Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)
1993-04-11 / 15. szám
Evangélikus Élet 1993. április 11. Ünnep Szegeden Beiktatták a gyülekezet új lelkészét ér la-I£m :n_ Hétköznap volt. Március 6-a •a. :ombat, mégis ennek a napnak z egyházközség életében törté,a elmi értéke lesz. Régóta várta a 'eI yülekezet ezt a napot. A lemon^ ás folytán megüresedett lelkésze. llásra - a gyülekezet kérésére - z egyházkerület püspöke Tóth y Ittila volt egri lelkészt küldte ki zolgálatra. Beiktatása szép száj.' nú gyülekezet előtt volt. n Dr. Harmati Béla püspök bei- egsége miatt Káposzta Lajos es■ >eres végezte 2Kor 4,7-10 alapán az igehirdetői szolgálatot, a ’ cövetkezőket hangsúlyozva: t „Pál apostol itt kincsről be- i :zél! Olyan kincsről, amelyet a örténelmünk az utóbbi évtizedekben elhanyagolt. Nem vettük konolyan sokáig, nem számolt vele comolyan az ember. Nem gondolt ■á, mert nem a bankok őrzik rútakban. Nem olyan érték, ameyel modernizált felszereléssel ír íznek, amely maga is sokba kéül, s így őrzi egy megadott, kiépített helyen. Ezzel szemben: Pál apostol serépedényekről beszél. Itt óha. at tanul is arra gondolok, hogy ez . benne van teremtettségi adottsá’ púnkban, hisz porból lettünk, s j oorrá leszünk. Mégis ebben kell . hordoznia, a mulandóban, a töré-Ezután Tóth Attila beiktatott lelkész hirdette az igét Jn 15,16 alapján. Igénk Isten döntésére irányítja figyelmünket. Isten döntött mellettünk. Az Isten választott ki bennünket és hívott el az ő szolgálatára. Üdvözítő tervét úgy hajtotta végre és ma is úgy hajtja végre, hogy Ő választ ki és küld el bennünket szolgálatra. Isten szeretete a világ felé Jézus Krisztus kiválasztottságában és elküldésében vált egészen nyilvánvalóvá és közelivé számunkra. nevében Halasy Endre esperes, a szomszéd megyék nevében Pintér János és Káposzta Lajos esperesek köszöntötték Tóth Attilát, aki a köszöntésekre meleg szavakkal válaszolt. Bízunk abban, hogy az évtizedeken át végzett igen áldásos munka folytatódik és a gyülekezet újból a kényszerszünet után megállja Istentől kijelölt helyét és feladatát. Ehhez kérünk Istentől áldást és erőt. Halasy Endre A FELTÁMADÁS TANÚI Mélységek és magasságok. Szárnyalások és zuhanások. Húsvéti tanítványok. Meglátják és leborulnak előtte, pedig kétségek fogták el őket... Az asszonyok futva viszik a hírt, de a tanítványok nem hisznek nekik. Aztán jön a kettő, aki útközben találkozott vele. De a tanítványok nekik sem hisznek... Megint szólnak az asszonyok. Ám amit mondanak, olyan képtelenség, hogy a tizenegy, mintha csak ma élnének, üres fecsegésnek tartja a mondottakat... Péter elmegy, benéz a sírba, látja, ami látható, aztán megfordul, hazamegy, és magában csodálkozik a történteken... Majd belép Jézus. Megriadnak. Kétségek közt hányódnak. Végül döntenek, a legtermészetesebben: és a legésszerűbben, kísértetet látunk... Kezét-lábát mutatja. Most már örülnek, kirobbanó, a csodát felfedező örömmel. Most azonban már örömükben nem mernek hinni, el ne illanjon ez a gyönyörű kép! János lép a sírba, lát és hisz. Micsoda fenséges pillanat! De ezután megint csak hazamennek... A dolog megfoghatatlan, csak morfondírozni lehet, magukban, otthon. Aztán Péter meghirdeti az örök visszavonulót - de sokszor mondtunk más szavakkal hasonlót! „Én elmegyek halászni!” Pedig fontosak. Az egész húsvéti történetből úgy tűnik, mintha ők A tanítványok lennének a legfontosabbak. Ők, tizenegyen, akik zavarban vannak. Nekik üzen az angyal, alighogy közölte a világrengető hírt: nincs itt! Feltámadott! De siessetek, mondjátok meg tanítványainak... Aztán maga Jézus. A magdalai Máriával beszél. Szinte sürgeti a befejezést: menj már, siess, mondd meg a testvéreimnek... Ők tizenegyen a legfontosabbak. Mintha ők lennének a kulcsfigurák. De Istenem! Miért ilyen talányosán?! Ha ők ennyire fontosak, miért nem állítottad, hívtad, parancsoltad oda őket azon a titkokat rejtő vasárnap hajnalon a sírhoz? Hogy lássák, amint kilépsz! Miért üzensz? Emberekkel, nőkkel, akárkivel. Ha ők fontosak, mért nem hagytad, hogy szemtanúvá váljanak? Csak fültanúk lehetnek? Vagy jobb dolog fültanúnak lenni? Tilos lett volna látni? Pedig akkor meggyőződhettek volna saját szemükkel. Nem lennének szárnyalások és zuhanások. Örömök és kétségek. Hit és bizonytalanság. És nem lennének csak szavak, és megint szavak, végig-végig a húsvéti történeten... Több lenne. Más lenne. Tény lenne. Nekünk, későieknek is jobb lenne... A két emmausi, aki még a vadidegen, bár szimpatikus vándort is féltette az éjszakai barangolástól, és unszolta: maradj velünk, mert esteledik, ne tedd ki magad az éjEgyházak bemutatkoztak. ■ kényben a maradandót, mint rá- I bízott kincset... Pál apostol többesszámban be- I szél a cserépedényről. Ez szá. momra azt jelenti, hogy a lelkész nincs egyedül. Nincs egyedül a gyülekezetben. Úgy sem, s abban az összefüggésben sem, hogy valakinek, ill. valakiknek az utóda vagyok. A lelkészi szolgálatot viszont úgy is kell végeznem, azt is tudva, hogy valakinek az elődje vagyok. Ezért nem mindegy, hogy hogyan gondozom, hogyan adom 'ovább ezt a rámbízott drága kinket. A jelenben kollégája vagyok az elődöknek és utódomnak... Van aki sajnálja, ha eltörik a cserépedény - számomra a legfájdalmasabb viszont az, ha nincs benne semmi. Mi mindig szolgálatra »ítélt« emberek vagyunk, de nemcsak a lelkész, hanem az egyetemes papság értelmében az egész szegedi gyülekezet. Hordozzátok együtt e kincset új lelkészetekkel." Az igehirdetés után Gregor József operaénekes énekelt. Ezután került sor a kiküldött lelkész beiktatására. A beiktatás szolgálatát és liturgiáját az egyházmegye esperese, Halasy Endre végezte. A jelenlévő lelkészek egy-egy áldó ige elmondása után az ősi Confirma Deus-t együtt énekelték el. Jézust kiválasztotta az Isten, hogy elkészítse számunkra a hozzá vezető utat. A kiválasztottsága számunkra az örök élet megjelenését és ígéretét jelentette. Kiválasztottságának értelme és célja az volt, hogy beszéljen az embereknek az Isten emberszeretetéröl... Isten azért választott ki bennünket, hogy akaratát és parancsolatát belöllsük itt e földön. Isten akarata az, hogy gyümölcsöket teremjünk... Gyümölcstermésünk alapja a Krisztusban maradás. Csak Krisztussal együtt, benne és általa lehel gyümölcstermő a mi életünk. Mi pedig mindnyájan úgy maradhatunk meg Krisztusban, ha megmaradunk igéjében, szentségeiben. Ha megmaradunk abban a szeretetben, amit általa kaptunk kegyelemből kegyelemre... Életünk akkor lesz boldog, ha az önfeláldozás gyümölcsét megteremjük életünkben. Az istentisztelet után a közgyűlés keretében került sor a beiktatott lelkész köszöntésére. A testvéregyházak köszöntését a református egyház képviselője, az ortodox egyház áldáskérését dr. Imrényi Tibor mondta el. A gyülekezet nevében dr. Mesterházy Ákos felügyelő köszöntése hangzott el. Az egyházmegye Ma már nem számít hírnek a lapok hasábjain, ha ökumenikus imahéten egy adott település minden felekezete együtt van, s közös imádságban éli meg az összetartozásukat. Az sem számít különlegességnek, ha egy-egy társadalmi ünnepet a templomi közös igeszolgálat előz meg. S ha az ökumené megtorpanásáról beszélünk is napjainkban, mégis élnek a kapcsolatok, hiszen a Krisztusban adott egységet ember megszüntetni nem tudja. Más kérdés, hogy a látható módon megélt egység mennyire stabil pilléreken nyugszik, s az emberi formák mögött valóban él-e a harmónia. „Olcsó ökumené” helyett tudatos közösséget keresünk! Színgazdagságot szeretnénk átélni, s nem zavaró sokféleséget. Ehhez azonban jól kell ismerni a másikat, jobban kell érteni a testvért. Ez volt a célunk, amikor március 8-12-ig a szekszárdi templomban megrendeztük az „Egyházak bemutatkoznak” című sorozatot, öt estén át más és más egyházról hallottunk, s valóban megtapasztalhattuk: a „másság” nem elválaszt, hanem gazdagít. Sokszorosan így van ez, ha a másiktól tanulni akarunk, és a testvért szeretnénk megajándékozni a mi kincsünkkel. Hétfőn este dr. Frenkl Róbert és dr. Hafenscher Károly mutatta be a vendéglátó evangélikusságot. Hallhattunk történelmi örökségről éppenúgy, mint mai kihívásokról, örömökről és gondokról, világméretekről és gyülekezeti klímáról. A második este a metodistáké volt. Szuhánszki Gábor dombóvári lelkész szólt az angolszász háttérről, a történelmet kovászként átjáró megújulási mozgalmakról, az egyház szociális felelősségéről, s a kisközösségek megtartó erejéről. Szavainak különös aktualitást adott, hogy a metodista egyház a közelmúltban épített imaházat, s alapított gyülekezetei a városban. Szerda esti programunkat különösen nagy érdeklődés kísérte: dr. Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát mutatta be a katolikus egyházat. Papi cilben állt az oltár elé helyezett előadói asztal mellé, de a külső egyszerűség igazi lelki kincseket takart, ahogy önkritikusan, de végtelen nagy szeretettel mutatta be egyházát. Az információk sokaságát átszőtte a huszadik század emberének nyelvén megfogalmazott személyes vallomás. Szinte lehetetlen vállalkozás egy órába tömöríteni a leglényegesebb információkat. A sodró előadás, a belső derű azonban elhitette velünk, hogy a legfontosabb elhangzott. Csütörtök este Molnár Miklós, Bp. Kálvin téri lelkész emelkedett szólásra. Halk szavával, egyházszeretetével, s az elkötelezett igehirdető hangján mondta el mindazt, amit egy testvérnek a reformátusokról tudni kell. Péntek este dr. Szigeti Jenő zárta az előadássorozatot. Szavaiból nem csak az adventista ember életformája rajzolódott meg egyértelműen, hanem meghallhattuk az igazán ökumenikus gondolkodás nyitottságát. Mondatai segítettek abban is, hogy hogyan helyezzük el értelmünk kordinátarendszerében a ma Magyarországon élő egyházakat, vallásfelekezeteket. Két mondat - s ez volt a végighallgatok nagy élménye - minden este elhangzott: életünk középpontja Krisztus; tájékozódásunk mércéje a Szent írás. Valóban így lehet igazi ökumené, ha a különbözőségekben is Krisztus a középpont. Azt hiszem, a másikban is őt láthattuk meg. Ne féljünk megismerni a másikat! Nem csak ismeretben gyarapodhatunk, s nem csak identitásunk erősödik az ilyen találkozásokon, hanem a hitben, s a testvérszeretetben is gyarapodhatunk! Nem másodkézből való hírek, áttételes ismeretanyagók hangzottak el 1993 tavaszán Szekszárdon. Az egyházak bemutatkoztak - hitelesen, személyesen. Ifj. Hafenscher Károly szaka veszélyeinek. Jézust felismerve, mindenről meggyőződve, nem bírják megvárni a reggelt. Az éjszaka sötétjében indulnak útnak. Vissza Jeruzsálembe! A többiekhez. A tizenegyhez. Mert nem bírják magunkban tartani. Mert nekik is hallaniuk kell. Láttuk az Urat! Élve! Őt magát! Nem lehet kétség. Viszik a hírt, dörömbölnek a jeruzsálemi ajtón, amely mögött a tizenegyet tudják. Be sem érnek, már mondják. Szívükben tán az elhatározás: meg fogjuk győzni őket. Mindenképpen. Mert olyat láttunk, amit ők el sem tudnak képzelni. Aztán szólnak, de hallanak is. Csakúgy, mint a tizenegy. Láttuk az Urat! - mondják az emmausiak. Láttuk az Urat! - visszhangozza a tizenegy. És nem boldog tanúk avatnak be tudatlanokat. A hír oda-vissza mozog, hisz közben a tizenegy is látta az Urat. Egymást erősíti a híradás. Egymást erősíti a tizenegy és a kettő. Aztán egy boldog óra Galileában Jézussal. Leborulva látjuk a tizenegyet. De az evangélista hiteles hírmondó. Szinte figyelmeztet: a szemünkkel azt látjuk, leborultak, de a szívük teli volt kétséggel. Ezeknek a kétségeskedőknek, vegyes érzelmüeknek, a hit és kételkedés határán hánykódóknak, mintha mi sem volna természetesebb, mondja Jézus: most pedig menjetek a széles világra... Miszsziói parancs - biztosíték nélkül. Megelőzve a sziklaszilárd hitet. Megelőzve a percet, mikor már minden érthetőt értenek. Megelőzve az állapotot, amikor alkalmasak lennének. Ók, a leborulók, de kételkedők; ők a kételkedők, mégis leborulók kapják egyedül a világon, elsőként a világon az egész világra szóló parancsot: menjetek... Szavak. Fültanúk. Szóvivők. Hírek egymást erősítő, kétirányú mozgása. Háborgó lelkek. Bizonyosság és bizonytalanság örök kettőssége. És a parancs: épp ti, bármilyenek vagytok is, menjetek és mondjátok. Mondjátok! Szavak. Igék. Igehirdetés. A keresztről való beszéd bolondsága. A megfoghatatlan hír tolmácsolása. Ezt kapták, ezt adták tovább. Nekünk is csak ez maradt. Van-e erősebb? Van-e döntőbb? Van-e meggyőzőbb? Van-e biznyosabb? Nem hiszem. Halljuk hát a hírt, halljuk tőlük: feltámadt! Halljuk, és mondjuk tovább! Feltámadt. Mindig el fog jutni fülünkig a válasz, a többiek vallomása: valóban feltámadt. Sose lesz tény a kezünkben. Nem lesznek perdöntő bizonyítékok. Csak ez marad. A szó. A húsvéti evangélium. Ám aki hinni meri, tudván tudja: nincs ennél biztosabb, nincs meggyőzőbb. Ennél többet nem lehet adni, és kapni sem lehet. Mert „tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket" (lKor 1,21). Szabóné Mátrai Marianna H. NÉMETH ISTVÁN Megszólal a jászolbölcsö T Tüvös volt az éjszaka. A tél még nem múlt el, a El tavasz még nem jött. A vendégfogadó udvarán egy férfi ült a földön. Köpenyébe burkolódzott, kezét időnként fázósan kinyújtotta a bogrács helyén maradt parázsfölé. Nézte a tüzet és nem mozdult. Ajtót nyitottak az udvarra, kövér nagydarab vendégfogadós jött ki a tűzhöz. Megállt a magányos ember előtt.- Uram, jöjj aludni, bezárom a házat. A férfi a fejét ingatta.- Hát... ha kint akarsz maradni éjszakára, én nem bánom. Legfeljebb behúzódsz az istállóba. De itt kint hideg van. A csöndes ember csak legyintett. A fogadós állt egy darabig, aztán elment az udvar végébe. Kis idő múlva visszajött, maga után húzott a földön valami ormótlan ládafélét. Kettőt-hármat belerúgott, mindjárt szét is esett. Egyik darabját a tűzre dobta, aztán vidáman összedörzsölte kezeit.- Tüzelj ezzel, Uram, ezekért a vén korhadt deszkákért már nem kár, csak a helyet foglalják. Még az elődöm hagyta itt. Az istálló és a kocsmaszoba között volt a jászolfalon. A férfi felkapta a fejét, felnézett a csillagokra.- ... én meg kidobtam néhány hónapja ezt a vén jászolt, és szép új jászolt tettem a helyére, hadd lássák a Betlehembe jövő utasok, hogy a vendéglős törődik az állataikkal is. A virrasztó ember nem is vette észre, mikor ment el mellöle a fecsegő fogadós, csak nézte a tüzel. A lángok végigfutottak a vastag deszkán és ropogva falták a jászoldeszka oldalát. A tűz fellángolt. Zizegett-ropogott a fa a tűzön, hol énekelt, hol suttogott, és senki nem értette mit mond, csak az az ember, aki ott ült előtte.- Ugye. ipegismersz? - kérdezte a jászoldeszka - tudtam, hogy még találkozni fogok veled. Három éva, láttalak másodszor. Akkor csak egymagad voltál még, nem kísértek tanítványok. Felém fordultál a vendéglő teremben, átnéztél felettem az istálló-barlangba, aztán ismét reám néztél és elmosolyodtál. Tudtad, hogy a te bölcsöd voltam. Bólintott a tűz mellett ülő. Kezét a lángok felé tartotta. a lángok pedig mind a kéz felé küldték melegüket.- Én voltam a bölcsöd - mondta büszkén a jászol - az én ölemben aludtál és gögicséltél hetekig. Itt adtak legelőször helyet neked az emberek. Az emeleti nagyszobában talán szebb ágyacskád lett volna, de édesanyádék elégedettek voltak ezzel is. Nem volt ez olyan rossz hely, mint mondják egyesek. Vannak vendégek, akik a világért fel nem mennének az emeleti szobába, mert lenn a nagyteremből átlátnak a jászol felett az állataikhoz is, miveié nincs fái az istálló és a szoba között. Én állok csak az alacsony kis kőfalon, előttem a vályú, én meg sűrű bordáimmal a szénát ölelem a csacsik feje előtt. A kereskedők mindig meghallották, ha valamelyik ügyetlen üszöcske belegabalyodott a kötelébe, és bőgött keservesen segítségért.- Jó meleg is volt az istálló-barlangban. A sziklás hegyoldalt átforrósította a nyári nap, és télen is megtartotta a meleget. Jól érezték magukat itt az állatok. Húzogatták szájukkal a szénát a jászol rácsai mögül, hozzád nem férhettek, még rád is leheltek melegen. A tűz összeesett, elégett a deszka. Aki előtte ült, lehajolt a másikért, és lassan, óvatosan a tűzre tette. Csakhamar lángolt az is.- Kérlek - mondta a jászoldeszka - ne sajnálj. Csak tégy a tűzre bátran. Boldog vagyok, hogy mégegyszer melegíthetlek. Milyen boldog voltam, amikor először az ölembe tettek, édesanyád karjából tettek oda. Az öreg József megcsókolt, és sírt örömében. Elénk álltak a házbeliek, az utasok, a vendégek, a szolgálók. Rádmosolyogtak, megcsodáltak, és megáldottak, amint illik. Tetszettél nekik, édes kis gyermek voltál. Hallottam múltkor, hogy József azóta meghalt, és a testvérek is felnőttek már. Rábólintott az ember.- Aztán jöttek a pásztorok. Olyan csodálattal néztek reád, mintha nem is közönséges ember volnál. Durva, bütykös kezük megsimogatott engem, amikor megáldottak téged. Angyalokat emlegettek, ragyogó fényességet az éjszakában. Csodálatosan szép éjszaka volt. Az emberek sokat beszéltek akkoriban egy szikrázó üstökös csillagról, amely Izráel felett ragyogott. Ma már tudom, hogy miért akkor tűnt fel a csillag. Ismét a tűzre vándorolt néhány gerendadarab. A jászol lábai.- Később finomruhájú bölcsek jöttek - mesélte a jászol-és leborultak előttünk. Jóillatú tömjént szórtak a tűzre, mirha olajat adtak az édesanyádnak, hogy ápolja vele gyermek-testedet. És aranyat adtak Józsefnek, az útravalón kívül minden pénzüket odaadták. Harminc aranyat! Sokat értél nekik, Uram. - Még őriztelek egy ideig. Azután egyik éjszaka sietős kezek kiemeltek jászolbölcsődböl. József eloldotta öszvéreteket a másik oldalamról, és kivezette az udvarba. Téged meleg takaróba burkoltak, Mária ölébe vett, és még a hajnal előtt elmentetek napnyugat felé. Néhány vékony gerendadarab maradt már csak. Az egyik tűzre került.- Még azt akarom elmondani neked- mondta sietősen a jászol -, hogy utánad egy kisgyermek az én ölemben menekült meg a biztos haláltól. Iszonyatos nap volt. Katonák jöttek, gyermekeket kerestek, és amelyik házban kétéves, vagy annál kisebb gyermeket találtab, azt karddal átszúrták a király parancsára. A gazdám menyecskelányának kéthónapos kisfia volt. Rémülten rohant összevissza a házban, hogy elrejtse. Végül is betette hozzám a széna alá. Ott jár lak-keltek egész nap a római légionáriusok, és úgy vágták le a falu gyermekeit, mint a jércét. És nem vették észre a kisdedet, pedig az egyikük még a szénába is beletúrt. A kisgyermek többször is felébredt, és nem sírt! Érted ezt Te, Uram? Ó, hogy borult rám este a gazdám, amikor elmentek a katonák!- Sok gyermeket tettek azóta az ölembe már az utasvendégek is, mind átaludta az éjszakát sírás nélkül. Sok állatot etettem azóta, de beteg állat nem volt azóta istállónkban. Sok nehéz esztendeje volt a gazdámnak, de a széna mindig elég volt a jászolban az éhes állatoknak. Az utolsó dorongok hullottak a tűzbe. Lobogott és magasra csapott a láng. Megvilágította a földön ülő Embert.- Végül is, Uram -, mondta a jászol - kidobtak a vendégfogadóból. Néhány hónapja a)ra várok, hogy összevágjanak, és megemésszen a tűz. Aztán valaki úgy rendelte, hogy Te ma erre járj, és utoljára én melegítselek fel téged. Ott voltam a születésednél, részese voltam a nagy örömnek, és örömmel égek el érted. Ha az emberek ki is vetettek engem, én mégis boldog vagyok, hogy hozzájárulhattam az örömükhöz. A lángok elültek, a jászol elhallgatott. A tűzbe néző ember hirtelen felegyenesedett, mint aki nem hisz a szemének. A jászolból csak két tüzes karó maradi egymáson átvetve. Tűzböl formált kereszt. Aztán elhamvadt az is. Aki pedig ezen az estén viszszaért oda, ahonnan elindult az emberekért, arcát a r illagokra fordította és így szólt:- Igen, Atyám! /
