Evangélikus Élet, 1994 (59. évfolyam, 1-52. szám)
1994-02-20 / 8. szám
Evangélikus Elet 59. ÉVFOLYAM 8. SZÁM 1994. FEBRUÁR 20. BÖJT ELSŐ VASÁRNAPJA ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 25 Ft Hányán járják saját útjukat, a romlás útját. És mégis azt ígéri á Megváltó: mindeneket magamhoz vonok. Vajon nem meríthetünk-e ezekből a szavakból reményt, hogy azok is, akiket látszólag elveszettnek vélünk, megmenekülnek Krisztus keresztjének ereje által. Albert Schweitzer ~ A TARTALOMBÓL JÉZUS-ARCÚ EGYHÁZRÓL „ÁLMODOM” EZERMESTER A GYÜLEKEZETBEN A „MAGYAR ROUSSEAU” EMLÉKÉNEK EGY KÜLÖNÖS APA KÉT TÉKOZLÓ FIA Halálugrás az árvaságba Lk 15,11-32 „Örökzöld” példázat-történet nyílik meg előttünk, festői, drámai, három szereplővel, és - olvassuk csak el figyelmesen a fent megjelölt evangéliumi szakaszt - két merőben eltérő „tékozlási modellel”. Az egyik leplezetlenül, a másik burkoltan fenyeget istenvesztéssel: a legmélységesebb elár- vulással. Azt szemlélteti Jézus: milyenek vagyunk mi, és milyen a mi Atyánk. Kora legkomolyabbnak számító hívőit meghökkentette, sőt: egyesek meg- botránkoztak. Ha ma ez hasonlóképp történik, idegenkedhetünk tőle? Kapjuk fői a fejünket, ha szokatlan látószögek tárulnak elénk, s kényelmetlenül érezzük magunkat? Az Igének általában gyógyüzenete van, nem andalít, s talán másképp ébreszt, mint ahogy várnánk. Üdvösen kiábrándít kegyes önmagunkból is, hogy visszagyökereztes- sen a kegyelem táptalajába. Krisztus szavát jobbára nem páholybérlők, újmódi farizeusok, müértő kritikusok haUják meg, vagy elméleti érdeklődők, akiknek a szomjhalál küszöbén is izgalmasabb a H20 képlet, mint maga a víz, hanem azokhoz, akik Őt, az Orvost saját magukhoz hívják, s nem a szomszédhoz küldik. - Drámája indul: Búcsú az apától Akinek nincs baja, csinál magának: egy munkában, de gondtalanul élő legény hirtelen kikéri a jussát, összecsomagol, s nekivág a vakvilágnak. Valami ifjonti, kihívó nyughatatlanság mocorog benne? Goethe szeriöt: „Embernek nincs kibírha- tatlanabb, mint derűs napok szakadatlan sora.” Itt azonban nem annyiról van szó, hogy valaki bátran a saját lábára akar állni, vagy csak könnyelműskö- dik. Ez nem családregény. Isten szüntelenül ismétlődő „esete” kerül itt színre önsorsrontó, életnyomorító gyermekeivel, velünk. Mert alapvető ren- deltetéselhibázás, egzisztenciális műhiba, magyarán: bűn, önvesztés történik, valahányszor az ember kitépi magát az Alkotójával összekötő közösségből, aminek vezércsillaga az volna: Személy szerint velem - vagy közösségként velünk - mi a terve a Mindenhatónak? Hiszen minden embernek küldetése van, csak korántsem mindenki igyekszik naponta kikönyörögni magának ezt az utat, hanem helyette valami „testhezállót” választ, szívének ügyeletes bálványa szerint. A tékozlás nyílt típusa esetében számos változatban és színezetben ugyan s talán ki sem mondva egy a jelszó: Felmondunk az Istennek! Keresetlen köznapisággal így szemléltette ezt valaki: „Röpgyűlésre jöttek össze a legyek a mennyezeten, s határozatilag kimondták: Nem tartjuk többé a plafont!” Vagy kissé finomabb képpel: Szörnyen unta már a falevél az ágat, s a rá bosszantóan hasonlító testvéreket, szakított tehát a fával. A szél úgyis régóta azt susogta neki: Gyere, az én szárnyamon világot láthatsz! Dekoratív indokolással, vagy anélkül az ősbűn ismétlődik (lMóz 3,6): kivésszük magunkat Teremtőnk kezéből, „megetetjük” önmagunkat és egymást azzal a végzetes illúzióval, hogy immár mi tudjuk, dönthetjük el, hogy mi és ki a jó, illetve a rossz. Ettől az ember üdvöt remél, de belehal, mert olyan indulat, cselekvéssorozat és folytatólagos lelkülettorzulás startgombját nyomja meg, amelyet nem képes többé ellenőrzése alatt tartani, sőt igazi okának felismerésére sem hajlamos. Inkább csak „navigációs” hibáit látja, semmint az alapbűnt, hogy ti. függetleníti életét annak ősgyökereitől. „Ide az örökséggel!” Magam veszem kezembe sorsomat! Minél messzebb innen! Különösnek tűnő apja nem vitatkozik hirtelen „megokosodott” fiával, aki még alszik rá néhányat, aztán neki a világnak! Az Isten sem bábszínház-igazgató, vagy kényúr. Ám visszaváró szerete- te átküllőzi körülöttünk a világot, hiszen a „tértijegyet” vérével váltotta meg az a Jézus, aki maga a hazafelé vezető Üt. Dr. Bodrog Miklós A ZSINAT 12. ÜLÉSSZAKA 1994. február 26-27-én ülésezik a Budapesti (fasori) Evangélikus Gimnáziumban. Szombaton 10 órakor áhítattal kezdődik és vasárnap du. 4 óráig tart. Témák: A Magyarországi Evangélikus Egyházról általában (1. sz. törvénytervezet) részletes vita. Az egyházi bíráskodásról szóló törvénytervezet általános vitája. A missziói törvénytervezet általános vitája (folytatás). Az egyház diakóniájáról szóló törvénytervezet részletes vitája. A struktúra alapvető kérdésének elvei. \ Az evangélikusok száma Magyarországon A Magyar Hírlap 1994. február 1-jei számában rövid cikk jelent meg „A lakosság nagyobbik része a »maga módján« vallásos” címmel egy a közelmúltban végzett vallásszociológiai vizsgálatról. Ebben szerepel az a félmondat, hogy „az evangélikusok aránya lassan fogyat- kozik’\ Több evangélikus barátom kérdezte tőlem, hogy ez a megállapítás mennyire megbízható, a Teológiai Akadémián tartott szociológiai kurzusom keretében pedig a hallgatók kifejezetten kértek, hogy újam meg erről tudományosan megalapozott véleményemet az Evangélikus Élet számára. Azzal kell kezdenem, hogy az említett adatfelvétel során 1500 személyt kérdeztek meg. Ilyen nagyságú minta esetén az úgynevezett megbízhatósági vagy konfidencia intervallum 95/100-as szinten [vagyis az a ,,-tól és -ig” tartomány, amelyen belül 95 százalékos valószínűséggel a tényleges arány elhelyezkedik], 30 és 70 közötti százalékoknál ±3, efölött és ezalatt ± 2 százalék. Egyszerűbben kifejezve: az adatfelvétel alapján a római katolikusok aránya Magyarországon 67 és 73 százalék között, a reformátusoké 18 és 22 százalék között, az evangélikusoké 3 és 6 százalék között van. (De hol vannak a görög katolikusok ?) Ebből nyilvánvalóan levonhatjuk a következtetést, hogy ez az adatfelvétel - a megkérdezettek kis száma miatt - nem használható arra .hogy az evangélikusok pontos számát és e szám változási tendenciáját megmondjuk. Ugyanez érvényes természetesen az állandóan hivatkozott politikai közvélemény-kutatások eredményeire is. Megjegyzem, hogy a Központi Statisztikai Hivatal 1992 őszén egy nagyobb rétegződési felvétel keretében feltette a kérdést, hogy „milyen vallási felekezetben keresztelték meg vagy jegyezték be?” 29 ezef 14 éves és idősebb személyt kérdeztek meg. A kapott arányok: katolikus 67,8, református 20,9, evangélikus 4,2, egyéb vallású 2,2 százalék, nincs válasz 4,8 százalék. Tomka Miklós „Magyar katolicizmus 1991” című könyvében több adatforrás alapján a következő felekezeti megoszlást közli 1988-ra: római és görög katolikus 66,2, református 17,9, evangélikus 4,0, egyéb vallású 2,4, felekezeten kívüli 9,5 százalék. Az utóbbi két adatfelvétel a mintanagyság miatt megbízhatóbb, mint a Magyar Hírlapban ismertetett vizsgálat, de még ezek sem egyeznek meg egymással. Ezzel egyet kell értenünk Paskai Lászlónak a Magyar Hírlapban idézett levelével, amely szerint a vizsgálati anyag használhatatlan arra, hogy döntéseket (például az állami támogatás felekezetek közötti megosztását) befolyásoljon. Mivel a Magyar Hírlap cikkében nem szerepel a vonatkozó kérdés pontos megfogalmazása (pontosabban : háromszor háromféleképpen szerepel), nem lehet értékelni azt a megállapítást sem, hogy csak 19 százalék egyértelműen vallásos és 65 százalék a maga módján értelmezi a vallásosságot. Megbízhatóbbnak látszik a Tomka Miklós említett könyvében szereplő adat, amely szerint az 1991. januári és májusi adatfelvétel eredményeit összegezve „az egyház tanítása szerint vallásosak” aránya 16 százalék, a „maguk módján vallásosaké” 53 százalék, a nem vallásosaké 21 százalék, a más meg- győződésüeké (ateistáké) 4 százalék, a „nem tudom” választ adóké 5 százalék. 1949-ig a népszámlálási kérdőiveken szerepelt a vallási hovatartozásra vonatkozó kérdés. Az evangélikusok aránya a mai országterületen 1910-ben 6,4, 1930-ban 6,1,1949-ben 5,2 százalék volt. A második világháború alatt és után bekövetkező viszonylag nagyarányú csökkenésnek három demográfiai oka volt: 1. a háború után kényszerkitelepített németek között az országos aránynál többen voltak az evangélikusok, 2. hasonlóképpen a háború után Szlovákiába áttelepülők között is sok volt az evangélikus, 3. valószínű, hogy a zsidó holocaust is nagyobb veszteséget okozott az evangélikusoknak, mint a másik két történeti keresztény egyháznak, mert a megkeresztelkedett izraeliták aránya az evangélikus egyházban volt a legmagasabb. Ezeket a demográfiai veszteségeket szomorú tényként tudomásul kell vennünk. Az azonban, hogy az evangélikusok - különösképpen a Magyarországi Evangélikus Egyházhoz kötődők - száma hogyan alakul, azon fog múlni, hogyan tudjuk a magyar állampolgároknak a vallási értekek iránti igényét kielégíteni, mennyire vagyunk képesek az emberi élet értelmére és céljára vonatkozó kérdésekre, amelyek minden emberben felmerülnek, meggyőző válaszokat adni, mert minden egyház híveinek számát elsősorban az fogja meghatározni, hogy az ő „felekezeti hátterükkel” rendelkező népességből mekkora részt tudnak megtartani és visszanyerni. Dr. Andorka Rudolf LELKÉSZ LESZEK Hogyan végzi felkészítő munkáját a Teológiai Akadémia? Sokféle háttérből születhet meg ez a kérdés. Az egyszerű érdeklődéstől egészen a kemény hangú számonkérésig. Hangozzék most „belülről”, igy talán lehet áldásosán együttgondolkodni mindazokkal, akiket valóban megérint a lelkészutánpótlás kérdése egyházunkban a közös aggódás, a közös örvendezés és a közös cselekvés terén. A Szentlélek vezetése alatt Mielőtt bármilyen emberi elképzelést is megvizsgálnánk, tudatosítanunk kell azt, hogy ennek a szolgálati területnek is csak úgy van létalapja, ha. valljuk, hogy legfőbb irányítója nem az egyházi hierarchia vágy az ezzel foglalkozók munkaközössége, hanem a fenntartó és megújító Szentlélek. Ennek az irányításnak a komolyan vétele teremthet csak kellő alázatot és tapintatot ezen a területen. Általában nem a legtehetségesebb, nem is a legjobb tanulmányi eredményű középiskolások választják ma a lelkészi hivatást. Sok esetben épp a „túloldal” érvényes: reménytelen vállalkozásnak tűnik már a hallgatóvá vá-, lás folyamata is. Létjogosultsága azonban még ebben az esetben is csak az óvatos megitélésnek van. A türelmetlenség és az indulatosság helyett az Isten előtti hordozásra van szükség. Tanárok és felelős emberek komoly ima- életére. Ha valahol egészen kézzelfogható a spirituális környezet meghatározó ereje, akkor az éppen ez a terület. Komolyan kell venni minden induló lehetőséget, de nem szabad elhárítani azt a felelős döntést sem, amely a kritikában marasztalás helyett vállalni meri az eltanácsolás vagy átirányitás kínos feladatát. Egy sikertelen felvételi vagy egy eredménytelen vizsga is lehet jelzés és ösztönzés az igazi átgondolásra. Nehéz kérdés ebben az összefüggésben a mindenkori tanári kar és az érintett hallgatók számára az a tény, hogy hiányzik evangélikus egyházunkból az a középfokú képzési testület, amely a pályamódosítás lehetőségét jelentené azoknak, akik - bár nem a lelkészi pályán - egyházunk más területén hasznos szolgálatot végezhetnének. A lelkészcentrikus gyülekezetből nem az ellene való lázadás hozza az igazi változást, hanem a korszerűsített felkészítési rendszer. Magas a száma minden időben azoknak, akik leszakadnak a lelkészképzésről, de egy másik képzési rendszerben helyet találhatnának. Az sem egészen biztos, hogy egyszerűen lelkészhiányról kell ma beszélnünk egyházunkban. Képzett laikusok sok gondot megoldhatnának. Hány gyülekezetünkből éppen ez a második vonal, a „bázisvonal” hiányzik ma a legjobban! Bibliakörvezető - teljes háttérmunkával; gyülekezeti látogató - idővel és energiával; igazi diakónus-odaadással. .. Mivel az elmúlt évtizedek kényszer- pályán mozgatták a lelkészképzést, meg kell vizsgálni azt, hogy nem alakultak-e ki napjaink kényszerpályái. „Teológián tanulok, mert ide a legkönnyebb bejutni”; „friss élménnyel a szívemben csodát várok itt”; „sok lehetséges út közül ez a legegyszerűbb”; „majd csak lesz valahogy”; „megvagyok itt öt évig...” Nem tudom, melyik a nagyobb akadály: ez az alapállás vagy a képességbeli hiányok. Egy biztos: mindkettő kényszerpályán mozgatja a lelkészképzést. Nem ritka jelenség az sem, hogy helyet keres magának a lelkészképzésben olyan hallgató is, aki már a jelentkezéskor melengeti magában egy másik egyetem vagy főiskola elvégzésének a tervét. Jobb lenne talán egy helyen minél teljesebbet nyújtani... Ez a jelenség azonban él, sőt a jövőben nagy valószínűséggel fokozódik. Talán a jövő evangélikus értelmiségének egyik szülőhelye lesz. Mindezek a körülmények megerősí- tik azt, hogy a képzés területén cél és eredmény teljes mértékben Isten kezében van. Az oktatói erőfeszítések időszaka Öt év lehetőségei l%ülröl nagyon nagynak látszanak, belülről azonban rendkívül kicsik. Egy 18 évesen érkező (többnyire keményebb viharoktól megkímélt) és 23 évesen távozó hallgató egyik pillanatról a másikra a „nagytiszteletű úr” helyzetében találja magát. Képtelen feladat! Az utóbbi évtizedek valósága pedig ez. Az oktatás, számonkérés és a lelkipásztorolás nehéz kapcsolásával is állandó a küzdelem. E kettő kísérheti egymást, de teljes összemosódása sok feszültséget teremt. Ezért is fontosak az alapelvi kérdések: az egyházias intézmény, a gyülekezeti életre néző és a Jézus Krisztuson tájékozódó, hozzá ragaszkodó közösség kritériumait sohasem szabad szem elől téveszteni. Erre a gyorsan változó külső körülmények és lehetőségek között is szüntelenül gondolni kell. A teológiai munka külső feltételei változhatnak és változnak is, a belső elszántság azonban nem lehet kérdéses. Az oktatói erőfeszítések célja nem lehet más, mint hitben elmélyült és emberszeretetre nyitott lelkésznemzedék képzése. Az egyre önzőbb és „kivonulásra hajlamos”, individuális életcél helyett rá kell mutatni arra, hogy az evangélikus nevelésnek még mindig alaptétele a „nagyobb boldogság adni, mint kapni” jézusi igazsága. Az örökös elfogadó mozdulat helyén kialakulhat egy átadó mozdulat. A „mit várhatok majd a gyülekezettől” mentalitás helyén a „mit adhatok én a gyülekezetnek” sugárzás. A markát tartó és a kezét kinyújtó ember között az alapvető különbség a „béres” és a „gyermek” klasszikus példájában rejlik. Erre az egyszeri »ébresztésre, valamint a naponként történő közös »ébresztésre adott kegyelmi idő a 10 félév minden napja. Ehhez az elképzelhetetlenül hatalmas feladathoz szükséges az, hogy hallgatók imádkozó notesze a tanárok nevével, a tanárok imajegyzetei pedig hallgatói nevekkel legyenek tele. Valahonnan innen ered az az elfogódottság, amely a jövő lelkészeit hordozó intézménnyel kapcsolatban jelentkezik gyülekezeteinkben. Nem mindegy a jelenlegi légkör, mert ez lesz néhány év múlva a meghatározó a lelkészek között. Elég pusztán arra a számbeli kapcsolatra gondolni, hogy míg ma kb. 250 igazán aktív lelkész szolgál a gyülekezetekben, addig 127 hallgató iratkozott be erre a tanévre. Már ez a puszta tény is nagy lendületet adhat az oktatói munkához, még akkor is, ha az említett nehézségek a fejünk felett tornyosulnak. Bár vitatott a lelkészi elem jelentősége az egyház jövőjével kapcsolatosan, mégis reménységre ad okot ez a mennyiségi növekedés akkor, amikor egy vüági statisztikai felmérés éppen minket, evangélikusokat jelöl meg fogyó vagy stagnáló felekezetként Magyarországon. (Folytatjuk) Dr. Szabó Lajos AZ EZ ÉVI ORSZÁGOS PAPNÉ CSENDESNAP 1994. március 19-én, szombaton délelőtt 10 órai kezdettel kerül megrendezésre a Budapest Deák téri gyülekezet termében (Budapest V., Deák tér 4. I. em.). Az aktív, a nyugdíjas és özvegy papnék jelentkezését szeretettel várja az Északi Püspöki Hivatal (1125 Budapest, Szilágyi Erzsébet fasor 24, tel.: 176-2448, 176-2335) március 4-ig. A HIT MÉRTÉKE SZERINT Amikor a Teremtő megalkotta az embert, úgy találta, hogy nem jó neki egyedül. S bár sokféle élőlényt teremtett a számára, a férfi mégiscsak akkor kiáltott föl örömében, amikor meglátta a számára teremtett asszonyt. (lMóz 2,18-25) Az első, amit fontosnak tartok, hogy ajándék számunkra a másik nem. Ajándék Istentől, aki ezt így, és éppen igy látta jónak. Aki meggazdagitásunkra, örömünkre teremtett férfit és nőt. Aki a nemiséget, a testi örömöt nekünk kigondolta, javunkra, értünk szerezte. A szexualitás tehát nem bűn, nem is szégyellnivaló, nem is emberhez méltatlan, hanem az Úr ajándéka. Az életet széppé, kiegyensúlyozottá teszi a harmonikus testi kapcsolat. A második mondanivalóm, hogy a szexualitásnak rendelt ideje és helye van. Rendelt időn azt értem, hogy a testi adottságok kialakulása önmagában még nagyon kevés. A helyes szexualitás döntően érzelmi alapokon nyugszik. A szereteten, a megbecsülésen, a tiszteleten, a boldogítani akarás indulatán, a másik Vállalásán. Amíg ezeket háttérbe szorítja a puszta testi kívánság, a vágy kielégítése, addig biztosan nincs még itt az idő. A szexualitásnak egyetlen rendelt helye van, s ez a házasság. Isten egy férfit és egy nőt akart, s akar ma is egy testként látni. Akik házasság előtti nemi A szexualitásról életet élnek, komoly veszélyeknek teszik ki magukat. Nem érzékelik kellően a felelősséget, nem becsülik az önmegtartóztatást, veszélytelennek tűnik a partnerek cserélgetése. így elveszhet a csak egy személyhez tartozás, sport, technika lesz a nemi aktus. Jöhet betegség, nem kívánt terhesség, talán a magzat megölése, elvetetése is. De ha ezek nem is szükségszerűek, az érzelmi else- kélyesedés nagyon valószínű. Félek, az idő előtti szüretelés nem ad édes gyümölcsöket. A harmadik lényeges kérdés a felelősség ügye. Az előbbi gondolatot folytatva még, a házasság előtti nemi élet a felelősséget dobja el. Nem vállalom a másikat, csak a vágyaimnak kell. Csúnya gondolat, sokan talán tiltakoznak ellene, de a gyakorlat ez. Elhagyott szerelmesek - talán elhagyott gyerekek - mutatják, nem kellett egy életre a másik. S a gyerekek, akiket a szexualitáson keresztül ad az Úr, még inkább köteleznek a felelősségre. Egyedül a felelősen vállalt házasság a nemi élet tere, vagy kinek van joga egy gyereket apa, vagy esetleg anya nélküli életre ítélni? Mindezek a kérdések persze a házasságban is megvannak. Erre nézve a felelősség úgy szól, hogy csak a házasságon belül van helye a testi szerelemnek. Sőt a felelősség abban van, hogy ezt ott gyakorolni kell, élni kell. Vigyázni kell rá, kincsnek tartani, mert sok egyéb mellett ez is azért adatott, hogy védjen. Félrelépő házastársak bűne nyilvánvaló.' De a megcsalt társ valóban társ volt, aki tudott örömöt adni és kapni, boldogítani, és boldogan elfogadni? A negyedik kérdéskör a veszélyek végiggondolása. Van bőven ezekből. Nem szabad, hogy elkapjon a korszellem. A közgondolkodásban leértékelődtek ezek az értékek: nemi hűség, tisztaság, lemondás, várakozás. Helyette az érzéki szabadosság uralkodik. Nem baj, ha egy tinédzser szexuális életet él, csak használjon óvszert, mert itt az AIDS!(?) Nem baj, ha sok kapcsolatban próbáltad ki magad, mert ki tudod választani az igazit.(?) Nem baj a hűtlenség, hiszen a változatosság gyönyörködtet.(?) A szexualitásnak a testi oldala, a szeretkezés technikája került előtérbe. Az öröm megszerzése lett a cél. Nyitott párkapcsolat a divat, nem csak két ember intim élettere a szexualitás, befogadható a harmadik, negyedik is. Azonos neműek együttélése polgárjogot vívott ki magának, lassan szabályos házasságot köthetnek. A téma szinte kimeríthetetlen, mindenkit érint. Helyesen megélni emberségünknek ezt a területét csak egyféleképpen lehet, ha a bölcs Ajándékozó szavát keressük ebben is, aki javunkra, örömünkre teremtett férfit és nőt. Sztojanovics András
