Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1993-10-24 / 43. szám

Zsinati Híradó 1993. október 24. „Legyünk továbbra is hűséges evangélikusok!”- Hozzászólás a zsinat munkájához -„Amint vettétek az Úr Krisztus Jézust, úgy járjatok őbenne. Verje­tek gyökeret és épüljetek fel benne és a vett tanítás értelmében erősöd­jetek meg a hitben, bővelkedvén ab­ban hálaadással. Vigyázzatok, hogy senki ne akadjon, aki zsákmá­nyul ejt titeket bölcselkedéssel és üres hiteléssel, amelyek emberi ha­gyományok és világi szokások sze­rint és nem Krisztus szerint valók. (Kol 2.6-8.) Nehéz 4 évtizedet élt át orszá­gunk. egyházunkat még nagyobb veszteség érte a sanyarú évtizedek alatt. Ha azt akarjuk, hogy újból virágozzon egyházunk, akkor az erősödés munkájában mindany­­nyiunknak részt kell vennünk! Gondoljunk nagy reformátorunk­ra. Luther Mártonra, aki minden erejével harcolt, dolgozott Jézus Krisztus evangélikus egyházáért. Evangélikus testvéreinket ébreszt­­getni kell, fel kell keresni őket, hogy örökösei legyenek az ősök­nek ! Bátran keressék fel a gondo­san ápolt templomainkat. Teljenek meg azok padjai! Újból feketélljen az ünneplő tömeg az istentisztele­tek alkalmával az Isten-házának környékén! Mutassunk példát különösen mi, akik 4 évtized előtt is elmen­tünk hálát adni Istennek a templo­munkba a mindennapi kenyérért, Istennek megáldó szeretetéért, se­gítségéért. Hívjuk fel erre azon gyermekeink, unokáink figyelmét, akik eddig nem vettek részt ezeken az összejöveteleken. Hívjuk fel szép szóval a figyel­müket. hogy a Mindenható Iste­nünk mindent tud és lát. A megtért embernek segítségére siet. Az alá­zatosság a legfőbb erény. Maga Jézus is azt akarja: „Tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű!" (Mt 11,29.) Nagy érdeklődéssel olvasom a Zsinati Híradó tudósításait. Örömmel olvastam dr. Harmati Béla püspök elnökünknek köszön­tő szavait az Evangélikus Élet 56. évf. 23. számában: „Nagy a fel­adata a zsinatnak, óriási kihívás, hiszen egyházunké a felelősség, mi­lyen törvények születnek a tanács­kozás eredményeként.” A zsinat határozatai meggon­doltak, végrehajthatóak legyenek, ne terjedjen túl hosszú évekre! Cselekednünk kell, nehogy lema­- A zsinati tagok közül néhá­­nyan külföldi kiküldetés vagy más hivatalos elfoglaltság miatt nem tudtak ezen az ülésszakon részt venni. Ezen az ülésszakon három új, eddig még nem működött póttag képviselte küldőit: Lábossá László kölesei lelkész a Hajdú-szabolcsi egyházmegyéből, Loós Csaba a So­­mogy-zalai egyházmegyéből és radjunk, hiszen olyan sok a pótol­ni valónk! Mintha az 1993. évi március hó 14-i zsinati ülés lökést eredményezne az egyházközségek munkájában. Az egyházközségek­ről alkotott rendelkezések erősíte­ni óhajtják az egyéni munkásokat, aktivan dolgozó presbitériumokat, képviselői testületet kíván látni az egyházközségeknél. Evangélikus egyházközségeinknek ezen a téren sürgősen cselekedni kell! Az egy­házközségek élén a lelkészek a fel­halmozott munkával nem tudnak egyedül megbirkózni! A teendő sürgős! Még most is van bánat, leselkedő szerencsétlenség, sze­génység. Nagyon fontos a képvise­lő testületi tagok, presbiterek, egy­házunkhoz hűséges, munkálkodó, tenni akaró tagok megválasztása. Olyanokat kell választani, akik azért vállalják ezt a kitüntető meg­bízást, hogy dolgozni, tenni akar­nak a sok szenvedést, kárt szenve­dett evangélikus egyházunkért. Az egyházközségek kellő megbecsü­lésben is részesítsék a megtett munkájuk alapján. Amikor már megöregszenek, megfáradtak, to­vábbi megbecsülésben legyen ré­szük, mint tiszteletbeli presbiterek, tanácskozási joggal továbbra is részt vehessenek a tanácskozáso­kon. Igen szép példája volt ennek egyházunknál, amikor orvos pres­biterünket (1966) a városi kis templomunkban ravatalozták fel. Városunk evangélikussága, de a lakossága is szeretettel kísérte utol­só útjára. Mi, akik már nyolc évtizede va­gyunk hűséges tagjai egyházunk­nak, sokat dolgoztunk egyházunk javára és valljuk, hogy tanácsos volna felújítani az 1944. év előtti egyházi szokásokat, egyházi mun­kamódszereket. Különösen az ilyen hatalmas egyházközségeknél. (Békéscsaba.) Olyanokat kell meg­nyerni egyházi munkára, akik hű­ségesek evangélikus egyházunkhoz és dolgozni akarnak annak felvirá­goztatásán. Nagyon sok a tenni­való. Lelkészeink a múltban nem köz­lekedtek gépkocsival, de minden alkalmat megragadtak, hogy talál­kozzanak egyházunk tagjaival. Nemcsak az istentiszteleteken ta­lálkoztak. Különösen fontos ez, amikor igen sok gyermekünket nem íratják be hittanoktatásra. Szirmai Zoltán Budapest-fasori lel­kész a Pesti egyházmegyéből.- Dr. Harmati Béla püspök be­számolt a katonák lelkigondozásá­ról folyó megbeszélésekről. A zsi­nat a későbbiek során foglalkozik majd a törvényi rendezésről. Sok szülő nem lépi át templomunk küszöbét. Egyházunk képviselő tagjai, presbiterei is sokat segíthet­nének ebben, ha az egyházközsé­gek vezetősége megnyerné erre a feladatra. Mindent el kell követ­nünk ebben az irányban, csak úgy lesznek újból evangélikus isko­láink! Békéscsaba valamikor 56 evangélikus tanerővel dicsekedhe­tett ! Vannak evangélikus iskoláink újból. Lelkészeinknek az iskoláink adják a legnagyobb segítséget! Bi­zony, az államosítás után az egy­házunk megfeledkezett a volt tan­erőiről! Most töltöm be 80. évemet. Is­mertem ez idő alatti lelkészeink munkáját. Röviden összefoglalom tevékenységüket: Békéscsaba evangélikusai egy egyházközséget alkotnak. Orszá­gunk legnépesebb gyülekezete. Most is hálás szívvel gondolunk vissza lelkipásztorainkra. Koren Pálra, aki „lutheri" pontossággal, szigorúsággal végezte lelkészi fel­adatát, dr. Szebernyi Zs. Lajos es­peresre, felsőházi tagra, aki bátran felment a közoktatásügyi miniszté­riumba (Hóman Bálinthoz) és az asztalára tette az egyházi tanítók 56 híványát, mert egyházi isko­láinkban rendelettel meg akarta szüntetni a heti 4 órában a hitokta­tást, és az ne legyen a tanítás első órájában. Mikor kijelentette, ha kérését nem teljesíti, akkor az egy­ház az 56 tanerő fizetését - amit az egyház fizet, tovább nem fizeti, fi­zesse az állam. A miniszter meg­nyugtatta esperesünket, menjen nyugodtan haza, minden úgy lesz ahogy volt. (Az állam nem vállalta az 56 tanító teljes illetményét). Fia, dr. Szebenyi Gusztáv évekig volt iskolaszéki elnök, diakonisszákat telepített városunkba. Kórhá­zunkban is ők látták el az ápolás nehéz feladatát. Árvaházat szerve­zett. Aggok házát is beindította. A szomszéd községben (Újkígyó­son) templomot építtetett. A dia­konisszák igen nagy munkát vé­geztek. Jakabbfy György lelké­szünket is igen becsülték híveink. Rohály Mihály esperesünk csende­sen, hathatósan látta el feladatát. Dedinszky Gyula lelkészünk igehir­detését a hívek szeretetüket kifejez­ve lelkesen hallgatták. Most is itt él közöttünk. Istentől jó egészséget és erőt kívánunk további életében.- Néhány egyházmegyében, a Déli Egyházkerületben és az Orszá­gos Egyháznál időközben „elfogy­tak" a póttagok. A zsinat felkérte ezeket a testületeket, hogy a most ősszel következő közgyűléseiken gondoskodjanak újabb póttagok Táborszky László esperes, püspök­helyettes sokat fáradozik, hogy az igehirdetés a falvakba, tanyai világ híveihez is eljusson. Telekgerendá­son templomot építtetett. Kovács Pál lelkész, csendes, szorgalmas, pontos munkálkodással végzi szol­gálatát. Kutyej Pál, aki közel 20 éve Erzsébethely kerületünk lelké­sze, azonkívül az „Evangélikus Szeretetotthonunkat” igazgatja, tovább építi, bővíti. Nagy hozzáér­téssel. Erzsébethelyen itteni műkö­dése alatt, gondozási kerületében modern gyülekezeti ház épült templomunk kertjében. Békéscsabai egyházunk pászto­rolásában részt vett Kiss György lelkészünk, aki meghalt Budapes­ten. Évekig hirdette az igét id. Deine Károly lelkész, aki most Miskolcon éli nyugdíjas éveit. Aradi András lelkészünk felesége az újból evangé­likussá váló gimnáziumunk szerve­zésében vesz részt. Ribár János lel­készünktől a hitoktatás területén, szervezési munkájában várunk eredményeket. (Még csak pár hó­napja dolgozik nálunk.) Isten áldá­sát kívánjuk lelkipásztoraink áldá­sos munkájára, kívánjuk, hogy az elődökhöz viszonyítva folytassák áldásos tevékenységüket. Olyan hithű evangélikusaink le­gyenek, akik most haláluk után is ragaszkodnak régen meghalt lelké­szükhöz, Linder Károlyhoz, aki­nek a sírját most is friss virágok borítják. Fiához, Linder László­hoz, akinek emlékét a templo­munkban táblával óhajtják meg­örökíteni. „Az Isten országa nem szemmel látható módon jön el, azt sem mondják, hogy íme itt, vagy íme amott van, mert az Isten orszá­ga tibennetek van." (Lk 17,21.) „Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz!" (Zsid 13,8.) „ítéljétek magatok, vajon az Isten előtt helyes dolog-e, hogy inkább nektek engedelmeskedjünk, mint az Istennek? Mert lehetetlen, hogy ne szóljunk ezekről, (tinikor láttunk és hallottunk." (ApCsel 4,19-20.) „Bár hordozván zsarnok bánat Érne kínos rabhalál Ha hited el nem játszád, Utad égbe nyitva áll! Örvendj mindig és vigadj. Emlékezz ki népe vagy! Sión, nincs több Isten egynél, Benne hát ne kételkedjél.!" Varga Koritár János választásáról, hogy szükség esetén ezek a póttagok behívhatok legye­nek.- Mai számunkban is kérjük ol­vasóinkat, hogy az egyes törvény­­tervezeteket olvassák figyelemmel. Ha javaslatuk, módosításra okot adó érveik vannak, írják meg azo­kat a Zsinati Iroda címére: 1085 Budapest, Üllői út 24. szám. RÖVID HÍREK A ZSINATRÓL Lábossá Lajos igehirdetése a fasori templomban a zsinat tagjai előtt Un 3,18-24 Imádkozzunk! Mennyei Atyánk! Aki Jézus Krisztusban nemcsak a szeretet parancsát adtad nekünk, hanem leg­nagyobb példáját is; gyújts szívünk­ben hozzá ragaszkodó szeretetet, pa­rancsolatai iránti engedelmességet, hogy képmutatás nélküli szeretetünk­­röl az ő tanítványaira ismerjen ben­nünk a világ, szent Fiad,r a mi Urunk a Jézus Krisztus állal. Amen! V olt Zsinati Atyák! Szeretett Testvérek a Jézus Krisztusban! Napjainkban emlékezett meg or­szágunk, mindenek előtt a tudomá­nyos világ Szent-Györgyi Albert No­­bel-díjas tudós születésének 100. év­fordulójáról. Néhány éve, Magyar­­országon való tartózkodása alkal­mából egyik előadása során a követ­kezőket mondta: valamikor, amikor az ősemberek még barlangokban él­tek, az volt a szokás, az íratlan „házi­szabály”, hogy az egy barlangban élőknek nem volt szabad egymást bántani. Napjainkban annyira leszű­kült, kicsivé vált a világunk, hogy szinte egyetlen barlangban élünk mindnyájan. Egyszerűen nem lehet­séges elszigeteltségben, egymásra szinte naprakész hatások nélkül él­nünk. Éppen ezért nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy egymást akármi módon bántsuk, ellenkező­leg, törekedni kell a szeretetre, a tole­ranciára, az egymás megbecsülésére. Járjatok szere leiben! Hangzik a vasárnap felszólítása ma valamennyi evangélikus templomunkban! Talán már lejáratott, mert unos-untalan beszélünk erről, de éppen ezért örök­ké aktuális is, mert érezzük, vádol a szívünk: baj van a szeretet megélése körül. Manapság még fokozottab­ban szükségünk van fífetózmnas meghallására. Az elmúlt hét szombatján egyhá­zunk képviseletében Pozsonyban vettem részt az ősi koronázó dóm­ban tartott ökumenikus istentisztele­ten, amely alkalomból három nyel­ven szolgáltunk - a történelmi egy­házak lelkészei - a pozsonyi városi VII. kulturális rendezvénysorozat megnyitója alkalmából. Az előbb idézett kép analógiájára mondtam ott többek között: vajon a Kárpát­medence nem hasonlít egyetlen, még pedig nagyon szép barlanghoz? Ne­künk, e barlangban élő népeknek is első renden a szeretet útját kell keres­nünk és járnunk. No, de szűkítsük a kört: kis országunknak ebben a va­júdási korszakában ugyan mire len­ne nagyobb szüksége, mint egyre in­kább a nem-szeretet kormányozta indulatokra és magatartásra? És az itt élő egyházaknak, az ökumenének és benne maroknyi evangéiikussá­­gunknak? És a zsinati alkalmaknak? Sokszor elképedek, amikor egyhá­zunk berkeiből az igazság hangozta­tásának leple alatt annyi, de annyi szeretetlen hang, megnyilatkozás hangzik el írásban vagy szavakban, hogy sok esetben megkérdezem ma­gamtól: hol is vagyok, hol is élek tulajdonképpen? Az egyházaknak, Isten népének kellene isteni szeretet­tel fertőzni a társadalmat, melyben élünk. Járjatok szere leiben! Ha erről be­szélgetünk, mindenki kifejezi ez utá­ni vágyát és igazat ad, de a valóság­ban mégis valami baj van. A már említett Szent-Györgyi Al­bert a Nobel-díj átvételének évében, 1937-ben többek között így nyilat­kozott a svéd rádióban: „Nekünk mindnyájunknak erősebben kellene hinnünk a szeretet hatalmában, mint az erőszak erejében, jobban kellene figyelnünk emberek meggyilkolásá­ra, még akkor is, ha azt háborúnak nevezik, jobban meggyőződésünkké kellene válni, hogy a leglényegesebb az emberben nem a nyelve, az útleve­le, vagy a születési bizonyítványa, hogy békés megegyezés csak akkor lehetséges, ha nem csak elvenni, ha­nem adni is készek vagyunk, hogy együttműködéssel többet érünk el, mint kölcsönös pusztítással, hogy mi és nemzeteink nemcsak egymás fö­lött'állhatnak, hanem békésen egy­más mellett kell élnünk, ha boldogok akarunk lenni. Nem szabadna abban kételkednünk, hogy az egyetlen biz­tos önvédelmi fegyver az egymással szembeni jóakarat, hogy tehát a nemzetek között a tisztelet és a köl­csönös figyelem azon egyszerű sza­bályait kell a magunkénak monda­nunk, ami mindennapi életünkben az ember és ember közötti társas érintkezést is meghatározza.” És 1937 után merre siklott ki az emberi­ség, Európa, hazánk útja? A diagnózissal való szembesüléskor nem lehet más, mint őszinte az a meg­állapítás: vádol, elitéi a szívünk, mert a tettek bizony sok esetben hiányoz­nak. Amikor itt János leírta, hogy az Istenhez tartozó ember ismertetőjele önmaga előtt a cselekvő szeretetének ténye, nyomban jelentkezett a min­dennapok valósága: a hívő keresz­tyént vádolja és elítéli saját lelkiisme­rete. Bármennyire törekszik is a sze­retet megvalósítására, ismételten fel­ébredhet benne szeretete mulasztása­inak és vétkeinek tudata.” Ez bizony kétségbeejtő állapot, mert felmerül bennem a gondolat: nem veszítem-e el az Istenhez fűződő kapcsolatom eme jelét? Ilyen kétségbeesett, lelkiis­­meretfurdalásos, vád alatt lévő álla­potban hallhatom meg az örömhírt: Nagyobb az Isten a mi szívünknél és ismer mindent! Akármiben ítéljen is el szívünk, van lehetőségünk meg­nyugvásra Isten előtt! Mert Isten na­gyobb a mi vádoló szívünknél. Ezzel az örömhírrel csitíthatjuk remegő lelkünket, amikor megrohannak mu­lasztásaink és bűneink. A kegyelmes, szerető Isten nagyságával találjuk magunkat itt is szembe. Aki ismer mindent, aki metszetében látja éle­tünket, összes cselekedetemet, jókat és rosszakat, mulasztásaimat, esen­­dőségemnek legapróbb rugóit, titkos hátterét. Istennek a vádoló szívünk fölé növő nagyságában egyszerre van jelen legkisebb jótettünknek, legapróbb szeretetünknek kegyelmes számbavétele és bűneink bocsánata: életünk irgalmas magyarázata. Istennek ez a „nagyobb" volta Jé­zusra irányítja a figyelmünket és fel­szólít: higgyünk nevében és szeres­sük egymást, ahogyan erre parancso­latot adott nekünk. Az oltári ige mondja ma: „úgy szeressétek egy­­jjrást, ahogyan én szerettelek tite­ket. Ez a szeretet új vonása, az új parancsolat, amiről ugyancsak Já­nos evangélista beszél. Áz emberek­nek nem akárhogy, de úgy kell sze­retniük, ahogyan Krisztus is szereti az övéit. Talán itt van szeretetünk­nek hatástalansága, kudarcaink iga­zi oka, hogy nem úgy szeretünk, ahogy Krisztus. Hiszen a szeretetről, a szeretet parancsáról már az Ótesta­mentum is tud. De mi lett akkor új­já? Az, ami bekövetkezett. Lett egy Krisztus, aki a világot mind a ke­resztfáig szerette. És azóta támad­hatnak olyan emberek, akik szeret­hetnek azon az alapon, ami elvégez­tetett a kereszten. Krisztus'kereszt­halálával új szeretet támadt a nap alatt, mivel Krisztus ide a nap alá jött, hogy szeressen minket. E szere­tet igénybevételével tudják az embe­rek is szeretni egymást. Ez a szeretet képes arra, hogy gyökeresen megvál­tozzon az életünk. Emberek, akik az imént még torzsalkodtak az asztal melletti első helyért, akik közül min­denki a legnagyobb akart lenni az Isten országában, aki dacosan védte a maga igazát, vagy könnyen ítélke­zett embertársai felett, netán sárba taposta a másik becsületét, akik ed­dig nem tudtak szívük szerint meg­bocsátani, a szeretetből táplálkozva megváltozhatnak. Akik szegény, lel­kiismeretüktől gyötrődő bűnösök, e szeretettől tiszták lesznek, a termé­szetüktől fogva önzők, íme ezentúl szeretni fogják egymást, a barlangla­kó latrokból, íme Isten megváltott gyermekei, egy család tagjai lesznek, akik nem bántják egymást, hanem szeretik egymást és termik a szeretet gyümölcsét, ahogy Pál himnuszt zeng erről az lKor. 13-ban! A Gol­gotán a szeretetnek olyan forrása tört fel, ami soha nem lesz kimeríthe­tő. Minden népet és minden országot és minden földrészt, benne az egyhá­zakat szerte a világon és itthon - még a zsinati atyák munkáját és közössé­gét - de az örökkévalóságot is táplál­ja. Ebben a szeretetben élve, biza­lommal szólíthatjuk meg Istenünket, Atyánkat és amit csak kérünk tőle, megkapjuk tőle. Járjunk ebben a sze­retetben a Lélek segítségével! Ámen! sni V ar Pillanatképek a zsinatról

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom