Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)
1993-01-03 / 1. szám
Evangélikus Élet 58. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1993. JANUÁR 3. AZ ÉV ELSŐ VASÁRNAPJA ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 18 Ft Ne bízd magad semmire, ne bizakodj semmiben, hanem csak az Úrban egyedül. Mert az Úr a mi erősségünk - mindenünk. Luther Márton ~ A TARTALOMBÓL ORSZÁGOS EGYHÁZI KÖZGYŰLÉS KETTŐS ÜNNEP HEGYESHALMON EGY LELKÉSZ AZ ÁVO PINCÉJÉBEN Ordass-emléktábla a Budahegyvidéki Evangélikus Gyülekezet kápolnájában A Budahegyvidéki Evangélikus Gyülekezet hívekkel zsúfolásig megtelt kápolnájában december 6-án sor kéül t Ordass Lajos emléktáblájának felavatáára. Az ünnepi megemlékezést dr. Bolerulzky lóránd, az Ordass Laos Baráti Kör elnöke ártotta. Bevezetőjébn megemlítette, nogy először a cleveandi szeretetintézmény állított Ordass Lajosnak emléket, majd a Wilmar (Minnesota, USA) városában alakult norvég eredetű; Vinje" gyülekezet szerepeltette a Krisztus-tanúk neve között az egyetlen élő személyként az ő nevét a templom hajójában Ábrahámmal kezdődő névsorban. Magyar földön pedig először a ceglédi evangélikus templomban került sor a püspök reliefjének az elhelyezésére, amely akkor bátor, egyedülálló lépésnek volt tekinthető. Hálatelt szívvel emlékezett az Amerikai Magyar Evangélikus Konferenciára, amely Kur Csaba szobrászművész alkotásával ajándékozta meg a gyülekezetét, valamint az Oslói Ordass Alapítványra, nemkülönben mindazokra a magyar hittestvérekre, akik segítettek az emléktábla megvalósításában. Legyen ez az emléktábla is összekötő kapocs az itthoni és külföldre szakadt evangélikusok között, hogy vállvetve tovább tudjuk adni Ordass Lajos szellemi örökségét a következő nemzedék felé is. A márványtáblába vésett holt betűk három igazságról beszélnek: mindenekelőtt Ordass Lajos kedves igéjéről, amely életének legdöntőbb szakaszában vezérlő igéje volt: „Aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül”. Ez az ige foglalja aranykeretbe a hitvalló püspök egész életét és a rendíthetetlen hit és bátorság példaképévé avatja. Nem állt be fogaskeréknek az állam elnyomó hatalmi gépezetébe és nem nyújtott segédkezet egyháza szétzilálásához. Amikor pedig némaságra kényszerítették és 20 éven keresztül hallgatnia kellett, némaságában is messzire világító fénysugarává vált egyházának, akkor is püspök maradt, amikor nyájának élére mások léptek. A másik igazság a püspök előbb diadalmasan zengő kedvenc énekében jutott kifejezésre: „Te vagy reményem sziklaszála”. Ez a sziklaszilárd hit szólalt meg, amikor bírái előtt kijelentette, hogy zúgolódás nélkül elfogadja Istentől az ítéletet, mert „jól tudja, hogy még elítéltetése esetén is csak az ő áldott akarata történhet meg vele.” A harmadik üzenetet rehabilitálása után 1956. október 14-én a fölkínált kegyelemről szóló s itt tartott prédikációján keresztül küldi számunkra: „Add meg ennek a világnak azt az örömet, hogy benned olyan keresztyént láthasson, aki sugározza magából a menyegző örömét.” Ordass Lajos szimbólum, a hitben és igazságban megállás szimbóluma. Egyházunk és nemzetünk büszkesége, akire mindig feltekinthetünk és példájából erőt meríthetünk. Legyen számunkra is a 118. zsoltár, Luther számára oly kedves zsoltár, vigasztalást és reménységet nyújtó örök biztatás: „Nem halok meg, hanem élek és hirdetem az Ur csodálatos dolgait.” Kőszeghy Tamás áldásmondása után a gyülekezet énekkara Bach: Isten útja biztos út c. koráit adta elő. Az ezt követő ünnepi istentiszteleten Zászkaliczky Péter Deák téri lelkész hirdette az igét Jakab 5,7-11 verse alapján. Az igében türelmetlenné vált emberekről van szó, akik belefáradtak Jézus várásába. Őtőle várják, akárcsak mi is, kérdéseik megoldását, szenvedésük végét. Jakab a keresztyéneket türelemre inti, egyben hozzáteszi, hogy boldognak mondjuk azokat, akik a szenvedésben kitartottak. Ez a megállapítás csak hívő szívvel érthető, hisz emberileg nézve a szenvedés mindig testi vagy lelki fájdalmat jelent, nem pedig boldogságot. És mégis két erdélyi meghurcolt lelkész, és Ordass Lajos püspök 1957. évi salzerbadi vallomása a szenvedés csodálatos erejéről tanúskodik. A püspök elmondta, hogy életében igen sok szép és örömteli napot élt át. Ha azonban választás elé állítanák s egyrészt a szép napok emlékének megtartása, másrészt azok között kellene választania, melyekben a kereszt jutott osztályrészéül, akkor választása nem lenne kétséges. Ez esetben hálával és két kézzel azokat ragadná meg, melyeken Isten egészen közel jött hozzá és feledhetetlen szívbéli reménységgel ajándékozta meg. A kereszt alatt Isten békessége mindnyájunk számára megtalálható. így jelenthet boldogságot a szenvedés.-y AZ ÉV IGÉJE ISTENNEK KELL INKÁBB ENGEDELMESKEDNI, MINT AZ EMBEREKNEK ApCsel 5,29 Legyünk szabaddá az Istennek való engedelmességre- Gondolatok az 1993. év igéje alapján -Esztendő fordulóján erőteljesen szorító érzés az idő múlása. Talán nem véletlen, hogy a klasszikus európai kultúra kincseit hordozó görög nyelvben három szót találunk az idő meghatározására. Kettő ’ közülük szent könyvünkben, a Bibliában is megtalálható. Az első a jól ismert kronosz szó. A földi élet múló idejét, a homokórán lepergő homokszemek által is jelzett fogyó időt jelenti. Más képet használva, miként az elégő gyertya csonkja szüntelen kisebb lesz, lángja és melege csökken, akként múlik el felettünk az idő, s válik a tegnap történelemmé, az elfogyó év múlttá. . A másik szó a kairosz, amely az Újszövetségben az alkalmas időt, a minősített időt jelenti. De benne foglaltatik a történelem és az emberi élet egy-egy szakasza is e sajátos kifejezésben. A harmadik pedig a kevésbé ismert aion szó. Ez a különös megjelölése a görög nyelvben az új világkorszaknak. Ez az időszak részint elkezdődött Krisztussal, részint várat magára, amikor az új ég és új föld beköszönt Isten ajándékaként az idők teljességében. A három szó léte önmagában utal az idő jelentőségére emberi életünkben. Részint mutatja létünk korlátját, részint emlékeztet egyszeri lehetőségek megismételhetetlenségére, a minősített kivételre. Mígnem a harmadik vonása válasz múlandóságunk szorongására, új korszak és új létforma ígéretes beköszöntére. Az 1993-as esztendő idői szorításában hangzik az év igéje: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek” (ApCsel 5,29). Istennek való engedelmesség a legnagyobb szabadság kifejezése. Ez a szabadság nem az embertől kapott, hanem Istentől ajándékozott szabadság. Emberi elvárásaink és természetes feltételezésünk ellenében is, ha Istennek engedelmeskedünk, az Ö kegyelmét éljük át, anélkül, hogy arra érdemesek vagy méltók lennénk. Ha embereknek engedünk - Istennel szemben - gyengeségünk jelenik meg mások előtt. Nem rossz akarat, talán nem is Isten tanácsának tudatos visszautasítása ez sokszor, hanem csupán bizonytalanságunk jele vagy kényszerpályán-létel ellentmondásos megnyilvánulása. így veszítjük el szabadságunkat s emberi méltóságunkat is. Jogosan vallotta meg Luther 1521-ben Wormsban a birodalmi gyűlés előtt: nem tanácsos s nem is üdvösséges az embernek lelkiismerete ellen cselekednie. Az Istennek való engedelmesség harcát személyesen kell megvívnunk. Nem másokon kell számonkérnünk, hanem magunknak szabad komolyan vennünk. Az új esztendő minden napja alkalom arra, hogy tanúsítsuk, Isten az első helyen van életünkben. Törvénye és evangéliuma életünk zsinórmértéke, ehhez szabjuk magunk, családunk s egyházunk életét. Istennek kell engedelmeskednünk - ez az ige alapösszefüggésében sajátos tartalmat hordoz. Eredeti olvasatában ugyanis Péter apostolnak és társainak meg akarták tiltani a megfeszített és feltámadott Krisztusról való tanúságtételt. Nem volt az apostolokban sem félelem, sem kétség, hanem a hit bátorsága nyitja ajkukat szólásra: „Inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mintsem embereknek.” Határozottság és egyértelműség, bátorság és kockázat egyszerre ott csendül e szavak mélyén. Tudják, ezzel tartoznak a világnak. Ezt az örömhírt nem mondja el más helyettük. Ezt kell felkínálnunk minden embernek. Erő és öröm rejtőzik benne. Mindkettő a szabadság - az Istenhez kötöttség szabadságának jele. Nem tőlünk származik, hanem Istentől magától adatik. Új év - új szakasza életünknek. Mi rejtőzik 365 napja mögött, egyikünk sem tudja. Fájdalmak és örömök, megpróbáltatások és győzelmek, kudarcok és sikerek egyaránt érhetnek mindnyájunkat. Igazában nem is az a döntő, mit mér ránk az élet, jó- vagy balsors következik ránk, ahogy régen artikulálták - hanem az, hogy közben kinek engedelmeskedünk? Készek vagyunk-e kiszámithatatlan sorsfordulók egymást váltó eseménysorában is szólni és élni a megfeszített és feltámadott Krisztust? Ehhez adja a mi Urunk mindnyájunknak egész évben az Ö kegyelmét! Szcbik Imre ORSZÁGOS EGYHÁZI KÖZGYŰLÉS December 5-én ült össze egyházunk Országos Közgyűlése az Üllői úti székház imatermében. A megnyitó istentiszteleten Káposzta Lajos esperes prédikált, majd a gyűlés megnyitása után napirend előtt dr. Harmati Béla püspök kért szót és egész egyházunk nevében köszöntötte három egyházzenészünket: Fasorig Árpádot, Rezessy Lászlót és Sulyok Imrét, akik ez évben töltötték be 80. életévüket. Ismertette életpályájukat, jellemezte egyházunk javára végzett egyházzenei munkásságukat, kiemelve, hogy a nehéz években is előre vitték az éneklés, kántorképzés, a muzsika ügyét egyházunkban. A közgyűlés főeseménye az országos felügyelő és a püspök-elnök három évről szóló jelentésének meghallgatása és megtárgyalása volt. Dr. Frenkl Róbert országos felügyelő jelentéséből az alábbiakat emeljük ki: Bevezetőben az egyházunk válságát már 1986/87- ben felvető Testvéri Szó mozgalomról szólt és annak fogadtatásáról, majd így folytatta: Lényegében 1990-ben derült csak ki, hogy az egyház népe igenis figyelt ezekre a történésekre, reményt merített belőlük, pozitiven értékelte ezeket. Az is bizonyos, hogy ezek a 87-es személyi változások meghatározóan hozzájárultak ahhoz, hogy 1988 januárjában megszüíetctt a sokak által nagyon várt állami döntés, amelynek igénye a Testvéri Szóban is kiemelten megfogalmazódott, a Budapesti Evangélikus Gimnázium újraindításának a lehetőségéről. Az is kétségtelen, hogy ez az iskolaügy már igazi üzenet volt határainkon belül és kívül a magyar evangélikusságnak arról, hogy van lehetőség az igazi változásokra, az egyházi megújulásra. Ezek a tényezők támasztják alá azt a vélekedést, hogy 1987-89-ben a magyar lutheranizmusban jobbak voltak a reform feltételei, mint a többi történelmi egyházban. A megújulási folyamat későbbi lelassulásának társadalmi és egyházi okait ugyancsak tárgyilagos tényfeltárás, elemzés kell majd tisztázza... Annak elismerése is a tárgyilagos elemzéshez tartozik, hogy magamat is felelősnek érzem azért, hogy egyházon belül is jogosán felvethető - a megfelelő politikai, jogi, etikai tisztázás ellenére -, hogy Ordass Lajos egyháztörténeti jelentőségű, korszakos személyisége, életpéldája nem került megfelelően a helyére, nem hat eléggé a mai egyházban. Igaz ez akkor is, ha - nem túlértékelve ma a gesztust - 1987-es kerületi felügyelői beiktatásomkor már jelzésszinten hitet tettem Ordass Lajos és Kékén András személyisége mellett. Hiányuk ma azért is igen fájdalmas - és szeretném megemlíteni Schulek Tibor hiányát -, mert az ő vitathatatlan etikai magatartásuk mellett közismert bölcsességük talán megváltoztathatná a radikálisok magatartását... Az 1989-92-es időszakra visszatekintve a következőket mondta: Az 1989. decemberi közgyűlést követően nyugdíjba vonult az országos főtitkár, majd 1990 kora tavaszán az Északi Egyházkerület püspöke. Ez azt is jelentette, hogy az egyház vezető tisztségviselőit vagy 1987-ben, vagy később, többségüket már az ÁEH megszűnése után választották meg. Ebben a folyamatban jellemző, elszomorító volt, hogy többen, akik követelték a személyi változásokat, amikor ezek bekövetkeztek, szembehelyezkedtek a döntéssel. Például vitatták a püspök nyugdíjba menésének a lehetőségét, megkérdőjelezve, bojkottéivá a püspökválasztás jogszerűségét. Politikailag és etikailag egyaránt nehezen elfogadható magatartás ez. Nincs programja, csak kritikája... Meggyőződésem, hogy már ma is, a jövőben egyre inkább lelkész, esperes, püspök, presbiter, felügyelő legitimációját munkája, tevékenysége, alkalmassága adja, melynek megítélése megfelelő szakmai fórumokon, alapvetően pedig a törvények szerinti állásfoglalásokban, a többségi álláspontban valósul meg... Isten iránti hálával számolva be az 1990/92-cs időszak jelentős eredményeiről, nem hallgathatom el azt az alapvető véleményemet, hogy 1990 tavaszán többet vártam, úgy véltem 1992 végén többről számolhatok be. Különösen akkor, amikor az 1990. május 1-jci lelkészfórum, amelyen a lelkészi kar többsége résztvett és mindenki szabadon kifejthette, ki is fejtette véleményét, nagy többséggel - jogos gondok, fenntartások ellenére - bizalmát nyilvánította az egyházkormányzás terhét hordozók iránt, és késznek mutatkozott az együttműködésre... Bármennyire nem problémamentes, sőt az utóbbi időben inkább itt gerjesztődtek indulatok, kívánatos a lelkészek, egyházi személyek közéleti szereplése, illetve részvétele a helyi társadalom szerveiben, többek között az önkormányzati testületekben is. Türelmes szeretettel kell dialogizálnunk azokkal, akik négy évtized diktatúrájától megszabadulva, nehezen tájékozódnak a pluralista demokráciában, egységes egyházi álláspontot várnak, feltételeznek, esetleg megfogalmaznak napi politikai kérdésekben, és ha egy-egy lelkész vagy egyházi tisztségviselő megnyilvánulása ettől eltér, hivatalos egyházvezetési beavatkozást sürgetnek... Egyszerűen fogalmazva: lelkész, keresztyén ember személyes ügye, melyik párttal, programmal rokonszenvez, és ha ez felfedezhető véleményében, és magunk más véleményt vallunk, akkor van szükség türelemre. De mindez egyéni vélemény, nem egyházi álláspont, akkor sem, ha netán a TV-ben odaírják, hogy evangélikus lelkész, esperes, püspök. Mert csak az mondható meg, hogy mi nem lehet egy politikai, etikai stb. kérdésben egyházi álláspont. Ami embertelen, ami gyűlöleten, diszkrimináción alapul. Egy kérdésben lehet több tisztességes, elfogadható vélemény. Erről ennyit. 1991-ben egy pozitív döntés igényelte a legtöbb energiát, bizonyos értelemben - ez sem kritika, egyszerűen tény lassítva a változások dinamikáját. Nevezetesen a Zsinat öszszehívása és munkájának kezdete. Az örömet szerzett, hogy a Zsinat hitet tett a változás mellett, maga választotta meg elnökségét, tisztségviselőit. Azok közé tartozom, akik pozitívan értékelik a Zsinat eddigi munkáját. Kétségtelen, a vártnál lassúbb a haladás, de ennek egyik oka, hogy nem vártunk tovább, időt hagyva a szakszerű előkészítésnek, a másik ok, hogy a zsinati munkában is a tisztesség igénye nyomatékos a szakszerűség igénye mellett. Ez defenzív reflexeket jelent, meggyőződést arról, hogy a javasolt törvényekben nincs manipuláció, illetve nem használhatók fel arra, hogy tovább éljen a múlt túlcentralizált gyakorlata... A Zsinat feladataival szembesülés, a munka időigényessége is hozzájárult a felismeréshez, nem várhatunk a reformfolyamat gyorsításával a zsinati törvényalkotás végéig. így került sorra már ez év tavaszán rendkívüli közgyűlésre, az új Országos Presbitérium és a szakbizottsági elnökök megválasztására. A szakbizottságok többsége az elmúlt félévben már előkészítő tevékenységet folytatott, ami annyit jelent, hogy az elnökök kidolgozták elképzeléseiket a bizottsági munkáról és keresték azokat, figyelembe véve az egyházmegyei javaslatokat is, akik vállalják a folyamatos tevékenységet. Rendkívül fontos ez, hiszen többek között a bizottságok aktivitásában, a korszerű döntéselőkészítésben, illetve döntésekben kell minél szélesebben érvényesüljön az egyházban ma is meglévő szellemi kapacitás és a különböző szakterületek iránti elkötelezettség... Azt szeretnénk, ha valós,, súllyal biró bizottsági munka lenne a jövőben. Jelen közgyűlés fontos feladata a bizottsági tagok megválasztása. Igyekeztünk ezt jól előkészíteni, ezért is került át májusról ez a fejadat a mai közgyűlésre. A jövőt illetően elképzelhető, hogy a Zsinat a vezető testület, vagy testületek felelősségére bízza a szakbizottságok megalakítását, megválasztását. De, ha közgyűlési hatáskörben marad is, a választásnál nyilvánvalóan a szakszerűség, a hozzáértés kell legyen a meghatározó szempont, demokratizmus és felkészültség együttes érvényesítésében... Az elmúlt három év lényeges eredményének tartom, hogy egyházunk megfelelt a hitoktatás kihívásának. Fényesen igazolódott, hogy lehetséges lelkészek és elhivatott, képzett gyülekezeti munkások együttműködése, illetve igazi ügyek megoldása csak így lehetséges. Személyes felelősségem volt és van azon az előbbivel is összefüggő területen, amelynek eredményeit távlatilag is a leglényegesebbnek tartom, nevezetesen az iskolaügybcn... A tartalmi kérdések tekintetében csak azt jelentem, hogy a következő időszakban az Oktatási Bizottság segítségével kialakítjuk az iskolafenntartással kapcsolatos kötelezettségek rendjét, figyelembe véve a nyolcosztályos középiskola fokozatos dominanciáját. Ebben a munkában nagy segítség lesz az egyházi iskolatörvény, melynek megalkotásán a Zsinat mintegy soron kívül fáradozik és reményeink szerint rövidesen életbe léptethető lesz... Az iskolák konkrét értékükön túl, jótékony hatást gyakorolhatnak az egyházi közéletre, a nem lelkészi elem aktiválására, a nemzetközi kapcsolatokra, számos egyéb területre. Más természetű, de igen nagy feladat az egyházi ingalanok visszaigényelhetőségével kapcsolatos törvény jó végrehajtása. Ismeretes, hogy eltérően például a csehszlovák törvénytől, amely reprivatizációs törvény, a magyar törvény funkcionális, azaz bizonyos egyházi tevékenységre igényelhető vissza a korábbi tulajdon. A törvény tíz éves kifutási ideje azért is igen lényeges, mert egy hitünk, reménységünk szerint erősödő egyház működése kiterjedhet annyira, hogy például tartalmat kap az említett kőszegi oktatási intézmény visszaigénylése. Meggyőződésem, hogy társadalmi érdek is az egyház működőképességének a helyreállítása, támogatása. Semmiféle politikai szervezet, érdek, érdekegyeztetés nem vállalja fel azt a szolgálatot, amelyet valóban csak egyházak tudnak, megkülönböztetés nélkül, az oktatási, szociális, az egészségügyi szférában elvégezni. Naponta tapasztaljuk a megosztottságot, az indulatokat, a gyűlölködést, a kirekesztést, mint az olyannyira vágyott pluralista demokrácia nem kívánt kísérőjelenségeit, vadhajtásait. A demokrácia nem változtat az emberi természeten, csak remélhető, hogy a különböző világnézeti alapon állók elérik a humán értékek közös tiszteletét. Az egyház részvételét a szükséges társadalmi megbékélésben egyszerre igénylik és nehezítik meg olyan jelenségek, mint az újkeletű egyházellcncsség, az egyházi mezbe is öltöztetett kirekesztés, a túlzottan világnézeti alapú politikai álláspontok és gyakorlat. Hit, (Folytatás a 3. oldalon)
