Evangélikus Élet, 1994 (59. évfolyam, 1-52. szám)
1994-05-22 / 21. szám
Evangélikus Elet 1994. május 22. Negyedszázad egyházunk szolgálatában „Hiszem a bűnök bocsánatát...” Április hónapban töltötte be ötvenedik életévét Szemerei Zoltán, az országos egyház pénzügyi osztályvezetője. Fél évszázadföldi életünknek szép mérföldköve, de ha ennek fele — vagyis negyedszázad egyházi szolgálatban telt el, méltó arra, hogy felfigyeljünk reá. Hivatalában kerestem fel az ünnepeltet és kérdeztem- Hogyan kezdődött a pályafutás? 1968. december 1-jén Záhony János könyvelő helyére vett fel az akkori egyházi vezetőség. Hamarosan azonban nyugdíjba ment Péter Lajos pénztáros és akkor a helyére osztottak be.- Milyen volt akkor a pénztárosi munka, mert nem csak az Országos Pénztárt kellett vezetni, hanem a Pesti Egyház és a kerületek pénztára is együtt volt? Nagyon egyszerű volt a pénzkezelés. Kevés volt a tételszám és kevés a pénz is. Az évi költségvetéseknél nem kellett törni a fejet, szinte másolni lehetett mindig az előző évit. A nyugdíjak is egyformák és állandó jellegűek voltak. Monoton munka volt, minden különösebb meglepetés nélkül.- Mikor szűnt meg ez az egyhangúság és egyformaság? 1980-ban, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy az LVSZ Nagygyűlését 1984-ben Budapesten tartják. Erre komolyabban kellett felkészülni, az anyagi hátteret biztosítani. A Nagygyűlés anyagi hátterét az LVSZ biztosította, komoly erővel járult hozzá az állam is, a delegátusok ellátásukat maguk fizették. Saját pénzeszközeinket a rendezés nem feszítette túl.- Mikor kezdtek jelentkezni a gondok? Ahogy az infláció megkezdődött - még a pártállami időkben. Köztudott, hogy az alulról jövő pénzek”, a gyülekezetek járulékai amúgy sem fedezték a szükségleteket, a központi járulékok nem emelkedtek évről évre, még az infláció ellenére sem. A nyugdíjrendszer változásával bonyolódott a számítások ügye, külföldi segélyek, kongnia stb. az országos egyházhoz futottak be, ezért szükség volt létszámbővítésre is. Ettől az időtől neveztek ki pénzügyi osztályvezetőnek.- Milyen új feladatok jelentkeztek a rendszerváltozással kapcsolatosan ? Egyrészt a rendszerváltozást megelőző dolgok szaporodtak fel, másrészt új beruházások kerültek előtérbe. Az iskolák újraindításával együtt járt a juttatások, állami vagy külföldi pénzek kezelése a finanszírozásra. Újabb hatalmas „csomagot” jelentett az ingatlanok visszaigényléséről alkotott törvény életbeléptetése. A visszakapott ingatlanokra anyagiakat kellett fordítani, mert rendkívül rossz állapotban kerültek vissza. Az ide áramló pénzek mind rajtunk keresztül áramlottak.- A kezdeti pénztárosi munkád valóban átalakult, gazdasági vezetővé, az egész egyházra néző gondoskodó emberré kellett lenned. Miben áll most a munkád nagy része? Két részből áll mai munkám. Az első a tervezés. Az éves anyagi eszközök ismeretében meg kell tervezni, hova mennyi kell és mennyi juthat. Erre kell év elején tervet készítenem. Természetesen ezeket a terveket az illetékes testületek tárgyalják, felülvizsgálják, és ők döntenek a végrehajtásról. Azután viszont a másik feladatom következik, az elszámolás. Szabályos számlákat kérni és azokat összegezni, továbbítani elszámolásra azoknak, akik adták és természetesen az illetékes presbitériumoknak is. Az év végi elszámolások nemcsak a jegyzőkönyvek számára készülnek. A nyilvánosságra mindig nagy hangsúlyt helyeztem. A presbitériumokon keresztül is és az esperesek útján is tájékoztatunk. Nekik kell továbbadni, tőlük lehet megtett útról. kérdezni. Nem lehet olyan evangélikus egyháztag, aki nem tudja meg azt, mire fordítjuk az egyház pénzét.- Melyek a legtöbb munkát adó feladatok ? Kettőt emelhetek ki. Az egyik az ingatlanokkal és építkezésekkel kapcsolatos. Évről évre kapunk vissza ingatlanokat vagy azokat kiváltó pénzösszegeket. Ezek kezelése az egyik nagy feladat. A másik a nyugdíjakkal függ össze. 1993 óta a lelkészek két forrásból kapják nyugdíjukat: az állami minimum nyugdíj és ehhez járul a differenciált egyházi kiegészítés. Ezen kívül újabb és újabb emeléseket kell végrehajtani.- A napi sajtóból mindenki előtt ismeretes, hogy a parlament 172,8 millió forint támogatást szavazott meg egyházunknak. Hallhatnánk, hogy 1994-ben ezt az összeget mire használjuk fel? Általában két irányba oszlik meg: alaptevékenységre, hitéleti tevékenységre és a működést segítő épületek stb. felújítására, vagy létesítésére. A megoszlás az idén ilyen arányú: 72 millió a működésre, Egyház és Különös cím - mondhatja bárki -, mi közük van egymáshoz. S közben mindenki tudja, látja, hogy mai társadalmunkban gombamódra szaporodnak az egyesületek, a polgári társadalom e mindenhol jellegzetes szervezetei. A kiegyezés utáni Magyarországon - mint minden másban, itt is kísérteties a hasonlóság! - a „világi” egyesületek, társulatok, körök stb. mellett nagyon sok keresztyén és felekezeti önmeghatározású szervezet is létrejött. A szekularizáció és a pozitivista „tudományhit” korszakában ezek az egyesületek « különösen az értelmiségiek - nagyon gyakran az egyház(ak)tól történő eltávolodás „udvarias” formái voltak. Megőrizték a szellemi-művelődési hagyományt és kötődést, de lassan vagy gyorsabban kikopott belőlük a hit, a hitvallásos alapzat. Azt is mondhatnánk - rövidre zárva sok és bonyolult ösz- szefüggést -, hogy sok régi egyesület, tehát a hit (egyház) és hagyomány- kultúra szétválasztását munkálta az állam és egyház elválasztásának korában. Megjegyzendő, hogy ez a megállapítás nem érinti az adott egyesületek tevékenységének tartalmi minősítését, érdemeit. Száz év alatt óriási változások, fordulatok zajlottak le az európai és magyar történelemben, szellemi életben. Száz éve a műveltség és gondolkodás még a magától értetődő kereszténységből, annak fogalmaiból építkezett, ma a szekularizált életvitel, a racionális túlál- talánosítások jelentik a „természetes” gondolkodási kereteket. Régen még csak alakulgatott az a másféle nyelv és értékrendszer, amelyet ma mindenki érvényesnek tart. Régen a keresztyénség (gyakran kánaáni) nyelve volt uralkodó. Ma csak a kisebbség kétnyelvű, vagyis kevesen még beszélik a régi „keresztyén anyanyelvet” is. A mai keresztyén értelmiségi egyesületek nem létező vagy tudatosan lerombolt hidakat építenek, építhetnek a világ és az egyház(ak) között. így ma ezek az egyesületek, társulatok a közeledés, a közelítés nagy munkáját végzik akkor, amikor lelkészképzésünk és lelkészeink, s leghűségesebb, hagyományos hívő testvéreink a tudatos gettósítás következtében leginkább csak a misszió szándékával bírnak, de annak hatékony eszközeit, módszereit kevéssé ismerik a számukra sokszor idegen, sőt nem egyszer ellenségesnek tekintett világban. Bármennyire is szomorú, ki kell mondani - és nem a hitetlenség következménye az -, hogy a reflektálatlan bizonyságtételek, a nem egyházi műveltség színvonaltalan ismeretében fogant lelkes (hit)térítés zömmel eleve esélytelen és sikertelen lesz. S ez nem az isteni mindenhatóság kétségbe vonása, hanem a méltatlan szolga bírálata. A félanalfabéta ember hite kelthet ugyan tiszteletet - mint bármely 100 millió a háttér biztosítására jut. Az első csoportba tartozik pl. a lelkészek személyi állami támogatása (kongnia), a világi alkalmazottak TB-járulékához hozzájárulás, egyházmegyék támogatása, missziói otthonok működése, központi intézmények költségvetési támogatása, külügyi kiadások, határon túli magyarok támogatása, ökumenikus kapcsolatok, bizottságok működése. A második csoportban van a révfülöpi konferencia központ, a telekgerendási konferencia központ, a bonyhádi új kollégium építése, a fóti Otthon tatarozása, a soproni gimnázium tetőjavítása, a FÉBÉ-nek átadandó épület kiváltása, sajtótámogatás, gyülekezeti építkezések támogatása.- Sok a feladat, a pénz sohasem elég; nem könnyű a feladatod, de nem futottál meg előle. A negyedszázad alatt egyházunk egészét és gyülekezeteit belülről teljesen átlátod. Ezt a tudásodat még kamatoztatnod kell az elkövetkező évtizedekben. Arra kérjük Istent, hogy adjon bölcsességet, egészséget és lelki-fizikai erőt ahhoz, hogy ezt a szolgálatot örömmel és felelősséggel folytatni tudjad egyházunk, gyülekezeteink javára. tszm egyesület más szubkultúra is! -, de a racionális világot a Nobel-díjas természettudós - „annak ellenére, hogy” - hite fogja elgondolkodtatni. Ahogyan sok „modernnek” is elismert értelmiségi tömeges, hitvalló megjelenése és működése lesz igazán hatékony példaadás, főleg a fiatalok körében. Nyilvánvaló tehát, hogy ezeket a mai egyesületeket nem kell „egy- háziasítani”, már csak azért sem, mert tagságuk többsége gyakorló egyháztag. Más a helyzet az egyházon belüli egyesületekkel, amelyek nagyon sokszor egy átmeneti egyházi és egyházpolitikai helyzetre reagálva, gyakran ütköznek a „hivatalos” egyházi struktúrákkal és képviselőkkel. Ezek esetében - bár nagyon sokszor elromlott emberi kapcsolatokat is találhatunk a mélyben - végig kellene gondolni közösen a feladatokat, s egy jövendő, átalakult egyházszervezet jegyében kellene integrációs folyamatokat elindítani. A protestantizmusban a régi formákhoz nem tapad, nem tapadhat érinthetetlen szakralitás. Már ma biztosan láthatjuk azt, hogy a következő évezred egyházának másféle formában, módszerekkel, stílusban kell a mindig ugyanazon feladatot, küldetést végezni és betölteni. Tőkéczki László MEGHÍVÓ A hévízi evangélikus és a református gyülekezetek szeretettel meghívják Önt és családját Hévíz-fürdő 200 éves jubileuma alkalmából tartandó ökumenikus hálaadó istentiszteletre 1994. május 23-án, pünkösdhétfőn 10 órára a hévízi Bibó István Alternatív Gimnázium sportcsarnokába (Hévíz, Park u. 9.). Az istentiszteleten szolgálnak: dr. Harmati Béla evangélikus püspök és dr. Márkus Mihály református püspök. ♦ HARKA Június 5-én, vasárnap du. 3 órakor a templom felújitott orgonáját ünnepi istentiszteleten szenteli fel Szebik Imre püspök. Szeretettel várják az érdeklődőket. * ORGONAHANGVERSENY lesz a Budapest-Angyalföldi Gyülekezet templomában 1994. május 27-én és június 17-én du. 6 órai kezdettel. Május 27-én J. S. Bach-művek, június 17-én Liszt-művek hangzanak el. Orgonái: Peskó György orgonaművész. Meditációt tart: ifi. Kendeh György lelkész. Mindenkit szeretettel hívunk és várunk. A hangverseny helye: Budapest, Kassák u. 22. Evangélikus templom. „Hisszük továbbá, hogy a keresztyén gyülekezetben kapjuk bűneink bocsánatát, mégpedig a szentségek, és a feloldozás, valamint az egész evangélium mindennemű vigasztaló igéje által... Mert noha Krisztus megszerezte Isten kegyelmét, és a Szentlélek is elvégezte a megszentelést Isten igéjével a keresztyén egyház összességében, mégsem vagyunk soha bűn nélkül... A keresztyén gyülekezetben ezért minden arra rendeltetett, hogy napról napra csupa bűnbocsánatot szerezzünk az ige és szentségek által lelkiismeretünk vigasztalására és bátorítására, amíg itt élünk." LUTHER Nagykátéjában irt mondatai így magyarázzák az Apostoli Hitvallás harmadik szakaszában levő mondatot: Hiszem .. .a bűnök bocsánatát. Pünkösdkor a Szentlélekről szóló harmadik hitágazatot végiggondolva, jutunk oda, hogy erre is gondoljunk: mit is mondunk, vallunk ezzel a mondattal? Ez az egyik legkényelmetlenebb mondata a Hitvallásnak. Sokan mondják: miért kell a bűnöket emlegetni? - Mert persze ez a mondat először is a bűnöket juttatja eszünkbe. - Miért kell a kereszteléskor már a kisgyermekre mondott áldásban ezt hallani: A Mindenható Isten... aki téged vízzel és Szentlélekkel újonnan szült, és bűnödet megbocsátotta, erősítsen meg téged kegyelmével az örök életre? - Miért kell a halottak sírba tételénél ezt mondani: Az ő irgalmába ajánljuk ezt a testvérünket: bocsássa meg vétkeit, és adjon neki örök életet? Sokan még azt is mondják, gondolják: miért kell az egyházban, istentiszteleteken és más alkalmakon olyan sokat beszélni a bűnről? Erre először is azt kell mondanunk, hogy a bűn kérdését az ember nem tudja elkerülni. A bűn olyan valóság, amely az ember egész életét betölti, cselekedeteit, gondolatait állandóan befolyásolja. Itt csak az a kérdés, hogy az ember mit tesz a bűnnel. A leggyakoribb és legegyszerűbbnek látszó az, hogy eltitkoljuk, nem beszélünk róla, és sokszor elhisszük, hogy ezért nincs is bűn. Persze, előbb- utóbb csak napvilágra kerül, és ilyenkor nincs más, mint a védekezés: másra fogjuk, mást okolunk miatta. A sok vádaskodás, veszekedés, pereskedés viszont azt bizonyítja, hogy ez sem megoldás. Ha az eltitkolt bűn az ember egyéni életét teszi tönkre, mert a lelkiismeret csak furdal, a bűnök másra hárítása, a vádaskodás, pereskedés, veszekedés a közösség, a család, a munkatársak, az ország, vagy a népek életét tesz tönkre. - Jobb, becsületesebb megoldásnak látszik az, ha valaki a magában elismert bűnt megpróbálja jóvátenni - nyilvánosan vagy titokban. Ez valamennyit segít, de éppen napjainkban látjuk, hogy a sérelmet szenvedettek milyen elégedetlenek tudnak lenni a .jóvátétellel”, arról nem is szólva, hogy vannak jóvátehetetlen bűnök is, amelyeket azok ellen követtünk el, akik már nem élnek. De van mindezeknél egy nagyobb oka is annak, hogy az egyházban mindig beszélni kell a bűnről, az, hogy az embernek Isten előtt felelnie kell bűnéről. Persze, hogy ezt a kérdést is igyekszik az ember az előbbi módokkal megoldani : elhallgatással, leplezéssel, másra, esetleg Istenre hárítással, vagy valamilyen jóvátétellel. Csakhogy itt se megoldás mindez. Ezért esik az egyházban, a gyülekezetekben annyi szó a bűnről. Lehet, hogy valakinek egy életen át sikerül eltitkolni a bűneit, vagy sikerül másokra hárítva magát tisztáznia, vagy valamit sikerül jóvátennie. De Isten előtt az ember menthetetlen. Sok szó esett már erről a böjti prédikációkban. Ma újra tudatositanunk kell ezt önmagunk és egymás előtt. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a bűnről nem önmagáért a bűnért esik annyi szó az egyházban. Ősi idők óta hangzik ez azok előtt, akik komolyan veszik Istent. Erről tanúskodnak az Ószövetség és az Újszövetség iratai, és erről tanúskodik a több mint másfél ezer éves Apostoli Hitvallás, amely a harmadik hitágazatban tartalmazza, hogy a bűn súlyos kérdésének van egy megoldása: az, hogy Isten megbocsátja a bűnt. A keresztyén hívők vallják, hogy a bűnre Istennél van bocsánat, hogy Isten nem úgy cselekszik velünk, ahogyan megérdemeljük. Mert ez a bocsánat: Isten „elfelejti” bűneinket. Honnan tudhatjuk ezt? Amit a hitvallásban mondunk, azt nem magunk találtuk ki, nem is a „régiek”. Isten bocsánatának alapja az evangéliumban van, abban, amiről eddig hallottunk az egyházi év folyamán: Jézus Krisztus meghalt bűneinkért. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a hitvallásban ezt mondjuk: hiszem a bűnök bocsánatát. Ez persze nem egyszerűen azt jelenti, hogy elhiszem. A hitvallás annak a bizalomnak a kifejezése, hogy az evangélium, és az az Isten, aki hirdetted, megbízható. Bizonyos lehetek abban, hogy az evangéliumban hirdetett bűnbocsánat az én bűneim bocsánata. Rábízhatom magam arra az Istenre, aki már a keresztségem- ben, majd a gyónás utáni feloldo- zásban, az úrvacsorában hirdetted bűneim bocsánatát, és bizhatom abban, hogy amikor majd haló poraim felett elhangzik a szó, hogy Isten bűnbocsátó kegyelmére bíznak, akkor ez nem üres szó, hanem valóság, bizonyos,- hogy Isten szeret. Végül: a hitvallásban azt is mondjuk, hogy akkor is hisszük a bűnök bocsánatát, ha az életünkben azt tapasztaljuk, hogy Isten megbünteti a bűnt, a mi bűnünket is. Mert a bűnbocsánat azt jelenti, hogy Isten nem ítél el bennünket, hogy Isten most is szeret minket, úgy, ahogyan vagyunk. Isten csak a bűnt gyűlöli, de nem a bűnös embert. Magunktól ezt nehezen tudjuk elfogadni, mint ahogyan azt is, hogy annyit kell beszélni a bűnről, hogy újra meg újra le kell leplezni a bűnt, hogy Isten nem engedi a bűn eltitkolását, másra hárítását, és nem elégszik meg holmi csekély elégtétellel. Az, hogy hinni tudjuk bűneink bocsánatát, a Szentlélek munkája. Ezt a munkáját végzi az igehirdetés, a keresztség, a feloldozás, az úrvacsora által az egyházban. Emlékezzünk erre most Pünkösdkor, amikor a harmadik hitágazatban mondjuk: hiszem a bűnök bocsánatát. Dr. Muntag Andor „...a test feltámadását és az örök életet. Ámen.” Az ember a jövőbe tekintő, a jövőre beállított lény. Vár valamit, szeretne valamit elérni, és ezért gondol az utána következőkre is. Mindezt annak ellenére teszi, hogy látja letűnni az előtte élt nemzedékeket. A különböző vallások bőven szolgáltatnak példákat arra, hogy az emberek mindig is hittek a halál utáni valamiféle folytatásban, illetve az elhunytakkal való kapcsolattartás lehetőségében. Mindezek azonban a Szentírás fényében többé-kevésbé homályos próbálkozások. A Szentírás tanítja, hogy a halál nem egyszerűen a természet rendje, az emberi élet szükségszerű velejárója, hanem a bűn, az Istentől való eltávolodás szomorú következménye (lMóz 3,16-17, Róm 6,23) - a bűn zsoldja, amelyet megérdemel. Az Ószövetség írói tudomásul veszik a halál tényét, mégis alapvetően rossznak tartják, mert elszakít az élő Istentől, mert az Ő dicsérete szűnik meg vele: „Mit használ neked a vérem, ha leszállók a sírgödörbe? Hálát ad-e neked, aki porrá lett, hirdeti-e hűségedet?” A halál - az Ószövetség szerint is - állandóan fenyeget, végtelenül sokféleképpen jelentkezik, nem válogat és nem engedi, hogy minden ember betöltse a maga hivatását. Isten szeretete, igazságossága azonban nem engedheti meg, hogy híveinek és ellenségeinek ugyanaz legyen a sorsa. Ezért az Ószövetségben a későbbi iratokban, fejezetekben találkozunk a feltámadáshittel, amelynek legismertebb példája Dán 12,2-3: „Azok közül, akik alusznak a föld porában, sokan felébrednek majd: némelyek örök életre, némelyek gyalázatra és örök utálatra. Az okosok fényleni fognak, mint a fénylő égbolt, és akik sokakat igazságra vezettek, mint a csillagok, mindörökké." Az emberiség igazi boldogsága, célhoz érése tehát csak úgy lehetséges, ha nem kizárólag az utolsó nemzedék részesül belőle. Hanem ha azok is, akik korábban éltek, örültek és szenvedtek, nevettek és sírtak. * A keresztyén hit mindenekelőtt feltámadáshit, amelyben Krisztus és a halottak feltámadása szorosan, elválaszthatatlanul összetartozik. Aki bármelyiket tagadja, az - az Újszövetség alapján - nem nevezhető keresztyénnek. Pál sokat idézett kijelentése, amelynek igazságán az egyház áll, vagy bukik, mindig is érvényes marad: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor üres a mi igehirdetésünk, de üres a ti hitetek is” (lKor 15,14). Pál - Jézus feltámadott testére gondolva - kimondja, hogy mi foglalkoztatja a címzetteket: „De megkérdezhetné valaki: hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testbe öltözve jelennek meg?” (lKor 15,35). A Jézus előtti és korabeli zsidók általában a jelen élet folytatásaként képzelték el a feltámadást. Még azon is vitáztak, hogy a bőr és a hús, vagy az inak és a csontok jelennek-e meg először. A Feltámadott azonban nem ilyen volt. Tetszés szerint jelent meg, nem is ismerték fel azonnal, átment a bezárt ajtón. Sőt, már a sírban maradt lepel és kendő(k) is arra utaltak, hogy földi testének emberi kéz érintése nélkül kellett eltűnnie (Jn 20,8). Azaz, az Ő teste minőségileg más volt, nem úgy, mint az általa feltámasztottak esetében. Mégis ugyanaz, amint ezt a szögek és a lándzsa helye mutatta (Jn 20,24-29). Az Újszövetség egyértelműen arról tanúskodik, hogy Jézus nem „szellemileg”, nem „eszméiben”, nem is a tanítványok képzeletében, hanem valóságos, de számunkra közelebbről nem vizsgálható testben támadt fel „harmadnapon”, azaz körülbelül másfél napig volt a sírban. De mi lesz azokkal, kérdezhetjük, akiknek földi teste már nem ismerhető fel, akiket például elhamvasztottak? Az apostol nem tér ki ilyen részletekre, hiszen az egészen újat, a természetfelettit csak érzékeltetni lehet: „Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is. És amint viseltük a földinek a képét, ugyanúgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is” (lKor 15,48-49). A feltámadás és az örök élet nem függhet a földi maradványok mennyiségétől és állapotától. A mindenható Isten, aki szavával létrehívta ezt a világot, az egyes emberrel is újra meg tudja tenni. Miért beszélünk a test feltámadásáról? Azért, mert az ember a Szentírás szerint test és lélek egysége. Ezért, ha van valamilyen cél, beteljesülés, azt csak testi-lelki valóságban élheti meg. Hiszen eredetileg is így a teremtő Isten gondolata. Kérdéseink nem csak az egyes emberekre, hanem a feltámadot- tak „társadalmára” is vonatkoznak. Luther is vitába szállt azokkal, akik ezt kérdezték: „Egy országban egyszerre lesz annyi úr, mint azelőtt egymásután és annyi szolga is? Hogy fémek el?” Pál számára az a döntő, hogy „mindenkor az Úrral leszünk" (IThessz 4,17). Jézus arra figyelmeztet, hogy az új világban más viszonyok lesznek : „A feltámadáskor nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben” (Mt 22,30). * A Szentlélek munkája, hogy hihetek, hihetünk Istenben, a mindenható Atyában, a Teremtőben. A Szentlélek munkája, hogy hihetek, hihetünk Jézus Krisztusban, a mi Urunkban. A Szentlélek munkája az is, hogy benne, magában hihetünk, hihetek: az egyetemes Egyház, a szentek közössége, Krisztus tanúi által a bűnök bocsánatát: a bűnök bocsánata, Krisztus testi halála és testi feltámadása által hisszük, hiszem a célhoz érést, a test feltámadását és az örök életet. Ámen! Dr. Szentpétery Péter