Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1992-05-31 / 22. szám

Kárpátaljai Pünkösd-nagyhéten

Evangélikus Élet 1992. május 31.

VOLT DIÁKOK AZ EPERJESI KOLLÉGIUMRÓL

Van a Nyíregyházi Evangélikus Gyülekezet I. körzetének egy ifjúsági közössége. Igazi, mai, kamasz csapat. Rájuk is igaz József Attila sora: „Még nem nagy az ember, csak képzeli. Hát szertelen1!” Szertelenek, fegyelmezetlenek - de lehetetlen nem szeretni őket. Képviselői megbízatásom miatt ritkán tudok közöttük és velük lenni,, azért Molnár József II. éves teológiai hallgató és Povazsenyecz Júlia hitoktató foglalkozik velük. Történt egyszer, hogy bejelentették: szeretnék megtanulni E. Lange: Kilenc kő című martírium játékát. Megbeszéltük, ha felkészülnek, megszervezek egy kárpátaljai utat, ahol több helyen is szolgálhatnak a darabbal. Mindenki betartotta ígéretét, így 1992. április 12-én, hétfőn reggel 15 fős csoport vágott neki az útnak, hogy a valamikor rettegett birodalom területén szolgáljon az ott élőknek.

Abszurd századunk különös helyzeteket teremtett ezen az úton. Ezek közül villantok fel párat.

Mindössze ketten voltunk, akik már jártunk a Nyíregyházától alig több, mint 100 km-re lévő területen. Politikai és történelmi kényszerzubbonyban éltek emberek egymástól hallótávolságra, s szétzúzta a legtermészetesebb emberi kötődéseket a hatalom. Hátha eljön az idő, hogy nem kell rossz lelkiismeretre kénysZerítetten menni a szomszédba. Tudomásom szerint ez volt az első út, amikor evangélikus közösség lépte át a határt szolgálat céljából.

Kárpátalján a* világháború után megszűntek az evangélikus gyülekezetek. Ma újra lehetőség nyílna megszervezésükre. Bízom benne, hogy nagyheti kőrútunk ezt is elősegítette.

A Kilenc kő című darab a helytállásról szól. Egy fiatal lány még az életét sem kíméli akkor, mikor Krisztusba vetett hitét meg kell vallania.

A rahói és kőrösmezői katolikus, illetve a técsői református templomban ott álltak ezek a jóléti társadalomban felnőtt gyerekek, akiknek csak halvány fogalmuk van deportálásról,.háborúról, nélkülözésről, titkosrendőrségtől váló'féle- leffti'öú 'áiTélWbert számtalant rafinált módon eltorzító hatalomról.

S velük szemben azok, akik idősek s mindezt megtapasztalták. Ki így, ki úgy. Mi lesz ebből? Két tökéletesen ellentétes világ. Ugyanazt a nyelvet beszéljük, mégis minden más! Történhet-e itt a botrányon, a megnemértésen kívül valami? Lehet ezt udvarias formában enyhíteni, de nem volt-e életveszélyes igézet ezeket a fiatalokat ilyen nehéz helyzetbe hozni? (Sokszor jobban izgultam talán mint ők.)

Mégis minden alkalommal megtörtént a csoda: leomlottak a falak, az ember találkozott az emberrel, hogy ebben Istent fedezhesse fel. Természetesen, ehhez három dolog mindenképpen kellett. Egyrészt ifjúsági közösségünk belső fegyelmezettsége. Életkorukat mesz- sze meghazudtoló komolysággal álltak a gyülekezet elé. Olyan jól

.Játszottak”, olyan pillanatokat, csendeket „varázsoltak” a templomba, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Tapasztalatuk nincs a nyomorúságról, de érzékük, hogy felfogják rezdülését, igen. Ezért hát jól fontolja meg mindenki mondandóját, mielőtt kritizálná a fiatalokat. Másrészt a hallgatóság nyitottsága nélkül sem történt volna semmi. Az ott élőkben hallatlanul él a tradíció. Ezen keresztül maradtunk fenn. Ezért kicsit bizalmatlanok minden újjal, mással szemben. Pl. volt ahol érvelni kellett amellett, hogy egy asztalt arrébb tegyünk a templomban. S ezek az emberek befogadták az újat, a mást. Hogy ezt ki miért tette, nem az én dolgom elemezni. S végül úgy vélem, hogy ezeken keresztül nagyhéten átélhettük a pünkösdi lélek munkáját: ki-ki saját helyzetében élhette meg az ösz- szetartozást, a hit erejét.

Természetesen sok-sok szép helyet láttunk, kedves emberekkel találkoztunk. Abszurd századunk ez egyszer alul maradt: emberebb s krisztusibb lett mindenki. Kell ennél több?

Laborczi Géza

Eltemették Weltler Jenőt

Fotó: Kinczler Gy.

Május 10-én vasárnap délután megtelt a Deák téri templom barátokkal, tisztelőkkel, a gyülekezet emlékező tagjaival. Az oltár előtt kis asztalkán Weltler Jenő hamvait tartalmazó urna állott, az oltárnál dr.

Harmati Béla püspök, Pintér Károly és Zász- kaliczky Péter, a gyülekezet lelkészei. A püspök igehirdetésének alapigéjéül Lk 2,29-31 verseit választotta. Simeon énekét annak a hamvai mellett, aki egész életét az Istent dicsőítő ének és zene szolgálatában élte le. Evangélikus tanítói házból indult, két testvére az ige, ő maga az egyházi zene szolgálatát választotta élethivatásul és ezt a szolgálatot be is töltötte. Megismerte az üdvösséget, melyet Jézus szerzett, a szívéből fakadt hála sokakat indított Isten dicsőítésére. Egyedül élt, mégsem volt egyedül, családja az a nagy család volt, mely ebben a templomban gyülekezett össze és az a Lutheránia, melyet nagy szorgalommal és szeretettel gyűjtött össze hétről hétre, hogy fölkészüljenek a Szolgálatra. Békességgel bocsátjuk el mi is 1 az Úr szolgáját, hogy szemei meglássák az üdvösséget.

Az istentiszteleten a Lutheránia Bach János passiójának záró kórusával és koráljával búcsúzott, a kórus nevében pedig Gryllus Vilmos szólt. „Ki tudja hányszor, hány százszor hallottuk az elmúlt 50 év alatt énekelni a Lutherániát, amelyet Weltler Jenő vezényelt? Legtöbbször itthon, a Deák téri templom istentiszteletein. Eleinte csak nagyobb ünnepeken, később egyre gyakrabban, majd minden vasárnap. Az énekkar tudhatja legjobban, mennyi energiát, emberi kapcsolatot, fáradságot, izgalmat jelentett karnagyának a minden vasárnapi szolgálat megszervezése és rendszerességének fenntartása. Énekelt a Lutheránia és vezényelt Weltler Jenő itt a templomban, az egyházzenei hangversenyeken is.” Ezután szólt a vallásos félórák

szolgálatáról, amelyek vállalása akkor egy tanári állás kockázatát jelentette. A Deák téri templom falain kívül is ismerték a Lutherániát és Weltler Jenőt.

Országhatáron kívül is ismertté vált a Deák téri egyházzenei élet, részben az itt járt külföldi vendég- művészek révén, részben meghívásokkal, amikor a majna-frankfurti vagy drezdai templomkapukon és utcai plakátokon volt olvasható egymás mellett a két név, a Luthe- rániáé és Weltler Jenőé. Lutheránia és Weltler Jenő: összeforrott két név.

A Mindenható akaratából most a Lutherániának búcsúzni kell Weltler Jenőtől. Vajon hogyan szűnhet meg ez a szoros társulás. Néhány nappal a'halálhír után az : idei nagyheti'János-'passió^ inter-1 pretálása döbbentett rá igazán, hogy nem lehet elfelejteni azt, aki a művet betanította és az elmúlt 50 év alatt közel 50-szer vezényelte, mert minden hang, minden korál- sor mozdulataira, arckifejezésére, gondolataira emlékeztet. Emlékszünk olyan alkalomra, amikor öreg karnagyunk a vezénylést csak tekintetével folytatta. „A szívem rejtett mélyén csak neved s keresztfád csillog, még éltem végén, ez nékem üdvöt ád - énekelte a Lutheránia, miközben kezeit imára kulcsolta Weltler Jenő.

Búcsúzóul kulcsoljuk mi is össze kezünket és köszönjük meg az Úrnak az elmúlt éveket, amelyeket együtt töltöttünk jóban és rosszban, próbákon és istentiszteleteken, itthon és vendégségben más gyülekezeteknél, munkával és szórakozással, együtt: a Lutheránia és Weltler Jenő! -s -y

Mindig is érdekes kérdés volt: hogyan emlékeznek vissza a volt diákok egykori iskolájukra? Nézzük ezt a 325 éves eperjesi evangélikus kollégium és főgimnázium esetében. Elevenítsük fel néhány diák emlékeit a XIX. és a XX. századból.

Kazinczy Gábor tizenegy éves korában, 1829-ben került át Sárospatakról Eperjesre. Irodalmi érdeklődése mindig is megvolt. (Kazinczy Ferenc unokaöccsénél ez egyáltalán nem meglepő.) 1829— 1832 között tanult Eperjesen.

E három esztendő folyamán kezdődött irodalmi tevékenysége. Tizenkét éves korában drámát alkotott, majd verseket is írt. („Ekkor születtek első irodalmi zsengéim” - emlékezett később vissza.) Kazinczy Gábor, a későbbi jeles közíró és politikus, mindig hálásan gondolt később is az eperjesi kollégiumra és annak kedvező irodalmi légkörére.

Eperjesi éveiben lett barátja a későbbi neves politikus és régész, Pulszky Ferenc, aki kitűnő tanuló volt. A latint olyan jól tudta, hogy diákként arról ábrándozott: Cicero műveit az Akadémia részére fogja lefordítani' Eperjesi tanárai közül különösen Greguss Mihályt és Albinit szerette.

Az ifjú Pulszkynak nagyon tetszett a kollégium hazafias szelleme is. 1880-ban, fél évszázad múltán ezeket írta „Életem és korom” című művében: „Az eperjesi collegium minden felsőbb lutheránus tanintézetek között mindig legjobban tartotta fenn a magyar szellemet.”

1870-ben egy fiatalember: Or- szágh Pál került át Késmárkról az eperjesi kollégiumhoz tartozó jogakadémiára. Itt kapott 1872-ben „kitűnő-dicséretes” végbizonyítványt. Országh Pál szlovák anyanyelvű volt. Nagyon sokra értékelt az eperjesi kollégiumban uralkodó liberális szellemet és nemzeti türelmet. „Engem soha egy diáktársam sem bántott meg azért, mert szlovák származású vagyok” - írta későbbi visszaemlékezéseiben.

Eperjesi diákéveiben még magyarul írt verseket. (Körülbelül 120 magyar nyelvű költeménye maradt fenn.) Később már szlovákul írt, HviezdQsláy xtSNtxt ,&.iett, a szlovák irodalom egyik legnagyobb költője.

Országh-Hviezdoslav évtizedek múlva is hálás volt az eperjesi kollégiumnak. „Jellemem ekkor szilárdult meg, míg végül megkeményedett, mint a kvarc” - így emlékezett vissza a kollégiumi időszakra.

Évtizedek múlva, 1913-ban az eperjesi főgimnáziumban olyan osztály érettségizett, ahol a 41 fő közül 23 végzett jelesen vagy jól. Egyikük: Fried-Sebesi Ernő később versében így emlékezett az iskola befejezésére:

„A nagy Életbe büszkén kilépett

Negyvenegy bátor s érett legény Sose felejtem azt a képet.

Ha rá utolszor is emlékszem én!"

Fried-Sebesi Ernő több verskötetet adott ki. Az epeijesi iskolára mindig hálásan emlékezett vissza. Élete tragikus véget ért 1944-ben Buchenwaldban.

Ebbe az 1913-ban érettségizett osztályba járt Merényi Oszkár is. Az őt nyolc éven át tanító pedagógusokról így nyilatkozott később: „Ludmann Ottó, a hírneves pedagógus és klasszika-filológus... vezetett be az antik szépség világába. A történelem humanista hagyományait Gömöry János felejthetetlen órái elevenítették meg.”

1919 után neki is nagyon fájt az, hogy a magyar főgimnázium fokozatosan megszűnt. Eperjes című költeményében így emlékezett vissza a kollégium városára:

„Légy Eperjes: vágy hona, nézz rám lelkem, szállj tova, azt lásd benne most, mi régi, tiszta, földi s mégis égi...

Dr. Merényi Oszkár később neves irodalomtörténész lett. Egykori alma materéről később sem feledkezett meg. Volt diáktársaival levelezett; sokakkal közülük találkozott az eperjesi főgimnázium 300 éves jubileumi ünnepségén, 1967-ben.

Az egykori eperjesi magyar evangélikus kollégium diákjai szétszóródtak. Egyikük, a szintén 1913-ban érettségizett Elischer Viktor az ausztriai Pergből írta e sorok írójának 1981-ben: „Itt élek én, mint utolsó mohikánus, idézve Tompa Mihály versét a gólyáról: .Neked két hazát adott végzeted, nekünk csak egy - volt, az is elveszett!’”

A régi eperjesi magyar alma mater megszűnt. Emléke azonban örökké élni fog az egykori diákok szívében.

Dr. Merényi László

Hattól kilencvenig

Életkorokat jelez a cím. A zuglói gyülekezet hetven tagja tartott csendesnapot egy szép, májusi szombaton a piliscsabai Bételben. Hatéves volt a legfiatalabb résztvevő, kilencven a legidősebb.

Nagy ereje egy gyülekezeti életnek az egészséges, pezsgő csoportmunka. Bibliaórák, tanulási alkalmak, összejövetelek életkorok és érdeklődési területek szerint. Ezekben talál legkönnyebben otthonra az ember, testvérekre, baráti közösségre. A csoportösszejövetelek adják a lehetőséget, hogy ne csak hallgassunk és bólogassunk, hanem kérdezzünk, beszéljünk, vitatkozzunk és bizonyságot tegyünk. A csoportmunka a gyülekezeti élet motorja. Egyik legnagyobb veszélyforrása is ugyanakkor. Kit ismerek a csoportomon kívül? Az arcát sem nézem meg annak a „másiknak”, akit csak vasárnaponként látok. Ha be nem tagolódom valahova, köny- nyen elveszhetek, elkallódhatok, még oly otthonos gyülekezetben is otthontalanná válhatok. Ha betagolódom, elszigetelt, kis gyülekezetben elhetek a gyülekezetemen belül. Ezért rendeztünk össz- gyülekezeti csendesnapot - hattól kilencvenig.

„Egymás hite által épülünk” - szoktuk idézni a mondatot, gyakran felületesen, a tartalmát végig se gondolva. Pedig való igaz. A puszta tény jelentett erősödést a fiatalnak, hogy felálltak öregek, és el tudták mondani: 50 éve vagyok ennek a gyülekezetnek a tagja. Dolgoztam a templomépítésen. Mi kezdtük szervezni az ifjúságot. Évtizedek óta vagyok keresztyén ember. Nem változtattam, sem bajban, sem örömben.. . Többet jeleoteUek.ezek.ajuondatpk a hűségről szóló szép prédikációnál. És semmivel sem adott kevesebbet a fordítottja. Fiatal, aki úgy került Jézus közelébe, hogy hívta a szomszédasszonya. Valaki más, aki evangélikus gimnáziumban szeretett volna tanulni csupán, s úgy gondolta, a velejárókat majd csak kibírja. Oda nem került be, ittragadt viszont a gyülekezetben. Hisszük és reméljük: Jézus szeretetének vonzáskörében is. S a harmadik, aki Billy Graha- met ment hallgatni annak idején a Népstadionba, hogy azután rácsöngessen valaki a lakásán, és felkínálja a folytatást, hogy ami elkezdődött, az kiteljesedhessen.

Húsvét után három héttel Jézusra figyeltünk, aki belép a zárt ajtókon. Aki békességet hoz, aki szolgálatra küld s aki az ajtók feltárulását várja, öt ember szólt, a lelkész csak egy volt az öt között.

Jézusra figyelt hetven olyan ember, aki egyébként is rá szokott figyelni. Mi hát a többlet? A többlet az, amit a Bétel vezetője így fogalmazott meg: néha ki kell lépni. Kiszabadulni, és mindent otthon hagyni. Nemcsak munkát és gondokat, hanem azt a sokszor kiüresedett és megszokottá merevedett módot is, ahogy minden nap imádkozom, igét olvasok és élni próbálom a hitemet. Kell a friss levegő, az új hang, az őszintébb szembenézés önmagámmal, az újrafelfedező találkozás Jézussal.

Ezt reméltük - ezt is kaptuk. Ritkán találkozik így a kettő: várakozás és beteljesülés. Hala legyen érte Istennek, és köszönet azoknak az embereknek, akik azért dolgoznak, hogy Bétel az Istennel való találkozás helye legyen.

Szabóné Mátrai Marianna

Látogatás a Sziklakápolnában

Egyházi ingatlanok visszaigényléséről, visszaadásáról sokat hallunk napjainkban. Ezek között vannak olyanok is, melyekre nem csupán a saját egyházuk figyel fel, hanem az egész ökumené. Ilyen volt annak idején a fasori gimnázium visszaadása és bizonyára sokak ismerték idősebbek közül a Gellérthegyi Sziklakápolnát. Szomorú történetet ismertünk meg a sdajtótájékoztatón Árva Vince a pálos rend országos gondnoka, templomigazgató szavaiból. Az 1931 óta meglévő kápolnát 1952. március 26-án, húsvéthétfőn az ÁVH emberei megrohanták, a szerzeteseket elhurcolták, a kápolnát kifosztották, berendezéseit összetörték, majd bejáratát befalazták. 1989 augusztusában vette

át Árva Vince a templomot és következő évben visszakapták a kolostort is, melyet az Állami Balett Intézet használt. Filmen mutatták be, milyen komoly bányagépekkel kellett a vastag betont áttörni, hogy a bejárat ismét szabad legyen. Az építkezés, helyreállítás a napokban fejeződik be és június

6-án lesz újra felszentelése.

Két szép gondolatot hallottunk a beszélgetés során. Angelo Acerbi vatikáni nagykövet a gellérthegyi környezetbe épített kápolna láttán ezt mondta: „A természet meg- szentelődik az imádság által." Pálos Miklós államtitkár pedig így nyilatkozott: „Nincs olyan tömör beton, mely a szeretet ellen épülhetne. Ezt a falat le kellett rombolni, mert a gyűlölet emelte." tszm

AZ ABORTUSZ ALAPVETŐEN HITBELI KÉRDÉS

B

ár állandóan nő az abortusz kérdéskört különböző nézőpontból közelítő nyilatkozatok, írások, rádió és TV-műsorok száma, teljesen érthető igény, hogy a lutheránus sajtó is foglalkozzék a témával, a - miért engedjük meg, miért kell megengednünk a meg nem engedhetőt - konfliktussal.

A vita mértékét és hőfokát kétségkívül gerjeszti a küszöbön álló jogi szabályozás, törvényalkotás is. Szükség van e téren is a törvényre, a társadalmi együttélés szabályozására, a parlamenti demokrácia optimális színvonalán. De ettől - mint általában a törvényektől - csak egyfajta rendezettség várható, nem a megoldás. Hiszen az évi 90 000 művi abortusz nem egyszerűen egy riasztó adat, hanem a társadalom beteg voltának súlyos tünete, egyben számos egyéni tragédia jelzője. A jogi szabályozás megújításától az várható, hogy segítsen az adat mögötti gondok megoldásában, ne nehezítse tovább a helyzetet. Ezzel is összefüghet az a nem hivatalos római katolikus vélemény, amelynek vallói ugyan nem tartják megengedhetőnek a művi abortuszt, elutasítják a Pacem in utero egyesület álláspontját is - ha az anya életét veszélyezteti a terhesség, vagy biztosan beteg gyermek születik, illetve a terhesség erőszak következménye: akkor engedélyezett a beavatkozás -, de úgy vélik, hogy a teljes tiltás a jelenleginél is rosszabb helyzetet teremtene, idevágó tapasztalatok ismeretében. Áz engedélyezés, illetve az abortusz rossz, de ezzel a rosszal nagyobb rosszat hárítunk el, véleményük szerint ezért fogadható el - az elvi elutasítás fenntartásával - a jogi szabályozás, mint a gyakorlatot meghatározó keret.

Hitem szerint keresztyén, evangélikus álláspontom abban a vonatkozásban összhangban van a Pacem in utero egyesület felfogásával, hogy az említett esetekben - bizonyosan igen szerény része, legfeljebb néhány százaléka ez az összes művi vetélésnek - nemcsak megengedhetőnek, hanem - a szilárd orvosi indikáció alapján, bármilyen szomorú is ez inkább elvégzendőnek tartom a terhesség megszakítását.

Sajnos, a hallatlan nagy számot bizonyosan az úgynevezett szociális indikáció adja, ami igen összetett hátteret jelent. A felelőtlen, tapasztalatlan, a megtévesztett serdülőtől, a magányos nőn keresztül, a házasságban élő gyermektelen, gyermekes, többgyermekes asszonyig, igazán széles a skála.

Bizonyos, hogy a ma nálunk érthetően nagyon hangsúlyozott szociális helyzet befolyásolja az abortuszok számát. Ezen változtatni ugyancsak elsősorban állami feladat. De már itt is szerep jut a gyülekezetnek, az egyháznak. Ez is jelzi, hogy nem tagadjuk a szociális tényezők jelentőségét, csak éppen még a hazai adatok is azt mutatják, hogy nem egyedül meghatározóak. Az egyházak szociális felelőssége amúgy is lényegesen nagyobb, mint egyszerűen az abortuszprevenció. De álláspontunkat szociális érzékenységünk, felelősségünk is hitelesíti.

Úgy vélem, hogy az egyházban az abortuszkérdés a legszélesebben értelmezett lelkipásztori gyakorlat tárgya, ami a lelkészek, orvosok, pszichológusok, minden keresztyén ember, testvér felelősségét emeli ki.

Nem tartom vitathatónak, hogy az ötödik parancsolat, a „Ne ölj!”, alapvető kell legyen gondolkodásunkban, jogi szempontból tehető különbség, de a hit számára azonos az üzenet, legyen szó életről, vagy az élet esélyéről (létező esélyre, bármilyen korú magzatra gondolok).

Ezt a parancsolatot azonban - mint minden egyéb parancsolatot is - üzenetként, nem ítéletként kell közvetítenünk. - Mindig a születendő gyermek érdeke határozza meg egyházi gyakorlatunkat, amiben dominál az élet-érdek, de nem kizárólagosan, hiszen akkor

ismét a teljes tiltáshoz, a testvéri és bírói szerep konfliktusához térünk vissza. A testvér segít a bajbajutotton. Az evangélium megbocsátó szeretete vonatkozik az abortusz mellett döntő nőkre (és férfiakra) is, anélkül, hogy ezzel igenelnénk döntésüket. Az ítélet Istené. A döntés felelőssége az érintett embereké, elsősorban a nőké, mint minden egyéb egzisztenciális és etikai kérdésben.

Mindez a meglévő gondra, a nem kívánt terhesség kapcsán kialakult rossz helyzetre vonatkozik. Öröm minden gyermek, aki a testvéri beszélgetés, segítség után mégis megszületik de kevés a számuk, ilyenkor csekély már a lelkipásztori gyakorlat mozgástere, ezzel azonban élni kell.

A tragikus kép jelentős megváltoztatása azonban összetett stratégiát igényel, aminek egy új társadalmi értékrendben - amelyet egyéb gondok is sürgetővé tesznek - reális az esélye.

Az új stratégia a makro- és mikrokömyezetet egyaránt érinti, kulcsszavai: felelősség, hit, kulturáltság.

Felelősség a hazáért, hiszen amíg némely szomszéd országok népessége megkétszereződik, a mienk fogyatkozik.

Felelősség a kapcsolatteremtésben, a párválasztásban, a szexuális életben. Ez a felelősség családtervezést is jelent, aminek ma már reális a lehetősége. A hit nem ellentétes a felelősséggel, sőt számunkra a felelős hit a mérce, amely figyelembe vesz minden körülményt, de a tervezést a hit, az Istenre figyelő hit talaján végzi. Ne feledjük: mindig két emberről, kapcsolatukról, meggyőződésükről, hitükről van szó. Semmiképpen sem rajongás a hit, nem „az Isten majd meggyógyít, ha akar, gondoskodik rólunk, ha sokan is leszünk” felelőtlen magatartás. De - és ez mutatja

a probléma érzékenységét - lehet felelős hittel vállalni, hogy legyünk sokan, lehet két ember érzelmének, hitének a nagy család az igénye és Isten megáldhatja őket ezzel. Minden eset más és más. Hiszen ma kevés szó esik azokról, akik szeretnének gyermeket és elmarad az öröm, akik mindent megtennének érte és mégsem sikerül, akiknél nem művi úton, hanem sajnos spontán következik be a vetélést - Nem azokra gondolok itt, akiknél a korábbi abortuszok miatt nem lesz gyermek, amikor már szeretnék, de ez is súlyos gond, a nagyszámú művi vetélés tartós egészségrombolást is jelent.

És igény a kulturáltság is. Az egészségkultúra, a humán kultúra. Az egyházak is felelősek népünk kedvezőtlen egészségi helyzetéért, a nagyszámú abortuszért, mert nem hirdették, lelkipásztori gyakorlatukban nem juttatták kifejezésre, hogy az egészség, a testi egészség is érték, Isten ajándéka. - Ma is többnyire szemérmes a hallgatás a szexuális életről, annak örömeiről, az ezzel járó felelősségről, többek között fogamzásgátlásról, családtervezésről. Nem az abortuszvita kell álljon a családdal, a gyermekkel, a szerelmi kultúrával kapcsolatos lelkipásztorkodás középpontjában. Az abortusz kényszerpálya, mely - legalábbis ilyen volumenben - addig működik, amíg nem alakul ki az a társadalmi, benne egyházi gyakorlat, amely a vázolt összetett stratégia alapján, a szerelem, a család, a gyermek örömeit, értékeit egyfelől, a nem kívánt terhesség megelőzésének biológiai, etikai, kulturális igényét és lehetőségét másfelől, juttatja érvényre.

Mint minden egzisztenciális kérdés, az abortusz mérlegelése is a keresztyén ember számára alapvetően hitbeli kérdés. Ugyanakkor egyént és közösséget, egy- názat és társadalmat tekintve, az értékrend, az etika problémája is. Nem kisebbíthető jelentősége az egyházi, a társadalmi megújulásban.

Frenkl Róbert