendjé­ben is eltértek egymástól. A ma­gyarok liturgiája ugyanis - külö­nösen a Dunántúl - a kálviniz- mus hatására egyszerűbbé vált, mint a német- és szlovákajkúaké. Thurzó Szaniszló nádor, Brunsz- mk püspök segítségével, kísérle­tet tett az egységes liturgia meg­honosítására, de sikertelenül; a dunántúliak nem voltak hajlan­dók a felvidékiekhez alkalmaz­kodni, sőt: a dunáninneni kerü­letben is ragaszkodtak a magya­rok saját, külön szokásaikhoz. Az istentisztelet rendjét az e korból fennmaradt agendákból ismerhetjük meg. Ezek közül a le­gelső Honterusz Jánosé volt (Brassó, 1547.), amely a Luther- f ele Deutsche Messe alapján ké­szült. Heltai Gáspár agendája 1559-ben már a 2. kiadásban je­lent meg. Heltai még ez évben ki­nyomatta Lavater zürichi lelkész agendáját is, amelyet Huszár Gál kérésére Buliinger küldött meg a magyaroknak. A Reczés János és esperestársai által összeállított agenda (Németkeresztúr, 1598.) volt a dunántúli evangélikusok első hivatalos agendája. Huszár Gál is - aki 1559-ben Zürichből kért agendát-, 1573. évi énekes- könyve szerint eléggé gazdagnak ismerte a hazai protestáns liturgi­át. Az egyszerűsítés csak a heidel- bergi agendák hatására, és a puri­tanizmus fellépése után indult meg. Különösen nagy hatással volt a reformáció megerősödésére, hogy Károlyi Gáspár gönci refor­mátus esperes elkészítette és ki­adta a Biblia első teljes, magyar fordítását (Vizsolyi Biblia, 1590). Az evangélikusok között is ez a fordítás terjedt el. Az istentisztelet középpontja és leglényegesebb része: az igehir­detés. A perikóparendet nem­csak az evangélikusok, hanem eleinte a reformátusok is megtar­tották. Méliusz Juhász Péter és (1 eleji Katona István még perikó- pák alapján írták igehirdetései­ket, de a reformátusok később el­hagyták. A hétköznapi istentisz­teleteken az igeolvasás és az ige­hirdetés az evangélikusoknál kezdettől fogva megvolt. A prédikáció szerkezeténél legtöbb lelkész Bornemisza Pé­tert követte, aki több kötetnyi igehirdetéseivel valóságos „ige- hirdető iskolát” hozott létre. Prédikációk és írásmagyaráza­tok már az első időszakban is nagy számban jelentek meg a lel­készek és a hívek számára, azon­ban a zsinatok és az egyházláto­gatók éberen vigyáztak, hogy a lelkészek ne mások, hanem a sa­ját igehirdetéseiket mondják el. Jelentős prédikációsköteteket adtak ki, pl.: Huszár Gál, Borne­misza Péter, Zvonarics Mihály, Alvinczi Péter. A régi egyházi zenéből meg­maradt istentiszteleteinken a szertartásos vagy liturgikus ének­lés is. A gyülekezet is megszólalt areszponzóriumokban, a lelkész, a kántor, illetve a gyermekek és a templomi énekkar mellett. Eze­ket a szertartási énekeket az ún. graduálok foglalták magukba, amelyek általában csak 1-1 írott példányban voltak meg a gyüle­kezet tulajdonában. Nyomtatott graduálunk csak egy jelent meg, 1636-ban, Gyulafehérvárott, I. Rákóczi György költségén. Ez a híres református Öreg Gradu- ál, amelyet Keserűi Dajka János és Geleji Katona István szer­kesztettek. A halotti énekes­könyvet „funebrálnak” nevez­ték. Majdnem minden reformátor­nak maradt több-kevesebb éne­ke, amelyek az evangélium ter­jesztésének is kitűnő eszközei voltak. Kitűnő énekíróink vol­tak, pl.: Batizi András, Sztárai Mihály, Szkhárosi Horvát And­rás, Bornemisza Péter. Templomi használatra szánt imádságokat az agendákban és az énekeskönyvekhez csatoltan találunk. (Tehát: régi gyakorlat az, hogy az énekeskönyvhöz imádságokat tartalmazó rész is tartozik!) Külön, templomi imádságos könyv ebben az idő­szakban még nem jelent meg. A reformáció legeredménye­sebb erkölcsi nevelőeszközei vol­tak : az igehirdetés, a tanítás, a lel­kipásztorkodás, és az egyházi fe­gyelem, amelyet a lelkészek, a zsi­natok, az egyházlátogatók és a presbitériumok gyakoroltak a patrónusok és a városi magisz­trátusok támogatásával. Társadalmi téren a reformáció már a 16. században sok jó gyü­mölcsöt termett: protestáns főu­raink, patrónusaink a szegények, betegek és árvák segélyezésével, ingyen gabonaosztással ispotá­lyok (=kórházak, menedékhe­lyek) alapításával siettek az em­beri nyomorúság enyhítésére. Er­re szép példát mutatott Zrínyi Kata, a szigetvári hős leánya, aki a Trencséni Regulák szerint ál­landó szabályzattal gondosko­dott az ilyen intézmények műkö­déséről. Serkentőleg hatott a refor­máció a családi életre is. Refor­mátoraink sürgették a nőneve­lést, hogy képzett, művelt csalá­danyák neveljék a gyermeke­ket. A presbitériumok bírásko­dása elsősorban a házasfelek és a szülők-gyermekek közötti vi­szony tisztaságát és zavartalan­ságát munkálta. A kötelező papnőtlenség helyébe lépett az „ároni papi ház”, a maga tiszta, puritán erkölcsiségével, hogy tükör és vonzó példa legyen az egész eklézsia felé. Egyházi ká­nonaink szigorú fenyítékkel kö­vetelték meg a tiszta életet a lel­késztől. Az esperes és a püspök ellenőrizte a lelkipásztor életét, munkáját, családi életét, sőt: még öltözködését, szórakozá­sát is. Az egyháztagok feletti fe­gyelmet nagyrészben a lelki- pásztor gyakorolta; hogy ez milyen szigorúsággal történt, arra jó példa Kanizsai Pálfi Já­nosnak Kiskomáromban veze­tett lelkipásztori naplója. Befejezésként csak röviden utalunk a reformációnak a nemzeti művelődésben, kultú­rában, történelemben, sokolda­lú értékközvetítésben jelenün­kig ható értékeire. Az „apró fények” évszáza­dok múltán is világítanak! Ha valahol már régóta szőnyeg alá söprik a szemetet, ott az „meg- dombosodik”, s el is lehet bukni tő­le. Ennél is veszélyesebb azonban, hogy az így tárolt piszok „kamatot” termel: fertőzés, betegség fészke. Önmagunk elöl is letagadott problé­máinkra fokozottan áll ez, hiszen azokat „elfelejtettük”, azok „nin­csenek”, amikor tehát következmé­nyes tüneteik jelentkeznek, tanács­talanok vagyunk, vagy valami hihe­tő más oknak tulajdonítjuk az egyre kellemetlenebb jelenségeket. Sok „érthetetlen” szenvedésnek-vergő- désnek ez a főoka. Egy neves lélek­gyógyász ezt úgy fogalmazta meg: üyenkor túl nagy az élethazugság, a centrális önámítás. Folytassuk hát magunkba szállásunkat néhány zsoltármondatból (19,13-14 és 90,7-8) kiindulva. Mindezekben kulcsszerepet ját­szik a kevélység, amely akkor a leg- megejtőbb, ha valamilyen magasz­tos köntösben lép színre. Csoporto­san megy ez a legkönnyebben, mert behízelgő az alapmodell: „mi” kü­lönbek vagyunk, mint „ők”. Minél többen s minél hőbb indulattal fo­góznak kollektív melldöngetésre, annál magabiztosabban hihetik (felsőbbrendűségüket. Kezdjük az alapsejtnél. „Csontváz van a szekrényben” - mondják az angolok, ha valamit egy famíliában még tudni sem szabad, nem hogy kimondani, mert akkor felborul a (hamis) egyensúly, elszáll az imádott illúzió. Hogy a legoko­sabb, vagy legérzékenyebb család­tag ebbe betegszik bele, az mit sem számít. Mielőtt bevinnék a kliniká­ra, intenzív kezelésbe veszik: „De nehogy aztán az itthoni dolgokról beszélj ott! Az orvosoknak ehhez semmi közük!” S ha a páciens ehhez tartja magát, nem is gyógyulhat meg, mert a szakemberek csak „idült mellébeszélést” állapíthatnak meg. Más esetben a beteg magától is épp eléggé szorong ahhoz, hogy gondolni se meijen a „kimondha­tatlanra” (ami többféle lehet). Nem kevés azoknak a száma, akik így mennek tönkre - a család nagyobb dicsőségére... Az ilyesmi hátterében többnyire a famíliának egy minden áron uralkodni akaró tagja kezeli a többieket sakkfigurákként, ám er­ről sokszor tudni sem akar, sőt érez­hetően az elismerés fényében óhajt fürdőzni, miközben talán szerénysé- gi nyilatkozatokat tesz. (Ez a komp­lett önámítás a leghatékonyabb, fő­ként a légkör megmérgezésében.) Jobb-e a helyzet a lelki családban ? A korintusi ősgyülekezetben spiri­tuális pártvillongások voltak (lKor 1,12). Pál apostol az efezusi „vének­től” búcsúzva, kereken megmond­ta: még őközülük is akadnak olya­nok, akik lelki vezérkedésre vágyva - „hívő hiúságból”? - maguk mögé akaiják majd felsorakoztatni a Krisztus nyáját (ApCsel 20,30)! Já­nos 3. levele pedig Diotrefészre pa­naszkodik, aki „elsőségre vágyik”, s ennek érvényesítésére eszközökben nem válogat. A hatalomvágy és uralkodás val­lási maszkban is jelentkezhet, főleg ha gyakorlati vagy lelkiismereti okokból más nem jöhet számításba az adott személy számára. Moliére Tar tuffe-ya. tudatosan vett föl kegyes pózt, mert úgy látta, hogy abban a társadalomban így érvényesülhet a legkönnyebben. Shakespeare III. Richárdya nem játssza a szentet: „Úgy döntöttem, hogy gazember le­szek.” A legnehezebben észrevehető farizeusi lelkületbe azonban szán­dék nélkül, lassan, „fű alatt” is bele lehet csúszni, főként általános meg­becsülés, vagy éppen kritikátlan, gyermeteg csodálat közepette. Ilyenkor rendkívül nehéz föl nem hi­valkodni, mert iszonyú a kísértés, hiszen alattomos, akár Krisztus kö­penyét is magára kanyarítja. S mivel hordozójára felnéznék, nem veszik észre, ha lent egy-egy óvatlan pilla­natban kilóg a lóláb. Vagy ha mégis, ki meri szóvá tenni? Mi lehet annak a közösségnek a „szekrényében”, amelyben a legtisz­teltebb lelkimunkás gondozottjai közül nem egy szorul esetleg hosszú elmegyógyászati kezelésre, és/vagy szenved embertelenül hosszú éve­ken át? - mert valahogy méreg ke­rült a „lelkigondozásba”. Vigyázat: van kollektív önimádat is! A közösségi felfuvalkodás hoz­hat ugyan látványos eredményeket, de ezeknek igen nagy lehet aztán az ára. Érvényes ez a legszélesebb „csa­ládokig” menően, nemzeti, társa­dalmi, felekezeti, mozgalmi stb. ke­reteket is beleértve. Naponta kö- nyörgünk „a mi vétkeink” bocsána­táért, ami nem azt jelenti, hogy el­bújhatunk a többes szám bokra mö­gé, hanem inkább int: leghatáso­sabb bűneinket „kalákában” hoz­zuk össze. Távol legyen tőlünk az ítélkezés. Mert közösségüeg sincs fogalmunk arról, hogy valójában mekkora ir­galomra szorulunk. Dr. Bodrog Miklós B. B. Építkezés külsőleg és belsőleg... Az ózdi evangélikusok ünnepe Hálaadó istentiszteletet tartottak Október 1-jén az ózdi evangélikus templomban abból az alkalomból, hogy befejeződtek az épület belső felújítási munkálatai. Az egybegyűlte­ket Tóth Melinda lelkipásztor köszöntötte: Szebik Imrét, az Északi Evangélikus Egy­házkerület püspökét, Sárkány Tibor espe­rest, Sajógömör küldöttségét, akik Rusz- nyák Dezső lelkipásztor vezetésével érkeztek Ózdra. Továbbá köszöntötte a putnoki ve­gyeskórust, Misura Mártát, a budapestiek képviselőjét és az ózdi egyházak papjait. A lelkésznő a továbbiakban elmondta, néhány hónappal ezelőtt még nem gondolta, hogy e hajlék ilyen rövid idő alatt megszé­pül. Isten áldását kérte mindazokra, akik­nek része volt abban, hogy a templomreno­válás megtörténhessen. A hálaadó istentiszteleten Szebik Imre püspök hirdette az igét. Bevezető szavaiban elmondta, öröm tölti el, hogy az ózdi evan­gélikus gyülekezet álma megvalósult s a templombelső hosszú évtizedek után most megszépülhetett. Az ózdi evangélikus gyüle­kezet ezzel nem csak külsőleg, de belsőleg, lelkileg is építkezett - mondta a püspök. Miért kell templomot renoválni? azért, hogy az ige méltó körülmények között han­gozzék el, hogy a gyülekezetnek méltó hajlé­ka legyen. Lelki kincsek nélkül ugyanis nem lehet igazán boldog emberi élet - hallhattuk. Majd a püspök arról szólt, hogy milyen nagyarányú napjainkban a megnemértés, a gyűlölködés, a kapzsiság az emberek között, s ez senkinek sem jó. Ezért is van szükség az építkezésre... Az ünnepi program szeretetvendégséggel zárult a templom szomszédságában lévő imateremben. Kerékgyártó Mihály „Nem a valóság hát; annak égi mása...” Protestáns gályarab lelkész a Nemzeti Galériában Arany János „a költészet varázsáról” megállapított és szállóigévé vált verssora a képzőművészetre is érvé­nyes. Ezt bizonyítja be Csernitzky Mária művészet- történész irodalmi készséggel és tudományos igénnyel írt tanulmánya egy a Nemzeti Galéria állandó kiállítá­sán látható, 1846-ban készült festmény .történet) hát­teréről. (Különlenyomat a Művészettörténeti értesítő 1994/1-2-es számából). Egy ma már kevéssé ismert nevű festő - Kiss Bálint - müvéről van szó. Nem a legjobb, de kétségtelenül legnagyobb sikert elért képe, a tanulmány írója sze­rint. Címe aprólékosan bonyolult: „Jablonczy Pethes János leányától búcsúzik a leopoldvári börtön ablaká­nál 1674-ben". Való, hogy Jablonczy Pethes János ama 39 protes­táns gályarab egyike, akiket a Habsburgok ellenrefor- mációs kegyetlensége az akkori jezsuiták ösztönzésére halálra ítélt, majd a lipótvári börtönbe vetett s onnan őket gyötrelmes úton Olaszországba hajtva gályara- bokkent eladott. - Történelmileg nem igaz, hogy leá­nya felkereste s búcsút vett tőle ráccsal elzárt börtö­nablakánál. Kortársak leírásából tudjuk, hogy a rab­ságra jutott lelkészek feleségei csak álruhába öltözve, messziről láthatták munkára kihajtott férjüket. A történelmi tényeket mellőzve, egy családi legenda is ihlette 1846-ban Kiss Bálint „ackadémiai képíró” ecsetjét. Egyháztörténetíró, református esperes éde­sapjától ismerte a Jablonczay-Foktüi famíliában meg­őrzött históriát. A római katolikus ökumenizmusról A Magyarországi Római Katolikus Egyház ökumenikus szemléletét mutatja, hogy az Esz- tergom-budapesti Főegyházmegye közelmúlt­ban tartott zsinatán részt vettek a református és evangélikus egyház megfigyelői és tevékenyen hozzájárultak az ökumenizmus munkacsoport vitájához. Bár ennek a zsinatnak az ökumeniz- mussal kapcsolatos határozatai és javaslatai végleges szövege még nem készült el, az Ökume­nikus Tanulmányi Központ mégis értesült a do­kumentum főbb gondolatairól, amelyek tükrö­zik az ökumenizmus állását a magyar római katolikus egyházban. Az alapelveket tekintve, a főegyházmegye zsi­nata kapcsolódott a II. Vatikáni Zsinat szelle­méhez, hangsúlyozván az ökumenikus folyamat visszafordíthatatlanságát, amelyet II. János Pál pápa számos alkalommal megerősített. A ke­resztyének közötti egység alapjának a keresztsé- get tartja, jóllehet a megkeresztelt, de nem kato­likus hívek és a katolikus egyház közötti különb­ségek továbbra is fennállnak. Ennek ellenére - szintén II. János Pál pápára hivatkozva - a ke­resztyéneknek egymás iránt kölcsönös megbe­csüléssel kell viseltetniük. Ebből az is követke­zik, hogy a keresztyén közösségek közötti kü­lönbségeket meg kell ismerniök és ezzel együtt fokozottabban arra kell figyelni, ami közös ke­resztyén örökség. Ennek alapján tovább kell erősíteni az ökumenikus találkozókat, amelyek már kialakultak. Korunk erkölcsi válságában a keresztyén hívőknek össze kell fogniuk az erköl­csi értékek megóvása érdekében. A főegyházme­gyei zsinat különösen is ajánlja az ökumenikus imahetet és a különböző ökumenikus segélyak­ciókat, bár ökumenikus istentiszteletek tartását vasárnap és más katolikus ünnepeken nem ajánlja, a misének a katolikusok számára kötele­ző jellege miatt. Az alapelvek tekintetében újra és újra hangsúlyt kap az ökumenikus találkozók és közös kiadványok fontossága, egymás jobb megismerése céljából. A még fennálló különbsé­gek és nehézségek ne fékezzék le az egységtörek­vések iránti érdeklődést. A főegyházmegyei zsinatnak az ökumenizmus gyakorlatára vonatkozó javaslatai négy területre terjednek ki. Ezek:- a tanulás,- a tájékozódás és tájékoztatás,- a lelki érintkezés és- a közös szolgálat területei. Rendkívül fontos az a gondolat, amely óv olyan szavaktól, állításoktól és cselekedetektől, amelyek sérthetnék az ökumenikus kapcsolato­kat. A közjó érdekében vállalt együttműködés és a kölcsönös lelki meggazdagodás fontos szerepet játszik az ökumenizmus erősítésében. A zsinat az unionált görög szertartású egyházakat az ort­hodox egyházzal való közösség építése lehetősé­gének tekinti. A főegyházmegyei zsinatnak Figyelemre méltó véleménye az, hogy ökumenikus isten­tiszteletet csak vallási célból lehet tartani, nempedig azért, hogy politikai célt szolgáljon. A szentségek (úrvacsora) nem képezheti az ökumenikus istentiszteletek részét. Viszont a társadalmi missziók területén az együttműkö­dést fokozni kell. A főegyházmegyei zsinat gondolatokat fogal­mazott meg az Ószövetség népe és az egyház kapcsolatára vonatkozóan is, továbbá a nagy világvallások tekintetében is, amely viszonylat­ban a dialógust és a toleranciát ajánlja. Végül, foglalkozott az ateizmus különböző formái irán­ti magatartással is, hangsúlyozván, hogy az egy­ház ugyan elutasítja az ateizmust, mégis párbe­szédre és együttműködésre törekszik az ateisták­kal is. IV. összefoglalás 1. A protestáns-katolikus felmérés közötti különbség az, hogy míg az előbbi a helyi gyüle­kezetek tapasztalataira épül, azokat elemzi és összegzi, addig a katolikus gondolatok egy ma­gas testület elgondolásait tükrözik. Ennek elle­nére számos azonosság és hasonlóság található mindkét területen. 2. A protestáns elemzés alapjául szolgáló vá­laszok rendkívül változatos képet mutatnak és sok esetben ellentmondásosak, de az erősödő irányzatok és az érdeklődési körök kitapintha­tok bennük. 3. Mind a római katolikus, mind a nem római katolikus területen (az orthodox részt pótolni kell) jelen vannak és hatnak a szélsőséges, vissza­húzó erők, de az ökumenikus gondolkodásmód és törekvés erősödő tendenciát mutat. Jelentős a nyomás ebben az irányban ifjúsági és világi rész­ről - az egyházakon belül. 4. A világi közvéleményben egyértelmű az egyházak ökumenikus közeledésére és közös ál­lásfoglalásaira irányuló igény, amelyeknek fi­gyelmen kívül hagyása vagy lekicsinylése ront­hatja a keresztyénség hitelét. Másrészt ennek az igénynek komolyan vétele és teljesítése nem me­rülhet ki üres formaságokban, hanem mindig missziói lehetőségnek tekintendő. 5. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy Magya­rországon az ökumenizmust tekintve előbbre va­gyunk, mint 50 évvel ezelőtt - amikor az ökume­nizmus szervezetten megindult hazánkban -, vi­szont bűnbánattal kell megállapítanunk, hogy hátrább, mint Jézus Krisztus akarja. * Ezzel a cikkel befejeztük Ökumenizmus Ma­gyarországon ma című sorozatunkat. A felmérést az Ökumenikus Tanulmányi Központ végezte és összesítette, dr. Tóth Károly ny. püspök vezetésé­vel. A sötét börtön ablakánál bilincsbe vert édesapjától ragyogó napfényben búcsúzó leány a reménység szim­bólumává vált. A magyar protestantizmus „gyász-évti­zedének" nevezett történelmi valósága „égi mását” fes­tette meg a késői utód. A valóságnak ugyan ilyen égi mása a gályarabok énekeként nyilvántartott „Térj magadhoz drága Sión...” kezdetű ének, amelyről Schulek Tibor egyik tanulmánya mutatta ki, hogy a gályarabok nem ismerhették. A kép olyan sikert váltott ki, hogy földbirtokos - anyai ágon a gályarab Szimonidesz János leszárma­zottja - Kovács Zsigmond nyomban megvásárolta és a Nemzeti Múzeum Nemzeti Képcsarnokának aján­dékozta. A kép népszerűsége a 48-as forradalom leve­rése után fokozódott. Több reprodukció készült róla. Miért? A kortársak - akárcsak Arany „rab gólyájá­ban” - felismerték a kép allegorikus jeliegét. „A ko­mor börtönben sínylődő megvasalt rab a láncra vert magyar nemzetet jelenti. A börtön ablakán betekintő fiatal leányarc nem Pethes leánya, hanem ő a remény, a jobb jövő hirdetője... nem lesz mindig magyarra éjszaka” - idézi Csernetzky Mária az egykori kritikus értékelését. Mi történt 1846-ban, amikor Kiss Bertalan képét kiállították? Másfél évvel előbb, 1844 őszén Metter­nich a magyar reformmozgalom ellensúlyozására a megyei főispáni méltóságot kormányhivatallá változ­tatta át. Szándéka az volt, „hogy az ország megma­radt kormányzati önállóságának még a romjai is ele­nyésszenek” - kesergett Horváth Mihály történetíró.- A művészettörténeti tanulmány befejező soraiban ezt olvashatjuk: „A magyar nemesi alkotmány súlyos megsértése miatt érzett felháborodás légköre aktuali­zálta Kiss Bálint számára a gályarabok jogsértő törté­netét. A konkrét téma megválasztásában viszont a Jablonczy család leszármazottaival való személyes is­meretség motiválhatta.” - „A múlt század közepének politikai viszonyai között így magasztosult egy ma­gán-mítosz nemzeti mítosszá.” Érdemes még megemlíteni, hogy a tanulmány szer­zője hívő katolikus, mégis nemcsak tárgyilagosan, hanem beleérzéssel foglalkozik egy gályarab reformá­tus lelkész szimbólummá tárult sorsával, a dac és a reménység protestantizmus által képviselt értékeivel,- és ugyanakkor két evangélikus árva leány nevelését vállalta el. Benczúr László v

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom