Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1992-02-09 / 6. szám

Evangélikus Elet 1992. február 9 |V Hálaadás a nógrádi vár tövében Gáncs-emléktábla a székesfehérvári templomban 1 1 I 1 I Nógrád váráról és településről már III. Béla király idejéből van feljegyzés. 1544-ben a török elfog­lalja. A következő, mintegy másfél száz év alatt inkább magyar, mint török kézen van a vár és környéke. 1594-ben Pálffy Miklós visszafog­lalja a töröktől tízezer foglyot ejt­ve. A hírre a budai basa felköttette nógrádi bégét. 1605-ben Bocskay István birtokolja, 1619-ben Beth­len Gábor foglalja el, 1626-ban Eszterházy Pál védi meg a budai basától a várat, 1663-ban újból a törökök kezébe kerül 1688-ig. A római katolikusok templo­muk építését 1757-ben fejezik be, az evangélikus templom végső for­máját 1812-ben éri el. (A Türelmi Rendelet nem engedélyezte a to­rony építését.) A gyülekezet újabb kori templo­mát 1988-ban, 75 éves jubileuma alkalmával nagy áldozattal kívül és belül felújította. Alig telt el 3 év és a mintegy háromszáz lelkes gyü­lekezet ötmillió forint becsült érté­kű modern gyülekezeti „kombiná­tot” épített. A templommal egybe­épített objektum földszintjén he­lyezkednek el a gyülekezeti élet al­kalmainak lebonyolítására szol­gáló helyiségek. A tetőtér-beépíté- ses felső szinten található a lelkész­lakás. A gyülekezet élni akarására mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a templomrenoválás óta nem hely­ben lakó, helyettes lelkész látta el a gyülekezeti szolgálatokat. A gyülekezet felügyelője, Dobos Vince vezetésével a gondnokok' presbiterek és gyülekezeti tagok legalább másfél millió forint érté­kű szakipari és társadalmi munkát végeztek 1989 tavaszától napjain­kig, mikor is az alapkőletétellel - dr. Karner Ágoston főtitkár szol­gálatával - a munkálatok megkez­dődtek. A gyülekezeti tagok nyolc- százezer forint megajánlást tettek, a régi parókiát kétmillióért értéke­sítették, ötszázezer forint segélyt a GAS biztosított és a hatalmas épít­kezés novemberig befejeződött. A gyülekezeti ház és lelkészlakás felszentelésének szolgálata templo­mi istentisztelettel kezdődött, ahol Kalácska Béla nógrádi esperes Mt 7, 21-27 alapján hirdette Isten igé­jét. A templomból átvonuló gyüle­kezet számára ez alkalommal ki­csinek bizonyult a templomnál na­gyobb alapterületű új impozáns gyülekezeti terem. A felszentelés szolgálatát Szebik Imre, az egyházkerület püspöke végezte. A liturgiái szolgálatokban Kalácska Béla esperes és Győri Já­nos Sámuel helyettes lelkész voltak a püspök segítői. A püspök szentelési igehirdeté­sét Jn 10,10 alapján végezte: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben éljenek”. Erre az ünnep­re is vonatkoztatható ez az ige - mondta a többi között a püspök -, mert ott van élet, ahol jelen van Isten és az Ő igéje hangzik. Az ige üzenetét vonatkoztatta a mát élni, túlélni és megélni akaró egyéni és közösségi életre, arra a korszakra, amelyben az egyházellenes hangok is olykor felerősödnek, a véle­ménykülönbségek ellenségképzet­be mennek át, amikor amerikai szekták megtévesztő tanításai hat­nak a gyülekezetekre, a szabadsá­got összetévesztik a szabadosság­gal, ahol a nyilvánosság nélkülözi a felelősséget. „Mindez hozzátar­tozik ehhez a korszakhoz, amely­ben élünk, de ezt ne túlélni akar­juk, hanem felelősséggel megélni, Krisztussal élve, aki ennek a kor­szaknak is Ura... Arra hivattunk el, hogy építsük a közösséget az egyházban, a társadalomban és a népek közösségét a világban... Nem ígérte Jézus, hogy megpró­báltatás nélkül élünk, de azt ígérte, hogy velünk lesz mindennap a vi­lág végezetéig.... Bármi is törté­nik : Jézus velünk van, ez a biztos remény, ez a bőség garanciája! Merjétek remélni, hogy ez a bőség nektek is lelkészt ajándékoz.” Az alkalom fényét emelte a gyer­mekek - Győri János Sámuel által betanított - liturgikus éneke és tánca, szólóénekei és a környék gyülekezeteiből érkező ifjúság szolgálata. Az. ünnepi közgyűlést Dobos Vince felügyelő nyitotta meg igei köszöntésekkel, majd beszámolt az imaház és lelkészlakás építésé­ről, amelyet Győri János Sámuel videón keresztül folyamatában és részleteiben is láthatóvá tett. A hozzászólások sorát - a ven­dégek részéről - Piroska János he­lyi polgármester nyitotta meg. „Ez az építkezés, noha sok verejték gyöngyözött az építők homlokán, iskolapéldája annak, hogy marok­nyi gyülekezet is képes nagy tettek­re. Legyen ez az épület a nyuga­lom, a megbékélés és a szeretet há­za”. Ország Tibor rk. lelkész kifej­Dobos Vince felügyelő, Győri 'János Sámuel lelkész, Szebik Imre püspök, Kalácska Béla esperes tette, hogy nyájából is segédkeztek az építkezés során, mert értik és gyakorolják az ökumenét. „A sze­retet, amely összeköt Istennel és egymással, az éljen tovább a fele­kezetekben és a faluban”. Dr. Kar­ner Ágoston - volt főtitkár - gratu­lált a szép műhöz és azon örömé­nek adott hangot, hogy itt Nóg- rádban is tudott segíteni a szór­ványgyülekezeteknek. Bachát Ist­ván váci lelkész köszöntésében fe­lülemelkedett az egyházkormány­zati határokon, mert egyek va­gyunk a Krisztusban. „Ne legyen soha üres ez a szép építmény, élő kövekként épüljetek lelki házzá”. Győri János Isten tékozló szerete- tére hívta fel a figyelmet, amelyet átéltek a nógrádiak, amikor re­ménységgel építkeztek. „Imádkoz­zatok, Isten meghallgatja kérése­tek”. Tóth András ősagárdi fel­ügyelő a hívő ember reménységé­vel biztatta a nógrádiakat: „Isten már tudja, hogy dicsőségére emelt hajlékba kit fog küldeni. Imádkoz­zatok a lelkészért és Isten ki fogja rendelni”. Kalácska Béla esperes elmond­ta, hogy egyházmegyéje 50%-ában már nincsen lelkész. Ez elsősorban a 3-500 lelkes gyülekezeteket érin­ti, azokat, amelyekben az élni aka­rás a legnagyobb és ezért nagy ál­dozatokat hoznak. Rámutatott, hogy a lelkészi állások betöltése­kor a minőséget is „pontozni kelle­ne” már a mennyiséggel szemben. Végül Szebik Imre püspök el­mondta köszöntésében, hogy nem hiába építettek a nógrádiak hajlé­kot. „Lehet, hogy esetleg pár évig a lelkészlakás vendégház lesz, de az imaház a tiétek és én bízom abban, hogy az egyház Ura megszólít majd fiatalokat... és a templom közelsé­gében békességet találó első gyüle­kezeti lelkész beiktattatik.” A közgyűlés után a házigazdák gazdagon terített fehér asztalokkal is „szolgálatba állították” az új hajlékot. Pár száz méterre az idő­vel dacoló nógrádi várfalak alatt „pásztorra vár a nyáj” gondolattal térünk vissza gyülekezeteinkbe, szeretteink közé. K. B. Nem tudtam, hogy elődeim nyomán járok 11. Akkor még országjáró pap voltam. Nemcsak azért, mert Kárpátalján havi 800-1000 km motorúiról tudtam jelentést tenni püspökömnek hívek felkutatását járva. Hanem azért, mert mindig is csavargó lélek voltam, s a hegyek között tett motorozást olykor megtoldottam hosszabb utakkal is. Amikor egy újvidéki kiküldetés volt soron, összekap­csoltam a tordasi meghívással, ahol Hegedűs Ilonka leánynép-főiskoláján kértek előadássorozatra a szórvá­nyéletről. Homokfutó vitt a martonvásári állomásról Tordasra. A szilaj két pejkót Podhradszky János, a híres Hangya­falu nemrég nyugdíjba ment esperese - későbbi apósom - hajtotta. Dombnak fel, aztán jobbra a Páskom, mö­götte a papi földek, amott az Öreghegy, aztán éles kanyarral balra le. Távol a váli dombok, ahol egykor Vajda János írta búsongó verseit, aztán a falu rendezett főutcája, a Hangya kultúrház, Sajnovicsnak, a finn rokonság megsejtőjének mellszobra, a Dreher kastély, majd a pompás kiemelkedő templomtorony, s a paró­kia, aminek kertjét a Váli víz mossa. Szép táj, szép emlékek. Am sokáig nem sejtettem, hogy apai nagyanyám, Jeszenszky Emma első, igazi, édesbús szerelmének útját járom. Honnan is sejthettem volna! Bájos, angyalarcú gyermek volt leánykorában nagy­anyám a mezőberényi parókián. Nem csoda, hogy Or- lay Petries Soma a mezőberényi oltárkép Jézus körüli gyermekalakjainak két mosolygó arcához őt választot­ta modellnek. Abban az időben a mezőberényi parókián gyakran összejöttek a környék papcsaládjai. Bőven voltak köztük fiatalok is. Vidámak voltak, ezt igényel­ték is. Emma szinte középponttá vált vidám kacagásá­val, örökké csillogó szemével. A fiúk között igen rokon­szenves alak volt a frissen végzett papfiú, Uhrinyi Ká­roly. Egyszer gyermeteg játékot játszottak. Kis cédulá­ra visszásán írtak egy-egy szót, azt a tükör elé tartva az ifjú megmutatta a leánynak, aki azt így a szokott betűrendben olvashatta el. Uhrinyi volt Emma partnere, s a leány ezt olvashatta a cédulán: „Emmám". Akkor kimondhatatlanul boldog voltam” - szólt Emma vallo­mása még idős korában is, amikor visszaemlékezett a régi időkre. Tüzet fogott a szive s az első szerelem melege áradt szét egész lényén. Pillanatok történése ez, s a legnagyobb titok. De mindig a legtisztább és legiga- zabb szerelem az első szerelem. így indult. Ne kíváncsiskodjunk. Az érzésekben váj- kálni nem szabad. Erről ennyit olvastam nagyapámnak feleségéhez hatvan év múlva írt memoárjában, amikor már én is öreg házas voltam. Uhrinyi a mezőberényi káplániáról megpályázta az akkor üresedésben volt tordasi parókiát, s odakerült. Jeszenszky Emmával a kézfogót megtartották. A bé­kési laposság után idilli tájnak tűnt a dimbes-dombos Dunántúl, ahová Emma elment apjával, id. Jeszenszky Károllyal, megnézni jövendő otthonát. „Dombnak fel, aztán jobbra a Páskom, mögötte a papi földek, amott az Öreghegy, aztán éles kanyarral balra le. Távol a váli dombok, ahol ekkortájt Vajda János irta búsongó verseit, azután a falu főutcája, a Dreher kastély, majd a pompás kiemelkedő templomto­rony, s a parókia, aminek kertjét a Váli víz mossa”. Am akkor még a parókia vastagfalú, nádfödeles ház volt. Nem tudom, Emma szerelemmel átszínezett szemmel milyennek látta. Az apa a fiatal Uhrinyi egyre elhatal­masodó tüdőbaját látta, s tudta, hogy azt se a szerelem, se ez a táj meg nem gyógyítja. Az esküvő napja is ki volt már tűzve. Elhalasztották. A fiú néhány hónap múlva meg is halt. Vajon meddig hordozta Emma a tordasi tájnak, s ennek a tragikumba fordult szerelemnek az emlékét. Valami bezárult a szívében. Feledésre próbálta segíteni a környezete is. Hamarosan férjhez ment Wagner Dá­niel pitvarosi lelkészhez. A parókia vastag falú, nádfö­deles volt, mint a tordasi. S a férj két év múlva ugya­núgy meghalt tüdőbajban, mint Uhrinyi. Emma fiatal életét kettős gyász terhelte. Nagyapám, Koren Pál ezalatt tanulmányait végezte 1991 november 28-tól december 1-jéig evangélizáló igehirdetés­sorozat volt a székesfehérvári evangélikus templomban. A szol­gálatot Gáncs Aladár ny. lelkész, orgonista végezte. Csütörtöktől szombatig esténként jöttünk össze, a befejező igehirdetés a vasárnapi istentiszteleten hangzott el. A tékozló (elveszett) fiú története (Lukács 15.) alapján hallhattuk Is­ten üzenetét - egy-egy kiemelt szó köré csoportosítva. 1. Messze. A tékozló fiú messze költözött az atyai háztól. Az Isten­től messze levő embert mindig is sok veszély fenyegette, ám a mi napjainkban különböző új, tetsze­tős, de Istentől, az igazi hittől tá­voltartó eszmeáramlatok is behá­lózzák: horoszkóp, keleti vallások, transzcendentális meditáció, ön­megváltás. 2. Egy. A legfontosabb szám. A világ ma ezerféle utat kínál, de egy a szükséges dolog. A tékozló fiúnak csak egy útja volt, hogy megmeneküljön elveszett életéből. Vissza az atyai házhoz! Nekünk sincs más utunk. 3. Csend. Ma dübörgő zaj vesz körül, áraszt el bennünket. S ha néha mégis csend volna, ezt sok ember nem tudja elviselni. Bekap­csolja a rádiót, vagy a tévét, hogy ne kelljen csendben lenni, befelé nézni. A tékozló fiú „magába szállt” s a belső csendben meglátta önmagát és azt, hogy honnan jött és hova jutott. Itt kezdődött élete megfordulása és minden igazi élet­fordulás itt kezdődik. 4. Fehér ruha. (Ez már a vasár­napi istentisztelet üzenete volt.) A hazatérő tékozló fiút apja a leg­szebb ruhába öltöztette. Isten - ha hozzá térünk - bennünket a kegye­lem fehér ruhájába öltöztet. Őriz­zük mint drága kincset ezt a fehér ruhát, mert bizony sok szennyező­dés fenyegeti s hamar foltos ruhá­vá válhat. Csütörtöktől szombatig a ha­sonló hétköznapi együttlétnél töb­ben jöttünk össze, a vasárnapi is­tentiszteleten pedig majdnem telje­sen megtelt a templom, s a gyüle­kezet nagy része úrvacsorához is járult. A vasárnapi istentisztelet kereté­ben avattuk fel a templom belső falán az igehirdető édesapja, id. Gáncs Aladár emléktábláját. Az evangélikus egyház áldott ébresz­tője 100 éve született és 75 éve ik­tatták be székesfehérvári lelkészi szolgálatába. 1916-tól 1925-ig volt a gyülekezet lelkésze. Áz emléktábla - méltón Gáncs Aladár emlékéhez - nem ember, hanem Isten dicsőségét hirdeti. Dr. Molnár Gyula Mit tehetünk leprában szenvedő testvéreinkért? A régi hírek is az újdonság erejével hatnak, ha azok Isten országának épüléséről szólnak. így foglalhatjuk össze azt a néhány Békés megyei gyülekezetben el­hangzott előadást, amit Vízkereszt ünnepe utáni hé­ten a hazai lepra-misszió szolgálattevői tartottak. Orosházán, Csorváson, Gerendáson, Mezőberény- ben a szeretetvendégségek vagy ökumenikus alkal­mak keretei között közel háromszázan hallgatták ér­deklődve a „harmadik világ” testi-lelki nyomoráról az ismertetést és gondolkoztak el a segítés lehetőségén. Azok, akik Uruk kegyelméből már több mint félszá­zadot tudhatnak maguk mögött, visszaemlékeztek if­júságuk missziós híreire, a „missziós-persely”-re és bizonyára sokan örültek annak, hogy a munka meg­szakítás nélkül folyhatott és többek éreztük, hogy milyen kevés részt vállaltunk ebből az elmúlt évtize­dekben. A fiatalabbak szeme és lelke is kitárult az előadások és diaképek bemutatása során. Az igehirdetés szolgálatát minden alkalommal Bencze Imre lelkész végezte. A lepramisszió munkate­rületén, Manyemen kórházában készült diaképeket Bencze Imréné, a hazai egyházak kapcsolatát a misszi­óval Czirbusz Endréné ismertette. A hallottakat látha­tóan örömmel, érdeklődve és cselekvésre készen fo­gadták a hallgatók. Megfogalmazódott a kérdés: Mit tehetünk mi, magyar földön élő keresztyének távoli testi-lelki nyomorban élő testvéreinkért? A lehetősé­geket behatárolják rajtunk kívüli tényezők, mégis vál­lalhatunk egyenként és együtt is szolgálatot ebben a fontos és nehéz munkában. A gyülekezeteinkben újra kibontakozó nőegyleteknek is lehet szép szolgálati területe a lepramisszió, imádkozó szívekre és szorgos kezekre egyaránt szükség van. A legnagyobb feladat, melyet munkaképes és mun­kaerejüket már felélt testvérek egyaránt hűséggel vé­gezhetnek „együtt a Krisztusban”: az imádság. Ez az a feladat, amit eleink így fogalmaztak meg: „...kö- nyörgünk... mindazért, amiért tetszésed szerint kö­nyörögnünk kell.” Egyedül Urunk lehet erőforrása ennek a testi-lelki nyomorúságból mentő szolgálat­nak. Adományainkat szép kézimunkák formájában juttathatjuk el a nyugati missziós központokba, ott értékesítik és gyógyszer, élelmiszer formájában küldik a távoli kórházakba. Egyszerűnek látszó, de nem je­lentéktelen munkát is végezhetnek a hazai lepramisz- szió névtelen munkásai. 39 leprakórházba jutnak el Sopronban, Pozsonyban, Bőseiben, Berlinben. Régi egy-társaságbéli korukból ő is eszményként szivében hordozta Jeszenszky Emma képét, de ő akkor indult tanulmányai végzésére, amikor Uhrinyi már befejezte. Természetükben is erősen különböztek. Uhrinyi örök vidám, társaságbeli fiú volt, Koren Pál hallgatag, el­gondolkodó természetű. Amikor Berlinből hazakerült, s Békéscsabán Haan Lajos káplánja lett, megdöbbentette Emma kettős gyász alatt roskadozó sorsa, s közeledni idő előttinek tartotta. Szinte Emmának kellett megbiztatni a régi barátot. így lett nagyapám előbb pitvarosi lelkész, majd Jeszenszky Emma férje. Vajon nagyanyámban mennyire élt az egykori út emléke a Páskommal, az Öregheggyel, a váli dombok­kal s Vajda János szomorkás hangjával? Hogyan vethetem fel ezt a kérdést kerek egy évszá­zad távlatából? Hogyan derengett mindez fel a múlt titokzatos homályából? Tudom, az első szerelem tüzét nem lehet összevetni az együtt és egymásért megvívott élet küzdelmével, kiegyensúlyozó szépségével, boldogságával. Nagy­anyám serkentő, biztató lénye emelte kitűnően képzett nagyapámat, a hallgatag, zárkózott embert Pitvaroson templom- és parókiaépítésre, majd csabai papságra, esperességre, és egyházi íróvá. Közismerten szépen él­tek. Amikor 44 évi együttes élet után nagyanyám, akit én életben sose láttam, ott feküdt koporsóban a csabai parókia verandáján, nagyapám leült s írni kezdett. Ket­tejük szép, küzdelmes, egymásért harcoló életét irta meg gyermekeiknek, utódaiknak emlékül és tanulságul. Hogy hogy nem, ez az írás előttünk rejtve maradt, amíg egyszer a nagybátyám elém tette. Titkokat nyito- gató izgalommal olvastam el ezt az irodalmilag is kie­melkedőn szép, félelmetesen őszinte 72 oldalt. Onnan vettem a fent leírtak adatait. Koporsóban fekvő nagy­anyámat szólítja meg benne. Neki vall együttes életük­ről. A memoár így kezdődik: „Most, amikor itt hagytál..." Koren Emil azok a sebkötözö pólyák, maradék fonalak felhaszná­lásával készült takarók, melyeket a szorgos kezek kötnek. A 20 * 20 cm-es kockákat sok munkában már megfáradt, helyhezkötött „misszionárius” végezheti hasznos lekötöttségként is. A „kockák” alapanyagát szakipari vállalkozók, cégek, vállalatok adományából tudja biztosítani a hazai központ. Annak, aki kéri, postán küldik meg a fonalat. Az előadások nyomán „Békésben” elhatározások születtek, hiszen nem szalmaláng, hanem Isten Szem­léikének tüze érintett meg szíveket és serkent tettre kezeket. Imádságunk, munkánk az igazi Orvos áldá­sával segítségére lehet testi-lelki nyomorúságban szen­vedő testvéreinknek.- r — a Tiszta vizet a pohárba! Egy ember életét az elviselhetetlenségig megzavarhatja, ha nem tud, nem mer szembenézni saját múltjával, annak fő­ként bizonyos léleksebző, folyamatos eseményeivel (akkor is, ha azokban ő maga nemigen hibáztatható). A tisztázat­lanságok olyanok, mint a felismerhetetlenségig elmocskoló- dott útjelzőtáblák. „A múltat meg kell vallani”, ahogy a sebet végre el kell látni (Ézs 1,6), különben nagy bajok lehetnek. Ez alighanem fokozottan érvényes a kisebb-nagyobb közös­ségekre is. Egy család bevallatlan, „elkent”, hallgatólagos közmegegyezéssel szőnyeg alá söpört feszültségei, egyensúly- zavarai példáid megbetegithetik a legérzékenyebb gyereket, s ő lesz a család „tünethordozója”, miközben „senki nem ért semmit”, de — s ez gyógyászati tapasztalat! - a családtagok ösztönösen úgy viselkednek, hogy hatalmas mértékben meg.-. nehezítik a való helyzet földerítését, mert akkor kínos dol­gok derülnének ki. Más volna a helyzet az egyháznál? „Ne vájkáljunk a múltban” - mondják egyesek. Gyönyörű intelem! Tehát: „vájkálást” ne, hiszen ha valaki szinte már nem tud meglenni „kritizátori” vagdalkozás nélkül, jogos a kérdés: nem a saját agresszivitásával s annak mély háttérokaival van-e meg­akadva? (Anélkül hogy tudna róla - hiszen épp ez az óriási bökkenő!) Az avatott szakember, a sebész azonban nem „vájkál”, hanem aránylag kis fájdalom árán igyekszik elhárí­tani a sokkal nagyobb bajt. Egy biztos: a „szemérmes" el­hallgatás veszedelmes befektetés - még áldatlanabb állapoto­kat teremt. Olyan, mint az uzsorakamatos kölcsön. Eleinte könnyebbség, aztán roskasztó tehet. Visszacsinálni nem le­het! Fizetni kell! - Egy konkrét, szívszorító „eset” kapcsán merült föl bennem mindez. 1948 őszén az akkori tiszai egy­házkerület püspökévé választották id. Rozsé István nyíregy­házi esperest. Információim szerint őt és a választó presbité­riumot brutális fenyegetésekkel kényszerítette az államhata­lom visszalépésre, illetve V. L. lelkészpüspökké választására. Dokumentumok, hiteles visszaemlékezések alapján végre meg kellene írni ennek az állami gaztettnek a történetét, tanulságul egyházunk népe számára. Bodrog Miklós AUSZTRIAI MAGYAR ÖKUMENIKUS TALÁLKOZÓ 1992. január 18-án és 19-én jóllátogatott magyar ökume­nikus istentiszteleteket tartottak az ausztriai magyarok Bécs- ben, Salzburgban és elsőízben Grazban. Az Ausztriai Evan­gélikus Egyház Magyar Lelkigondozó Szolgálatának meghí­vására igehirdető szolgálatot végzett Pavel Uhorskai, a szlo­vákiai evangélikus egyház országos püspöke, dr. Mikó Jenő (Pozsony), a szlovákiai, többségében magyarajkú reformá­tus egyház püspöke, az Együttélés nevű magyar egyesülés szlovák parlamenti képviselője és dr. Jeleníts István (Buda­pest), magyarországi piarista tartományfőnök. Bécsben és Grazban az evangélikusoknál, Salzburgban pedig az orsolyi- táknál rendezték meg a találkozókat, s mindegyik alkalom­mal a háziasszonyok vendégül látták a résztvevőket. Bécsben az ökumenikus istentiszteletet követően a Borne­misza Péter Társaság keretében Dobos László (Pozsony) író, az Együttélés szlovák parlamenti képviselője, kiadó igazgató tartott előadást. „Értünk szóljon a harang” címen. A bécsi rendezvényeket felvette a Magyar Televízió. Az első részletet (a rövid összefoglalást) 1992. január 28-án 18.00 órakor közvetítették az 1-es csatornán az „európai utas” című adás keretében. A papnék számára 1992. március 21-én 10 órai kez­detid csendesnap lesz a Fasori Gimnáziumban (Buda­pest, Gorkij Fasor 17-21). A csendesnap összefoglaló címe: EGYÜTT A FORRÁSNÁL Program:- Nyitó ábitat (Jn 7,37-38).- Együtt a sorsközösségben (előadás megbeszélés­sel).- Közös ebéd.- Együtt a szolgálatban (előadás megbeszéléssel).- Együtt a forrásnál (Ézs 49,10 és Jn 4,14) (Istentisztelet és úrvacsora a templomban.) Az útiköltséget és az étkezés diját az Országos Egy­ház fedezi. Valamennyi aktív, nyugdíjas és özvegy pap- né jelentkezését szeretettel várja az Északi Püspöki Hivatal (Budapest, Üllői út 24.) március 6-ig.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom