Evangélikus Élet, 1994 (59. évfolyam, 1-52. szám)

1994-01-02 / 1. szám

Evangélikus Élet ' 59. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1994. JANUÁR 2. AZ ÉV ELSŐ VASÁRNAPJA ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 18 Ft Nem kevés az idő, amivel rendelkezünk, hanem sok, melyet ki nem használtunk. Seneca ■■■■ A TARTALOMBÓL „ÚJ RUHÁT KAP A TEMPLOMUNK” MINDEN KEDVES OLVASÓNKNAK ISTENTŐL MEGÁLDOTT BOLDOG A DÉLI EGYHÁZKERÜLET TESTÜLETÉINEK ÜJ ESZTENDŐT, BÉKESSÉGET ÉS JÓ MUNKÁT, JÓ EGÉSZSÉGET KÍVÁN ÜLÉSEI A SZERKESZTŐSÉG Ahol Istent magasztalják, ott megtörik az erőszak Az Egyházak Világtanácsának karácsonyi üzenete A minden népek Megváltója születéséről szóló ka­rácsonyi üzenet első címzettjei pásztorok voltak, hely­színe pedig az éjszakában: rögös mező a nyitott ég alatt. Félelemtől reszketve fogadták a váratlan égi jelenséget, s mielőtt magukhoz térhettek volna, az angyalok kórusát hallották: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat” (Lk 2,14). Karácsony az öröm és a békesség ünnepe. Ez az értelme a mi hagyományaink szerint is, és ebben a szellemben ünnepük Karácsonyt nagyon sok ország­ban. Hálásak lehetünk a Karácsonynak ezért a fényé­ért, amely megjelenik a sötét világban. De vajon meg­jelenik-e minden ember számára? Angolában és Boszniában, a Kaukázusban és Kas­mírban lehet hogy még Karácsony napján is fegyverek fognak dörögni. Natalban és Észak-Irországban, Säo Paulo és Washington utcáin biztos ezen az éjszakán is lesznek áldozatai az esztelen erőszaknak. „A nép, amely sötétségben jár, lát nagy világossá­got” (Ézs 9,2) - ígéri Ésaiás próféta. De vajon láthat­ják-e ezt a világosságot az afrikai menekültek milliói valahol a kietlenben felütött táborokban? Éppen ez az a környezet, ahol a karácsonyi üzenetet - minde­nek ellenére ma is hinni kell, ahogy azon a régmúlt éjszakán Betlehem mellett is hitték a pásztorok. De mit is jelent hinni abban, hogy a Megváltó az egész világért érkezett? Az angyalok így mondták: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek”. Istent dicsérni, elismerni Őt, mint aki kezében tartja az egész világot, ez azt jelenti, hogy felhagyunk a magunk túlbecsülésével, hogy felismerjük a világ va­lóságos helyzetét, és elismerjük a magunk tehetetlen­ségét. Sokszor csak könnyek között tudjuk Istent magasztalni, és sírva kérdezzük: „Meddig még, Uram?” De a legmélyebb keserűségből is kiálthatunk a jászolban fekvő gyermek nevében: „Abbá, Atyám!” Istent magasztalni, jelenti azt is, hogy nyugodtan el­lenállunk a hatalom minden hamis látszatának, saját nemzetünk, népünk bálványozásának, a gyűlölködés és az erőszak növekedésének. „És a földön békesség, és az emberekhez jóakarat”. Nem dicsőíthetjük Istent anélkül, hogy ne védelmez­nénk az Ő képére teremtett ember méltóságát. Minden erőszak, nők ellen, fajok ellen; a rasszizmus, az etnikai tisztogatások; az emberi méltóság elleni minden sére­lem egyben Isten dicsőségét is sérti. Ahol az emberek Istent magasztalják, ott az erőszak vonala megtörik, és a békesség rügyeiből virágok fakadnak - sokszor olyan rejtett helyeken, mint amilyen a Megváltó jászo­la volt. Mai karácsonyi üzenetünk egy meghívás, hogy menjünk, és keressük meg ezeket a helyeket. Az ökumenikus mozgalom az egyházak híveinek olyan együttese, amely keresi a helyeket, ahol Isten jelenlétének fénye megvilágítja és megváltoztatja a sötét világot. Az a reménység és várakozás mozgatja, hogy „egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek az Istent, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak Atyját” (Róm 15,6). „A reménységnek Istene pedig töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hívésben, hogy bő- vülködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által” (Róm 15,13). A DÉLI EGYHÁZKERÜLET TESTÜLETÉINEK ÜLÉSEI Az egyházkerület presbitériuma és közgyűlése is ülésezett. A kerületnek ugyanis új zsinati tagokat és póttagokat kellett választania. A megnyitó-istentiszteleten Detre János aszódi esperes prédikált IThessz 4,7 alapján. Elhívásunk, mandátumunk nem tisztátalanságra szól, ezért keressük a megszentelődésre hívó szót, az igét. Ha elhívásunkhoz következetesek maradunk, ez meglátszik életünkön is, hallhatóvá válik szavainkban, megérezhető a szeretetünkön. A közgyűlést dr. Sólyom Jenő kerületi felügyelő nyitotta meg. Je­lentésében néhány kiragadott ese­ménnyel, néhány aktuális kérdés­sel foglalkozott. Egyik ilyen kérdés volt az értelmiségiek helyzete és szerepe az egyházban. „Valamikor büszkék voltunk arra, hogy a ma­gyarországi evangélikusság létszá­mához képest aránytalanul nagy számban adott jól képzett értelmi­séget a hazának. Ma viszont in­kább attól kell tartanunk, hogy az átlagnál kevesebb az értelmiség egyházunkban... Vannak olyan feladatok, amik végzésére az értel­miségiek különösen alkalmasak le­hetnek. Az egyházközségekben, ahol többnyire a lelkészekre hárult szinte minden munka, az értelmi­ségiek szakértelmükkel sok terhet vehetnek le a lelkész válláról, hogy neki több ideje maradjon a lelki építésre.” Szólt arról is, hogy a lel­ki ébredés mellett szükség lenne egyfajta szellemi pezsgésre és ezt a lelkészeknél is segíteni kellene. A teológiai képzés, továbbképzés és kutatás elengedhetetlenül szük­séges. Erre szolgál a Teológiai Akadémián létesített alapítvány fi­atal lelkészek, teológusok számá­ra. A társadalmi felelősségvállalás az egyház feladata - vállaljuk. El­sősorban az igehirdetés szolgálatá­val, de különleges formája a neve­lés és oktatás. Ezért fontos az isko­lák új hálózatának kiépítése, de ide tartoznak diakóniai intézménye­ink is, mert ezek szolgálata is a társadalom segítése. A politikai szerepvállalás most a választások közeledtével adott kérdés szá­munkra. „Abban nincs vita, hogy az evangélikus egyháznak, mint in­tézménynek nem szabad politikai szerepet vállalnia, elkötelezni ma­gát egyetlen politikai irányzat mel­lett sem. Egyénileg viszont min­denkinek joga lehet részt venni a politikában... A lelkészi és nem- lelkészi tisztségviselők esetén azon­ban más megfontolásokat is figye­lembe kell venni. A tavaszi egyház­kerületi presbiteri ülésen már tár­gyaltunk erről. Az Országos Pres­bitériumhoz továbbított javaslat ott csak röviden került tárgyalás­ra, anélkül, hogy döntés született volna...” A jelentésben kitért még Roszik Gábor parlamenti vádjaira. Ebben a kérdésben a presbitérium „nyi­latkozatot” hagyott jóvá. (Ezt ko­rábbi számunkban már közöltük. Szerk.) Az ősszel indult két közép­iskoláról, a zsinatról és az egyház­kerületi adminisztráció problémái­ról, majd befejezésben a kerület anyagi helyzetéről adott összefog­laló képet. (Erre a témára később visszatérünk.) Dr. Harmat Béla püspöki jelen­téséből az alábbi részleteket adjuk közre:- Megszépített egyházkép kisért ma sokfele gyülekezeteinkben. Azt gondolják sokan, hogy a spirituá­lis oldal, a gyülekezeti munka, evangélizációk, ifjúsági konferen­ciák, a hitoktatás, a kórházlelkészi szolgálat, stb. lehetőségei a maguk adottságában már megoldják a megújulás, az egyház megelevene- dése dolgát... A külső rendszerváltás azonban nem jelentette mindenütt a lehető­ségekkel párhuzamosan a lelki megújúlást. A kezdeti lelkesedés után azt láthatjuk, hogy gyüleke­zeteink nem megerősödtek, hanem erőtlenednek. A korábban csak in­kább és jobban Nyugatról ismert, már itt is elkezdődött szekularizá­ció, a közömbösödés, az egyházi- atlanodás terjed, amit nem ellensú­lyoz a különböző „érdekes” vallá­sok iránti érdeklődés vagy az asz­trológia és nulladik típusú találko­zások kultusza. Ismételten hangsúlyozom, hogy egyházunk életének alapja és prio­ritása az evangélium, a spirituális oldal és ez nem helyettesíthető semmiféle más tevékenységgel. Az oktatási-nevelési, a diakóniai- szociláis vagy a kulturális tevé­kenység ebből következhet, de nem helyettesítheti az egyház spe­ciális feladatát, amit helyettünk senki más nem fog elvégezni. Egyházlátogatási tapasztalata­im azt mutatják, hogy fokozott mértékben szükségünk van a lelki élet, a spiritualitás gyülekezeti és egyházmegyei tervezésére. A tervek hiánya sokfelé kapkodást eredmé­nyez vagy pedig olyan „szent ráha- gyatkozás” érvényesül, hogy „majdcsak történik valami” Sokat tanulhatunk ebből a szempontból a Billy Graham féle evangélizációs kampányokból. Náluk minden evangélizáció előtt megfelelő lelki és szervezési előkészítés folyik. Most kezdődött el a legutóbbi eu­rópai szatellita-evangélizáció után a az 1995. március 16-18-ra terve­zett Globál Mission Program elő­készítése. Ebbe a világ valamennyi országát bele kívánják vonni és (Folytatás a 3. oldalon) AZ ÉY IGÉJE „KRISZTUS A MI BÉKESSÉGÜNK.” Ef 2,14 Félig hátrafelé nézegetve kezd­jük az újévet. Szeretnénk ilyenkor mindent újrakezdeni, amit csak le­het, a tavalyi év azonban itt van a hátunk mögött összes örömével és csalódásával, 1993 fényei és árnyai rávetítődnak 1994-re. Az év igéjének kijelölt apostoli szó jelen időben fogalmazódott, de egyaránt bele lehet érteni a múltat és a jövőt: az a Krisztus, aki békes­ségünk volt, lehet békességünk az elkövetkező hónapokban is. Fölvetődik a kérdés, nem ígér túlontúl sokat ez az ige abban a huszadik században, amelyik Sza­rajevó nevének emlegetésével kez­dődött az első világháború kirob­banásakor, és most a század végén ismét ez a név cseng napról napra a fülünkbe a boszniai harcok miatt? Krisztus lenne Európa és a világ békessége, azé a világé, ahol számtalan ellenségeskedést tar­tunk számon ember és ember, nép és nép között? Hiszen országun­kat, családjainkat, szivünket sok­szor el-elönti a gyűlölethullám és a hazugságtenger, sőt még az egyhá­zak között is előfordul harc és bé­kétlenség. Megoldás lehetne, hogy aláhúz­zuk az 1994. év másik vezérlő gon­dolatát: ezt az évet az Egyesült Nemzetek Szövetsége és sok más nemzetközi szervezet is a család évének hirdette meg. Hát keressük elsősorban a magunk kis közössé­gében, az otthon meghitt melegé­ben a krisztusi békességet, elhúzód­va a viharos közélettől, a megold­hatatlannak látszó világkérdések­től. Vajon kialakítható-e valahol ilyen menedék és hol található meg az ilyen békés sziget? Hiszen az elmúlt évtizedek arra tanítottak, hogy egyéni és kisközösségi életünk nem lehet független országunk, földrészünk, sőt a világ sorsától! Az apostoli igét akkor értjük igazán, ha látjuk, ez a kijelentés nem filozofálgatás, teologizálás vagy meditálás Krisztus békessé­géről, hanem igehirdetés. Azaz hit- rehívás, életújulás és megtérés hir­detése. Krisztus a mi békességünk, Krisztus lehet a békességünk, ha keressük és szeretjük mindazt, amin keresztül megjelenik. Hall­gatjuk és olvassuk igéjét, keressük azt a közösséget, ahol együtt di­csérhetjük Istent és imádkozha­tunk hozzá. A gyülekezet számára feladat az oktatás-nevelés, hiszen sokfelé indítanak óvodákat vagy iskolákat. Adódnak kötelessé­geink, mint egyháznak, szociális diakóniai és kulturális területen is. Az elsődleges és legfontosabb egy­házi feladat azonban, amit 1994- ben sem fognak helyettünk elvé­gezni, hogy Isten igéjét, megbocsá­tó és békességet teremtő evangéliu­mát halljuk és hirdessük. Krisztus a mi békességünk, ez az Isten és közöttünk való vi­szonyra lehet igaz először is: „Istent félni” a régi kifejezés sze­rint, ez nem azt jelenti, hogy fé­lünk az Istentől, hanem tféljük Őt, azaz tiszteljük. Azután má­sodszor igazzá lehet ez az ígéret az embertársainkhoz fűződő vi­szonyban is. Apa és fia, anya és lánya, szülők és gyermekek hányszor állnak szembe egymás­sal, hányszor támad ember és ember, egy-egy csoport, kisebb­ség és többség egymás ellen és pokollá tesszük az életet. Az az áldás, amit Jézus igéje ad, kötelez arra, hogy az áldást tovább adjuk. A jézusi figyelmeztetés sze­rint „úgy ragyogjon a ti világossá­gotok az emberek előtt, hogy lás­sák jó cselekedeteiteket és dicsőít­sék a ti mennyei Atyátokat”. (Má­té 5,16). Dr. Harmati Béla EGYHÁZUNK OSZTOZIK A NEMZET GYÁSZÁBAN Dr. Antall József miniszterelnökünk halálhírét gyülekezeteink, egyházunk mély gyásszal fogadta. Egyházunk vezétői dr. Boros Péter ügyvezető miniszterelnöknek címezve fejezték ki részvétün­ket kormányunknak és a családnak. Az elhunytban olyan állam­férfit gyászolunk, akinek vezetése alatt országunk demokratikus és független köztársasággá válhatott. Különösen is emlékezünk arra, hogy egyházunk számára lehetővé vált az egyházi autonómia megteremtése és lehetőséget kaptunk arra, hogy hitéleti-istentisz­teleti keretek mellett részt vállaljunk hazánk oktatási-nevelési, szociális-diakóniai és kulturális feladatainak megoldásában. Kérjük Gyülekezeteinket, hogy istentiszteleteken emlékezzenek meg imádságban elhunyt miniszterelnökünkről és vegyenek részt az országos gyásznap emlékező és végtisztességet adó rendezvénye­in. Isten adjon vigasztalást és áldja meg magyar hazánkat! Budapest, 1994. december 14. A Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Elnöksége Veszélyben a család? A HIT MÉRTÉKE SZERINT A válasz a fenti kérdésre csak egyértelműen igen lehet. A család, különösen is a keresztyén család veszélyben, sokak szerint egyene­sen már-már „végveszélyben” van. De ez nem a modern kor kórtünete csupán, hiszen mint minden isteni ajándék, a család is, a kezdet kez­detétől a nagy Romboló és Szétdo­báló kísértéseinek egyik első szá­mú céltáblája. Gondoljunk az első bűneset keserű gyümölcseire, Ádám és Éva egymást vádló össze- ugrasztására, majd az első testvér­gyilkosságra. .. A veszélyeztetett család védelme tehát ősi feladat, melyre a Tízpa­rancsolat több ponton is egyértel­műen utal: 4., 6. és 10. parancso­lat ! Mindezt megerősíti Jézus és az apostolok tanítása, és különös hangsúlyt kap a család a reformá­ció egyházaiban is. Luther külön műveket ír, melyek egyházunk alapvető hitvallásai is egyben (Kis- és Nagykáté), a keresztyén csalá­dok tanítására, nevelésére. Templomunkban a szárnyasol­tár egyik reformációi képe Span­genberg híres festményének máso­lata, melyen az éneklő Luther- családot láthatjuk. Volt, aki meg- botránkozott ezen a képen: mit keres Luther és családja egy evan­gélikus oltárképen? Pedig szó sin­csen valamiféle „evangélikus szentkultuszról”! A szárnyasoltár felső képe a láncoktól megszabadí­tott, kinyíló Bibliát ábrázolja, je­lezve, hogy a reformáció helyreállí­totta Istennel a közvetlen igei kap­csolatot, míg a már említett és vita­tott alsó kép a reformáció által újra felfedezett és visszaadott csa­ládi élet harmóniáját sugározza. Luther Márton mint családfő, lanttal a kezében vezeti a család közös énekét. Mellette egyik olda­lon felesége ül, ölében a legkisebb aprósággal, a másik oldalon pedig a négy nagyobb testvér áll, s ke­zükben énekeskönyvvel vesznek részt a családi áhítaton. Tudom, erre talán most egyesek cinikusan, mások keserűen legyintenek: hagyjuk ezt a régi, „giccses” csalá­di idillt, hol van ma már ilyen?! Együtt leülni, pláne együtt énekel­ni, ez ma már nem megy! Sok csa­ládban szinte csak „ágyrajárók” a családtagok: hajnali indulás, késő esti hazatérés, állandó rohanás, időzavar... Nincsenek már igazi közös étkezések, beszélgetések, hi­szen ha nagy ritkán össze is verő­dik a család egy esti órán, kezdetét veszi a „TV-terror”: maradj csöndben, kezdődik a meccs, a „Szomszédok”, a „Dallas” stb. Nem vagyok rajongó, saját csa­ládomban is csak komoly harc árán tudunk néha-néha igazán „ta­lálkozni” egymással. De legalább az igényt ne adjuk fel, hogy a hu­szadik század végén, amikor gépek sokasága dolgozik helyettünk, ta­lán mégis csak juthatna a nap 24 órájából egy kevéske a csaladra, egymásra, s arra, Akinek mindez ajándéka lehetne az életünkben. Hálás vagyok, hogy olyan család­ban nőhettem fel, ahol minden reg­gel, iskolába indulás előtt Édes­apám felolvasta a „Jer, örvend­jünk” áhítatos könyvből Luther­nak arra a napra szánt lelki útra- valóját. Emlékszem, sokszor már az órámat néztem, és soknak tűnt az az egy-két perc, hiszen annyi, de annyi „fontos” dolgúhk van, külö­nösen is akkor, amikor az Isten sza­va keres minket... Hányán rádióz­nak órákig, és szinte már „fűtenek” otthon a tévével, de abban a pilla­natban sürgős tennivalójuk akad, amikor egy-egy vallási program kezdődik. Pedig mennyi áldást kap­hatna egy-egy család, ha ezeket a műsorokat, melyekről pár éve még álmodni sem mertünk volna, együtt hallgatnánk, néznénk meg és utána együtt is beszélnénk meg, mint egy meccset vagy krimit... Saját családunkban is napon­kénti harc, hogy a reggelit köve­tően legalább egy közös éneket el­énekeljünk, legalább az útmutató igeversekre együtt figyeljünk és imádkozzunk. De hiszem, hogy enélkül az intonálás nélkül meg jobban elhangolódnának napjaink az isteni hullámhosszról. Délben már ritkán lehet együtt teljes szám­ban a család, hiszen különböző időpontokban érnek haza az isko­lások, este pedig a különórák, gyü­lekezeti alkalmak osztják meg a családot. Legalább reggel próbál­juk meg együtt kezdeni a napot! Csak egy kis önfegyelem kell, pon­tos ébredés és ébresztés, s hamar kiderül: mindenre lesz időnk, ha nem éppen az idő Urán akarunk spórolni... Ha engedjük, hogy Ő legyen a Családfő, ha szót kaphat hétköznapjainkban is, akkor átél­hetjük Vele újra az egykori ötezer ember csodáját, vagy a kánai nász­nép élményét: amiből kevés van, ami kifogyóban van, az idő, mely­nek kínzó hiányára állandóan hi­vatkozunk, az O kezéből véve egy­szerre csak elég lesz mindenre. Jut Őrá is, de a családra is, sőt még önmagunkra is. Talán csak ennyit kellene megtanulnunk, őszinte szívből imádkoznunk: „Uram, többé már nem időt kérek Tőled, hogy ezt vagy azt tehessem, csak kegyelmet kérek Tőled, hogy a né­kem adott időben azt tegyem, amit Te akarsz. Amen.” Gáncs Péter

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom