Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1992-08-23 / 34. szám
Evangélikus Élet 1992. augusztus 23. E3 irts GYERMEKEKNEK A I L 0 K N K ÁTOK HELYETT ALDAS A környező népek királyai rossz szemmel nézték a határaiknál vonuló zsidó népet. így történt ez Bálák királlyal is, Móáb királyával. Elhatározta, hogy tenni fog valamit ez ellen a nép ellen. Bálám a trónusán ült. Szeretett itt üldögélni. Tudta, hogy nagy varázslónak tartják mindenfelé és ez a trónus kifejezte azt, amit magáról tartott. Szerette a hírnevet és a gazdagságot. A terem ahol a trónus állt tele volt titokzatosabbnál titokzatosabb eszközökkel. Hatalmas varázskönyvek tornyosultak a polcokon. A falak pedig csillagképekkel voltak díszítve. Nyílt az ajtó és Bálám szolgája lépett be.- Uram - szólt meghajolva Bálák király követei vannak itt.- Hogy lehet az? - csodálkozott Bálám. - Hiszen tegnap már megmondtam nekik, hogy nem vagyok hajlandó megátkozni azt a népet. Az ÚR, ez a láthatatlan Isten megtiltotta nekem.- Mégis itt vannak, uram - válaszolt a szolga. - Sőt most hatalmas rangú emberek jöttek és még nagyobb ajándékokat hoztak, mint tegnap. Az ajándékok felkeltették Bálám érdeklődését. A követek újra azzal a kérésükkel álltak elő, amivel már korábban is: jöjjön el Bálám, a nagy varázsló és átkozza meg Izráel népét. Bálám tudta, hogy Isten már egyszer megtiltotta neki, hogy elmenjen, de a nagy jutalomra nagyon fájt Bálám foga. így aztán azt mondta a követeknek, hogy váljanak egy éjszakát és majd reggel választ ad nekik. Bálám számára bizony hosszú volt ez az éjszaka. Hosszasan beszélt az ÚRral. Könyörgött, kunyerált, hadd menjen el Bálákhoz. Végül az ÚR azt mondta:- Látom, hogy mindenképpen el akarsz menni, hát menj! De ne feledd, csak azt mondhatod, amit én megengedek. Bálám megörült. A követeknek megígérte, hogy hamarosan elindul, így azok boldogan indultak vissza hazájukba. Valóban, Bálám is útra készülődött. Felnyergelte a szamarát, összerakta legfontosabb varázslós eszközeit és elindult. He- gyeken-völgyeken haladt az ösvény, így volt ideje gondolkozni. Neki csak egy gondolata volt: mennyi jutalmat fog kapni. Nem érdekelte igazán ez a nép, biztos Köszöntelek benneteket a heti igével: „Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.” (Lk 12,48.) A tanítványoknak mondta ezt Jézus, akik érdeklődtek, vajon róluk beszél-e Jézus a szolga készenlétéről szóló példázatban. S a válasz nem egyszerű igen, hanem: sőt. Jó tudnunk, újra és újra rádöbbennünk, táborban és nemzeti ünnepen tisztában lennünk,.hogy nekünk, evangélikus keresztyéneknek, Krisztust ismerőknek nagyon sok adatott. nem lehet olyan jó, ha az ÚR megengedte, ,hogy elinduljon. Hirtelen riadt föl arra, hogy a szamár megállt. Majdnem leesett a nyeregből. Ritkán fordult ez elő, általában jó szamárnak bizonyult a szegény pára. Bálám nógatni kezdte az állatot. Erre az letért az útról és a szántóföldre ment. Bálám nagyon mérges lett. Ütni kezdte a számár oldalát, hogy menjen vissza az útra. Ő ugyanis nem látta azt, amit a szamár látott. Az úton ott állt az ÚR angyala. Hamarosan sziklás ösvényen kellett továbbmenniük. Az ÚR angyala megint ott állt az út közepén. Bálám nem látta, csak a szamár. Az állat megpróbált félrehúzódni és így odaszorította Bálám lábát a sziklákhoz. Bálám kiabált és átkozódott és újra megverte a szamarat. Ismét tovább mentek. Egy szűk kanyarban a szamár megint meglátta az angyalt, és már előre tudta, mi fog történni. Lefeküdt az útra, remélte, hogy elkerüli a verést. Azt ugyan hiába remélte. Bálám fogta a botját és újra megverte a szamarat. Ekkor megszólalt a szamár:- Mit vétettem ellened, hogy már harmadszor versz meg?- Csúfot űztél belőlem - válaszolta mérgesen Bálám. - Legszívesebben megölnélek. Csak möst eszmélt rá, hogy beszélget a szamarával.- A te szamarad vagyok. Rajtam jársz évek óta. Szoktam veled ilyet tenni?- Nem - dadogta most már Bálám. Hirtelefi ő is meglátta az angyalt az úton. Rezében nagy kard volt. Bálám nagyon megrémült. Tudta, hogy az élete is veszélyben van. Tudta, hogy azért figyelmeztette Isten őt, mert többre becsülte a jutalmat annál az ígéretnél, amit neki tett. Szégyenkezve kelt ismét útra. Elhatározta, hogy nem tesz az ÚR ellen. Hamarosan meg is érkezett. Bálák nagy örömmel fogadta. Miután megvendégelte, felvezette egy magas hegyre. A hegy tetejéről jól lehetett látni Izráel népének táborát. A sátor fölött füst szállt. Bálám oltárokat építtetett és beszélni kezdett. Átok helyett azonban áldást mondott Izráel népére. Tudta, hogy minden szavával messzebb és messzebb kerül a fényes jutalomtól, mégsem tehet másképp. Szájával az élő Isten szólt. Hiába tudta, hogy Bálák csak az átkot jutalmazza, mondta, mondta az áldó szavakat Izráel népe felé. Imádság gyerekeknek VONATON Kat-kat, titak-tak. Kat-kat, titak-tak. Lassan döcög velem a vonat. Fejemet az ablaknak támasztom és csak nézem a velem szemben szaladó fákat, hegyeket, utakat. Ismeretlen tájak. Nem tudom meg soha, hogy a velem szemben jövő házban ki lakik, hogy a tóban ki fürdik, hogy a sorompónál ki volt az a biciklista? Gyakran az életem is ilyen. Embereket ismerek meg rohanva de nem tudom kik ők. Történnek velem dolgok, de nem tudom miért? Lassíts le engem, Istenem! Inkább gyalog mennék az életen át. Élt egy lelkész két nemzedékkel ezelőtt. Gáncs Aladár. Neve talán a fiatalok előtt sem ismeretlen, hiszen családjából többen folytatták munkáját. írásait, gondolatait azonban legtöbben elfelejtettük. Nem tartottuk aktuálisnak. Lévén harmadik utóda a székesfehérvári gyülekezetben, olvastam tőle egyet s mást. S most, augusztus 20-án hadd adjam közre egyik tőle olvasott kincsemet: KERESZTYÉN MAGYARORSZÁGOT! Abban nem lehet ingadozás: nekünk a keresztyén Magyarországot akarnunk kell, mert ha nem. akarnánk, akkor MAGYARORSZÁGRÓL mondanánk le azzal. De ne építsünk arra, hogy Magyarország keresztyén VOLT, mert az kétséges. Hanem inkább arra, hogy Magyarországnak keresztyénnek kell lennie, mint minden országnak Jézus Krisztus óta - mindjobban keresztyénné, mint minden országnak, melyet Jézus Krisztus lelke már érintett. Hiszen nem lehet keresztyénség Rajta kívül. És itt senki sem akarhatja abban elégségesen megvalósitottnak a keresztyén Magyarországot, hogy megint szabad legyen kirakni a FESZÜLETEKET és ne szabadjon beszennyezni a szentképeket. A keresztyén Magyarország nincs elérve azzal, hogy minden megyének, minden városnak legyen VEDŐSZENTJE, hogy megint kötelező lesz a hitoktatás, hogy a nem keresztyéneknek nagyon rossz dolga lesz itten, a keresztyén Magyarország az lesz, mikor a Szentlélek művén át Isten lesz mindenekben, mikor itt mindenütt hirdetik s hallgatják Jézus Krisztus életigéjét, s mikor itt mindenki megérti, hogy keresni kell az Isten országát. (1919. augusztus 20.) (Megjelent: Serkenj föl, aki aluszol Budapest, 1939.) Érdemes .megfigyelni a dátumot: 1919. augusztus 20. Néhány napja csak, hogy a Tanácsköztársaság megbukott. Az a rendszer, amely keményen és véresen támadt az egyházakra is. Gáncs Aladárra is rálőttek egyszer... Megbukott hát ez a rendszer, szabadon ünnepelhették hát „Szent István napját”. S az egyházias emberek fejében-szívében talán égtek a hátsó gondolatok... Az írás azonban világos: Nem ez a keresztyén Magyarország. Ugye, aktuális ez a gondolat? Abban is, hogy közben igent mond Magyar- országra, ahol élünk, amelynek tájaival be nem telhetünk (be gyönyörű a Tiszaháti),»amelynek múltját ha nem is ismerjük, magunkban hordozzuk. Minket, fiatalabbakat már inkább európainak, semmint magyarnak neveltek. Van ebben lg sok jó. De meghasonlunk magunkkal, ha nem ft tudjuk, honnét nőttünk ki. És érthetetlenek lesz-B nek a körülöttünk élők, ha nem vagyunk tisztá-B ban azzal, hogy ők mások. És igent mond ez azB írás a keresztyénségre is. Jézusról nem úgy be-B szél, mint egy lehetőségről: lehet Benne hinniB vagy lehet másban hinni. Hanem az országnak,B a társadalomnak „keresztyénnek kell lennie” -T azaz csak akkor van jövője, ha a bűnbocsánati örömét megtapasztalja, a szeretet művészetét! megtanulja Krisztustól. Ha kis csoportérdekek! vagy a nemzet méltóságának keresése fölött állj Isten Országának keresése. Ugye, aktuális ez a| gondolat? Augusztus 20-át jó lenne Gáncs Aladár két] nemzedék előtti gondolatai szerint ünnepelni. Bencze András Mennyei Atyánk! Amit az emberi társadalom^ ban, különösen a zajló embertömegben olyar nehezen tanulunk meg, s ha máshol megtanultuk, olyan könnyen felejtünk el, hogy tudniillik mit jelent embernek lenni, és mit kívánsz Te az embertől; pedig ezt megtanulhatjuk a mezői liliomaitól és az égi madaraktól, s ha elfelejtet-l tűk, újból megtanulhatjuk tőlük. Ha nem is egy-| szerre és teljesen, de legalább részben és fokoza-j|L tosan. Hadd tanuljuk meg most az égi madarak-P tói és a liliomoktól, hogyan kell csöndben lenni," engedelmeskedni, örülni. Ámen. (Sőrén Kierkegaard)! Birtalan Ferenc: Míg megnövök Engem ne emeljen a magasba senki, ha nem tud addig tartani, míg tényleg megnövök. Guggoljon ide mellém, ki nem csak hallani, de érteni akar, hogy közel legyen a szívdobogásunk. (Az „Összevesztem a tulipánnal” c. kötetből.) Szeretettel várom beszámolóitokat nyári ifjúsági programjaitokról, a különböző konferenciákról, szolgálatra felkészítő alkalmakról, s azokról a táborokról is, amelyben alkalmatok nyílt dolgozni. A beszámolókon túl érdekelne, hogy ki miben gazdagodott lélekben, hogy mit csinálnátok jövőre másképpen az afféle alkalmak szervezésében és \ lebonyolításában. Várom leveleiteket! . Bencze András (Székesfehérvár 8000, Pintér K. u. 31-33.) A század két költő-óriása kerül itt egymás mellé - egy a Kelet, egy a Nyugat szülötte, Oszip Mandelstam és Dylan Thomas. Milyen más két világ és sors - a dantei szovjet poklokat bejáró, sztálini koncentrációs táborban 1938-ban elpusztított zseni, Mandelstam és a himnikus hangú nyugati bárd, akinek halálát saját delíriuma és alkoholizmusa is okozhatta - tipikus nyugati bohém zseni. És mégis - e két vers bizonyíthatja -, találkozik a két világ, a csúcsokon közel kerülnek a VER ÉS TENGER (Egy keleti és egy nyugati költő találkozása) Oszip Mandelstam és Dylan Thomas Oszip Mandelstam (1891-1938) FEKETE FESZÜLET Fekete feszület kihűlt párnán, Szívben láz, a gondolatban űr. Leülepszik finom átok, szállván s Keresztiara poros nyoma űl. Miért, hogy mint mozaikos álom, ablakunkon dér-fust-lepte folt?! 1 Hogy lehet, rém-hangú hallgatásom, hogy reménytelen gyönyör felold? Szava latin evangéliumnak mint tenger verése csapkodón: Szentség hullámai föltolultak s felkapták az őrület-hajóm. Nem vitorla-feszület sodor ma, mi az ismeretlenbe ragad, Hitnek vízmélyi köve goromba: az örvénylő végzet-forgatag. 1911. (20 éves) Fordította: Erdőd! Gábor nagy szellemek. Még akkor is, ha máskülönben, alkatukat tekintve nagyon ellentétesek ők. Mandelstam tipikusan rejtőzködő alkatú és úgynevezett objektív költészetet mível, rilkei—babitsi típusú kultúrköltésze- tet, legalábbis mindaddig, míg a sztálini diktatúra nem járat vele poklokat, Dylan Thomas ellenkezőleg, végtelenül szubjektív, számyalóan himnikus-mágikus költészet az övé, melyben saját magából-testéből csinál ka- landot-kozmoszt - ő a modem „walesi bárd”! És mégis - a két vers véleményem szerint maga kívánkozik egymás mellé. Rokonítja őket elsősorban a két költemény időtlensége, a téma megragadásának absztraktsága, nehezen fölfejthető, de érzékelhetően súlyos tragikuma. Méginkább egybecsengenek a versek képzet-körei. Elsősorban a víz, a tenger-képzet, mely persze mindkét helyen időtlen toposz: az élet hullámaival és a szentség, a vallás hullámaival érintkezik. Mandelstam orosz zsidó származása ellenére épp abban az évben vette fel a kereszténységet, mégpedig a nyugati, a római változatát. így valóságos élményei magyarázzák az ilyen sorait: „Szava latin evangéliumnak mint tenger verése csapkodón..." Nála máshol is a tenger az életút, az élet-kaland, az odüsszeuszi kaland jelképe - híres Dante-tanulmá- nyában a vér és az óceán anyagcseréjéről beszél - rendkívüli eredetiséggel. Dylan Thomasnál is a „vízbefúltak” motívuma vissza-visszatérő jelkép (mely persze a II. világháború tragikus valóságú élménye is lehetett). De nála, is a tenger a vérhez hasonlítódik, egy sajátos élet-tenger részévé válik: „.. .remegtünk ím hallgatva tenger hangját, mely mint vér, hangos sebből csepegett." Dylan-nél is, mint Mandelstamnál egy vers ideje alatt megtelünk az egész vüág-idővel (és térrel), a kezdetektől a világ végezetéig: „hogy sebem végezetéig induljak utamon" (Dylan Thomas), „ím Odüsszeusz is hazatért: telítődvén térrel, idővel" ( Mandelstam ). A legszembeszökőbb közös toposzról (alap-képről) még nem beszéltünk. A „sós lepedő”, illetve „kihűlt páma”-képekről. Meggyőződésem, hogy Dylan Thomas megszólítása is Jézushoz, a megfeszített Jézushoz szól. Az időtlenül kezelt „mesélő seb” motívuma is erre utal. Számára az „alap-halál” Jézusé volt. Egy másik verse végén ez a szinte alap-axióma-szerű igazság áll: „Első halál után nincsen új többé.” Minden csak ismétlődik. E metafizikus jelleg mindkét versre igaz. A „seb” időtlenségét a magyar költők közül leginkább Pilinszky és Nemes Nagy Agnes fejezték ki hasonló módon. A két vers kicsengésében azonban érzek némi különbséget: Mandelstamé mintha lefelé húzó, pesszimista lenne, a „hit vízmélyi köve” a „végzetbe” ragad, míg Dylan hangja - mint általában -, a „vízbefúlta- kon át” is felfelé szárnyaló 1 túl a halálon is, mint ezt tán legnagyobb versében énekli felejthetetlen hittel, a halál legyőzésének ugyancsak jézusi párhuzamaival, íme ott is a vízbefúltak víziója, Kálnoky László csodás tolmácsolásában: „És nem vesz rajtuk erőt a halál. . Olybá vétetnek majd a pőre holtak, Mint lakói a szélnek s esti holdnak; Míg csontvázuk letisztogatva korhad, Csillag gyűl ki könyökön a lábfejen; Bár nincs eszük s feküsznek mereven; Lényegük általüt a százszorszépeken, S nap felé tör, amíg csak a nap áll, És nem vesz rajtuk erőt a halál.” Erdödi Gábor Dylan Thomas (1914-1953) FEKÜDJ, ÁLOM-CSITÍTVA... Feküdj, álom-csitítva, sebek mártírja vagy: Torkodban ráng a láng. Éjjeleken a csöndes tengeren hallottuk a hangokat, mit seb adott: a sós lepedőbe tekert. Mérfölddel Hold alatt, remegtünk ím hallgatva tenger hangját, mely mint vér, hangos sebből csepegett, S mikor az ének viharában a sós lepedő szállt meghasadva, Minden vízbefült hangja a szélbe föllebegett. 9 Nyissál ösvényeket a lassú bús vitorlákon át, Tárd szélesre a szélbe bolygó hajón a kapukat, hogy sebem végezetéig induljak utamon, Hallottuk: a tenger dalolt, a sós lepedő mesélt, Feküdj, álom-csitítva, torkodba rejtsd el szájadat, Vagy engedelmesen veled sildünk, át vízbefúltakon. 1945. június Fordította: Erdődi Gábor
