Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1993-04-11 / 15. szám

Extra ecclesiam nulla salus

A keresztyénség első századaiban sokan hangoztatták ezt a jelmondatot, azaz „az egyházon kívül nincs üdvösség”. Különösen Cyprianus egyházatya és mások, akik a különféle tévtanítások ellen harcoltak, ismételték és hirdették azt, az egyházból kiválni és külön közösséget kialakítani igyekvők ellen.

Elég csak az Újszövetség apostoli leveleit olvasni és máris szemünk elé tárul, hogy az első gyülekezetek milyen nehezen birkóztak meg a különféle hamis evangéliumot hirdetőkkel, akár Korintusban, akár Timóteus közelében. Az egyház, a gyülekezet hangsúlyozása azt húzza alá, hogy a jézusi evangélium, az isteni kinyilatkoztatás nem egy emberen keresztül, egy főapostolon át, aki csalatkozhatatlan lenne, került tovább a következő nemzedékekhez, hanem közösségre, együttesre, mai szóval, egy „team”-re volt bízva. A gyülekezet közösségében, az egyház missziói munkája által egyre szélesedő körben a hagyomány őrzése, Krisztus szavainak és cselekedeteinek evangéliumi üzenete a „szentek közössége” feladata volt, ahogyan az Apostoli Hitvallás mondja. Ugyanakkor a latin kifejezés - communio sanctorum - nemcsak az egyház tagjainak, az egy időben a földön élő keresztyén közösségnek és a már előrement szenteknek az egységét, összetartozását jelentette, hanem az üdvjavak közösségét és egységét is. így tehát összeköt minket a keresztség és úrvacsora, a Szentírás.

Lehetne most az elmondottak alapján elemezni az egyház kerek kétezer éves történetét és rámutatnunk a küzdelmes zsinatokra vagy ezzel kapcsolatban a reformációra, és az egyház megújításának eseményeire. Legyen elég ebben az összefüggésben annyit mondani, hogy a reformátorok, Luther vagy Kálvin nem kívántak új egyházat, a meglévőn kívül valami jobb vagy tökéletesebb szentek közösségét létrehozni, hanem a régit, az apostolit, a Krisztusra visszavezethetöt akarták megújítani. A protestáns keresztyénség ezért magáénak vallja az apostolok körén túl a görög vagy a latin egyházatyákat és a középkori teológusokat is.

Néhány gondolattal most ezt a régi igazságot mai egyházi viszonyainkra szeretném alkalmazni, mert úgy látom, több ponton is föllelhető köreinkben, gyülekezeteinkben az a gondolkodás, amelyik ki akar szakadni valamilyen külső vagy belső ok miatt a szentek közösségéből, az egyház nagy családjából.

A belső, tanításbeli szakadások mögött az legtöbbször a helyzet, hogy az egyházon belül egy valaki vagy többen is úgy gondolják, hogy olyan különleges lelki ajándék, kincs vagy igazság birtokában vannak, amelyet nem értenek meg, nem követnek a többiek, ezért csak külön szervezetben, elválva a nagy

egyháztól, élhetik meg igazán. Gondoljunk a különböző ébredési mozgalmakra, a különféle evangélikálisnak nevezett csoportra vagy a karizmatikusokra.

Természetes és a másik oldalról azt is el kell mondani, hogy nemcsak a kiválni igyekező csoportnál lehet megfigyelni a sokszor ostorozott türelmetlenséget és a „többiek”, „a lelki fejlődés magasabb fokára még el nem jutottak” iránti gőgöt és lenézést, hanem az ún. „hivatalos” egyház, a presbitériumok, a zsinatokba hivatalok részéről is volt és van az ilyen vitákban szeretetlenség, türelmetlenség és kirekesztés. |

A külső okok miatti szakadások és kiválások is gyakoriak. A közelmúltban történt esperesi és püspökválasztásokkal kapcsolatban előfordult, hogy egy-egy lelkész vagy gyülekezet a választást a maga részéről nem tarotta szerencsésnek és ezért igyekszik mindenféle módon a maga kiválását és különállását megmutatni. így például nem küldi el kötelező gyülekezeti adminisztrációs jelentését, nem megy el a lelkészgyülésekre, nem szavaz a közegyházi választásokon.

A másik jellemző példa, hogy társaságok, egyesületek, szövetségek, folyóiratok indulnak egyházikeresztyén névvel és célkitűzéssel, de semmiképpen sem akarják magukat az egyházon „belül” elhelyezni, mert féltik a kritikai függetlenségüket, ezért megpróbálják a lehetetlent: egyházi emberek, egyházi ügyben, egyházi célkitűzéssel és programmal indulnak, de nem akarnak beletagozódni a „hivatalos” egyházba.

Ez volt a címe annak az evangélizációnak, melyről korábban hírt adtunk. Március 18-21. között zajlott le a németországi Essenben az evangélizáció, melyet műholdas adásban Európa és a volt Szovjetunió több, mint negyven országában sugároztak. Billy Graham négy estén keresztül hirdette az igét, szavait szinkronban tolmácsolták a különböző népek nyelvén.

Megtörtént az adás. Tudomásunk szerint zavartalan volt. Nálunk országszerte esténként 10 000 ember hallgatta végig. Legtöbben Debrecenben és Nyíregyházán. A Deák téri templom is megtelt minden alkalommal.

A prédikáció előtt előkészítő műsorok voltak, énekszámok, bizonyságtételek hangzottak el. Egyik estén Szokolay Sándor zeneszerzőnk, másik alkalommal dr. Szentágothay János professzor szavai készítették fel a hallgatók szívét. A professzor bizonyságtételének befejező sorait húsvét alkalmából közöljük. Egyszerű természetességgel vallotta meg személyes hitét a feltámadásról. A nagymüveltségű, természettudományos képzettségű tudós keresztyén embernek is van feltámadáshite és Isten ajándékából azt meg is vallja.

„Istenhitemnek egyik legerősebb oszlopa és támasza az a csodálatom, hogy a világ, az élő természet milyen csodála-A régi cipriánusi tétel arra vonatkozik, hogy aki nem akar részt vállalni az egyház belső életének minden ajándékában, harcában, de nehézségeiben és keresztvállalásában is, az maga magát rekeszti ki a szentek közösségéből.

A mai időben, amikor kevés a munkáskéz, kevés az erő és szakértelem, rengeteg feladat áll előttünk, mert hirtelen kinyíltak számunkra az ajtók mindenfelé, nem engedhetjük meg magunknak, mint egyház, hogy egymás ellen vagy egymás mellett dolgozzunk, hanem együtt és egymásért, közösségben lehet csak vállalni a megnövekedett feladatok terhét.

Volt idő és voltak teológusok, akik a teológiát a harmónia tudományának tekintették, mindenáron valamilyen szintézisre törekedtek. Pedig a teológia az igazságért és az igazság körül folytatott vita és nem a harmónia tudománya. Meg kellene tanulnunk a krisztusi igazság keresése és hirdetése körüli vitákat úgy folytatni, hogy félretesszük az emberi hiúságot, a saját személy vagy csoport föltétien fontosságának érzését és a másfajta vélemény azonnali kiátkozását.

Olyan egyháztörténeti korszak, mint a mienk, nem volt Nagy Konstantint császár óta. Az egyház először a magyar történelemben is és Európában a királyoktól, uralkodóktól, az állami hatalomtól függetlenül kezdheti el a maga életének irányítását. Ez történik egyházunkban a zsinati törvényalkotásban. Ehhez hívunk és várunk minden egyháztagot és gyülekezetét.

Dr. Harmati Béla

tos berendezkedésű, milyen hajszálpontosan illeszkedik össze a legkülönbözőbb állatok, növények, tehát minden élőlénynek a magatartása a speciális körülmények között akár a vízben, akár barlangok mélyén, akár magas hegyeken, akár az északi sark közelében élnek is. Az élet mindenütt elképesztő csodálatossággal alkalmazkodik és létrehoz egy hézag nélküli táplálék-láncot, biztosítván az élőlények fennmaradását. S ennek következtében mindez a csodálatos harmónia és szépség, amilyennek én a teremtett világot látom, énbennem azt a gondolatot ébreszti, hogy ez nyilvánvalóan nem jöhetett létre magától vagy véletlenül, hanem emögött egy Teremtő gondolata, egy Teremtő akarata kell legyen.

Ebben a korban már fel kell készülni arra, hogy nem maradhatok itt végleg a Földön és fel kell készülnöm arra. hogy a halál után más formában kell tovább élnem. Én arra vonatkozólag nem óhajtok különösebb spekulációkba merülni, hogy mi történik akkor. Az én számomra tökéletes megnyugvást ad. hogy Isten. aki ilyen csodálatos természetet tudott megteremteni, ilyen csodálatos világegyetemet, Ö egy újabb teremtés, tehát a feltámadás utáni ember számára ugyanolyan, sőt ezeknél kimondhatatlanul szebbet tartogat számunkra."

A reménység üzenete Európának

Az ünnepek ünnepe

Húsvét a kereszténység ünnepei között a legkedvesebb, legszebb, leggazdagabb, s mégis a legnehezebben fölfogható, érthető és átélhető.

Pedig majd' minden vallás ünnepel ilyentájt, sőt: a vallásoktól független, vagy tőlük elidegenedett emberek is fölvidulnak és ünnepelnek ekkor, ha mást nem, a tavaszt, a természet megújulását. Akárcsak a karácsony, a húsvél is családi ünnep, jószerivel a gyermekeké. Szülök gyermeket, nagyszülők unokát látogatnak meg, vagy azok keresik fel őket. Aki bármiképp is megtartotta a böjtöt, húsvétra asztalt terít. Olykor kissé türelmetlenül: a sonkát már az ünnep előestéjén, vigíliáján megszegik és megkezdik. A húsvéti tojást, vele mindenféle édességet ugyan csak vasárnap kora reggel kezdik keresni a gyermekek. Népszokások is tapadnak húsvéthoz, s mert kétnapos az ünnep, bőven jut idő játékra, kedveskedésre, fiatalos hancúrozásra.

A templomok többnyire megtelnek húsvétkor. Az őskereszténység ugyan minden vasárnap egy kicsit húsvétot ünnepelt, az igazi húsvét mégis kiemelkedett a többi ünnep közül. Talán azért is, mert a zsidóság legnagyobb ünnepe is ekkor van, sőt eredete a keresztény húsvélnak is. Bárányt áldoztak e tavaszi ünnepen, majd kovásztalan kenyeret ettek, bort ittak (miképp tanítványaival Jézus, az utolsó vacsorán). Ekkor adtak hálát az egyiptomi fogságból való szabadulásért, ekkor illett - vagy kellett - mindenkinek templomba mennie. A pászkaünnep napokig tartott; első napján mutatták be az áldozatot, harmadnapján pedig a mindennapi kenyér alapjáért, a gabonáért mondtak köszönetét.

„Krisztus föltámadt/" - így köszöntötték egymást az első keresztények, ha máskor ritkulóan, e húsvéti reggelen föltétlenül. Ez a köszöntő szó máig megmaradt a keleti kereszténységben, és sokhelyütt vele együtt a húsvéti csók szokása is, talán a nagy, a legnagyobb öröm kifejezéséül, a szeretet jeléül, a testvériség bizonyítékaképpen. Örömünnep tehát a húsvét, a legnagyobb öröm ünnepe.

A beteljesedésé.

Hogyan? Hát a többi ünnep nem a beteljesedésé? Dehogynem. Karácsonykor beteljesedett az ígéret, hogy eljön a Megváltó, meglátogatja az Úr az ö népét s megszületik a Megtartó. Nagypénteken beteljesedett az ígéret, hogy betegségeinket ő viseli, bűneinket magára veszi és magával viszi afára, magára vállalja adósságunkat. Áldozócsütörtökön beteljesedett az ígéret, hogy Jézus előre megy és helyet készít az övéinek. Pünkösdkor, hogy elküldi a Vigasztalót, a Pártfogót, a Lelkesítőt. A teljesség egy-egy része mind, de mégsem maga a teljesség. Húsvét nélkül csonka a hit. Hasonlat az újjászületés. Vagy a megújulás. Ha Krisztus föl nem támadott, vallja Pál, üres az igehirdetés, hiábavaló a hit, mert akkor nincs bűnbocsánat, a prédikátor is, a rá hallgató hívő is

szánandóbb minden más embernél.

Csakhogy minden mást könynyebb hinni és elhinni, mint a húsvéti evangéliumot. Kételkedtek a jeruzsálemi asszonyok is. Hitetlenkedtek a tanítványok. Az első idők keresztényei közül is sokan inkább a világvégét várták. Talán jelképnek vélték Jézus föltámadását. Egynek, sokféle csoda között. S ez emberileg érthető is. Halál-élménye mindenkinek van, még ha talán nem állt is haldokló ágyánál vagy halott szereltének ravatala mellett. Ismerőse a halál mindenkinek, ha máshonnét nem, hát híradásokból, riasztó képekből, háborúk, katasztrófák, földrengések, járványok, éhínségek szörnyűnél szörnyűbb híreiből. Utcai, közúti balesetek látványából, félelméből, talán tapasztalatából is. Betegségek intenek: memento móri, gondolj a halálra.

Föltámadás-élményünk van-e?

Igazán érthető, hogy az ember, még ha szeretne is hinni a föltámadásban, élete keretének a születést és a halált tartja. Ez a hetven esztendő, vagy ha több: nyolcvan - vagy ha kevesebb?-ez az idő méretett ki a számunkra, ezzel kell, ezzel kellene gazdálkodnunk, élnünk. Ki róhatja föl bárkinek, hogy élni akarja életét? Kivált, ha az evangéliumban is azt olvassa, hogy a föltámadás után másféle élet következik. Akkor az emberek nem házasodnak - márpedig, ha boldog az ember, ezt a boldogságát is szeretné magával vinni az örökkévalóságba.

Evangélikus Élet 1993. április h.

A FELTÁMADÁS TANÚI

Asszonyok

Nem ismerjük az órát, mikor indultak útnak. Az evangéliumok más-más módon írják körül az időt. Van, aki virradatról beszél, más a napkeltéről vagy kora hajnalról. János evangélista szerint még sötét volt, mikor elindultak. Nem tudjuk, az éjszaka sötétjéből mennyi fedte még a tájat, mennyit világítottak már be a felkelő Nap sugarai. Azt sem említik az evangéliumok, mennyire ismerték az asszonyok a sirhoz vezető utat, vagy az éppen felderengő világosságnál esetleg nehezebben tájékozódtak.

Az azonban bizonyos, hogy belül, a szívükben az elbizonytalanodás és reménytelenség ütött tanyát. Évek óta követték Jézust, hallgatták tanítását és hálás szeretettel szolgáltak neki. Most azonban minden összezavarodott bennük. A történtek értelmét és a jövőt egyformán homály borította. Vitte ugyan őket a régi szeretet lendülete, de a húsvéti örömről, mely eloszlathatta volna a bennük lévő homályt, még sejtelmük sem volt.

Sokan éltünk át. talán hasonlót, mint ezek az asszonyok. Évek hálás tapasztalata Jézushoz vonzott, mégsem ragyogta be életünket a húsvéti reménység ténye. Nem vagyunk-e ma is Jézushoz ugyan ragaszkodók, de a húsvéti öröm világossága nélkül? Nincs-e szorongatóan szükség rá, hogy Valaki belevilágítson az életünkbe és biztos célt mutasson?

Nem tudjuk, mennyire volt tele a kezük a Jézus számára elkészített ajándékokból. Az evangéliumok tudósításai megoszlanak abban, mi volt az asszonyok célja a sirhoz menetellel. Mit szándékoztak tenni az illatos olajjal és kénetekkel. Palesztinában nem gyakorolták a balzsamozást. Különben is, másfél nap után már megkéstek vele. Valamit mégis akartak Jézusnak adni, hogy kifejezzék vele szeretetüket. Ha az élőről már nem gondoskodhattak tovább, a halottnak járó tisztességet meg akarták adni.

Mégis - bármilyen korán indultak útnak - elkéstek vele. Isten előbb cselekedett. A feltámadás örömhíre várta őket a sírnál. „A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt." Nincs többé szüksége a halottnak szánt ajándékokra. Ehelyett az ajándékozni akarók lettek a megajándékozottak.

Mindig újra megismétlődő húsvéti csoda. Szeretetünk szegényes morzsáit visszük Jézus elé. Szeretnénk neki valamit adni. Hacsak keveset, hacsak töredékeset is. S akkor vesszük észre: Ő megelőz minket. Nem mi ajándékozunk Jézusnak valamit, Ö ajándékoz meg minket önmagával. Ez a húsvét öröme: az élő, feltámadott Jézus belép életünkbe, megelőz szeretetével minket.

Sokak számára megoldatlan rejtély:

miért éppen az asszonyok lettek a feltámadás első tanúi? Előtte nem sokat olvasunk róluk az evangéliumokban, további sorsuk is többnyire ismeretlen. Mégis - elvitathatatlan tény: akárhányan voltak - egyedül Mária Magdolna vagy ketten-hárman - ők hallották először a híradást: Jézus él, feltámadt! Abban a korban az asszonyok nem számítottak hiteles tanúnak. A törvény előtt sem fogadták el tanúskodásukat. Nem véletlenül mondják a tanítványok „üres fecsegésnek" az asszonyok híradását. Sokan messzemenő következtetéseket vonnak le a kitüntető elsőségükből, mintha különbek lettek volna Jézus ferfitanítványainál.

Ami húsvét hajnalán történt, sokkal több, minthogy a nemek közti rivalizálás alapjául szolgálhatna. Isten ilyen nagyvonalúan kockára teszi a feltámadás örömhírét. Rá meri bízni nem hitelképes tanúkra. Akiknek vagy hisznek az emberek, vagy inkább nem. Akikre nem lehet, mint szentekre feltekinteni, akiket lehet kritizálni, esetleg joggal elmarasztalni. Ma sem szentek, hanem bűnbocsánatot nyert, esendő emberek a feltámadás evangéliumának hírvivői szerte a világon. Nem tökéletes bitűek, hanem maguk is bukdácsolók, sokszor elbizonytalanodók, sok mindent elrontok. Mégis - ez húsvét öröme, Isten minden akadályt legyőző szeretetének hatalma: alkalmatlan szolgák - férfiak és nők - ellenére eljut és eljuthat húsvét örömhíre sokakhoz a világon.

Sárkány Tibomé

Séta Sareptában

Hiba-e, bűn-e, ha valaki élete szép és boldog óráit, érzéseit is a maga részének tartja? S ha ezért az életet szépen, jól, boldogan akarja élni?

Olvashatunk a Szentírásban Lázár föltámasztásáról - de később már nem hallani róla. Persze, ez még húsvét előtti föltámadás. Amint az volt, amiről a Zsidókhoz írott levélben esik szó, hogy asszonyok föllámadás révén visszakapták halottaikat. A levél írója nem nevezi meg ezeket az asszonyokat, pedig ebben a részben sokakat említ név szerint. S arról sincsen itt szó, hogy férfiak kapták volna vissza így az asszonyaikat. Szülők gyermeküket. Testvérek egymást. Akkor hál higyjünk-e, reménykedjünk-e a föltámadásban? Valljuk-e őszintén a test föltámadását?

Könnyebb hinni karácsonykor, hogy emberré lett az Isten. Miért is ne? Könnyebb nagypénteken, hogy föláldozta magát. Ember is megteheti, hogy áldozatul adja magát másvalakiért. Könnyebb hinni a Teremtőben, mert valahogyan csak létrejött a világ. A végítéletben, mert már előbb is számot kell adni cselekedeteinkről. Még talán abban is könnyebb hinni, hogy az Isten: szeretet. A kezdet és a vég voltaképpen természetes. De a föltámadás: titok. Isten titka.

Azé az Istené, aki teremtette a Mennyet és a Földet. Aki Őbenne hisz, ha meghal is, él. Ezért tehát Isten titkát nem firtatni kell, hanem hinni.

Zay László

tettek, az épület az országos egyház gondozásába került és ide Sztehlo Gábor „gyermekei” kerültek, akikkel először Bonyhádon az árvaházban, majd Piliscsaban és a Modori úton is foglalkozott. Joli főnővér ekkor kezdett itt munkába és ma négy évtizedért adhat hálát. Fokozatosan települt be a három épület, a Modori úti, a Panzió (ma Hűvösvölgyi út I93.) és az anyaház épülete. Sztehlo Gábor gyermekcsoportjának alakulása nem csupán az épületek mentése érdekében történt. Ő nagyon szerette a gyermekeket. Amikor gyermekotthonát feloszlatták és elvitték tőle a gyermekeket, a betegeket, fogyatékosokat meghagyták neki azzal a kérdéssel: „nem kellene az egyháznak ezekkel a sérültekkel foglalkozni?” - és ő felvállalta ezt a szolgálatot. Ebből

nőtt ki a mai fogyatékos gyermekotthon. Számára nem volt idegen a feladat, a németországi Bcthclbcn még segédlelkész korában járt tanulni és ott találkozott ezzel a munkával.

Az otthonnak ma 91 lakója van. Vannak természetesen idősebbek is és kisebb gyermekek. Négy lakócsoportban laknak, mindegyik csoportnak van 5-6 gondozója. Két gyógypedagógus foglalkozik nevelésükkel és egy főiskolai hallgató, aki remélhetőleg később állandó munkatárs lesz. Két gyógytornász foglalkozik a gyermekekkel, de ezek csupán részfoglalkozásban. Nagy szükségünk van kvalifikált szakemberekre! - mondja Bálint Éva erről beszélgetve. Szakemberekben minden vonalon nagy a hiány. Óvónők, tanárnők - akik éreznek elhivatást - jelentkezhetnének a munkára. Az egyetlen hiba az, hogy nálunk a szakemberképzés gyógypedagógiai vonalon is oktatás középpontú. Nekünk inkább nevelés középpontúságra van szükség. Inkább habilitációs, mint rehabilitációs tevékenységre. Ezért, akik jelentkeznének, vállalniok kell a betanulást ebbe a munkába. A foglalkoztatás-nevelés

munkájához van tornatermünk és külön foglalkozási terem, melyben 5-6 szövőszék is rendelkezésre áll.

Milyen a fogyatékos gyermekek között végzett spirituális munka? - kérdezem és erre az igazgató mondja el, hogy minden ilyen munka a gyermekek állapota miatt eltér a megszokottól. Hitoktatás is van. de egyéni vagy közös formában. Van bibliaórájuk, de erre nem mindenkit tudnak lehozni a lakótermekből. Nagyon meghittek és közösségépitők a reggeli áhítatok, ahol a gyermekek az öregotthon lakóival együtt vesznek részt. Pótolhatatlan élményt jelent nekik a felnőttekkel együttes részvétel. Ez a „mozdulat”, amit a gyermekek felé teszünk igen nagy jelentőségű. Joli fönövér szerint érezhető a hatása annak, hogy a gyermekek nem érzik magukat elkülönítetteknek. Ehhez még hozzájárul az is, hogy a vasárnapi és más gyülekezeti alkalmakon is résztvehetnek és így a gyülekezetbe is beépülnek. 2-4 évenként akad közöttük konfirmációra jelentkező. Minden évben keresztelünk néhányat. Általában a szülők kérik, de volt már néhány, aki itt nőtt fel és kérte a keresztelést. A spirituális munkához tartozik az is, amit a gondozók végeznek. A szobákban ők foglalkoznak a fogyatékosokkal, akik kérik, hogy este velük imádkozzanak, kérik az éneklést, a „mcsélést”, amikor Bibliáról van szó. A spirituális kép tehát úgy alakul, hogy nem egyes órák, időszakok jelentik a spirituális foglalkozást, hanem szinte állandóan a lelki-szellemi nevelés hatásában élnek. Családias csoportokban gondozókkal, az egész otthon közösségében áhítatokon és a pesthidegkúti gyülekezet alkalmainak gyülekezeti közösségben.

Egyetlen ponton éreznek hiányosságot beszélgető társaim. Nem győzik a szülőkkel való foglalkozást. Pedig erre is szükség volna. Missziói feladat! Leginkább a dolgozóink tudnak beszélgetni a látogató szülőkkel, akik ezzel is bizonyosságát adják annak, milyen lelkülettel végzik munkájukat - mondja a főnővér. Akik ide jönnek gondozóként, nem „elássák magukat", hanem a halmozottan sérültek között értelmes életre nyújtanak erőt, spirituális erőt is.

Közben átjöttünk az új épületbe. Itt az öregek otthona van. Most nem csupán az „őslakosok", hanem a Modori útról átköltöztetett részleg is, mert azt az otthont most újítják fel. Az itt élők életkora 60-93 év között van. Jó békességben élnek, modern szobákban, egészségügyi és higiéniai ellátásuk a legmodernebb, kényelmes, meleg otthont biztosítanak az itt élőknek. Amióta elkészült az egész épület, van új társas helyiség is, ahol televíziózás, közös alkalmak várják a lakókat. Az otthon kialakítása 55 millióba került, melyből 35 milliót a főváros adott, a többit az otthon saját erejéből adta hozzá. Most kérik, várják országos egyházunk segítségét a Modori úti felújításhoz.

Véget ért sétánk az intézmény irodájában. A három vezető közös „átlátása” észrevehető volt az otthon egész területén. Kérdésemre szinte egyszerre mondják: „örülünk, hogy csinálhatjuk!” Majd hozzáteszik Pál apostol szavait: „nem csüggedünk, sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.” (2Kor 4,16.)

Két intézmény - egy közösségben. Mindkettőre áll, hogy nem a sírra gondoznak. Sem gyermekeket, sem öregeket. Munkájuknak életmegtartó ereje van. Értelmes életet élnek, akik itt laknak és bár egyformán közel a halál, vannak jelek, hogy a feltámadás és az örök élet reménysége mindkét részt áthatja. Láthatóvá válik, hogy valami történt az életükben. Ennek az otthonnak bejáratára nem azt kell felírni: ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel, inkább ezt: Ki itt belépsz - reménységet nyersz!

Tóth-Szöllős Mihály

Illés próféta életéből ismeretes a városka neve. Mi most mégsem a tengerparti városkába látogattunk el húsvéti sétára, hanem a róla elnevezett szeretetotthonunk életébe pillantottunk be.

Együtt indultunk el az intézet három vezetőjével, Csizmazia Sándor igazgatóval, helyettesével Bálint Évával és Joli fönövérrel, aki az egészségügyért, a beosztásokért, az ellátásért felelős. Igaz, az volt az első, amit tisztáztunk, hogy itt nincs szigorúan elhatárolt feladatkör. Egyikük munkájában sincs olyan „titok”, amit a másikkal meg ne beszélnének. „Hárman, mi mindent megbeszélünk, értjük egymás munkáját. A gazdasági ügyeket is közösen irányítjuk. Irányítunk minden területen, de azért az ún. apró munkát is végezzük” mondja az igazgató. Igen, ez azt jelenti, hogy adott esetben bármelyikük elvégzi az egészségügyi ellátás, a nevelés, a fizikai segítés munkáját épp úgy, mint ahogy a spirituális munkában is egyaránt részesek. Hármas vezetői testület - szinkron vezetés. Ha valaki beteg, vagy szabadságon van, a másik kettő zökkenés nélkül ellátja munkakörét.

Sétánkat a fogyatékos gyermekek épületében kezdjük. A két utcára kiterjedő telep Báthori László úti oldalán van ez az épület. Ez, volt az első, itt kezdődött egykor a FÉBÉ Diakonissza Intézet munkája, annak volt anyaháza. Később épült a mai Ördögárok (egykor Szent István) utcai oldalon az új épület, mégpedig három részben. Először a jobb szárny, azután a középső rész a templommal és a múlt évben került átadásra a bal szárny. Ennek szenteléséről hírt adtunk. (1992. szeptember 13-i szám.)

Amikor 1952-ben, a FÉBÉ Diakonissza Intézetet erőszakkal megszün-