Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1993-01-24 / 4. szám

Evangélikus Élet 1993. január 24. Gyülekezeti ház-szentelés Pestszentlőrincen EMLÉKEZÉS Kettős gyülekezeti ünnep kö­szöntött 1992. december 13-án, ád­­vent 3. vasárnapján a pestszentlő­­s rinci evangélikusokra: ezen a na­­j pon ünnepelték az egybesereglet­­f tek: a lőrinciek „Kék” templomuk 60 éves templomszentelési jubileu­mát, és új Gyülekezeti Ház felszen­telését. 60 éve 1932. december 18-án D. Raffay Sándor bányakerülcti evangélikus püspök szentelte föl az ekkor 10 éve önálló egyházközség újonnan elkészült templomát. Most erre gondoltunk vissza Isten színe előtt mély hálával, továbbá arra, hogy a ma itt élő gyülekezet­nek megadatott az öröm: belsőleg már elkészült Házát e szép és emlé­kezetes napon szentelte föl clr. Harmati Béla püspök. Havasi Kálmán helyi lelkész kö­szöntötte elsőként az érkezőket. Szeretettel fogadta dr. Harmati Béla püspököt, a kíséretében levő dr. Sólyom Jenő egyházkerületi fel­ügyelőt, Bolla Árpád esperest, dr. Fabiny Tibor professzort és az épületet szeretetből tervező s kivi­telezést is vezető Pintér Győző egy­házmegyei felügyelőt. Az ünnepi és jubileumi istentisz­telet kezdetére megtelt a templom. Harangszó után Sánta Jolán - a Magyar Állami Operaház magán­énekese, a helyi gyülekezet tagja - énekelte el szívünkhöz szólóan - imádságképpen - a „Kelj fel, kelj fel, fényes nap...!” című éneket (Ev. É. 265.), majd az ifjúság ked­ves éneke - gitárok kíséretével - köszöntötte a gyülekezetei - Bencs Zsuzsa teológus és Korányi András vezetésével. Az ünnepi igehirdetést dr. Har­mati Béla püspök tartotta a kijelölt Igéről (2Tim. 1,8-14). Az igehirde­tés a fölfelé nézésről és a visszate­kintésről szólt. Fölfelé nézünk a mi Urunkra, akitől kapjuk az evangé­lium kincsét. Ő az, aki megtörte a halál erejét. (Négyféle értelemben találkozunk a Szentírásban a ha­lállal: 1. mint testi életünk végével, 2. mint az örök halállal, 3. ahogy János apostol fogalmaz: „az a ne­ved, hogy élsz, pedig halott vagy”, 4. végül a bennünk lévő gonosz halálával, akit a hit harcában győzhetünk le.) Halál és gyülölség ellen senki más nem segíthet, mint az élő Úr Jézus Krisztus. Pál meg­győzően vall erről: „Tudom, kiben hiszek!” Tudja-e a mai gyülekezet: kiben hisz?! Hogyan fogadjuk az evangéliumot, hiszen az nemcsak információ, hanem orientáció. Ar­ra fordulunk-e egész valónkkal, ahol a Nap kél? Azt az irányulást hirdessük, amit egyetlenegy újság sem. Ehhez szükséges, hogy az is­teni oldal beleépüljön szervesen a szolgálatunkba. Visszafelé tekin­tünk, mégpedig hálatelt szívvel, hi­szen ki gondolta volna néhány év­vel ezelőtt, amikor megépült a templom kerítése, hogy ma már Gyülekezeti Házat szentelhetünk. Tapasztalatunk, hogy Isten fölöt­tébb megsegített minket, és előre is reménységgel tekinthetünk - arra, hogy a gyülekezet éljen és benne Krisztus éljen. Ezután Istennek szentelte a Gyülekezeti Házat, amely egy 70 személyes gyülekezeti teremből, kis lelkészi hivatalból, mellékhelyiségekből és a tetőtér­ben kialakított 3 szobás, 62 négy­zetméteres összkomfortos lelkész­lakásból áll. Ezután a gyülekezet ünnepi köz­gyűléssé alakult, melyet Rajt Ár­pád felügyelő nyitott meg. Kö­szöntötte egyházkerületünk püs­pökét és felügyelőjét, egyházme­gyénk esperesét és felügyelőjét, teológiánk professzorát, a megje­lent lelkészeket és gyülekezetek képviselőit, ősagárdi testvérgyüle­kezetünk képviseletét, az egyház­­község területén szolgáló ország­gyűlési képviselőket, dr. Szeleczky Zoltánt és Dénes Jánosi, és a Bp. XVIII. kerület Önkormányzatá­nak, intézményeinek és különböző szervezeteinek tisztségviselőit, élü­kön dr. Mollich Endre polgármes­terrel és a helyi MDF szervezet elnökével, mindenekelőtt pedig a helyi gyülekezet minden egyes tag­ját, akiknek ez a mai ünnep - Isten után - legelőször köszönhető, to­vábbá a gyülekezet támogatóit és barátait áldást kívánó szeretettel, akiket név szerint kellene köszön­tenünk, de ez teljeskörüen nem le­hetséges: Istennél azonban minden számon van tartva. A Ház építéséről és építőiről Kaufmann Endre presbiter, műsza­ki gondnok tartott rövid ismerte­tőt, melyben 3 és fél év házilagos építő munkáról számolt be, ki­emelve a legtöbbet segítők közül Grünwald Jánost, Rajnai Gábori, Knizner Bélát és még többeket. Önmagáról szerényen egy szót se említett, de mindannyian tudjuk, hogy a munka dandárját ő végezte - és végzi tovább, mert még sok lényeges külső munka van hátra. A gondnoki ismertetőt a helyi lelkész egészítette ki, aláhúzva, hogy a mi Gyülekezeti Házunk imádságból fakadt. Ama hívő fel­ismerésből, hogy egy ilyen Ház a gyülekezet „mindennapi kenyere”. A presbitérium 1988. januári ülé­sén határozta el Gyülekezeti Ház építését. 1989 pünkösdjén volt az ünnepélyes alapkőletétel. A mű­szaki kivitelezési terv 2860,- E Ft­­os költségvetéssel számolt (1988-as árakon) - közművesítés nélkül, házilagos kivitelezéssel. 1990-ben célul tűztük: igyekszünk elké­szülni templomunk felszentelésé­nek 60. évfordulójára. 1992-ig bezárólag 3,2 M Ft költséggel lényegében belsőleg kész az épít­kezésünk. Anyagilag az Országos Egyház legjelentősebb támogatónk. Mel­lette testvéri-baráti gyülekezetek - köztük egy református gyülekezet -, hittestvérek, gyülekezetünk ba­rátai egyénileg álltak mellénk tá­mogatásukkal, és itt illendőségből említjük utoljára a helyi gyülekeze­ti tagok adakozását. Társadalmi munkával készült a tervezés, tervezői művezetés és ki­vitelezés sok fázisa: geodéziai be­mérés, alapozás, földmunkák, szá­mos szállítási, bontási és törmelék­­elhordási feladat, betonozás, fala­zás, asztalosmunkák, festés és má­zolás, szalagparkettázás, az anya­gok beszerzése, külső és belső rendcsinálás, takarítás. Presbite­rek, templomos gyülekezeti tagok jártak élen, és sok-sok hétköznapi csodát átélve - hálatelt szívvel - jutottunk el a mai napig. Házunk 154 négyzetméter terjedelmű. Ez ma közmüvesítve kb. 6 M Ft érté­kű. így valósult meg az a közgaz­dasági célkitűzésűnk, hogy minden hozzánk beérkező forint kettőt ér­jen. Istennek szívből hálát adunk: Övé a dicsőség! Neki köszönjük meg legfelsőbb és középszintű egy­házvezetésünk támogatását és bár­mely formában oly sokfelől hoz­zánk érkező segítségeket - fejezte be szavait Havasi Kálmán lelkész. Bolla Árpád esperes szólalt meg ezután. Valamikor Nehémiás fá­radt nagyon sokat azért, hogy újra épüljön a jeruzsálemi templom, a város kőfala, és maga a város. Alig maradt ideje arra a szolgálatra, amit ma így mondunk: lelkészi szolgálat. Ezsdrásnak kellett jönni, aki igazi - teljes erőbedobással vé­gezte prófétai szolgálatát. Havasi Kálmánék idejét és energiáját ed­dig nagyon lekötötte az ember ere­jét nagyon meghaladó építkezés. Kívánom, hogy a felépült gyüleke­zeti objektumban több idejük le­gyen a teljesebb lelkészi szolgálat­hoz. Kívánom, hogy még sok bol­dog esztendőt töltsenek e falak kö­zött: itt otthon legyenek! Életük szép bizonyságtétele is most már még jobban építse a gyülekezetét lelki házzá! A közgyűlést dr. Harmati Béla püspök imával rckcsztette be, és ezt követően a gyülekezet háziasz­­szonyai állófogadás jellegű szere­­tetvendégségen kínálták az előké­szített sok finomságot. Hisszük, hogy az eltávozok - így is, úgy is - jó szájízzel tértek haza. B. Á.-H. K. A LEPRAMISSZIÓ VILÁGVASÁRNAPJÁN A lepramisszió világvasárnapján körutazásra hívom olvasóimat. Utunk során a világ külön­böző országaiban működő lepra-gyógyító inté­zetek, kórházak és leprafalvak életébe pillan­tunk be. Oroszország. 1992 őszén voltak olya­nok, akiknek nemcsak képzeletbeli, hanem való­ságos utazást adott Isten. Két magyar reformá­tus lelkipásztor látogathatta meg Oroszország két leprakutató intézetét és egy leprafalut. Za­­gorszk mellett és Asztrahányban működik kuta­tóintézet és most érték el, hogy 18 évi munka után nemzetközileg is elismert gyógyszert állí­tottak elő. Két érdekes adat a hitélettel kapcso­latban: a Zagorszk melletti intézet igazgatója még a sztálinista rezsim alatt is tartott biblia­órákat az érdeklődőknek, de a 20 km-re fekvő ortodox egyházi központból még soha senki nem látogatta meg őket. Asztrahányban pedig ez a két magyar lelkész hirdette először Jézus Krisztust az ápolóknak és ápoltaknak egyaránt. A leprafalvak úgy jöttek létre, hogy 1939-ben a pusztaságba telepítették teljesen kifosztva a leprabetegeket családjaikkal együtt. Az ember­telen nyomorúság - csak hal volt a táplálékuk - kb. 20 éve javul, akkor harcoltak ki részükre valami kis állami támogatást. Azóta házakat építhettek maguknak és egy kicsit emberibb éle­tet élhetnek. (Nagy János ungvári református lelkész jelentése alapján.) India. A lepramisszió 100 éves történelme alatt India volt a lő műkö­dési területe. Hiszen a világ leprabetegeinek több mint harmada ebben az országban találha­tó. Hatalmas erőfeszítések és nagy befektetések árán érték el a mai eredményeket, mégsem elége­dettek. Még mindig milliók nem kapják meg a legújabb gyógyszert, az MDT-t. Az indiai kor-Körkép a világról mány most arra vett fel világbanki hitelt, hogy a kevésbé fertőzött területeket megtisztítsa a leprától. A misszióval és egyéb önkéntes szerve­zetekkel együtt hatalmas kampányt indítottak a szűrésre, vizsgálatokra. Ez az óriási beruházás nemcsak egészségügyi, de gazdasági vonalon is jelentős eredményeket hozhat. A gyógyult bete­gek újra-munkába állítása, a rehabilitáció meg­szervezése, a munkatársak kiképzése mind a Lepramisszió feladata. Ez a kampány nagyon sok egészségügyi dolgozót is igényel. Iskolák, szakiskolák felállítása, kisvállalkozások létre­hozása segíti a volt betegeket a normális életbe való beilleszkedésben. (Dr. Cornelius Waller, a Lepramisszió indiai elnöke.) Az afrikai ZAIRE-ben még hat évvel ezelőtt azt gondolták, hogy náluk nem probléma a lep­ra, egypár betegük volt csupán nyilvántartva. A tisztiorvos nem is akart dr. Margaréta Hull­­dorjnak engedélyt adni, hogy szűrőmunkáját ki­terjessze újabb területekre. És most havonta 25 új beteg kerül kezelésre, s közöttük nagyon sok gyerek. Tehát még kezdeti stádiumban fedezik fel a betegséget és az illető nem kerül torzulásos állapotba, teljesen meggyógyítható. A doktor­nő bizonyságot tesz arról, hogy Isten milyen sokfeleképpen segített, olyan utakat nyitott, melyek eddig le voltak zárva, munkatársakat adott, akik szívvel-lélekkel segítenek és sok gyó­gyulásnak örülhettek. VENEZUELA. 1983 óta dolgoznak a védő­oltás (vaccina) kialakításán. Jobb hatóanyagot azonban még nem találtak a BCG-védóoltásnál, melynek nincs 100%-os hatása. Pedig a megelő­zés a lepra igazi megoldása! (A svéd lepraújság 1992/3 adatai alapján.) Világutazásunk során még csak egy félkört tettünk meg: keleten és délen jártunk. A világ másik felén ma már na­gyon kevés beteget találunk, vagy egyáltalán nem probléma a lepra. Miért van az, hogy éppen ezek az országok alapították a kórházakat, kül­dik az orvosokat, ápolókat? Miért van az, hogy mi is rendszeresen foglalkozunk velük, csekély segítségünkkel hozzájárulunk gyógyításukhoz? Jézus Krisztus küldő igéiben találunk magyará­zatot: „...tisztítsatok meg leprásokat...” (Mt 10,8.) NEKI engedelmeskedve indulnak útnak a munkások, az anyagi támogatás, a gyógysze­rek. Neki engedelmeskedtünk mi is, amikor 1992-ben tízezer fáslit, tízezer kötött négyzetet, ezer db lepedőt, 900 törülközőt juttattunk el 16 ország 30 leprakórházába és kézimunkákat a különböző missziós vásárokra. Ezen kívül a MNB engedélyével 3000 dollárt küldtünk, hogy egy mosambiqui lepratelép terepjáró motorbi­ciklit vásárolhasson. Kedves Testvérek! Amikor a világnap alkal­mából megköszönjük hűséges szolgálatukat, kérjük is, hogy a Lepramisszió Világvasárnap­ján imádságaikkal és adományaikkal emlékezze­nek meg a világ 12 millió leprásáról. Reméljük, hogy idén is lehetőségünk lesz pénzsegítséget küldeni a missziónak. * Budapesten 1993. január 31 -én du. 4 órakor a VIII., Gyulai Pál u. 9. sz. alatti református templomban tartjuk a világvasárnap ünnepi is­tentiszteletét. Vetítettképes előadást hallhatunk az indiai munkáról, egy koreai énekkar énekel és Pálur János orgonamúvész orgonái. Minden­kit szeretettel várunk a Lepramisszió munkatár­sai nevében: Bencze Imréné Január 8-14 között megemlékezéssorozat volt Budapesten és több vidéki városban a „Doni áttörés” 50. évfor­dulója alkalmából. A Honvédelmi Minisztérium Sajtóosztályának tájékoztatóján Kéri Kálmán vezérezredes, a Honvéd Hagyományőrző Egyesület elnöke szólt arról, hogy méltóképpen kell megítélni, reálisan leírni azt, ami ott történt. A honvédek éhesen, fázva, leváltásukat várva tették kötelességüket. A veszteség szinte kideríthetetlen, pontos számot csak becsülni lehet. Mohácshoz hasonló volt a tragédia, de a legsúlyosabb kár a lelkekben volt. Az elmúlt negyven évben gyakran hallottunk, láttunk arról, hogy fejkendős orosz asszonyok jártak nálunk, keresve hozzátarto­zóik sírját, akik magyar földön lettek a háború áldozatai. Arról nem hallottunk és láttunk semmit, hogy magyar édesanyák és feleségek jártak volna