Evangélikus Élet, 1994 (59. évfolyam, 1-52. szám)

1994-02-20 / 8. szám

Evangélikus Elet 1994. február 20. Jézus-arcú egyházról „álmodom”... Emlékezés dr. Mihály Dezsőre Olyan egyházról álmodom, amelyik tisztában van küldetésével. Jézust is próbálták sok minden­re felhasználni (kihasználni). Le­hetett volna nemzeti hős, társadal­mi reformer, erkölcsbiró stb..., de ő tudta, mi a küldetése. Azért jött, hogy az Istentől elszakadt embert visszavezesse az atyai házba. A jö­vő egyháza nem engedheti meg, hogy társadalomjobbító „tanító­bácsivá”, környezetvédelmi fele­lőssé vagy forradalmi eszmék szó­csövévé degradálják, s közben elfe­ledkezzen sajátos küldetéséről, Jé­zus Krisztus evangéliumának hir­detéséről. Ennél többre szól Urától kapott mandátuma! Úgy foglal­kozzon korunk kérdéseivel, hogy ne veszítse el azt, amit csak ő adhat az embereknek. Ezt a feladatát csak úgy tudja betölteni, ha tagjait tudatos hitű, nagykorú keresztyé­nekké neveli. Olyan egyházról álmodom, amelyik emberközeli egyházzá válik. Egyház, amelyik közérthetően hirdeti az evangéliumot, tesz bi­zonyságot Uráról. Ahogy Jézus is níindig érthetően szólt az emberek­hez. A mai szekularizált társadal­makban egyre kevésbé válik magá­tól értetődővé, hogy az emberek értik a Biblia kifejezéseit, az egyhá­zi frazeológiát. Bármilyen kristály- tiszta hitigazságokat is hirdet az egyház, szolgálatát érthetetlenné teszi, ha nem veszi magának a fá­radságot, hogy mondanivalóját a mai ember szóhasználatához, gon­dolkodásmódjához igazítsa. A 20. század végi nagy változások korá­ban ez talán még a régebbi korok hasonló erőfeszítéseit is túlhaladó feladat. Olyan egyházról álmodom, amelyik nem felülről, fölényesen kezeli az embereket. A ma emberé­be - legalábbis Európában - sokfé­le „igazságot” próbáltak felülről, néha a hatalom eszközétől sem vfS's^iiTÍá^vaV béíésülykolni. Jézus" más*modsz'eit hászfialt. Soha neffT volt fölényes. Sem ellenségeivel, sem az őt nem értő tanítványaival vagy hallgatóival szemben. Megér­tette a kételkedőt, türelmesen tette helyre tanítványai tévedéseit, szelí­den és csodálatra méltó pedagó­giával vezette vissza az Istentől el­szakadt embert. Az egyházat mai - és remélhetőleg jövőbeli - sza­badsága sem teszi jogossá az embe­rekkel szembeni fölényre, lekeze­lésre. Csak a türelmes, megértő, jézusi szeretet eszközeivel győzheti meg a ma és a holnap emberét. Olyan egyházról álmodom, amelyik a missziót nem a saját gyarapítására végzi, hanem a rászoruló ember segítésé­nek szándékával. Mivel meg van győződve arról, hogy az általa hir­detett evangélium mindenki szá­mára segítséget jelent, hogy helyét az életben megtalálja és ennek az evangéliumnak erejéből éljen. Le­gyen a jövő egyháza olyan, ame­lyik mindenki felé nyitottan végzi a missziót, felkínálja az evangéli­um kincsét, a kényszerítés bármi­lyen szándéka nélkül. Mivel a jövő egyházának alap­jait a mában kell lerakni, szembe kell néznünk azzal: mit tehetünk azért, hogy ez a Jézus-arcú egyház válóra váljék? 1. Nagyobb figyelmet kell fordí­tanunk az egyes emberre. A közelmúlt szűk keretei sokun­kat megtanítottak a kis eredmé­nyek, sikerek, a kis közösségek megbecsülésére. Talán nem vélet­lenül kellett ezt megtanulnunk. Nem hiszem, hogy az egyház a jö­vőben egyszerre tömegbázissal fog rendelkezni, hogy a tömegekre épí­tett evangélizációk átütő sikert hoznának. Az embertől emberig való jézusi módszer a jövő misszió­jának az útja. Ebben nagy hang­súly esik az egyes emberekkel való lelkipásztori beszélgetésekre, sze­mélyes kapcsolatokra. 2. A jövő társadalma sem lesz keresztyén társadalom a szó jézusi és bibliai értelmében. Sőt, az ateiz­mus gyakorlati létezése mellett testközelben kell számolnunk más világvallások, vallási áramlatok ál­landó jelenlétével. Erre fel kell ké­szíteni a gyülekezet tagjait, hogy együtt tudjanak élni a kisebbren­dűségből fakadó félelem és csügge- dés, de a másságot elhordozni nem tudó agresszivitás nélkül, mások­kal. Ehhez a saját meggyőződésük­ben való bizonyosság mellett a má­sokat elhordozó szeretet szüksé­ges. 3. A jövő egyháza nem a lelké­szek vagy más vezetők által irányí­tott közösség, hanem a Krisztus ügyéért közös felelősséget és szol­gálatot hordozók egyháza, amiben mindenki kaphat feladatot. Az egymásra szorulók és az egymást segítők és nevelők közössége. Erre nevelés az egyház legfontosabb fel­adatai közé tartozik, hogy a gyüle­kezeteink egymást építő, egymás­tól tanulni tudó közösségekké for­málódjanak. Jézus-arcú egyházról álmodom, amit egyedül az egyház Ura vált­hat valóra, de talán minket is fel­használ tökéletlen eszközökként ennek megvalósításában. Sárkányáé Horváth Erzsébet (A cikk eredetileg az időközben meg­szűnt Diakónia részére készült.) Tíz évvel ezelőtt, temetése nap­ján és most, a kegyeletes emlékezés alkalmából is verőfényes őszi nap ragyogta be a Megyeri úti temetőt, amikor egyházunk vezetősége, régi munkatársak és barátok szépszá­mú gyülekezete és természetesen szeretett felesége előtt Szebik Imre püspök szólaltatta meg Isten igéjét es emlékezett a hű és odaadó mun­katársról, az Északi Egyházkerület nyolc esztendőn át volt felügyelő­jéről Életútja nem volt olyan szép, ve­rőfényes, mint ez a szeptemberi őszi nap. Már a püspök által vá­lasztott szentírási rész is erre enge­dett következtetni. Pál apostolt idézte: „Mindenütt nyomorgatta­Nagy áldást jelent a gyülekezet­ben egy ezermester! Ne gondol­junk most például a legnagyob- bakra: egy Schweitzer Albertre, vagy Tessedik Sámuelre és felesé­gére, akik az Igével való szolgála­ton kívül egyéb tevékenységükkel is eredményesen gazdagították gyülekezetüket, de gondoljunk most Isten iránti hálával azokra az egyszerűbb de bölcsen tevékenyke­dő emberekre (mint pl. a szarvasi ótemplomi egyházi gondnokra, Ke- penyes Györgyre, aki nemrég el­hunyt), akik odaadó bölcs és hű szolgálatukkal maradandóvá tették nevüket gyülekezetük történetében. Én azonban most az alig pár éve elhunyt Dobrotka Pálról szeretnék pár szóval megemlékezni, a na­gyon egyszerű, szerény, amellett bölcs és hívő lelkületű emberről, aki hosszú éveken át mint presbiter és egyházfi szolgálta a szarvasi új­templomi egyhazat. Világi foglal­kozására nézve órásmester volt. Messzi környékről fölkeresték azok, akik szerették órásukat. Mert ő minden hibát ki tudott javí­tani. A legmárkásabb svájci órák­hoz is tudott pontos alkatrészt csi­nálni! Elismert szakemberek is megcsodálták nagy tudását! Ma már sokan el se hinnék, hogy a nehéz háborús időkben a szedett- vedett anyagból micsoda jól mű­ködő vontatókat készített. Vagy amikor még nem lehetett se új, se ócska, használt motorkerékpárt kapni, Ő nékünk a tanyai istentisz­tunk, de iheg nem szoríttatunk, kétségeskedünk, de nem esünk két­ségbe. Üldöztetünk, de el nem ha­gyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk, mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézus élete is látható legyen a mi testünkben. (2Kor 4,8.) Ha az életútját felidézzük, meg­rendültén látjuk beteljesedve a páli bizonyságtételt. Változatos, meg­aláztatásokban sem szűkölködő életútja jelzi az elmúlt időszak ideologiai-politikai állapotát. Azért nem árt felidézni, mert olykor ha­mar elfelejtjük a tegnapunkat, azt, hogy milyen körülmények között is éltünk, milyen feltételei voltak a puszta létezésnek. A Zalaegersze­teleti szolgálatra összeszerelt egy 500-as BSA motorkerékpárt, ol­dalkocsival. Sok mindenhez értett. Mosolyra indító volt az is, amikor saját gyártmányú arasznyi kis he­gedűjével felesége fülébe muzsikál­ta szép énekeinket. Mint hűséges énekkari tag segített kántorunk­nak is a férfiszólamok betanításá­val kis otthoni orgonájával. Ő tar­totta karban és javítgatta templo­mi orgonánkat és harangjainkat is. És ezt a sokféle szolgálatot mind ingyen végezte. A szegények, az egyházi alkalmazottak óráit in­gyen javította. A jóság sugárzott arcán, amikor valakinek valami­ben segíthetett. Zavarba jött és el­pirult, ha valaki jó cselekedetét megköszönte. Nekem ne köszön­jön semmit, mert én Istennek na­gyon sokkal tartozom! örülnék, ha többet szolgálhatnék, de na­gyon gyenge vagyok. - Hívő, igaz ember volt. Mi, lelkészek sokszor felkerestük őt és élveztük, ahogy hite és bölcsessége révén leegysze­rűsítette a nehéz problémákat és mosolyogva elébünk tárta a meg­oldást. Ilyenkor láthattuk azt is, hogy Isten igéje, kegyelme milyen nagyszerűen bölccsé, igaz keresz­tyénné teheti az egyszerű embert is. Fáj, hogy Dobrotka Pál már nem lehet itt közöttünk, de példás életére még mindig vissza-visszaté- rünk és jóízű mondásait boldogan emlegetjük. Életéért Istennek halát adunk! Pálfi István • • A Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat Dunaharasztiban Ezermester a gyülekezetben OLVASÓI LEVÉL A négy áldás ! Január 23-án, vasárnap Dunaharasz­tiban az egyetemes imahét utolsó napján a Baptista Egyház imaházában bemu­tatkozott a Magyar ökumenikus Szere­tetszolgálat. A vetítéssel egybekötött bemutatkozón részt vett Lehel László lelkész, a MÖSZ igazgatója, Varga Ál­mos László és Keck Balázs, a Szeretet­szolgálat munkatársai. Az egybegyűlt híveknek Faragó Tibot református és Varga Boldizsár baptista lelkész szolgált igehirdetéssel, majd Le­hel László beszámolt a Szeretetszolgálat három tevékenységi területéről, a mene­kültügyről, a hazai szociális programok­ról és a nemzetközi tevékenységről. A MÖSZ vajdasági segélyakcióját Keck Balázs ismertette. Az ökumenikus imaesten egybegyűlt hívek nagy érdeklődéssel fogadták a be­mutatkozást, és az összegyűlt persely­pénzt, közel 32 ezer forintot, felajánlot­ták a Szeretetszolgálat vajdasági se­gélyakciójára. kb. Január 29-én este nyolc kéz emelke­dett magasba a gecsei evangélikus temp­lomban, hogy áldást adjon az éneklő, imádkozó gyülekezetre. Valahogy így hangzott: Fogadjátok az áldást, Isten­nek népe. Tálán így igaz, hogy akik egy helyen énekeltek es imádkoztak, mind a három felekezet Istennek népe. így hát ki is derül soraimból, hogy ökumeni­kus imaesték tanúi, részvevői lehettünk mindhárom alkalommal, az Istenünk által ajándékozott új esztendőben. Természetes, hogy katolikus-evangé­likus templomaink minden alkalom­mal megteltek. Érezhető volt, hogy nem a kíváncsiság, vagy éppen az ügy tradíciója késztette templomba a ge- cseieket, hanem oda kívánkoztak. Árulkodtak a könnyes szemek az Isten üzenetét továbbadó igehirdetési alkal­makkor. Nem lehetett különbséget ten­ni, hogy ki milyen felekezetű. Az ének­lések, főként imádságok morajlása fel­ért egy nagyvárosi gyülekezetével. Hadd tegyek említést arról is, hogy a múlt években lassan, de javult a temp­lomba járás. Talán a következő ige in­dokolja? (Erős bátorításunk van ne­künk, akik odamenekültünk, hogy bele­kapaszkodjunk az előttünk lévő remény­ségbe. Ez a reménység lelkűnknek biztos és erős horgonya. Zsid 6,18-19.) Szalai Józsefné református lelkésznő igehirdetése első este felemelte a tekin­teteket. Aztán második este Görög Zol­tán, a gecsei evangélikusok lelkésze be­vezetőjében a mindennapos ige és imádság fontosságáról beszélt. Ezt kö­vetően Fodor Balázs plébános igehirde­tésének örvendhetett a gyülekezet. A záró istentiszteletet Tóth Sándor ny. lelkész tartotta. A gyülekezet óha­jának tett eleget és Teremtőjének, aki­nek ötven egynéhány évi lelkészi szol­gálat után is tartozik. Az imaalkalmak végeztével nagy sze­retettel terítették meg a katolikusok a vendégség asztalát. A kötetlen beszél­getésben mindenki jól érezte magát. , A terített asztal másik változata az ÚR terített asztala, a legigazabb a ke­resztény ember számára; valójában oda is ennyien kívánkozunk, úrvacso­rái alkalmakon? Pedig ott érezhető iga- zabbul a kegyelem. Az igehirdetés végén nyolc kéz emel­kedett magasba, áldást osztva. Megkö­szönjük Istenünknek, hogy megint egy alkalmat adott az új esztendő elején, s hogy népe megint közel érezhette ke­gyelmét. Ágoston Ferenc, Gecse gen 1912-ben elindult élet néhány állomása: középiskolai tanulmá­nyait a Pápai Kollégiumban fejezi be. Ezt követően a Katonai Aka­démiára nyert felvételt, ahonnan - közbejött betegség miatt - távoz­nia kell, de felgyógyulása után már a Pécsi Egyetem Jogi Karán talál­juk, ahol 1939-ben szerzi meg a jogi doktorátust. Mint díjazás nél­küli jogi gyakornok kezdi meg pá­lyáját Pest megyében. Katonai be­hívó a honi légvédelemhez szólítja, 1945-ben szovjet hadifogság kö­vetkezik, ahonnan két év múltán hadirokkantként érkezett haza. Rövid időre a Népjóléti Miniszté­riumban kap állást, de már 1949- ben, 37 évesen állás- és kenyérkere­set nélkül marad. Segédmunkás, majd betanított munkásság követ­kezik, később laboratóriumi asz- szisztens lesz, de 1958-ban még elektrotechnikusi képesítést is sze­rez. Műszaki ügyintéző, majd tit­kárságvezető 1965-ig. Innen az egészségügy területére kerül, az ORFI Intézethez főelőadói állás­ba. Itt munkáját elismerik, osztály­vezető-helyettesként megy nyug­díjba, de egészen váratlanul bekö­vetkezett haláláig visszajár volt munkahelyére. E néhány mondatban felvillan­tott életútban benne sűrűsödik a múlt történelmének minden igaz­ságtalansága, emberi életet keserí­tő jogtalansága és életet rövidítő embertelensége. „De Mihály De­zső testvérünk soha nem adta fel a nemes harc küzdelmét - mondotta továbbiakban a püspök -, hanem mindvégig megőrizte szilárd Krisz­tus-hitét. Belőle merített erőt, el­szántságot és hűséget.” Ezt észre- . veszi egyháza is és sorra bíz reá tisztségeket: 1952-ben a veszprémi egyházmegyei világi főjegyzőit, 1958-tól országos világi főjegyző, 1960-ban a Veszprémi Egyházme­gye bizalma a felügyelői tisztre vá­lasztja, 1964-től az Északi Egyház- kerület jogtanácsosa, majd 1975- től haláláig az Északi Egyházkerü- let felügyelője. Budapesten, az Új­pesti Gyülekezet a lelki otthona, ahol presbiterként is szolgál. „Szerénységét csak hűsége múl­ta felül. Oly időszakban vállalt egyházi szolgálatot, amikor meg­győződéséért háttérbe szorították, előbbre jutásában elmarasztalták, ő azonban sem meggyőződését, sem vállalt tisztségét fel nem adta. Tudta, kinek szolgál. - Egész lé­nyéből szeretet sugárzott. Bölcses­sége és árnyalt fogalmazókészsége következtében soha senkit meg nem bántott. Igaz barát és hűséges testvér tudott lenni, aki sokat járta a gyülekezeteket, felkarolva ügyü­ket, magára vállalva gondjaikat. Egész életében evangélikus egyhá­zunkért végzett munkáját értékelte a legnagyobbra, ezt végezte legna­gyobb odaadással és el nem fogyó örömmel. Az a Jézus Krisztus, aki­nek halálát ő is testében hordozta, s aki érte is önmagát áldozta, le­gyen hozzá irgalmas, őrizze emlé­két szívünkben, s adjon neki ve­lünk együtt örök életet. Az igaznak emléke legyen áldott!” - fejezte be Szebik Imre püspök. Imádság, ál­dás és éneklés után tettük le sírjára az emlékezés, a szeretet és hála vi­rágait. L. L. A „Magyar Rousseau” emlékének T alán a protestantizmus szabadelvűségének, libe­ralizmusának és a nyugat-európai szellemi áram­latok tudatos átvevésének azt a tényt köszönhetjük, hogy hazánk múltjában a viszonylag nem nagyon népes evangélikus egyház rendkívül nagy részét az értelmiség alkotta. A magyar evangélikusok soraiból a múlt századokban több kiváló, a politika, művelő­dés, irodalom, vagy tudomány területén működő sze­mélyiség nőtt ki, akik nemcsak az egyház, hanem az ország történelmében is jelentős szerepet játszottak. Ezek egyike volt Berzeviczy Gergely is, az egyházi és iskolai felügyelő, hazafi és gondolkodó, akinek a szü­letésétől kétszázharminc év telt el. Berzeviczy Gergely 1763. június 15-én született Nagylomnicon, Szepes vármegyében, mint ősi felvidé­ki nemesi család ivadéka. A közeli híres késmárki evangélikus líceumban tanult és hazai tanulmányait Pesten 1783-ban ügyvédi oklevél megszerzésével fejez­te be. Mint a többi nemesi ifjak, ő is a hazának való szolgálatnak akarta szentelni az életét. Hogy jobban tudjon érvényesülni, tudása kibővítésére és tapaszta­latok szerzésére elutazott Nyugatra. Egy évet a Göt- tingai egyetemen az államtudományok, a történelem és a nyelvek tanulásával töltött, két évig azután Né­metországot, Franciaországot és Angliát járta. Haza­jövetele után Budán, a Helytartótanácsnál, mint pat- varista, később mint gyakornok kezdett dolgozni. A királyi hivatalban teljesített szolgálat azonban nem felelt meg nemesi, patriotista elképzeléseinek. Ezért 1795-ben, a magyar jakobinusok kivégeztetése után, hivataláról lemondott és visszahúzódott a családi bir­tokokra a Szepességbe, s ott élete végéig csak az egy­háznak és a tudománynak élt. Az egyházi életbe a 90-es évek elején lépett be, nem sokkal a türelmi rendelet kiadása után, amely a tör­vény előtt a katolikus egyházzal egyenrangú jogot adott az evangélikus és a kálvinista egyháznak. Ez az evangélikusok további létezésének csupán csak a jogi alapja volt. Óriási alkotómunka, meg sok áldozat kellett ahhoz, hogy a magyarországi lutheri egyház, a több mint százéves üldözés után, méltó helyet fog­laljon el a társadalomban. Még sokáig kellett küsz­ködni a pénzhiánnyal, vagy a hatóságok ellenségeske­désével és ezt a harcot nehéz lett volna megvívni azon sok buzgó ember nélkül, akik egész energiájukat ké­szek voltak az egyház javára szentelni. Közülük az egyik Berzeviczy Gergely volt. Már 1791-ben a Tiszai egyházkerület megbízásából részt vett az evangélikus egyetemes gyűlésen Pesten. Tíz évvel később, Horváth Imre halála után, őt vá­lasztották meg a kerületi egyházi és iskolai felügyelő­vé és haláláig példásan töltötte be ezt a hivatást. Mint iskolai felügyelőnek, nagy érdeme volt olyan kiváló tanintézetek felvirágoztatásában, mint az Eperjesi Kollégium, vagy a Késmárki Líceum. Mind a kerületi, mind az egyetemes gyűléseken fáradhatatlanul töre­kedett ezen iskolák és tanáraik anyagi helyzetének javítására. Neki is köszönhető, hogy az evangélikus egyház nagyszámú értelmiséggel büszkélkedhetett. Nemcsak az iskolaügyben, hanem az egyházi élet min­den területén nagy munkát végzett, arra áldozta lelki erejét. Az 1822. február 22-én bekövetkezett halála nagy veszteséget jelentett az egész felső-magyarorszá­gi evangélikus egyház számára. Természetes, hogy irodalmi és tudományos tevé­kenységének nagy részét az egyházi tárgykör tölti ki. Még a 90-es években megjelent „A katolikusok evan­gélikus hitre való áttérésének megtiltásáról” című könyve. A másik munkája, „A magyarországi protes­tánsok jelen állapotáról”, a hazai politikai helyzet miatt, 1803-ban Göttingában jelenhetett meg, névtele­nül. 1806-ban Lőcsén kiadta „Két levél, minden pro­testáns tudomására” című munkáját, két évvel ké­sőbb, Sontagh Samu szuperintendens eperjesi inaugu- rálásának alkalmából megírta a „Sermones occasione et inaug. Sam. Sontagh distr. Tibiscani a. c. superin­tend. habiti Eperjesini diebus 27. et 28. április 1808” című könyvet. 1815-ben Lőcsén megjelent jelentős mű­ve, „Coordinatio rei religionis ecclesiasticae superint. aug. conf. evang. Tibiscanae secundum leges religiona- lis per G. B. elaborata”, amelyet 1847-ben Kassán magyar, és 1862-ben Miskolcon német nyelvre lefordí­tottak és kiadtak. Utolsó munkáját, „Értesítések a ma­gyarországi evangélikusok mostani állapotáról”, 1822- ben Lipcsében jelentette meg. Legalább ilyen jelentőségű volt Berzeviczy világi tematikájú tudományos munkássága. Mint gondol­kodó, elsősorban a nemzeti gazdaságtannal és a poli­tikával foglalkozott. Éppen ezen a területen nyilvá­nulnak meg legjobban a haladó, Nyugaton elsajátított nézetei. Saját véleményét a korabeli Magyarország gazdasági színvonaláról és ennek javításáról a „Ma­gyarország kereskedelméről és iparáról” című művé­ben fejtette ki. Álmodott a hajdani híres magyar kül­kereskedelem újjáéledéséről és ezért 1807-ben útnak indult Poroszországba, Danzigba, a régi magyar ke­reskedelmi utak nyomán. Ennek benyomásai és a saját gondolatai alapján 1814-ben kiadott egy köny­vet, „Az északi kereskedelem kiterjesztése” cím alatt. „Nézetek az ázsia-európai világkereskedelemre; Pest 1808” című munkájában a világkereskedelem fejlődé­séről tárgyalt. A kétségtelenül legnagyobb és legvitá­sabb visszhangot váltott ki „A magyarországi parasz­tok állapotja és természetéről” című könyve. Kiadását a cenzúra eredetileg (1804) nem engedte meg és csak később (1806) névtelenül jelent meg Lőcsén, azután pedig német fordításban Göttingában. Ezt a művet, amelyben Berzeviczy a statisztikai adatok és a komoly felmérések alapján igazi képet adott a honi parasztság szomorú életkörülményeiről, a szerző több nemesi kortársa elutasította és keményen elítélte. Sőt, az ak­kori Magyarország „alázatos” (azaz valóságos) képe Nyugaton való terjesztéséért Berzeviczyt némelyek hazaárulással is vádolták. Berzeviczy Gergely nemcsak egyházfi és tudós, ha­nem hazafi is volt. Hiszen éppen mély patriotizmusa a helytartótanácsi irodába hozta, ahol nemsokára felébredt illúzióiból és rájött, hogy másként kell Ma­gyarország jövőjét építeni. Arra a gondolatra jutott, hogy a Habsburg-politika a fő oka a haza bajainak és elmaradottságának. Tehát csak a Habsburgok ural­ma alóli felszabadulás után fejlődhet Magyarország gazdaságilag és politikailag egy modern európai ál­lammá. Részt vett az 1791-i országgyűlésen, de látván, hogy tervei békés úton nem valósulhatnak meg, szűk kapcsolatokat teremtett a magyar jakobinusokkal. Talán csak a hivatalának köszönhette, hogy a bebör­tönzést sikerült elkerülnie. 1795-ben, a Budáról való távozása előtt, ezer forintot adományozott a magyar színháznák. Sőt azután is, 1797-ben, a francia hábo­rúkor, a Szepes megyei inszurgensek parancsnoka­ként hazafiságát tanúsította. Berzeviczy haladó társadalmi és politikai nézetei az akkori magyarországi társadalomban nem találtak visszhangra. Jellemző volt, hogy hazaárulással vádol­ták azt az embert, akit már 1802-ben a Göttingai Tudós Társaság tagjává választottak. Mint tudós és gondolkodó, Berzeviczy Gergely élete végéig megér­teden maradt, ő maga, az ősi nemesi család leszárma­zottja, majdnem fél évszázaddal a forradalom előtt polgárérzelemre jutott, arra a véleményre, hogy a haza fejlődésének érdekében elkerülhetetlen a radiká­lis társadalmi reform és az ország Habsburgoktól való elszakadása. így a Tátra óriási árnyékában, a kakas- lomnici magányban élt és alkotott. Talán ezért nevez­te őt egy későbbi történész a „Magyar Rousseau”- nak. És éppen úgy, mint a nagy francia gondolkodó, már nem érte meg gondolatai megvalósulását. Ezek azonban műveiben tovább éltek, hogy a reformkor nemzedékét tanítsák. Kónya Péter, Eperjes

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom