Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1992-09-27 / 39. szám

JÉZUS A FÉNY, MI A SZÍNEI Tanévnyitó, új óvoda és új gyülekezeti munkatárs Nagytarcsán Az ÓMida a most elkészült KRhS/.-parkkal A „Szivárvány" óvoda felszentelése Énekesköny­vünk 266. éneke el­ső versének hato­dik sora adta a mottót a nagytar- csaiaknak, hogy „Szivárvány” óvo­dájuk táblájára ki­írják azt, amit cím­nek választottam. Jézus a Fény az egész gyülekezet számára. És a szí­nek? Azon a szep­temberi vasárna­pon „sokszínű” gyülekezet gyűlt össze a templom­ban tanévnyitó is­tentiszteletre, az óvoda felszentelé­sére és új gyüleke­zeti munkatárs be­iktatására. Óvodás és iskolás gyerme­kek szüleikkel, népviseletbe öltö­zött asszonyok, presbiterek és az ifjúsági énekkar tagjai hallgatták az igét, mely min­denkinek adott el­igazítást, üzenetet. Az ünnepi alkalom igehirdetője dr. Harmati Béla püspök volt, aki a vasárnap igéjét, Mk 10,17-27, vette alapigéül. Bevezetőben meg­említette, hogy a nagytarcsai gyü­lekezetben mozgás van, mindig történik valami. Szolgált már itt népfőiskolái 50 éves évfordulón, avatott lelkészt, most óvodát, és új gyülekezeti munkatárs iktatása is feladata a mai napon. Ha textusunkra figyelünk, elő­ször kétségtelenül az tűnik szembe, hogy egy ifjú odafutott, térdre bo­rult és kérdezett Jézustól. Mozgás indult be - oda Jézushoz! Nekünk sem egyszerűen a templomhoz; is­kolához, kövekhez, szokásokhoz tradícióhoz vagy az egyházhoz kell odamenni, hanem Jézushoz magá­hoz. A templomtól a templom Urához, az egyházi iskolák mögött álló Isten erejéhez! Az ifjú letérdelt és úgy kérdezett. Nem pajtáskod- va, ugyanazon a szinten léphetünk Jézushoz, hanem tudnunk kell, ah­hoz az erőhöz közeledünk, aki ezt mondta: „Nékem adatott minden hatalom... menjetek...” A most felszentelt óvoda legyen az a hely, ahol gyermekeink letérdelnek Jé­zus elé és kérdeznek és ebben a templomban is újra meg újra tér­deljünk Jézus elé, meneküljünk hozzá. Jézus nem azt nézi, ami a sze­münk előtt, hanem ami a szivünk­ben van. Mi van az első helyen? Bármily kicsiny dolog áll is Isten és közém, fel kell adni. Gyülekezet­ben és egyházban nem szabad más­nak első helyen állnia, mint Isten­nek és igéjének. Jézus válasza megdöbbentette a tanítványokat: „Istennek lehetsé­ges minden.” Nem tőlünk és álta­lunk, Isten kegyelméből lehetsé­ges! Ez szól a szolgálatba álló Tag- gai Judit gyülekezeti munkatárs­nak is. Elég a mi erőnk? Meg tud­juk magyarázni, hogy kövessék az emberek Jézust? Ez az ige ígéret. Embernek lehetetlen, de Istennél le­hetséges! A befejező oltári szolgálat kere­tében megtörtént Tagai Judit beik­tatása a gyülekezeti munkatársi szolgálatba, melyre a presbitérium őt meghívta. A levelező teológiai tanfolyamot a tavasszal végezte el, neve ott szerepelt lapunkban is a végzettek között. A másik esemény az óvodások felvétele volt. Szüleikkel együtt jöt­tek az oltár elé, énekeltek és imád­koztak letérdelve az oltár zsámo­lyára, majd áldással indultak el a gyülekezettel együtt az óvoda ud­varára, ahol rövid szertartás kere­tében a püspök felszentelte az új óvodát. Az ünnepségen a község polgármestere, Győri Péter jelen­tette be, hogy az óvoda épületét és kertjét az egyház kérésére adta át az önkormányzat a gyülekezetnek és kérte, hogy vegyek fel a kicsi­nyek gondját ezután. Hatalmas szélviharban tartott ki a gyüleke­zet, majd megnézték az épület bel­sejét, hogyan helyezkedik el az óvoda a felújított épületben. tszm Megemlékezés A soproni gyülekezet megemlékezett volt lelkipásztorának, Budaker Oszkárnak, halála 40. évfordulójáról sírja mellett. Gyülekezeti tagok mellett ott állt több lel­kész is,itakik tanítványai voltak a teológiai ^fakultáson és a Teológus Otthonban tar pasztalták a személyéből áradó fegyelmező erőt. Bárány Gyula esperes felolvasta a 90. Zsoltárt, majd imádságban vitte Isten elé a gyülekezet és lelkészek háláját azért, amit a sírban pihenőtől szolgálati idejében kap­tak. A soproni gyülekezet felügyelője, Ke­belei Ferenc elhelyezte a hálás emlékezés koszorúját. Az együttlétet keretezte annak az éneknek az eléneklése (323.), mely az áldott lelkipásztornak és teológiai profesz- szornak kedves éneke volt szolgálati idejé­ben. TRANS WORLD RADIO (Monte Carlo) norvég és finn testvéreink által fenntartott adásainak OKTÓ­BERI programja a 49 m-es rövidhullámon, 6200 kHz A műsorok megváltozott időpontja: 19,00-19,15-ig. 3. szombat: missziói negyedóra - Kunos Jenő 4. vasárnap: áhitat — Bafint Józsefné 10. szombat: Gémes István sorozata 11. vasárnap: áhítat - Havasi Kálmán 17. szombat: Levelesláda - Pósfay György 18. vasárnap: áhítat — Simonfay Ferenc 24. szombat: gyermekprogram Nagytarcsáról- Hor- ‘ Váthné Zábrák Piroska 25. vasárnap: áhítat - Gáncs Péter 31. szombat: zenés meditáció reformáció ünnepére - Gáncs Aladár JELENTKEZÉS A BUDAPESTI EVANGÉLIKUS GIMNÁZIUMBA (Fasorba) A Budapesti Evangélikus Gimnáziumba jelentkezni lehet az 1993/94-es tanévre az első osztályokba. Je­lentkezési űrlapokat az evangélikus lelkészi hivatalok­ban, valamint a Gimnázium portáján lehet beszerezni. A jelentkezés határideje: 1992. október 10. A jelentke­zőket felvételi beszélgetésre hívjuk be. A határidő utáni jelentkezéseket nem tudjuk figyelembe venni. A GIMNÁZIUM IGAZGATÓSÁGA Egyházunk a magyarság életében Előadás a Magyarok III. Világkongresszusán 475 évvel ezelőtt, ezekben a hetekben fogalmazta meg Luther Márton wittenbergi ágostonrendi szerze­tes-tanár azokat a teológiai tételeket amelyeket az­után Mindenszentek ünnepének előestéjén mind felet­tes egyházi hatóságainak, mind a környezetének tud­tára adott. E 95 tétel visszhangja rövidesen egész Európát betöltötte. A szenvedélyes viták körülménye­it és hatását jól ismerjük, és azt nemcsak a világ közvéleménye, hanem a világ magyarsága is különfé­leképpen értékeli. ökumenikus századunk végén szeretném elfogult­ság nélkül - sine ira et studio - értékelni azt a csaknem 475 évet, amelyben nemcsak lelki, hanem szellemi és kulturális szerepet is betöltötték az Ágostai Hitvallás reprezentánsai 1100 éves hazánkban, a Kárpát-me­dencében. Annál is inkább törekszem erre, mert a Confessio Augustana „ünnepélyes felolvasására alkal­mat adó augsburgi birodalmi gyűlésen ezek a szavak hangzottak el: „amiképpen mindnyájan egy Krisztus alatt vannak és küzdenek akképpen mind egy közös­ségben, egyházban és egységben éljenek!” Két gyújtópontban jelölném meg előadásom tema­tikáját : a magyar evangélikusság kulturális szerepében és a Magyarországi Evangélikus Egyház egyházpolitikai örökségében. 1. Első aspektusom a magyar evangélikusság kulturá­lis szerepére szeretné irányítani a Kongresszus figyel­mét. Alaptételem az, hogy a lutheri reformáció egy­szerre gazdagította a Mohács utáni magyarságot az evangélium újfelismerésével és a kulturális élet fellendí­tésével. Aki Önök közül veszi a fáradságot és fellapozza az ún. Régi Magyar Nyomtatványok 1971-ben megje­lent, 1600-ig terjedő első vaskos kötetét, az meggyő­ződhet arról, hogy a XVI. században megjelent csak­nem ezer mű között milyen bősége volt az evangélikus prédikációknak, posztilláknak, hitvallásoknak, ká­téknak, bibliai históriáknak és iskoladrámáknak - de egyúttal olyan humanista ihletésű világi tudományos műveknek is, amelyek népünknek nemcsak a lelki, hanem a szellemi színvonalát is hivatottak voltak emelni és gazdagítani. Aki pedig végigtekint a Királyi Magyarország és Erdély nyomdáinak és iskoláinak a során, az is csodálkozva látja ennek a tételnek az igazolását. Ebben látom hazai prédikátoraink és - ne feledjük — fő- és köznemesi patrónusaink elévülhetetlen érde­meit és jelentőségét, hiszen az ő közreműködésük nélkül nem jöttek volna létre Óvár, Csepreg, Pápa, Lőcse, Kolozsvár, Nagyszeben vagy Brassó nyomdái és szellemi központjai. Egész magyar népünk szegé­nyebb lett volna nélkülük. Hiszen a három részre vált, ismételten tragikus sorsú történelmi hazának a hánya­tott sorsú, üldözött és kizsákmányolt lakosainak élte­tő balzsam volt minden vigasztaló szó, minden ígéret, írás, de egyben minden bűnt néven nevező, ítéletet és irgalmat tolmácsoló prófétai beszéd is. Dévai Mátyás - „a magyar Luther” - nyelvtana, Sylvester János sárvári bibliafordítása, Benczédi Szé­kely I. Krónikája, Sztárai Mihály lanttal és hegedűvel kísért egyházi énekei, Huszár Gál vándomyomdája, Bornemisza Péter lángoló prédikációi, Ördögi Kisérte- tei és Magyar Elektrája, Heltai Gáspár és erdélyi társai­nak - Gyulai István, Ózorai Imre, Vízaknai Györgynek Ószövetség-fordításai, s az első magyar költőnő Pet- róczy Kata Szidónia költeményei mind-mind az egye­temes magyar kultúrának közös kincsévé váltak. Amikor azután 150 év után végre lerázhattuk ma­gunkról a török igát, a „magniun decus Hungáriáé” Bél Mátyás evangélikus lelkész szerzett dicsőséget földrajz- és történelemírásunknak, Tessedik Sámuel szarvasi lelkészünk a magyar mezőgazdaság moderni­zálásának, Berzsenyi Dániel, Döbrentei Gábor, Bajza József a reformkor irodalmának, a Hunfalvy testvé­rek a magyar tudományosságnak. Mi volt mindennek a,titka? Nem, nem tulajdoní­tom ezt távolról sem az Ágostai Hitvallás szellemének- még ha nagyra is becsülöm azt mégcsak nem is lelkész-őseinknek, de igenis a Kárpát-medence híres evangélikus iskoláinak és nagynevű tanárainak. Fel­sőlövő, Pozsony, Késmárk, Epeijes, Kolozsvár, Nagyszeben, Brassó ma más uralom alatt működő iskolái mellett a szűkebb pátria evangélikus scholái: Sopron, Kőszeg, Kővágóors, Bonyhád, Aszód, Mis­kolc, Nyíregyháza, Orosháza, Szarvas, Békéscsaba Tanévnyitó beszéd a Sütő utcai általános iskola dísztermében, 1992. augusztus 30-án Evangélikus Élet 1992. szeptember 27. Több tízezer magyar evangélikus olvassa rendszere­sen a Bibliát a herrnhuti Útmutató szerint, s a világon milliók és milliók a maguk nyelvén. A mai napra rendelt újszövetségi ige első fele a következőképpen szól: „Jézus Krisztus által vigyük Isten elé a dicsőítés áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tevő ajka­ink gyümölcsét.” Egyházi iskolákban szokásos a tanévet Te Deum- mal befejezni. Mi most Te Deummal kezdjük a tan­évet. Te Deum laudamus: dicsérünk Téged Istenünk, hogy hosszú várakozás, hol halványuló, hol erősödő reménykedés után megadtad nekünk ezt a különös évnyitót. Különös évnyitó, mert sokkal több felnőttet, fiata­labbakat is, de szép számban bő nagymama korúakat látok ebben a gyönyörű díszteremben, mint diákot. Az én diákkoromban csak elvétve láttunk felnőttet az évnyitón, az természetszerűleg a diákság és a tantestü­let belügye volt. Most pedig sok felnőtt szemében könny csillog, mert olyan évnyitókra emlékeznek akár 50-60 év tá­volából is, amilyenre kerek 40 esztendőn át nem került sor ebben a díszteremben. Pedig évnyitó volt azóta is, minden évben. Különös évnyitó, mert ebben a díszteremben ott­hon is vagyunk, meg nem is. Holnapután nem ebben a patinás épületben szól számotokra a csengő. (Sőt nem is lesz csengő!) Különös évnyitó, mert mindössze 54 elsőosztályos számára nyitjuk meg iskolánk kapuit, nincsenek ki­sebbek, akik fölnézzenek rátok, és nincsenek nagyob­bak, akikre ti nézzetek föl. Ti ötvennégyen vagytok az alapítók, jövőre már honfoglalók. Égy barátom, amikor megtudta, hogy milyen kö­rülmények között indítjuk iskolánkat, Petőfit idézte: Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott... Valóban, éppen 40 esztendeig tartott iskolánk szét- szórattatása is. De ti már az az ifjú generáció vagytok, amelyik beléphet a Kánaán földjére. Ez a könnyes­mosolygós idős generáció bujdosott 40 esztendeig. Ti már meghódíthatjátok az ígéret földjét. Ezért dicsérjük Istent teljes szívünkből, ezért a meg­nyíló kapuért. Különös évnyitó. Mérhetetlen öröm egymástól idő­ben nagy távolságra álló generációk számára, de még nem az igazi. Jövőre már - reménységünk szerint - azt mondhatom majd, nektek itt jobbra lesz az osztályo­tok, nektek meg egy emelettel feljebb. Az örömünk nem lesz nagyobb, de teljesebb. Iskolánk újraindulását nem csak öröm, támogatás kíséri. De ne vesztegessünk most egyetlen szót sem az ellenséges megnyilvánulásokra, a gáncsoskodókra, az ellenünk sokszor nem éppen tiszta eszközökkel föllé­pőkre. De vessünk egy pillantást az értetlenkedőkre?-Mi- nek az egyháznak iskola? Mit vártok tőle? Miben akartok különbözni az állami iskoláktól? Erről a témáról egy egész délután lehetne beszélget­ni, sőt sokkal többet. Most csak annyit, hogy ha egy egyházi iskola nem különbözik igen határozottan a maga szellemében, belső életében, az ott tanulók és ott tanítók egymás közti és külső kapcsolatain a nem egyházi iskoláktól, akkor ott nagy baj van. Akkor az legföljebb a nevében egyházi iskola. Szép, évnyitó beszédbe való fordulat lenne ősi épü­letekről, megszentelt falakról beszélni, s hogy mi su­gárzik azokból. Nem igazán hiszek az ilyesmiben. Templomok ezreiből csináltak raktárt, lóistállót, az ateizmus múzeumát, tőlünk nem is olyan messze, de nálunk is hány kolostorból, iskolából lett diákszálló, laktanya, iroda, börtön. Mi sugárzott a falakból? A keresztyén tanár és a keresztyen diák teszi keresz­tyénné az iskolát. Nincs keresztyén matematika, nincs lutheránus kémia. De van hívő tanár, van hívő diák. És itt történik valami alig-alig megfogható minőségi változás, valami olyan többlet, ami indokolja egyházi iskoláink létét, indokolja munkánkat, áldozatvállalá­sunkat. Tanár, és diák belekerül egy olyan erőtérbe, Isten igéjének olyan hatókörébe, amely áthatja min­hány kiváló pedagógust és tanítványt adott a hazá­nak! Vidéki iskoláinknál is előbb kellett volna meg­említenem a Budapest-Deák téri Leány- és a Nobel- díjasokat is adó Fasori Evangélikus Fiúgimnáziu­munkat, ahol a filozófus Böhm Károly és a matemati­kus Rácz László egész tudós-nemzedéket nevelt. Hi­szen ne feledjük: a talán már sokak által elfeledett Rátz tanár úr keze alatt nőtt fel Neumann Jánosunk és Wigner Jenőnk is. Ám ne feledkezzünk meg a nagy evangélikus nőnevelőkről sem: Veres Pálné Beniczky Hermina első budapesti leánynevelőintézetéről vagy a kőszegi Gyurátz Ferenc Leánygimnázium alapítói­ról. Iskoláinknak köszönhető, hogy a nagy magyar or­vosok közül magunkénak vallhatjuk Balassát, Lum- niczert, Markusovszkyt, a Bókaykat és a Verebélye- ket, nem szólva a neves lutheránus gyógyszerész- ősökről, akik a tudományosság területen ugyancsak többszörösen meghaladták azt a számarányt, amelyet a kicsiny, szórvány-evangélikusság képviselt a maga 6-7 százalékával a Kárpátok medencéjében. Mindezt nem egyfajta evangélikus öntudat mondatja velem, hanem az áldozatkész többnyire névtelen pedagógu­sok iránti hála és emlékezés. Kulturális aspektus alatt vizsgálom azt a sajátos helyzetet is, amelyet a hazai evangélikusság társadal­mi és nemzetiségi szempontból a múltban - és részben még a jelenben is - elfoglalt. Figyelemre méltó ugyanis az a tény, hogy a lutheranizmusnak e hazában soha nem volt uralkodói támasza, mint akár a katolicizmus­nak a Habsburgok, akár a helvét hitvallásúaknak az erdélyi fejedelmek. De nem volt igazán főúri támasza sem - kivéve az első évtizedeket - hanem legfeljebb a köznemesség, de még inkább a városi polgárság sorai­ban kereshetjük az egykori támaszukat. Az évszáza­dos elnyomottság vagy mellőzöttség okozta - hiszen a Türelmi Rendeletig még közjogi méltóságot sem viselhettünk - hogy az összetartozás tudata mindig erős volt és erős is maradt. Még sajátosabb volt az evangélikusság nemzetiségi eloszlása: kezdettől fogva magyar, német, szlovák es vend gyülekezetekre tagolódott az egyháztest. Mind­ezeknek azonban közössé vált a kultúrkincse: anya­nyelvtől függetlenül „hungarus”-nak vallota magát mindegyik náció. Hiszen a Zieglerből lett Gárdonyi Géza is ezt vallotta: „Nem a gyertya a fontos, hanem a láng a fő!” (Folytatjuk) Dr. Fabiny Tibor dennapjainkat, olyan iránytűvé válik bennünk, ami egy életen át mutatja a helyes irányt. Igen sokat lehetne beszélnünk ezekről a dolgokról, de hagyjunk az évzáróra s jövő évi, igazi évnyitóra is. Hadd olvassam föl azonban a mai ige második felét is: „A jótékonyságról és adakozásról pedig el ne feled­kezzetek, mert az ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten.” Egyházunk mindig képes volt iskolái fenntartására, a legnehezebb időkben is, üldöztetések idején is. Templom és iskola együtt épült, felekezetűnk erőssége volt mindig, hogy az iskola fontosságát sose tévesztet­te szem elöl. Az egyház Ura, ha megadta a kapuk megnyílásának lehetőségét, meg fogja adni azt a legelőt is, ahol bárány- káinkat legeltessük, s hozzá a hűs forrásvizet is. Nem aggódunk, nem kishitűsködünk, bízunk. Lesz még bő­ven alkalmunk, hogy erre a témára is visszatérjünk. Most pedig eljött a pillanat, hogy a bűvös monda­tot kimondjam: Jézus Krisztus szeretetébe, Isten ke­gyelmes gondoskodásába kapaszkodva, az 1992-93- as tanévet ünnepélyesen megnyitom. Schulek Mátyás Evangélikus !| ifjúsági találkozó New Orleans-ban Az Egyesült Államok egyik evangélikus egyháza, a Lu­theran Church-Missouri Synod (a továbbiakban: LCMS) már korábban közelebbi kapcsolatok kiépítésére törekedett a Magyarországi Evangélikus Egyházzal. Ennek jegyében DuSan Tóth tiszteletes, az LCMS képviselője, egyházunk vezetőinek segítségével lehetővé tette számunkra, hogy részt vehessünk az 1992-es New Orleans-ban megrendezett ifjúsá­gi találkozón. Erre Közép-Európából egy 13 fős delegációt hívtak meg, 5 szlovák, 4 lengyel és 2 cseh utazott velünk a csoportban, melynek vezetője Bohdan HroboA szlovák lelkész volt. Július 28-án indultunk itthonról, másnap Prágában szálltunk repü­lőre és az éjszakát már Chicagóban, egy motelban töltöttük. A Cross Cultural Gathering (kb. Kultúrák Közti Találko­zó) július 30-án kezdődött Louisiana fővárosában, ahová a délelőtt folyamán érkeztünk meg repülőgéppel. E találkozón 6-700 ember vett részt és sok kultúra képviseltette magát. Az amerikaiakon kívül kisebb csoportok érkeztek Brazíliából, Mexikóból, Venezuelából, Hongkongból és Európából is. A Tulane Egyetem kollégiumaiban szállásoltak el bennünket, a programok is itt folytak. Minden napnak volt egy témája, az istentiszteletek és a beszélgetések ezekre épültek. A három gondolatkör: sokféleség, egység, ünneplés és elbocsátás. Az első alkalommal egy zenével kísért előadást láthattunk a Szentlélek eljöveteléről, ezután dr. Emily Moore prédikált a jelen világ súlyos problémáiról. Beszédében bizonyságtételre buzdított minket, hogy gazdasági és társadalmi visszaesés, AIDS közepette is szilárdan maradjunk Krisztusban és vilá­gítsunk az embereknek. A másnapi összejövetelen Otis Woo­dard a magi, majd családja megtérését mondta el élménysze- rűeri, hangsúlyozva, hogy a hívő ember föladata: továbbad­ni az örömhírt. Johnny Lopez a záróistentiszteleten azt emel­te ki, hogy olyan Urunk van, aki Király. Ezt ünnepelni és hirdetni mindannyiunkra vár. A prédikáció után a Találko­zó kórusa következett, melyben egyikünk énekelt. Csodála­tos volt, hogy a több száz ember közösen vett Úrvacsorát. A 20-25 fős kiscsoportos beszélgetések is a három fő téma köré fonódtak: miért, miben vagyunk különbözőek, hogyan érezzük ezt, miben vagyunk egyek. Sok színes bőrű ember vett részt a Találkozón, így a bőrszín problémája is előkerült. Töb­ben beszámoltak az emberek közötti rossz tapasztalataikról, de mindnyájan megértettük és átéltük, hogy Krisztusban nem számit a bőr színe, az anyanyelv és a nemzetiség sem. A szervezők nemcsak lelki, hanem fizikai táplálékunkról is bőségesen gondoskodtak. Működött továbbá az egyetem területén egy sportközpont, mely a testi folüdülés számtalan lehetőségét kínálta számunkra. Erre szükség is volt, mert a forró és páradús New Orleans-i idő alaposan kifárasztott bennünket. A szabad időt csoportunk közös sétával és be­szélgetéssel töltötte, így a három nap alatt mi is közelebb kerültünk egymáshoz. Az 1992 LCMS Youth Gathering (az 1992-es LCMS Ifjú­sági Találkozó) aug. 1-jén vette kezdetét New Orleans belvá­rosában. Jelmondata a következő volt: A TIME FOR JOY (Az öröm ideje). Az egész összejövetel ennek jegyében telt el. Csoportunkat a Mississippi folyó partján álló Westin Hotel­ben helyezték el, s itt várt bennünket DuSan Tóth, akinek programunk gondos előkészítését és lebonyolítását köszön­hetjük. Az ötnapos eseménysorozatnak mintegy 22 500 résztvevője volt. A találkozó három fő színhelyen zajlott: a Louisiana Superdome-ban (városi stadion), a Convention Centre-ben (kb. művelődési ház) és a szállodákban. A rendezvények csúcspontját a naponta megszervezett látványos összejövetelek jelentették a Superdome-ban, me­lyeken közel az összes résztvevő megjelent. Minden alkalom egy szentírási hely (Préd 3,1-9) verseinek parafrázisa volt. Az első este az együttlétet ünnepeltük, ezt próbálták elősegíteni a különböző ifjúsági énekek is. Ekkor egy japán misszionári­usnő beszélt életéről, megtéréséről és hittérítő munkájáról. Ezt követően a Jó Pásztor példázata elevenedett meg a szí­nen, melynek mély értelmezését az est prédikációja adta meg. Az események erős benyomást tettek ránk, a szállodában még sokáig beszélgettünk a szerzett élményekről. A második nap témája a Krisztusban való újjászületés volt. Erről szólt az előadott színjáték és Tom Rogers megrázó erejű tanúság­tétele is, melyre mintegy válaszul következett egy laoszi kis­lány megkeresztelkedése. Ezt a tömeg hatalmas ovációval fogadta. A következő alkalom a tánc köré szerveződött: „Megvan az ideje a táncnak” (Préd 3,4). A program a tánc bibliai helyeinek bemutatásával kezdődött, utána pedig aki­nek kedve volt, táncolhatott a színpadon. A negyedik össze­jövetel tárgya: az elesettek fölkarolása Krisztus szeretetével. Nagyon megindító volt dr. Don Bartlette hányatott életének története. Ő egy amerikai indián, aki súlyos testi fogyatékos­sággal született, nem talált szeretetre az emberek között. Még a keresztyének is megalázták és elfordultak tőle, míg­nem egy hívő fehér asszony fölkarolta és bevezette a közös­ségbe. E mindeneket átölelő Szeretet bizonyságaként adta át dr. Ralph Bohlmann, az LCMS elnöke New Orleans polgár- mesterének annak a háznak a kulcsát, melyet a találkozó résztvevői építettek a külvárosban egy hajléktalan család számára. Augusztus 5-én délelőtt került sor a záró istentisz­teletre. Ezen vonultak föl népviseletben a 14 országból érke­zett vendégek, köztük a mi európai delegációnk is. A prédi­kációban fiatalok figyelmeztettek bennünket, hogy szemé­lyes felelősségünk van korunk legégetőbb problémáit illető­en, mint pl. környezetvédelem, AIDS, szexualitás, erőszak, családi élet stb. A szertartást a 22 500 ember nagyszerűen szervezett közös úrvacsoravétele zárta. (Folytatjuk) Urbán Eszter-Rihmer Zoltán 3 == u j I síi««- Hornná i a ■ i m' I i III „

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom