Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1992-12-13 / 50. szám
Evangélikus tuet 1992. december 13. A 250 éves Péteri Elkészült az orgonánk A mindig vállalható ünnep Negyed évezred csaknem öt emberöltő. Még egy kis család életében is igen nagy idő. Hát még egy „nagy család”, egy falu életében! Mennyi esemény, mennyi öröm és bánat, mennyi szenvedés, küzdés, de mennyi eredmény is! Hét evangélikus családot telepített a szlovák Illésfalváról a mai Pest megyei Péteri területére 1742-ben a földesúr Bohus Dániel. Semmi nem volt itt abban az időben a törökdulás után, csupán egy csőszkunyhó; s aztán lettek házak, megművelt földek, templom, iskola... Újabb és újabb generációk jöttek, akiket mindvégjg egybeforrasztott közös múltjuk, származásuk, hitük. Kétszázötven éven át őrizték ezeket a kincseiket. De nem egyszerűen csak őrizték, hanem büszkék is voltak rájuk, s meg is becsülték azokat. Olyannyira, hogy a ma élő családok - akik most is viselik az egykoron ideérkező hét család nevét! - méltó módon emlékeztek meg elődeikről, amikor november elsején, a péteri „honfoglalás” évfordulóján emlékművet állítottak őseik tiszteletére. A falu közepén álló evangélikus templom előtti téren helyezték el a kőbe faragott, vándprlást szimbolizáló művet, amely Gábor Éva Mária szobrászművésznő alkotása. A polgármester köszöntőjében arról szólt, hogy az élet ünnepnapok nélkül olyan, mint egy hosszú vándorút vendég- fogadók nélkül. Egy-egy ilyen ünnepnapért pedig - amely mindig vállalható ünnepe lesz ennek a községnek - érdemes élni; az ilyen ünnep üzenetét érdemes továbbadni, megőrizni. Mert a múlt megbecsülésétől nagyban függ egy-egy nép jövője. A műalkotást Jakab Róbertné ország- gyűlési képviselő, a Magyarországi Szlovákok Szövetségének ügyvezető elnöke leplezte le; majd dr. Foltin Brúnó lelkész idézte a 103. zsoltárt^ amely így szólt az egybegyűltekhez: „Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!" Van miért áldani az Urat a Péterieknek: ritka szép dolog, hogy egy ilyen kis közösség (ezerhétszáz-ezernyolcszaz léleknél soha nem voltak többen) ilyen hosszú időn át meg tudja őrizni hagyományait, nyelvét, vallását, identitását. És nem is akárhogyan: énekeiket, táncaikat az élő népi együttes aktív nyugdíjasai adják át a gyermekeknek; szlovákul tanulnak iskolásaik, akiknek idén készíttetett a község vadonatúj népviseleteket; az evangélikus családokban apáról fiúra hagyományozódik a vallás gyakorlása. Nem hivalkodnak, szerényen, de határozottan büszkék mivoltukra. Múzeumban őrzik régmúltjuk tárgyi emlékeit; s bárha a Pest-közeliség ellenére ide is elért a munkanélküliség réme - anyagilag is mindig készek áldozatokat vállani falujukért: idén egy új iskoláért, a templom felújításáért, emlékmű állításért, a környezet szebbé tételéért. A megható, szép ünnepség befejezéseTájékoztató az ingatlanigénylésekről I n rírSájtótájékóztatót tartott a MűvClő- I dési és Közoktatási Minisztérium Egyházi Kapcsolatok Főosztálya a Deák I téri gyülekezeti teremben. Platty Iván a főosztály vezetője és Korzenszky Ri- I chárd miniszteri biztos ismertették a I feladatokat, melyekkel nap mint nap I foglalkoznak. Ezek koordinációs felI adatok. Most különösen megszaporodtak a döntéselőkészítő feladatok. | Az egyházi ingatlanok visszaigénylését I szabályozó törvény végrehajtását segíi tik elő. A törvény szerint első lépésben l a helyi szinten lehet eldönteni az ingat- I tanok kérdését. Ha nem tudnának megegyezni az önkormányzat és az I egyház, - patthelyzet esetén - terjesztik i fel ügyüket kormánybizottság elé. EbI ben az esetben van szükség a Főosztály [ munkájára, hogy a tárgyalásra előkészítsék az anyagot. 1992-ben 159 felterjesztés' volt 'és ebből ä kormáhybfzott- ség'^ melyben nemfcsak1» kormány, de az egyházak képviselői is helyett foglalnak és az érdekelt egyház és önkormányzat is, - 127 esetben hozott döntést. Egyházunk 21 esettel volt ebben a 159-ben képviselve és valamennyi ügyben kedvezően intéződtek el a kérések. 1993-ra 193 igény érkezett a Főosztályhoz, ebben 31 az evangélikus. Tekintettel arra, hogy 10 éves határidőt adott a törvény, évről évre számítani kell további igényekkel. Azt is tudni kell, hogy az igények kielégítése az állami költségvetéstől is függ, mert pénzbeli ellenértéket csak annak mértékében tudnak adni akár az egyháznak, akár az önkormányzatnak. A jó megértést biztosító sajtótájékoztatón adták át a főosztály idei kiadványát, az egyházak cím- és névjegyzékét. ként a falu apraja-nagyja virággal rótta le kegyeletét az emlékműnél. A koszorúzók közt voltak a vendégek is, többek közt a, Péteriben élt, hajdan volt birtokos család jelenleg Svájcban élő leszármazottja: Gu- rovits Józsefné Földváry-Boér Mária, akinek ősei is hosszú évtizedeken át jelentős támogatói, istápolói voltak a község és a péteri evangélikus egyházközségnek. Elhelyezte a megemlékezés virágait a Cseh és Szlovák Köztársaság követtanácsosa is; a térség országgyűlési képviselője, a mai II- lésfalváról érkezett delegáció, a szlovákiai Nagypakára egykor kitelepültek és még számos kisebb-nagyobb társadalmi szervezet is. Ez az év emlékéve volt a Péterieknek, s ez nemcsak sok ünnepnappal, hanem bizony rengeteg teendővel is járt az itt élők számára. Ez az áldozatvállalás azonban örömteli tudott lenni, mint ahogyan a hosszú úton járó vándornak egy-egy vendégfogadó. Dr. Foltinné Antal Klára Október 24-én, szombaton hálaadásra gyülekeztünk a várpalotai templomban. Ezen a istentiszteleten szentelte fel az újonnan elkészült orgonánkat Szebik Imre püspök. A régen elkezdett gyűjtés eredményeként most megszólalhatott a remek hangszer. Az igehirdetés hűen mutatta meg az orgona feladatát és fontosságát istentiszteletünk menetében. Az orgona őse a 800-as években jelenik meg, majd a többszöri változtatások és alakítások után éri el a mai formáját, kapja meg igazi funkcióját: kíséri egyházi éneklésünket. Az orgonaépités gondolatával először Németh Ferenc lelkész kezdett foglalkozni a 80-as években és ő volt az elindítója a gyűjtésnek. Megpróbálta felkutatni német gyülekezetek segítségét is. így a kiéli és a hernei gyülekezetekből kaptunk jelentősebb támogatást. Istenünk haza hívó szava Németh Ferenc lelkészünket 1988-ban elszólította, így az orgonaépítés ügye kissé lelassult. A gyűjtés azonban tovább folytatódott, mert gyülekeztünk minden tagja szerette volna már látni és hallani a régóta várt új orgonát. Új lelkészünk beiktatása után ismét felgyorsult az orgonaépítés ügye, s már a kivitelezővel is megtörténhettek az első megbeszélések. Kolb Imre vállalta orgonánk elkészítését és megkezdődött a tervezés és az építés folyamata. Gyülekezetünk ez idő alatt is aktívan gyűjtögette a pénzt épülő orgonájára, de bizony az egy kicsit lassan gyűlt össze. Hálásan köszönjük az Országos Egyház támogatását és pénzbeli segítségét, hogy utolsó lendületet adott az építés menetében. Istenünké a hála, aki megengedte, hogy valóra válhasson óhajunk, megengedte, hogy elkészüljön orgonánk. Engedi, hogy szolgáljon az istentiszteleten az ének kísérésében és Urunk dicsőítésében. Köszönet és hála mindenkinek, aki anyagiakkal vagy kétkezi munkával hozzájárult a megvalósuláshoz. E nap ünnepi hangulatát fokozta az esti orgonakoncert: Trajtler Gábor orgonaművész szolgált felejthetetlen szép művek megszólaltatásával. Varga Tibor Az egyházi vagyon visszaadásának kérdése a nem-katolikus egyházak szempontjából Az Egyházfórum Alapítvány konferenciáján dr. Harmati Béla püspök fenti címen tartott előadást. A téma időszerűsége miatt előadását két részletben közreadjuk. Az egyházi vagyon visszadásának kérdése hazánkban 1987—88-tól kezdve foglalkoztatja a magyar közvéleményt. 1989— 90-ben sor került az egyes egyházakon belül az államosított egyházi ingatlanok ösz- szeírására. Elsősorban az iskolák voltak az érdeklődés előterében. Az 1991. évi XXXn. törvényt a volt egyházi ingatlanok tulajdoni rendezéséről úgy fogadta el az Országgyűlés, hogy közben különböző egyházi állásfoglalások láttak napvilágot, sőt közben egyes egyházi ingatlanokat visszaadtak, így például 1989 szeptemberétől újra indult a Budapesti Evangélikus Gimnázium (ún. Fasori Gimnázium). Itt az épület tulajdonjoga egyházi volt ugyan, de 1952 óta az épület térítés nélküli állami kezelésben és használatban volt. Az Evangélikus Egyház 1991. február 7-én rövid nyilatkozatban foglalta össze véleményét a kérdésben az országos presbitérium jóváhagyásával. Ez az állásfoglalás azt hangsúlyozta, hogy az egyház a hitéleti feladatok végzése mellett a jövőben tevékenyebben Jáván részt venni hagyományúihoz hiven-a nevelési-oktatási,' » kulturális és a szociális-egészségügyi feladatok ellátásában Magyarországon. A korábban erőszakkal elvett, minden volt egyházi tulajdonú ingatlanára fenntartja jogigényét, és a megfelelő egyházi jogi személy vagy jogutódja számára visszakéri. Ugyanakkor az egyház kijelentette, hogy az egyes ingatlanok visszavétele a jelenlegi birtokos önkormányzatok, az ingatlanok használói és minden más állami illetékes bevonásával történő tárgyalások után, megállapodások eredményeképpen fokozatosan történhet. A visszakérés prioritásait az egyház kívánja meghatározni, és itt a funkcionalitás elvét tartja fontosnak. A Magyarországi Egyházak Ökunemikus Tanácsa, a református, evangélikus, baptista, metodista és ortodox egyházak együtt 1991. május 15-én hasonló értelmű nyilatkozatot tettek. A következőkben a kérdést két oldalról közelítem meg, egyrészt az egyház és állam viszonyának elemzésén keresztül, másrészt pedig az ún. „civil religion” fogalmának ismertetésével. Egyház és állam Egy rövid előadás keretében lehetetlen a kétezer éves egyháztörténetet vázolni ebből a szempontból. Szeretnék azonban rámutatni két szélsőségre, mint egyháztörténeti kristályosodási pontokra, illetve modellekre. Egyrészt ismert a többé-kevésbé általánosan bevezetett ún. nagykonstanti- nuszi modell, amit cezaropápizmusnak is szoktak nevezni, s melynek lényege, hogy az egyház állam-egyház és az állami fel- sőbbség irányítja az egyházat a társadalomhoz való viszonyában. Ebből a szempontból jelentős, hogy az 1990. évi TV. törvény Magyarországon először mondta ki-az állam és egyház elválasztását, mégpedig úgy, hogy az állam nem kíván beleszólni az egyházi vezetők kinevezésébe vagy választásába. A másik modellt klerikális gyakorlatnak nevezhetjük. Ekkor az egyház próbálja irányítani a társadalmat és az államot. Természetesen e két modell összefonódva és egymás mellett is érvényesülhet. Vizsgáljuk meg most a mai magyar helyzetet és a társadalom vallási megoszlását. Úgy vélem, a mai vallási statisztikai adatokkal ugyanolyan óvatosan kell bánnunk, mint a korábbi marxista vallásstatisztika adataival tettük, mivel a módszereknél nem zárható ki, hogy a kutatók előre beprogramozott kívánságai „igazolódnak”. így a marxista vallásszociológusok egyre kevesebb vallásos embert próbáltak kimutatni, és ezért ebbe az irányba tették föl a kérdéseket. Ma viszont éppen annak veszélyét látom, hogy az általános spirituális éhséget, a transzcendens utáni, sokszor évtizedek során ki nem mondott vágyak megvallását most minden további nélkül az egyházi hovatartozás kategóriáival mérjük. Minden magyar egyház küzd azzal a ténnyel, hogy szűkebb, kegyesebb, buzgóbb templomi gyülekezet mellett koncentrikus körökként magához vonzza a nagyünnepi keresztyéneket és a szimpatizánsokat. Ha ma tőlem külföldiek kérdik, mennyi egyházunk tagsága, azt az anekdotát szoktam idézni, amit állítólag egyszer XXffl. János mondott, amikor megkérdezték, hányán dolgoznak a Vatikánban. Elgondolkozott, majd azt felelte, körülbelül a fele... Nálunk valójában is a népegyházi statisztika fele számítható bele a szigorú értelemben vett, gyakorló egyháztagok sorába. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy bár az egyház és az állam közjogilag el van választva egymástól és a „szabad egyház a szabad államban” elv alapján él, az egyházakat nemlehet elválasztani a magyar néptől. Történelmünk eseményei, alakjait.ün*,, népéi „nem-szekularizálható” egyházi kincset jelentenek. Ezzel élni és ezt óvni, őrizni kötelességünk. Evangélikus egyházi sajátosság ebben az összefüggésben, hogy a történelmi múlt örökségképpen jelentős nemzetiségi tömbjeink vannak, így a nógrádi vagy békési szlovákok, valamint a tolnai és Sopron környéki németek. Az elmúlt évtizedekben különösen a német nemzetiségűekre nehezedő nyomás - a kitelepítés borzalmai után - megnehezítette ezen egyházközségek életét. Most, a nagy változások után szabadabban élnek a külföldi kapcsolatokkal, bár meg kell jegyeznünk, hogy a legkeményebb kommunista elnyomás idején is biztosított volt a német vagy szlovák nyelvű istentiszteletek tartása. Még egy kérdést kell itt röviden érintenem, ez pedig az országosan tapasztalható azonossági válság. Kerek negyven év kemény ideológiai nevelése egyes rétegeket (pl. pedagógusokat, bányászokat, hivatásos katonákat vagy rendőröket stb.) any- nyira egyháztalan illetve egyházellenes légkörben kezelt, hogy most a változások után nem tudják, hova tartoznak, mert az egykori egyházi háttér teljesen feledésbe merült. Egyrészt tovább él a közhivatalokban, médiáknál a korábbi „hivatalos-állami” egyház- és vallásellenesség, másrészt pedig, ahogyan mondani szoktuk, hirtelen túl sokan indultak el a megtérés damaszkuszi útján, inkább színből, mint szívből. Ezekre a rétegekre tekintettel, a mai magyarországi egyházak nem folytathatják ott, ahol 1948-ban abbahagyták. Az iskolák visszavételét és egyházi iskolaként való újraindítását nem szabad olyan sietősen végezni, hogy annak eredménye esetleg károsan befolyásolja az egyház küldetését. Nem az erő vagy a jog, hanem a missziói eredmény szempontjából szabad az iskolák visszavétele és elindítása körüli „kultúrharcot” folytatni az egyes városokban és falvakban. Ehhez pedig a médiák segítségével meg kell nyerni az illető iskola szülői-tanári körén túl az illető város népessége mellett az országos közvéleményt is. Végül azt a szempontot említem meg az egyház és az állam viszonyának kapcsán, hogy jó volna az egyházi vagyon visszaadásának kérdéseit mindig és mindenhol elkülöníteni az országos politikai és helyi pártpolitikai küzdelmektől. Az előttünk álló tíz esztendőben az egyházaknak vigyázni kell arra, hogy a folyamatot ne használhassák ki az olyan ellenzéki pártok, amelyek korábban a kommunistákat, most pedig a kormányt akarják ezen eszközök felhasználásával is „agyagba döngölni”. (Folytatjuk) Árvaház Hódmezővásárhelyen- Kékén András életregénye (Részlet egy megjelenés előtt álló könyvből) Beteglátogatásra igyekezett a lelkész. Egyszer csak hátulról utolérte őt két kislány, s a kolduló gyerekek jellegzetes erőszakosságával megrántották kabátja uj- I ját. Kékén már nyúlt is a zsebébe, hogy valami pénzt adjon a gyerekeknek, amikor tekintetük találkozott. I Az egyik kislány ijedten iszkolt volna már el, a lelkész Í > viszont megfogta karját;- Kati, te itt az utcán kéregetsz? ■ Egyik hittanosa volt. Néhány hétre rá az üzletben hallott egy könyörgő I hangot, amely a tulajdonost szólította meg, hogy adjon I már pár fillért. Valahonnan ismerős volt Kekennek ez a hang. Hátrafordult, s egyik tanítványát, M. Mihályt ismerte fel a fiúcskában. Ennek a gyereknek már nem is tudott mit mondani. Í ‘ Szégyenkezve ment ki az üzletből. A város méntelepe nagy múltra tekintett vissza. A lo- r vaikra büszke városatyák új istállót építettek, és az P egykori istállókat odaadták a legszegényebbeknek, megengedve, hogy ott lakjanak. Kékén András tudta, ft hogy néhány evangélikus is él itt. Ezért elhatározta, hogy meglátogatja őket. Bűzös udvarokon, mocskos és I sáros utcácskákon kellett átmenniük. Vagy háromszáz itteni lakos közül némelyek gyanakvó pillantással mér- I ték őket, de a többség tompa közönnyelfogadta érkezé- I süket. Azok a családok is, amelyeket meglátogattak, szalmában és különféle rongyokban üldögélő gyerekek » is, bizalmatlanul fogadták, és maszatos kezüket alig F merték kinyújtani Kékén Andrásné fele, aki csokoládé- | val ajándékozta, meg őket. Az átélt események és az így szerzett tapasztalatok h egyre jobban érlelték az elhatározást a lelkészházas- a párban, hogy az alkalmi segélyezés helyett valami töb- I bet, célravezetőbbet tegyenek. Hiszen szomorúan kel- I lett látniuk újra és újra, hogy a szívtelen szülők képesek I saját gyermeküket is kihasználni a nagy nyomorúságban. A döntő elhatározást azonban egy olyan bírósági tárgyalás adta, amelyben egy édesanyát gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolták, s mondták ki bűnösnek saját kisfia halálában. Az asszony ugyanis egymaga kínlódott négy gyermekének nevelésével, s szegénységében sorra el kellett adogatnia bútorait. Egyszer az udvari tűzhelyen főzött, majd a forró levest bevitte kondérostól az egyetlen szobába. Mivel sem asztala, sem széke nem volt már, a földre tette le a kondért. Amíg a legnagyobb gyereket hívta ebédelni, a legkisebb beleesett a forró levesbe, s égési sérüléseibe a kórházban bele is halt. Miután Kekenék tudomást szereztek a tragédiáról, kocsit indítottak útnak a parókiáról a tanyára. A hívek adományaiból asztalt, székeket, ágyat vittek a családnak. Az édesanya büntetését időközben felfüggesztették, s nem győzte megköszönni a segítségei. Kékén András alig tudta visszarántani a kezét, mert az asz- szony meg akarta csókolni. A lelkészházaspár ekkor döntötte el véglegesen, hogy szükséges a gyülekezetben gyermekotthont létesíteni. Az elhatározást tett követte. A nyomor égette a lelkész lelkiismeretét, és prédikált róla újra és újra. A presbitérium és a gyülekezet magáévá tette papja javaslatát, hogy a régi iskola és a régi parókia lelkészi hivatalának egy részében kialakítják az otthont. Hogy pénz miből lett rá, arra nem annyira gazdaságtudományi, mint hittudományi választ lehetne adni. 1937. október 3-án avatta fel Egyed Aladár esperes az akkor még csak hét apróság számára készült otthont. Nappalit a volt iskola osztályterméből alakítottak ki, a két hálószoba a régi papiak lelkészi hivatalában volt. Konyhát és éléskamrát raktárakból építettek át. A gondozást vállaló német származású özv. Török Ferencné Tinka mamának szólittatta volna magát, de a gyermekek hallás után csak Dinka mamának hívták öt. Nagy volt a gyülekezet öröme az átadást követően. Az első hét gyermek szinte istállói körülmények után, íme emberi szállást és ellátást kapott. Estére izgatottságuknál csak a fáradtságuk volt nagyobb, amint bebújtak ragyogó fehér ágyacskáikba. Szépen elmondták a tiszteletes bácsival az esti imádságot, majd pillanatokon belül elaludtak. De a gyermekek egyenletes szuszo- gásába hamarosan furcsa puffanások vegyültek: egyik a másik után huppant le az ágyról, Tinka mama nem győzte visszatenni őket. Reggel derült ki, hogy bizony nem ilyen fekvőhelyhez voltak szokva: szinte kivétel nélkül mindnyájan a földön aludtak idáig. • Fabiny Tamás Szeretettel tudatjuk, hogy a Tolna Baranyai Evangélikus Egyházmegye megválasztotta új vezetőit. Andorka Árpád felügyelő és ifj. Hafenscher Károly esperes beiktatása 1992. december 12-én, szombaton 11 órakor lesz a szekszárdi evangélikus templomban Dr. Harmati Béla püspök szolgálatával Az érdeklődőket szeretettel hívjuk és várjuk. Boldogok az irgalmasok A FÉBÉ Diakonissza Egyesület evangélikus leányok jelentkezését várja, akik életüket Krisztus követésében az irgalmasság szolgálatára szentelik. A jelentkezés nem jelent elkötelezést a diakonissza életformára, a házasságról való lemondásra, de magába foglalja annak lehetőségét is, hogy a jelentkezők testvéri közösségben és a szolgálatban találják meg életük tartalmát és boldogságát. Azoknak a leányoknak részére, akik már előző években végezték el az általános iskola 8. osztályát, illetve érettségiztek, 1993. február 1-től június l-ig előkészítő félévet tartunk Maros utcai otthonunkban. Ez idő alatt félállásban szeretetotthonban kapnak munkát és készülnek közösen vállalt hivatásukra. Szeptembertől pedig képességeiknek megfelelő egészségügyi iskolában tanulhatnak tovább, ha a felvételi követelményeknek megfelelnek. A jelentkezéshez mellékelni kell részletes önéletrajzot, szülői beleegyezést, lelkészi ajánlást, orvosi bizonyítványt az egészségügyi és pedagógiai munkára való alkalmasságról. Jelentkezni lehet január 15-ig az alábbi címen: FÉBÉ Evangélikus Diakonissza Otthon, Budapest, 1122 Maros u. 25. II. 1. Tel.: 156-52-16
