Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)
1993-10-31 / 44. szám
Négy szó az alapok ünnepén A reformáció legősibb ágaként az alapok ünnepét üljük az evangélikus Oltalom gyülekezetekben. Amikor az eredethez, a kiindulási ponthoz térünk vissza, nem kerülhető el az őszinte számvetés. Mi maradt meg a mai napig? Mit veszítettünk el a 476 esztendő alatt? A bonyolult elágazások közepette van-e még eredeti forma, íz és tartalom az életünkben? Az ünnepen evangélikusként nagyon egészséges egy ilyen kontroli-állomás beiktatása. Nem lenne elegendő válasz erre a kérdéssorra a mai helyzet eredményeinek felsorolása, hanem éppen a bennük és mögöttük lévő tartalomról kell vallanunk. Evangélikus Élet 1993. október 31. Unitarizmus és reformáció Felragyogás Sokszor előkerül Luther énekeiben és imádságaiban ez a szó. Bátorsága és ereje valahonnan innen táplálkozik. Az igazi változás is akkor következik be. amikor a viharos, sötét országúton fény járja át az életét. A tételek friss megfogalmazására azért kerülhetett sor, mert egy különleges belső fény megvilágította gondolatát és értelmét. A felragyogás váratlanul tört be az egyházi életbe. Apró fények itt is, ott is gyúltak, de átütő erőt nem jelenthettek, mert egy érlelödési folyamat előjeleiként végezték szolgálatukat. Mai evangélikusok nem felejthetjük el azt, hogy Luther munkássága mennyire mélyen kötődik az őt megelőző idők nagy hitújító küzdelmeihez. A felragyogás pillanatában nem egyszerűen helyi és alkalmi fény járja át a 95 tételt, hanem az evangéliumért folytatott addigi küzdelem egészét világítja meg. A 95 tételen belüli sok érintett szociális, lelki, anyagi, politikai és gazdasági felület nem nézhető másképpen, csak úgy, hogy egy folyamat összegzése és egy hatalmas erő fénye hozza felszínre. Krisztus felragyogása a megnyomorított, beszorított és fénytől elzárt emberek számára ennek a hatalmas történelmi háttérnek az összegzésével válik elemi mozgató erővé 1517-ben. A mindent maga alá temető sötétségben felvillanó fény egy pillanat alatt söpör végig az addig még képzeletben is feltáratlan területeken. Azt ünnepeljük, hogy a felragyogást Isten Szemléikének nagy munkája indította, erősítette és követte. roum.'io nyírni/1 Mooocv.i ju j Buzdítás .1 .JU‘> .1* ,n .. i\j «> Diid ^ 1 A mód, ahogy Luther és társai megszólallak, érthető és érezhető volt a környezetükben. Az alapok ünnepén ezt nem lehet elhallgatni. Az új hit képviselői hatalmas tömegeket és egyidejűleg az egyes embert is képesek voltak buzdítani. Ez többet jelent, mint egy egyszerű, harcos lelkesedés. Belső erő és tartás születik meg ott, ahol a buzdítás szolgálata folyik. Visszatérő diákok és kereskedők a hatalmas utakat nem egyszerű külső lelkesedésből tették meg, hanem azért, mert a továbbsegítő és megújító szavakat keresték Luther katedráján és szószékén. Egyéni életre szóló és társadalmi együttélésben eligazító, igazi biblikus előadást hallgattak. A példák és az egyszerűség nem jelentette a tudományosság hiányát, hanem éppen Isten- és emberközelség vált így átélhetővé. Elményszegény egyházi életünknek nagyon fontos lenne erre a módra visszatalálnia. Ne távolodjon el egymástól az, ami az alapnál az egyik döntő egymásratalálás volt: a tartalmi színvonal és a közérthető megfogalmazás! Buzdítás eszközei voltak az egyszerű tételek, a Káté közvetlen hangszine és a mindennapi áhítatoskönyv a legegyszerűbb ember számára is nélkülözhetetlen táplálékot jelentő prédikációival. A félelmekben elgyötört emberi léleknek csak ezzel a megközelítéssel jelenthetett szabadulást és ájulást a reformáció. Énekek és imádságok, írott prédikációk és előadások nem maradtak raktárakban és polcokon, mert nélkülözhetetlenekké váltak már születésük pillanatában. Ezért élünk és ebből élünk. De sokszor elmondták ezt eleink a történelem folyamán! És milyen keserves csend honol késői fogalmazványok és tételek körül! ' A buzdítást, ha az valóban erősítés és léleképítés, nem nélkülözheti senki sem. Nem csupán formai szépsége, hanem tartalmi tökéletessége tette alappá a 46. zsoltárt a reformáció folyamatában. A kiszolgáltatottság, bűnök mélysége és sokasága, a hatalom deformálódása között nem véletlenül rezonáltak olyan sokan a rövid mondatra: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.’’ (Zsolt 46,2) A mélységben, ahol nincs már semmi esély, van szükség igazán a mentő erőre. Az öröm nélküli, vallásos teljesítményre építő egyháznak kell igazán a mélyből kiáltania. A túl magasra törő és külsőségekben mindent felülmúló menedékek építése idején kell megszólalnia az egyetlen tartalmas és lélekmentö építő igének. Az alapoknál nagyon világossá vált: nem emberi tekintély, nem rang és nem is egy hatalmi gépezet szimpátiája az oltalom biztosítéka, hanem egyedül a kegyelem, a hit, egyedül Krisztus. Milyen egyszerű kapcsolódás ez, és milyen nehéz a közelében megmaradni! Maga a 95 tétel egyike figyelmeztet arra, hogy „az egyház igazi kincse az Isten kegyelmének és dicsőségének legszentebb evangéliuma" (62. tétel), de gyorsan követi a 63.: „Természetesen ez a leggyűlöltebb, mert ez teszi az elsőket utolsókká." Az alapoknál minden ez alá az egyetlen isteni oltalom alá került. Nem véletlen, hiszen mindenki érezte: a félelmetes túlerő árnyékában az első időkben egy kicsi ellenszél is elsöpörhet mindent. Nyitottság Nem kizárni kell embereket, hanem segíteni, hogy Krisztusra találjanak. Nem szűkíteni kell a mozgási területet, hanem bátran kilépni vele a széles lehetőségek felé. A wittenbergi vártemplom kisugárzása talán éppen úgy lelt Isten eszköze, hogy egy egyszerűnek tűnő, de sokakat érintő kis papírdarab mielőtt fémbeöntött vagy márványtáblára vésett formátumot nyerhetett volna - elárasztotta a bezárt, kiéhezett lelkeket életújító erejével. Nem magára mutatott. Nem szerzőjéhez hivott ügyeskedve, hanem arra mutatott, akinek az elfogadása és követése nélkül nem egyház az egyház, bármennyire igyekszik is törvényessé tenni önmagát. Oltalmat pedig Isten erős várában keresett, nem szembenálló ellenfelek elöl elsősorban, hanem emberi gyarlóságunk és bűneink ellen. Köszöntésünk is csak úgy válik éltető erővé, ha a menthetetlen helyzetünkben megtalált oltalom örömét fejezzük ki benne. Bárcsak lenne a legősibb ág reformációi hűségére ma is jellemző, mivel sokat kapott ajándékba, sokakat szeretne ehhez az igazi oltalomhoz segíteni! Utószó Találhatjuk a négy szót kevésnek. Találhatjuk túl soknak is. írhatnánk másik négyet is helyettük... A sor valóban folytatható. Az ünneplésünk akkor lesz reformációi és lutheri, ha eredményeink és sikereink mellett gyengeségeinket és meggondolatlanságainkat, mulasztásainkat és gyarlóságainkat teszszük első helyen Urunk megújító keze alá: mert ö áll az „Erős vár" minden üzenete mögött Krisztusban adott szabadításával. Enélkül az ünnep megemlékezés, a köszönés tisztelgés, a hitvallásosság tradicionalizmus. Pedig az alapoknál ez mind élet volt. Két esztendővel ezelőtt az Ökumenische Rundschau különszámban foglalkozott a magyarországi protestáns egyházak múltjával, jelenével, ökumenikus kapcsolataival. A hazai sajátos protestáns egyházképbe természetszerűleg - beletartoznak az unitáriusok is. Az unitárius egyház az egyetlen magyar földön alapított, történelmi protestáns egyház. Egyértelműen a reformáció szülötte. Egyházalapító püspöke a XVI. sz.-i magyar reformáció kiváló és neves egyénisége Dávid Ferenc volt. Dávid Ferenc az 1540-es években Wittenbergben volt ösztöndíjas, német tanulmányútja során találkozik a reformátori tanokkal és eszmékkel, melyek rögtön magukhoz ragadták. Hazatérve Kolozsvárra, az erdélyi magyar reformáció első nagy szószólója lesz, s hamarosan tömegek zárkóznak föl mögé. Nagy tudású, bámulatos bibliai jártasságú ember volt. A hitviták során is partnerei, ellenfelei meghajolnak biblikus tudása, mély hite, s elragadó előadó módja előtt. Dávid Ferenc, János Zsigmond választott magyar király, erdélyi fejedelem udvari papja lett. S a fejedelmet is a reformáció liberális, szabadelvű keresztény szárnyához kapcsolja. Kettejük szellemi kapcsolatá^wk köszönhető világraszóló történelmi esemény, az 1568. január 6-13-i tordai országgyűlés, ahol a világon először iktatták törvénybe ajvallás- és lelkiismereti szabadságit, j Dávid Ferencet biblikussá^a é$ hite vezérli a törvény előkészítésében. Nem is tarthatott mást szem előtt, mint a jézusi parancsolatot: „szeresd felebarátodat, mint magadat”, vagy „amit szeretnetek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük”. Dávid Ferenc két alapelve, melyre támaszkodik, a Bibliából eredt: a hit Istennek ajándéka, és a kettős jézusi szeretet parancsolat. A toleranciát, a vallási türelmet nemcsak törvénybe iktatták, de az unitáriusok 425 éves történelmük során végig meg is élték. A XVI. sz.-ban, amikor Erdély többségi vallása az unitárius volt, akkor is éppoly türelemmel viseltettek mások iránt, mint a későbbi századokban, amikor számarányuk jelentősen csökkent. De ez a tolerancia nem téveszthető össze a közönnyel, a közömbösséggel, az elvtelen engedékenységgel. Ez a köteles tisztelet megadása a másik másságával szemben. Dávid Ferenc jelszavának azt tekintette, hogy szüntelenül az igazságot keressétek. A reformációt nem tartotta lezárt világnak, talán mindenkinél jobban vallotta a semper reformata alapelvet. Az örökös, folyamatos megújulás, újjászületés prédikátora volt. Unitáriusok élnek ma szerte a nagyvilágban, de mindannyian Dávid Ferenc szellemi, hitbeli örökösének vallják magukat, még akkor is, ha hitelveik bizonyos kérdésekben eltérnek egymástól. Az unitárius egyház ma is bizonyságot tesz hitével, életével Jézus Krisztusról, és Isten Szentleikének erejét hívja segítségül Isten országa megvalósításában. Orbóknc Szentiványi Ilona unitárius lelkész A metodisták és a reformáció A baptisták és a reformáció ünnepe A metodista egyházak mindig a reformáció egyházaként tartották számon önmagukat. A metodista ébredési mozgalom kiindulásánál és népmozgalommá szélesedésénél a reformáció alapigazságai világítottak és mutatták az utat: Wesley János megtérése Luther Mártonnak a Római levélhez írt kommentárja előszavának felolvasásához kötődött, ahol a Krisztusba vetett hit erejéről, ennek mindenre kiható voltáról ír a reformátor. „Szívemet egyszerre csodálatos melegség hatotta át; - éreztem, hogy üdvösségem tekintetében egészen rábíztam magam Krisztusra és bizonyosságot nyertem arra nézve, hogy elvette a bűneimet - igen, az én bűneimet, és megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől" - így ír Wesley naplójában erről az eseményről. Mi ez, ha nem a hitből való megigazulás reformátori igazságának a nyugtalanságtól, vágyaktól és szomjúságtól hajtott emberi szívbe beleírt valósága? A metodista ébredés folyamán soha nem prédikáltak mást, mint az Isten üdvözítő kegyelmének erejét és életet átformáló realitását. Egyedül a kegyelem ! - ez mindig elég volt minden emberi kétséggel és nyugtalansággal szemben. Az ébredéssel természetszerűen együtt jártak a harcok is: nagyon sokféle szellemi-spirituális áramlat tört elő az ébredés továbbhullámzása során és Wesley-éknek szembe kellett nézniük régi barátaik, egykori legközvetlenebb munkatársaik elvesztésével. Ezekben a harcokban az íráshoz való ragaszkodás volt az egyetlen követhető mérce amelyet a különböző elhajlások, rajongó áramlatok elleni küzdelemben is rendíthetetlen (igazi angolos) józansággal párosítottak. Wesley egész élete folyamán „egyetlen könyv emberé”-nek nevezte magát, amellett rendszeresen olvasta a világirodalom klaszszikusait (Shakespeare összes műveit saját jegyzeteivel teletűzdelve), a korabeli tudományok szinte minden ága érdekelte -, de mindezt mindig a Szentírás igazságainak világosságában olvasta, vizsgálta. Egyedül a Szentírás! - volt zsinórmértéke a metodista tanításnak, igehirdetésnek és közösségi gyakorlatnak. Mindezt talán így lehetne egy mondatban rövidre fogni: a metodizmus nem más, mint a reformáció felismeréseinek átültetése az emberi sorsok köznapjaiba - ennek az egy mondatnak persze erősségeit és gyengéit egyaránt mérlegre vetve. Erőssége mindenképpen abban van, hogy az Isten bűnbocsátó, megújító jelenléte az ébredés folyamán valóban közvetíthetővé, megtapasztalhatóvá vált azáltal, ahogyan az a metodista igehirdetés és közösségi élet gyakorlatában megmutatkozott. A kegyelem önkijelentése olyan hatalmas erejű szeretet-élménnyé vált az emberek tömegei számára, amelyik életüket gyökeresen megváltoztatta és a szeretet találékony és tettre kész sürgetésével fordította őket a társadalom legelhagyatottabbjai felé. Ezért azonban nem kellett volna egyházat alapítani - mondhatnák sokan, és ebben Wesley egyetértésével találkoznának. Wesley élete végéig meg volt győződve arról, hogy a metodistáknak az anglikán egyházon belül kell maradniuk, hogy kovász legyenek az eltehetetlenedett egyház testében. Ha otthagyják az egyházat, akkor elszektásodik a metodisták közössége - ez volt Wesley meggyőződése. Halála után a különválás mégis bekövetkezett Angliában. (Az amerikai metodisták már korábban önálló egyházzá szerveződtek, de ennek egyéb okai voltak.) Az anglikán lelkészek többségének merev elutasítása és a metodisták növekvő türelmetlensége egyaránt közrejátszott ebben. Hogy Wesleynek az elszektásodásra vonatkozó jóslata beteljesedett-e rajtuk, azt nem nekünk kellene elbírálnunk. Ha a protestáns egyházcsalád önálló tagjaként is élnek a metodisták szerte a világban, azt azért mindnyájan tudjuk, hogy egyházunk a Krisztus testének nagy közösségébe tartozik és ilyen értelemben egy egyházhoz tartozunk mindazokkal, „...akik szeretik a mi Urunk Jézus Krisztust romlatlanságban." Ez az egység a Krisztus népéhez tartozókkal szívügyünk és ennek erősítésén szívesen fáradozunk mindenütt, ahol erre lehetőséget és igényt látunk. A Budapesti Protestáns Nagygyűlésen (ez év márciusában) hangzott el az a kívánalom, hogy a Leuenbergi Konkordiában kifejezett egyházközösséget ki kellene terjeszteni más protestáns egyházakra is. Ilyen módon az evangélikus és református egyházak között fennálló szószéki és úrvacsorái közösség kibővülne más egyházakat is magába foglalóan. Az első, eredményes tárgyalások máris megtörténtek a Leuenbergi Egyházközösség és a metodisták között. Németországban és Svájcban már korábban kinyilvánították a reformáció nagy egyházai és a metodisták ilyen jellegű egységüket. Talán itt, hazánkban is itt volna az ideje egy hasonló jellegű kijelentés megszületésének. Lényegében nem mondana ez újat amellett, mint aminek gyakorlata gyülekezeteink között már régóta fennáll. Csak nyilvánosan is kifejeznénk ezzel annak konzekvenciáját, amiben eleitől fogva egyek voltunk és vagyunk: hogy hitünk és életünk alapja, kősziklája - egyedül Krisztus! Dr. Hecker Frigyes metodista szuperintendens Ma már a világ legtermészetesebb dolga, hogy a reformáció napja - vagy vasárnapja - ünnep a baptista gyülekezetekben. A negyvenes évek végéig azonban csak alkalmilag, egy-egy nagyobb városi gyülekezetünk vett tudomást e jeles napról; egyházi lapjaink általában meg sem említették. Az ünnep bevezetése a protestáns egyházakkal való mind rendszeresebbé váló találkozókkal függ össze. Az ötvenes évektől a januári egyetemes imahét mellett a reformáció napja lett a másik közös egyházi megmozdulás. Sok lelkipásztor már csak azért is támogatta, mert a nehéz időkben a történelmi emlékezés örve alatt sok minden elmondható volt az evangéliumról, a Bibliáról, a mártírságig elmenő hithűségről, amit a prédikációban veszélyes lett volna megemlíteni. A reformációi alkalmak előbb csak megszokottá váltak, bevetté, elfogadottá a hetvenes évek elejétől lettek. Ez időben jutott el a magyarországi baptistákhoz az a hír, hogy németországi hittestvéreinknél október utolsó vasárnapja a reformáció vasárnapjaként már hosszú ideje az egyházi év szerves része. így elhárult az az aggály, hogy vajon baptistának tekinthető-e ez az ünnep. Ám azt még akkoriban aligha tudtuk volna elmondani, hogy valójában mi közünk van a reformációhoz. Mások sem tudták erre a választ. Ezt jól tükrözi az az eset, amikor Sz.-en először akartunk ökumenikus reformációi ünnepélyt tartani, az előkészítő megbeszélésen a korelnök református lelkész úgy vélte, hogy ezúttal a szolgálatok a reformátusokat és az evangélikusokat illetik, mert úgymond nektek baptistáknak és metodistáknak valójában nincs történelmi kapcsolatotok a reformáció napjával. Mire a jó humorú evangélikus lelkipásztor további szűkítést ajánlott: „Úgy vélem, hogy akkor ez az ünnepség csak ránk tartozik, mert hogy Luther csakis a mienk, ahhoz nem férhet semmi kétség." El nevettük magunkat, aztán minden szűkítés nélkül, valamennyi protestáns közösség ünnepeként valósult meg Sz.-en a reformációi megemlékezés. De tényleg, mi közünk van nekünk, baptistáknak a reformációhoz? Történeti és lelki. A történeti vonatkozás az anabaptistákkal, a reformáció harmadik ágával köt össze bennünket. A Luther és Zwingli munkatársi és baráti köréből elindult vezetők által kibontakozó anabaptista mozgalom sokféle irányzata közül mi elsősorban a Hubmajerhez kapcsolódó biblicista „újkeresztyéneket” tartjuk szellemi elődeinknek. A negyvenes évekig alig tudtunk róluk valamit. Épp a reformáció napja szolgáltatott lehetőséget azután arra, hogy önmagunknak is fölidézzük az anabaptisták tanítását, életét, hűségét, s hogy mások figyelmét is felhívjuk azokra, „akikre nem volt méltó a világ”. A reájuk való emlékezésen túl a reformáció napján fölidézzük azoknak az életét és szolgálatát, akiket hitelődeinkként tarthatunk számon. A reformáció a lelki megújulás ünnepe is egyben, amelyen újra és újra fel akarjuk ébreszteni azt az Igébe gyökerező üzenetet, hogy mindig szükséges a megújulás. Hogyne lenne szükséges, amikor előrehaladása során a legkülönfélébb hatásokkal, szellemi áramlatokkal találkozik a gyülekezet, az egyház hajója! Ám amikor a történelem szinte állóvízként veszi körül Isten népét, akkor a céltévesztés veszélye kisebb. Olyankor elegendő, ha csak nagyobb időközönként kerül sor az eredeti irányhoz való vissza-visszatérítésre. Még az esetleges kisebb késedelem sem jár végzetes következményekkel. Egyszerre új helyzet áll elő azonban, amikor különféle ellentétes áramlatok örvénylő és tajtékozó sodrában, felgyorsult események vizei ragadják magukkal a közösség kicsiny hajóját. Ma ilyen új helyzetben élünk. Ezért senki sem szunnyadhat, mindenkire szükség van: a gyülekezetben rejlő valamennyi, különösen a hasznosabb kegyelmi ajándékokra, a „zsebkendőbe” kötött, a használatból kivont talentumokra, hogy tettre, mégpedig összehangolt, közös és engedelmes cselekvésre kész testvérek álljanak a gyülekezet Szentlélekre figyelő vezetőinek rendelkezésére. Meg kell frissülnie istentiszteleteinknek, hogy ne egy kegyes múlt eredményeinek múzeumi tárlói legyenek, hanem az Isten családjának tagjait és munkatársait a jelen és a jövő feladataira megerősítő és felkészítő alkalmaivá is minden esetben. Tévtanok, rajongó megnyilatkozások, testies fogantatású politikai eszmék zűrzavarában tanácstalanná vált gyülekezeti tagjainknak közérthető eszmei eligazításra volna sürgősen szüksége. Ezért késedelem nélkül, az időszerű és gyakorlati kérdésekre használható igei válaszokat adó tevékenységgé kell formálni a hittudományok művelését. Végképp fel kell számolnunk egy rejtezkedésre késztető korszak sok helyütt fellelhető maradványát: a kényszerű, de már szinte megkedvelt befeléfordultságot. Nem elég magunkra vigyáznunk! Mentenünk kell másokat, az élet hajótöröttjeit, akik napjainkban - éppen a nagy történelmi változások melléktermékeként - sokszorta nagyobb számban vesznek körül minket, mint más, zavartalanabb időkben. A különben elveszőknek nyújtsunk mentőkötelet! Hirdessük hitelesen és bátran, hogy a Szabadító elközelgetett! A reformáció minket erre kötelez. Győri Kornél baptista teol. tanár