az akkori Szovjetunióban, hogy rátaláljanak szeretteik sírjaira. Csak most az utóbbi években indult meg ez a zarándoklat. Jártak kint magyarok és kerestek, beszélgettek, megbékültek. Bemutattak egy könyvet is, „Pihenj, te néma hadsereg” címűt, mely erről a hadseregről szól. Ugyanakkor egy másik könyvet is - mely az 1956-os forradalom véres eseményeinek sorából az október 24-i Honvédelmi Minisztérium előtti sortüz eseményeit tárgyalja szintén bemutattak. (Sortűz a HM előtt.) Az egyhetes sorozat célja nem az ünneplés volt, hanem a társadalom emlékezése. Mi is emlékezünk lapunkban az alábbi írással. Aki írta, maga is ott volt a Don-kanyarban. Harctéri naplójának egy részletét közöljük. (Szerkesztő.) „A halál árnyéka völgyében járok” Már november vége óta va­gyunk a Don mentén, nem túl messze a harcvonaltól. Sorsunk bi­zonytalan. Karácsony van. Karácsonyi meg­lepetés ért. Áz ünnep második nap­ján bizalmas beszélgetést folytattam századparancsnokunkkal. Elmon­dotta, hogy mi itt tartalékban va­gyunk. Nemsokára elvonulunk az első harcvonalba. Felváltjuk az ott nyár óta harcoló egységeket. Számomra azért volt ez szinte karácsonyi ajándék, mert így időm volt a felkészülésre, ha majd har­colni kell. Megtanultam a 23. Zsoltárt. Ha esetleg nem lesz mód elolvasni, kí­vülről tudjam imádkozni. Ez a Zsoltár édesanyám legked­vesebb imádsága volt, sokszor hal­lottam tőle: „Az Úr az én pásztorom, nem szűköl­ködöm, Füves legelőkön delelte!. Csen­des vizekhez terelget engem, Lelkemet felüditi, Igaz ösvényen vezet az ö nevé­ért. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy, vessződ és botod megvigasztal en­gem. .. Bizony jóságod és szereteted ki­sér életem minden napján..." Mikor sor került az elvonulásra, már kívülről imádkoztam ezt a számomra is legkedvesebb zsol­tárt. Újévkor, déli tizenkettőkor vo­nultunk el. Kétnapi nehéz gyalog­menet következett a mély hóban és nagy hidegben. Mikor a Don jobb partján lévő dombra értünk, nem zártalakzatban, hanem csatárlánc­ban, egymástól távol meneteltünk, hogy ne legyünk jó találati pontok. Az oroszok a Don bal partjának dombján helyezkedtek el. így kitű­nő célpont voltunk számukra. Hullottak a gránátok egymás után. A lövedék sípolására levetet­tük magunkat a mély hóba. Most volt először szükség a 23. Zsoltár­ra. Egyszer csak tőlem nem messze robbant egy gránát. Reszketve mormoltam: „Ha a halál árnyéka völgyében...” Ez volt az első tűz­keresztségem. így hullottak a grá­nátok felénk, míg be nem estele­dett. Késő este értünk a tűzvonalban lévő bunkerekbe. Itt öröm ért. Az eddigi borús idő után holdvilágos, csillagos este volt. Kimentem a bunkerből, letérdeltem és hálát ad­tam eddigi megtartásomért. Néz­tem a Göncölszekér utolsó csilla­gát. Abban állapodtunk meg menyasszonyommal, hogy azt fog­juk nézni, amikor csak lehet; ő ott­hon, én itt. Alig szoktuk meg a bunkeréle­tet, 1942. január 12-én délben ria­dó! Kezdődött a doni csata. Az oroszok az urivi erdő felől támad­tak. Ezt a támadást rövidesen sike­rült visszavernünk. Sebesültjeink rimánkodtak: Testvérek vigyetek magatokkal! Ne hagyjatok itt! Én is hozzáláttam hátraszállításuk­­hoz. Az éjszakát a lövészárokban töl­töttük. Egyelőre állóharc folyt. Hírvivő voltam. Azt a parancsot kaptam, hogy üzenetet kell vinnem a front másik végére. Szörnyű földi és légi támadás volt. A lövészárok­ban halottak. Lehetetlennek tar­tottam a parancs végrehajtását. Haboztam. A parancsnok válasza: hadbíróság. Letérdeltem: Uram, ha ez lenne az utolsó utam, a Jézus Krisztus érdeméért fogadj el. Elindultam, halottakon átbo­torkálva, állandóan lehajolva a lö­vészárokban, de elvittem az üzene­tet. Sikerült visszajutnom. A ki­merültségből lerogyva csak azt tudtam rebegni: „Bizony jóságod és szereteted kísér életem minden napján.” Késő este erőteljes támadással kiszorítottak bennünket az oro­szok állásainkból. Közben fogyó­ban volt a század lőszere. Vezeté­semmel három bajtársat szánokkal küldtek hátra lőszerért. Ezalatt az orosz még tovább nyomult előre, úgyhogy mi négyen mögéjük kerültünk. Amint hátra haladtunk, egyszer csak azt hallot­tuk oroszul: igyi szudá (gyere ide). Máris fellőttek egy világítórakétát. Erre mi levetettük magunkat a mély hóba. Egy géppisztolysoroza­­tot adtak fölénk, és továbbmentek. Ezután egy romházba húzód­tunk meg egy kicsit pihenni. Elő­vettem a Losungomat (Bibliaolva­só vezérfonal). Rávilágítottam és az aznapi igét (1942. január 13.) olvastam. íme! „Mert nem hagysz engem a holtak házában, nem enge­ded, hogy híved leszálljon a sírba." (Zsoltár 16,10.) „Fiúk! szóltam: az Úr megengedi, hogy életben ma­radjunk. Térdeljünk le és mond­juk: köszönjük Uram, hogy ígére­tet tettél. Mindazonáltal legyen meg a Te szent akaratod. (Kedves olvasó! Ez nem szép megfogalma­zás, hanem szent valóság.) Közben megvirradt. A mieink visszaszorították az oroszt saját harcvonalába. Mi is találkoztunk az egységünkkel. Átadtuk a lő­szert. Szerencsésen megmenekül­tünk a bekerítéstől. Csapatunk visszatérhetett eredeti állásába. Azt gondoltuk, ezzel befejeződött az orosz támadási kísérlete, sajnos tévedtünk. 1942. január 13-án délelőtt nagy erővel az orosz újra támadt. A harcvonal déli szakaszán az ola­szok menekültek hátrafelé, ezt a magyarok is követték. Mi parancs­nokunk kérésére kitartottunk egy ideig. Uriv felöl özönlöttek az oro­szok „huri, huri” kiáltással. Ez­után parancsnokunk kiadta a visz­­szavonulási parancsot. Mindegyi­künk külön-külön menekült, én a dombon felfelé a mély hóban. Géppuskatüz követett, hol elöl, hátul, majd balról, jobbról csapód­tak a lövedékek a hóba. Az éjjel olvasott aznapi igében reményked­tem menekülés közben. Mikor fel­értem a dombra, lerogytam és azt rebegtem: Köszönöm Úram, hogy megtartottad ígéretedet. Ez volt életem legveszélyesebb napja. Te­hát megmenekültem. Századunk­ból most csak tizennégyen voltunk a dombon. Magamban mondogat­tam a 23. Zsoltár szavait: „...bi­zony jóságod és szereteted kísér éle­tem minden napján." Don menti beszámolóimmal há­lát adok a Mindenhatónak, hogy olyan csodálatosan hazahozott. Istenes József ALAPÍTVÁNYI FELHÍVÁS A „DON MENTI MAGYAR SÍROK GONDOZÁSÁRA” A II. világháborúban 1942-43-ban az oroszországi Don folyó térségében hősi halált halt 2. magyar hadseregbeli honvédjeink, munkaszolgálatosaink egykori - ma már jeltelen beazonosí­tott temetőinek, sírjainak kegyeleti hellyé alakítása - közel egyéves alapít­ványi működés mellett - eredményesen folyik. Áz Alapítványunk nem az 50 évvel ezelőtti katonapolitikai céloknak, ha­nem a „hullócsillag” sorsú EMBER­NEK állít emléket. Az Alapítvány továbblépéseit az alábbi számlaszámon lehet segíteni: „Don menti magyar sírok gondozá­sára” Alapítvány, Kereskedelmi Bank Rt. Kisvárda, Devizaszámla: 401-601701443, Forintszámla: 443 10855 Az Alapítvány címe: H-4621 FÉ­­NYESLITKE, Kossuth Lajos u. 177. TELEX: 73230 TELEFAX: (42) 13210 MÓL. Rt. Fényeslitke December 24-én délelőtt az újságíró­ház előtt emelvény magasodott. Azért ácsolták össze, hogy a téren gyüle­kező emberek lát­hassák az ökume­nikus karácsonyi istentisztelet szol­gálatát végző egy­házi személyeket, Ökumenikus istentisztelet részesei lehessenek annak a program­nak, melyet a Ma­gyar Ökumenikus Szeretetszolgálat az Esti Hírlap Szerkesztőségével és a tv-híradó se­gítségével ajándé­koztak a főváros éhező, fázó, se­gélyre szoruló em­bereinek kará- ízlik a meleg étel csony alkalmából. Az istentisztelet bevezető zsoltárát dr. Hegedűs Ló­ránt református püspök, az imád­ságot Győri Kornél baptista főtitkár mondta. A kará­csonyi evangéliu­mot Lukács evan­géliumából Greksa Ferenc római katolikus plébános olvasta, majd dr. Harmati Béla evangélikus püspök tartott rövid igehirdetést Isten szeretetéről, mely rajtunk keresztül A Magyarországi Evangélikus Egyház pályázatot hirdet a Budapesti Evangélikus Gimnázium (Fasor) tanári állásai­nak betöltésére. Pályázhatnak evangélikus vallású cgyházhü, pedagógiai elhivatottsággal rendelkező olyan tanárok, akik megfelelő képesítéssel rendelkeznek és a gimnáziumi tanári és nevelő munkát élethivatásuknak tekintik. Előny a tudományos te­vékenység és az idegen nyelvek tudása. A következő szaktárgyakra lehet jelentkezni: magyar-angol; magyar-német; magyar-francia; ma­gyar-latin; történelem-földrajz; fizika-matematika; latin­görög; ének-zene. A pályázatnak tartalmaznia kell az erre a célra kibocsá­tott „Pályázati lap”-ot (beszerezhető a gimnázium irodájá­ban), önéletrajzot, a tudományos és pedagógiai tevékenység bibliográfiáját, tanftói és nevelői tevékenységének elvi elkép­zeléseit. (Ez utóbbit maximálisan egy oldal terjedelemben). A pályázatot 1993. február 28-ig lehet benyújtani a Budapes­ti Evangélikus Gimnázium irodájába. (Budapest, 1071 Vá­rosligeti fasor 17-21.) Ökumenikus karácsony a Blaha Lujza téren válhat örömhírré minden embernek, hogy megadja Istennek a dicsőséget és embernek a békességet. Má­ria énekét, a Magnificatot Orbókné Szentiványi Ilona unitárius lelkész olvasta, majd dr. Hegedűs Lóránt református püspök imája és áldása zárta a karácsonyi istentiszteletet. A téren jelen lévő gyermekek örömére gyermekmű­sor is volt. Levente Péter, a televízióból ismert mesélő foglalkozott a kicsinyekkel a tőle megszokott játékos közvetlenséggel. A MÖSZ mozgó konyhája is kivonult a térre. Fi­nom ízletes babgulyást osztottak a rászorulóknak, akik bizony szép számmal álltak be a sorba és a lelki eledel után örömmel melengették fel testüket is az étellel. Kiosztottak többszáz adag meleg ételt, de ad­tak még süteményeket is, valamint banánt és naran­csot is. A képek beszélnek ennek az akciónak a fogad­tatásáról. Sajtóosztályunk azzal járult hozzá az ün­nephez, hogy a négy evangélium füzeteit osztogattuk az összegyülteknek. , tszm

Next

/
Oldalképek
Tartalom