Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1993-07-11 / 28. szám

Evangélikus Élet 1993. július 11. EED jftS GYERMEKEKNEK A F___I ATALOKNAK Strandon voltunk. Én csak a kisvízbe mehettem be, de aztán Anya mégis bevitt a mélybe is. Bevallom féltem egy kicsit, de Anya azt mondta nem kell, Ő tart. Tudom, Uram, hogy te is tartasz engem. Nem kell félnem attól, hogy elmerülök. Te tartod Anyát is. Mindez nagyon jó, mert még csak egészen kicsit tudok úszni. CSODÁK A keselyű Ismeritek a keselyüt? Elég mókás kinézetű állat. Nagy tollas teste van és kopasz nya­ka. Akár szépnek is nevezhet­nénk, de némiképpen levesz a szépségéből az a tény, hogy a keselyű előszeretettel falatoz­­gat az elhullott állatokból, olykor a hasonló állapotban lévő emberekből. így aztán a rajzfilmekben, általában te­metkezési vállalkozóként szo­kott szerepelni, megsértve ez­zel mind a keselyűk nemzetsé­gét, mind a temetkezési vállal­kozókét. A keselyű akkor a legszebb, amikor a magasban széttárja hatalmas szárnyait és keringve úszik az égen. Ilyenkor igazán méltóságteljes. Gyökeresen másképp gondolkodnak erről a sivatagban víz nélkül hason csúszó vándorok, akik éppen erről a magasz­tos jelenetről tudják meg, hogy ütött az utolsó óráik egyike. Annak ellenére, hogy a látványt ők szemlél­hetik teljes szépségében, egyáltalán nem találják olyan méltóságteljesnek. Valójában azonban nem csupán a kiszáradt ván­dorok vannak bajban, akik a lemenő sivatagi nap vöröses fényében készülnek kilehelni lelkűket. Száz­ötven évvel ezelőtt a kaliforniai kondorkeselyű, olyan közönséges volt Észak-Amerikában, mint ná­lunk a galamb. A vadnyugat meghódítása idején azonban fogyni kezdett a számuk, hiszen kevés va­dász tudott ellenállni a nagy, lassan mozgó célpont­nak. Aztán még nagyobb csapást jelentett számukra az -a- méreg, amit az-•állattenyésztő farmerek kihe­lyeztek a farkasoknak. A farkasoknak szánt mérget a marhák ették meg, az elpusztult marhákat pedig a keselyűk. így aztán ők is elpusztultak. Mivel a ke­selyük lassan szaporodnak, ezért nagyon megf ő - gyatkozotl a számuk. Egy mostanában végzett „népszámlálás" élőhelyük egész területén csak hu­szonnyolcat talált. Isten kondorkeselyűiböl vadon már csak huszonnyolc él. JÁTÉK Betűvadászat 3. Megint helymegjelölés nélkül kapjátok a betűket. Már elég sokat tudtok. Próbáljátok meg összerakni a mondatot! Ez a mondatot jelölő tábla: m tn n ii mim rrm 1 n nn Imiim mm A kérdés a következő: HOGY JUTOTT HOZZÁ ÁBRAHÁM AZ ÍGÉ­RET FÖLDJÉNEK ELSŐ DARABJÁHOZ? E - Sírhelyül vette meg Sára halálakor. F - Már csak halála után lett az övé: oda temették. M - Erőszakkal foglalta el. L - Soha nem volt az övé jogosan, ezért kellett Józsuának ismét elfoglalnia. Z - Amikor odament, házhelyet vett magának. A megfejtett betű háromszor szerepel a mondatban! PRÓBÁLD MEG! Iskolai emlék Elkészültek azok a képek, amiket az utolsó tanítási napon készítettünk. A két látszólag azonos képen azonban 12 apró eltérés van. Próbáljátok megtalálni ezeket. KÉSZÍTETTÉK: Antal Tünde, llg Barbara, Krahul­­csán Borbála, Sándor Éva, Koczor Tamás. Címünk: 2370 Dabas-Gyón, Luther u. 14. Hívás bizonyságtételre - ez a mai vasárnap témája. Erről szóljanak mai írásaink. Fogadjátok szeretettel! És ha van valami híretek, beszámolótok, hozzászólásotok, kérdésetek, várom leveleiteket. (Bencze András, Székesfehér­vár 8000 Távirda u. 31-33.) Az ifjúság helye a gyülekezetben (III.) Az elmúlt két hétben erről a témáról elméletben írtam. Jó lenne a gyakorlatban is bemutatni - gondoltam - s kapóra jött egy hét Oroszlány­ban. ahol az egyházmegyei zenei táborban (9-14 éveseknek) több helyi fiatal is segédkezett. Már régóta vártam tőlük bemutatkozást, hiszen tudtam róluk, hogy mind összetételében, mind aktivitásban különleges közösséget alkotnak. Összetételében is különleges: római katolikus és evangélikus fiatalok egy körbe járnak. Aktivitásukról beszéljenek ők ma­guk. így ültünk le az asztalhoz: Dóra, Attila, Lala és én. Itt már nagy múltja van az ifinek. Igen, de ez az ökumenikus csoport nem régóta van együtt. S hogy jött létre? Először egy evangélikus fiú járt hozzánk. Majd az egyik alka­lomra meghívtuk az ö ifjúsági kö­rüket is. Akkor négyen jöttek. Most már egyre többen. Tizenöt­­huszan vagyunk a rendszeresen já­rók, de az előadásokra felduzzad a létszám. Miféle előadásokra?- A nagy ünnepeken - kará­csonykor húsvétkor, pünkösdkor egy-egy oratóriumot adunk elő. Gitár, szintetizátor, ének. A római katolikus és az evangélikus temp­lomban egyaránt bemutatjuk, de ugyanúgy a nevelőotthonban, a Tábor - általános iskolások tíz­­tizenketten. A napirend nem túl sürü: áhítat, reggeli, szabad játék, beszélgetés, ebéd csöndespihenő - na, nem túl komoly, csak a kicsi­nyeket hagyják aludni - aztán uzsonna és valami közös foglalko­zás: sárkánykészítés, batikolás vagy valami verseny - mindig a naphoz illően. Utána vacsora, für­dés, tábortűz. Mindenben a legna­gyobb egyetértés. Nem mondom, olykor-olykor akad néha nézetel­térés, vita, szóváltás, de nem az a jellemző. Ami nekem szemembe ötlött, az nem valami hangoskodás, azon nem vesznek össze, talán észre sem veszik, hiszen mindennapos dolog, csak hát mégsem kellene így lenni. Többnyire ebéd után történik, vagy mikor bevásárolni megyünk szóval amikor közszolgálati he­lyen vagyunk, ahol pénzt lehet köl­teni. Akkor előkerülnek a pénztár­cák, és odaállnak a játékautoma­ták elé, vagy keresgélnek a Schöl­­ler jégkrémek között. Legalábbis legtöbben. Néhányan csak nézik őket. Megszokhatták már, hiszen év közben is így megy. Ugye, ti nem így vagytok? Nem viselnétek el táboron belül? Ugye ti nem akarjátok kirekeszteni, megszomorítani azokat, akiknek kevesebb adatott? Mert hát ez is bizonyságtétel. És persze még to­vább növekedünk, és kinőjük a tá­művelődési központban, az öregek otthonában és Majkon is.- Az ifjúsági órákat is fölváltva tartjuk egyszer itt, egyszer a római katolikus templomban. Maradjunk a feladataitoknál, vé­gül is ez a beszélgetésünk célja. Mi­lyen feladataitok vannak a gyüleke­zeteitekben ?- Ezekkel az előadásokkal - úgy érezzük - életet öntünk az időseb­bek szívébe. Az előadások közben többen elsírták magukat, és na­gyon köszönték, mert ilyet ők még nem hallhattak.- A római katolikus templomban rendszeresen tartunk diák-misét.- Az istentiszteletekre jövő fia­talokat, az újakat, próbáljuk meg­szólítani, hogy otthon érezzék ma­bori kereteket, a jégkrém mérete­ket: gyülekezeti méretben kell gon­dolkodnunk. Elviselhetjük-e hogy mások csak vágyakozva vagy már megtörve nézzék pazarló életmó­dunkat? B. A. Nyaralunk A kis ház a Bakony lábainál megtelt nevetéssel, játékkal, sür­gés-forgással. Este persze csönd van, mert mi, városiak ezt máskor nagyon hiányoljuk. De egyik nap tompa dörejek törték meg a csen­det. A hegy túlodaláról jött az ágyúhahg. Gyakorlatoznák a tési fennsíkon. Uram, olyan jó, hogy nekünk nem kell tartanunk attól, hogy egyre közelebb s közelebb jön ez a hang. Olyan jó, hogy még­is békén feküdhetünk le. De most hadd könyörögjek azokért, akik nap mint nap nem ilyen tompán, hanem élesen hallják a lövéseket, akik minden lövésre megfordulnak az ágyon, hogy mi lehet apjukkal, bátyjukkal, kedvesükkel. Azokért könyörgök, akik nem élvezik a nyarat, s akik azt mondják: bár­csak az iskola állna még. És azo­kért is, akik gonoszságukban, ön­zésükben nem tudják, mit cselek­szenek. Jöjjön el a Te országod! Ámen. gukat. Hívjuk őket együttléteinkre is. Talán az egyik legfontosabb fel­adat a misszió. Jönnek a fiatalok közénk, gyülekezet nélküliek is. Persze kipotyognak páran, amikor rájönnek, hogy nem a barátság a közösség lényege, hanem Jézus.- És részt veszünk a gyülekezet életében is: az énekkarban, a templomok körüli fizikai munkák­ban - mint most is.- A közösségnek az is feladata, hogy megerősítsen minket a hit­ben. Én például - mondja Attila - itt ébredtem rá, hogy hitoktatónak kell jelentkeznem.- De nemcsak a gyülekezetben van feladatunk. Ahogy az orató­riumokat a város különböző pont­jain is előadtuk, úgy érezzük, s tudják is, hogy a városhoz tarto­zunk. Múltkor a polgármester kért meg minket, hogy a majki kastély­nál takarítsunk. Olyan jó érzés az, hogy számítanak ránk. Köszönöm, hogy ezeket elmond­­tátok. Két kívánságom van: az egyik, hogy a ti közösségetek meg­erősödjék és megmaradjon, a má­sik, hogy másutt is követendő pél­dának találják. Benczc András Csendesnapok a Fasori Gimnáziumban „Harcold meg a hit nemes harcát” Him 6,12 Többünk örömére az idei tanévben nem egy, hanem két csendesnap volt iskolánkban, a Bu­dapesti Evangélikus Gimnáziumban. A két csendesnap szorosan összefüggött. Május nyolcadikán, szombaton reggel töb­ben igyekeztek az iskola felé. A díszteremben már vidáman énekeltek a bent lévők. A nyitó áhítatot Szirmai Zoltán tartotta. Utána Gryllus Dániel és Halmos Béla előadásában Pál apostol­ról szóló énekeket hallhattunk, Fabiny Tamás ismertetésével. Majd Páll László református hit­oktató előadása következett, ugyancsak Pál apostolról. Előadásával a csoportbeszélgetése­ket vezette be. A beszélgetésben Pál apostolra alapozva a ma minket érő problémákról volt szó. A díszteremben értékeltük a beszélgetése­ket, és énekléssel zártuk az összejövetelt, örü­lünk, hogy tanáraink is részt vettek ezen a szom­bati bitmélyítő alkalmon, r .■•••, pf'-rrló Május tizedikén, héttőn ugyancsak csendes­nap volt az iskolában. A diákok két előadást tarottak. Az elsőt dr. Fabiny Tibor teológiai professzor tartotta. A reformáció magyarorszá­gi hatásairól szólt az előadás és a lutheránus örökségünkről beszélt a professzor. A téma kul­turális oldalát vizsgálta (a „hithez ragasszatok tudományt” bibliai gondolatot figyelembe véve). A második előadást dr. Reuss András teoló­giai professzor tartotta a szabadságról. Ebből is nagyon sokat tanulhattunk. A nap úrvacsorái istentisztelettel záródott, Takács József evangé­likus lelkész hirdette nekünk Isten igéjét. Csodá­latos volt közösen úrvacsorát venni. Itt szeretnénk köszöntett mondani igazgató úrnak, hittantanárainknak és mindazoknak, akik segítségével a csendesnapok megvalósul­hattak. Reméljük, hogy ennek lesz folytatása. Az iskola hétfői bibliaköre Jégkrém Juták U/lOs Krúdy Gyula álmai 1933 egyik május végi hajnalán az utolsó álom is meglátogatta Szindbádot. Hazatért az az író, aki talán a legtöbb fényt, életei varázsolta irodalmunkba, aki önmagáról ezt írta: „Némelyik írásom csak annyi, mint egy könnyű sóhajtás, vagy valami álombéli hang, ami még a szívünkben cseng, ha felébredünk." Halála előtt öt nappal kereste fel az egyik fővárosi napilap szerkesztőségében Dékány Andrást, magával vive az utolsó Szindbád-történetet, a Pur­­gatórium-ot. Búcsúzás volt ez már az élettől, a va­lóban hazatérő nagy életutazó vallomása, aki érezte, hogy „a halálnak szűzies illata van, mint az új életnek, mely akkor kezdődik, amikor meghúzzák a templom­ban a lélekharangot... Egyszerre megszabadulunk a földi élet összes kellékétől, a köszöngetésektöl, a hazug szavaktól, az udvariaskodásoktól... Elgondolkodtam néha, hogy nekem húzzák a lélekharangot, kék őszi délutánon, három óra után, amikor az arra jó! megérett emberek meghalni szoktak..." Móricz Zsigmond „Krúdy elaludt" című em­lékezésében így ír: „Nézem, ahogy ott ül. Csöndesen és valósággal szeméremmel és mosollyal. Ártatlan ember, aki sona éleiében annyira sem bántott meg senkit, hogy mosolygott volna. Még nem is önmagán mosolygott: azon, amit gondolt. Befelé. Eldiskurált azzed, aki ő maga volt. Hallgatta azt, amit belőle valaki kibeszélt. S helyeselte mosolygásával, amit attól hallott, aki neki beszélni szokott, ha szólt és írni szokott, ha írt. Szind­­bád a csodálatos hajós volt ez a valakije... Szindbád végighajózta emlékei minden folyócskáját, s oda ért vissza, ahonnan elindult." Közben pedig nem tett semmi világot fölforgató, megváltoztató dolgot. Csak éppen jelen volt. Mert szerette az élet apró örömeit, szeretett ábrándozni, szerelmet vallani, búvárkodni egykori ka­lendáriumokban, szemlélődni régiségboltokban, s a ko­pott fényű bútorokat megcsodálni. Szerette a hófúvásos időjárást, az őszi ligeteket, az elhagyott szélmalmokat, a melankolikus, véget nem érő kocsiulakat a hegyek között; szerette az elhunytak hangját őrző otthonokat, a fogadók öblös poharait, s a zárdába lépők utolsó világi gondolatát, a kisvárosok álmodozó asszonyait. Szerette a csendes szót és a mélyhangú hegedűi, a régi házakat és a régi barátokat, az álarcosbálok romanti­káját, a régi magyar nótákat, az őszi szél zúgását és a messzire elhangzó harangszót. Igent mondott az életre és igent a halálra. Az amit megélt egyszerre volt mámo­rítóan gyönyörű és fájdalmasan szomorú. Ember volt. Egy olyan életet élve, amit nem lehet újra végigélni. Az adott kor kellett hozzá ? Biztosan az is. De még valami. Az a megfoghatatlan, ami Szindbádot eljuttatta a ro­mantika csúcsára: a gyertyafényig és a teljes vagyonta­­lanságig. Fájdalmasan boldog volt. Más értékek szerint bol­dog, mint amit a mai ember annak tart. Mégis ez az álomszerű boldogság nekünk is jelez valamit. Ha többet nem, hát annyit, hogy így is lehet teljes életet élni. Nagy László „...csak a könyv kapcsol múltat a jövőbe.” Irodalmi ritkaságok betűhív kiadásban Évente - több mint tíz esztendeje - ilyenkor érkezik meg az a kis könyvcsomag, amely a Tótfalusi Kis Miklós Nyomdaipari Műszaki Szakközép- és Szak­munkásképző Iskola tanulóinak vizsgamunkáit tar­talmazza. Négy kicsi könyv. Az egyik a NYUGAT Szépirodalmi Szemle 1916. évi kiadásában, Babits Mihály versei, a függelékben pedig könyvéről, versei­ről irt, ma már klasszikussá vált kritikák, elismerő és elmarasztaló sorok (Egy életmű természetesen csak így lehet egész!). A másik nagyobb alakú könyvecske „Keresztül-kasul életemen” címmel nem igazi életrajz, inkább kisebb visszaemlékezések, emlékek, esemé­nyek összefoglalása. Hitvallás is a másokra emlékező sorokban, Kölcsey, Vörösmarty, Széchenyi idézésé­n\WTS .MJU\IV EELTIAITY *sMMt* v/ixroou.'« ftJZMX ben. Végül költők, író társak sorai. Két kötetben, kö­zel 600 oldalon. „A magyar dráma válsága", a NYU­GAT 1928-as ankétja nyomán. Könyvespolcaim leg­féltettebb kincsei ezek a kis könyvek. Nemcsak tartal­muk miatt, nemcsak azért, mert Babits munkásságát a legtisztábban tükrözik, a kort, amelyben élt és alko­tott, kapcsolatát kortársaival, írótársaival, időseb­bekkel és fiatalokkal, hanem azért az áldozatos mun­káért, amely létrejöttüket megelőzi. Azért a csodála­tos - írhatnám - a szépre, jóra nevelés hitével telített nevelő munkáért, amit a jövő könyvnyomdászai, fia­taljai gondolkodásába, talán leikébe beépített az iro­dalombarát tanár, szerkesztő dr. Téglás János. E könyvek utolsó odalain azok nevét olvashatjuk, akik készítették: a nyomdaipari technikus, síknyomó gépmester, fényszedő szakma tanulóinak nevét, akik az elméleti és gyakorlati tudást (ez utóbbit a Zrínyi Nyomda és a Szikra Nyomda dolgozói segítségével) elsajátították. „Emlékezésül az együtt töltött évekre, 1989-1993.” Szép emlékek 1976-tól, amióta az első ilyen vizsgamunkák megjelentek Téglás János tanár javaslatára, a szokásos iskolai évkönyvek helyett. Mi­ért Babits emlékezések? Mert a mai iskola elődjében, az öreg Alma Materben - melynek első igazgatója Gaál Mózes volt, - 1912-16 között tanított Babits Mihály. A családias szellemű nevelést kapott diákok évek múlva is összejöttek tanáraikkal, társaikkal egy­kori iskolájukban és felelevenítették emlékeiket s nem utolsósorban Babits tanár úrról. Ezek az emlékezések adták a sorozat elindításának ötletét, s a tanulók bevezetését a kutatómunkába, a ma már szinte felbe­csülhetetlen értékű irodalmi ritkaságok létrejöttéhez, megerősítve Babits sorait: Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell, hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember: mert a Könyv is Élet, és él, mint az Ember - így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember. Schclkcn Pálma

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom