Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1992-08-09 / 32. szám

NAPLÓRÉSZLET KÖSZÖNŐLEVÉL Dr. Harmati Béla püspök naplórészletét közölte a KÖZTÁRSASÁG c. képes hetilap július 17-i száma. Az alábbi írást e lapból vettük át, hogy olvasóink is megismerjék a püspök néhány napjának eseményeit. (Szer­kesztő) Július 1. Fogadónap, mint minden szerdán. De sokan igyekeznek még a nyári szabadságok előtt ügyeiket rendez­ni! Ma csak tizenegyen voltak - keresztmetszetben az egész egyház, minden gondjával és problémájá­val. A püspöki hivatal a legfelsőbb egyházi panasziroda is! Rutinszerű egyházi adminisztrá­ciós ügyek keverednek személye­sekkel : lelkészválasztási eljárási kérdések megbeszélése Tolnából - tatarozási ügyek Somogyból. Amint az szokott lenni, elfogyott a pénz és segítség kellene központi támogatás formájában. Helyettesí­tési kérdésekről, áthelyezésről tár­gyalunk egy lelkész betegsége miatt. Külföldi egyházi konferen­cián való részvételhez, hivatalos kiküldéshez kell engedély. Egy fia­tal lelkészünk ösztöndíjas útra sze­retne menni Németországba. A bonyhádi volt egyházi gimná­zium visszavételét tárgyaljuk, rész­megbeszélés egy hosszú folyamat­ban. Egyházi média-központunk számára felszerelés kellene és egy autó. Lakáscseréjéhez kér segítsé­get valaki. A Magyarok Világtalál­kozójának augusztusi programját egyeztetjük a Johannita Lovag­rend magyar tagozata találkozójá­nak eseményeivel. Mennyire felgyorsult az élet és mennyire felgyorsult az egyház te­vékenysége is! Egy hét alatt ma több esemény történik, több prob­léma adódik, mint tíz évvel ezelőtt hónapok alatt. De vajon mikor tu­dunk egyszer végre azzal a régi be­idegződéssel szakítani, hogy min­dent a legfelsőbb szintről lefelé kell intézni? Július 2. Tetőzik a médiaháború. Alig né­hány hónapja vívták meg az egy­házak a maguk csatáját a rádió és a televízió vezetőségével az egyházi adások közvetítése ügyében, még­hozzá sikeresen. Tapasztalatom szerint a médiák vezetőivel és munkatársaival lehet tárgyalni, jó viszonyt lehet kiépíteni, még akkor is, ha nem minden újságíró és szer­kesztő toleráns az egyházak iránt, hanem kifejezetten egyházellene­sek is vannak közöttük. Ez a médiaháború azonban más, emlékeztet például a közelről tapasztalt törzsi villongásokra és ellentétekre Zimbabwében, ahol a nyolcvanas évek elején a Lutherá­nus Világszövetség tanulmányi osztályának segítségét a kormány is igénybe vette, hogy az egyházak transznacionális és transztribális szervezete segítsen a frissen ön­állóvá vált országban a nemzeté­pítés, a „nation building” mun­kájában. Éppen ma kellett előzetesen ré­gen egyeztetett időpontban a Pax Rádió küldöttségével a Magyar Rádió elnökségével tárgyalnom. Gombár elnök külföldön van, Csúcs László alelnöknél voltunk. A Pax Rádió a magyar történelmi egyházak, a római katolikus, a re­formátus és az evangélikus és a zsidó felekezet közösen tervezett és egyelőre még a frekvencia-morató­rium miatt engedélyt nem kapott ultrarövid sávban szóló adója. Nem akarja helyettesíteni a köz- szolgálati adók vallási és egyházi műsorait, de számol azzal az infor­mációs hiánnyal, amelyik a vallás, a spiritualitás, a vallásos kultúra területén mutatkozik. Egyedülálló a világon, hogy ez a négy felekezet így együtt, ökumenikus munkakö­zösségben kíván részt vállalni a médiamunkában. Július 3. Tervem szerint heti szabadnapom lenne, de mégis foglalkozni kell a bonyhádi gimnázium visszavételé­nek ügyeivel és az egyház anyagi kérdéseivel. Minden volt egyházi iskola visz- szakérése külön regény, lesznek belőlük többkötetes művek is. Megszoktuk, hogy például a Deák téri (Sütő utcai) volt Evangélikus Leánygimnázium visszaadásával kapcsolatban olyan méltatlan saj­tókampány indult, amelyik során eléggé tisztességesnek ismert napi­lapok, mint a Magyar Hírlap, az Esti Hírlap vagy a Népszabadság, azután például a Beszélő, írták az egyoldalú és téves információt tar­talmazó beszámolókat és nem vet­ték a fáradságot, hogy megkérdez­zék az egyházat, mint a másik fe­let. A bonyhádi iskola ügye ezzel szemben azzal tűnt fel, hogy sem­miféle botrány, nehézség, gond nem jelentkezett, hála ezért első­sorban a polgármester és az önkor­mányzat, meg a helyi egyház kép­viselői megértő, toleráns s párbe­szédre kész magatartásának. Július 4. Két lelkészavatás, délelőtt tízkor Monoron, délután háromkor pe­dig Szarvas-Újtemplomban. Vala­mikor a püspökök egyszerre avat­ták a lelkészeket a püspöki temp­lomban. Nekem az a véleményem, hogy ha egy család, egy gyülekezet lelkészt nevelt, akkor megérdem­lik, hogy templomukban rendez­zük meg az ünnepet. Mindkét he­lyen méltányolta is a gyülekezet ezt a döntést és nagyon sokan jöttek el. Mennyivel jobb körülmnyek kö­zött indulhatnak ma az egyházi szolgálatba a fiatalok, mint vala­mikor az én évfolyamom 1959- ben! Megbecsült emberei a társa­dalomnak, nem mint valamikor az „egyházi reakció” képviselői. A lelkészi munka előtt minden ajtó nyitva áll, hitoktatás, ifjúsági munka, gyermekmunka, szociális és kulturális feladatok felvállalása. A teológián sokasodó, soha nem látott számban jelentkező évfolya­mok azzal biztatnak, hogy úgy 2000 táján megszűnik majd a most még égető lelkészhiány. Július 5. Délelőtt presbiteriktató ünnepi is­tentisztelet a Budapest-Cinkotai Egyházközségben. Gyönyörűen rendbe hozott műemlék templom, alapjai az Árpádok korában épül­tek. A gyülekezet ünnepén részt vesz a római katolikus plébános, akinek a temploma a szomszédban van és a XVI. kerület alpolgármes­tere. A presbiteri intézmény a protes­táns egyházak ősi, bibliai-reformá­ciói gyökerekre visszavezethető önkormányzata. Hatéves ciklusra választva intézik az egyházközsé­gek ügyeit, ők felelősek az egyház anyagi életéért, vagyonáért, gaz­dálkodásáért. Az ünnepi ebéden az alpolgár­mester beszámol a kerület nagy tervéről; önálló mentőállomást terveznek közadakozásból Má­tyásföldön. Az a reménységünk, hogy a Jo­hannita Lovagrend, amelyik véd­nöksége alatt a kerületi határánál, Kerepestarcsán működik egyik öregeket ellátó szeretetotthonunk, tud segíteni egy mentőautóval. Az állam és az egyház közjogilag el van választva, az egyházat azon­ban nem lehet elválasztani a társa­dalomtól! Délután templomszentelési em­lékünnep Mogyoródon. Július 6. Reggel hétkor indulás Kiskunha­lasra. A Magyar Kömyeztvédelmi Egyesület alelnökiként megnyi­tom az erdélyi, kárpátaljai, felvidé­ki és vajdasági természetismereti tárgyakat tanító pedagógusok nyári továbbképző táborát. Ez a tábor már hagyományokra tekint­het vissza. Dr. Gszehnann Ádám iskolaigazgató ad otthont évről évre a résztvevőknek. Kántor Sá­muel, az egyesületi főtitkár szerve­zi a programot. A megnyitó elő­adásom címe: Természet - humá­num - vallás. A Rio de Janeiróban megrende­zett környezetvédelmi világkonfe­rencia eredményei és kihívásai is előkerülnek. Ünneppé teszi az al­kalmat az iskola diákjainak szava­lata és éneke, majd Faragó Laurá énekművésznő népdalcsokra. A kiskunhalasi táborra sokan figyelnek. Meleghangú köszöntőt küldött Göncz Árpád elnökünk, szakmai előadásra eljönnek a Mű­velődési és Közoktatási Miniszté­rium szakemberei, egyetemek is­mert professzorai. Vajon miért ép­pen csak a kiskunhalasi önkor­mányzat nem akar az idén sem tudni az eseményről, ugyanúgy, mint tavaly. A szíves meghívások ellenére sem képviseltette magát a polgármester. Senki sem lenne a város önkormányzatában, aki a város régi hagyományaihoz híyen egy ilyen nemzetközi esemény iránt érdeklődne? Július 7. Eredeti beírás szerint nyári szabad­ságom kezdete. Helyette a hivatali elmaradások pótlása, levélírás, tele­fonok, programegyeztetés az au­gusztusi ünnepi rendezvényekre. Evangélikus iskolánk szívünkben örökké megmarad „Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét. Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél sem­mi jótéteményéről. Aki megbocsátja minden bűnödet, meg- gyógyltja minden betegségedet. Aki megváltja életedet a koporsótól; kegyelemei és irgalmassággal koronáz meg té­ged." Zsolt 103,1—4. Úgy gondolom, kevés ember részesül abban a kegyelem­ben, hogy 60 év elmúltával találkozhat azzal a kedves osz­tálytársával abban az épületben, akivel öt év alatt együtt készült az élet harcainak a megvívásához. Amikor fél évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy megpróbáljuk összehívni a 47 fős évfolyamunkból az élőket... Bizony a hat évtized igen meg­ritkította sorainkat. Tizenhat osztálytársunkról volt tudo­másunk, hogy életben van. Azonban a szervezés alatt is egy társunk eltávozott az élők sorából. Mivel évfolyamtársaink életkorban is 80-87 év között vannak, a találkozón csak heten jelenhettünk meg. Nagy öröm volt, amikor a miskolci evangélikus templom előtt megjelent egy-egy volt osztálytár­sunk. Volt olyan, aki betegen Pécsről eljött erre az ünnepé­lyes alkalomra. Igazán megható jelenetek játszódtak le... Különösen örömünk volt abban, hogy mivel volt tanáraink közül már senki sincs életben, a gyermekeik, unokáik mind megjelentek. Azonnal bevonultunk a templomba, ahol Veczán Pál diós­győri lelkész szólt az ünneplőkhöz. Utána a volt iskolánk emléktábláját koszorúztuk meg. Prommer János osztálytársunk e szavakkal helyezte el a koszorút: „Hálánk és szeretetünk jeléül, Gerhardt Béla fő­igazgatónak, valamint a Tanári Testület minden tagjának azzal a fogadalommal, hogy emlékük, evangélikus iskolánk megmarad örökké szívünkben...” Volt iskolánkban régi kongatós csengőszóra, lemezen szólt „Ballag már a vén diák...” Könnyek közepette foglaltunk helyet a volt díszte­remben. A következő szavakkal nyitottam meg a találkozót: „ösz- szeszorul a szívünk, most is könnyzápor patakzik az arcun­kon. Öt év alatt nemcsak iskolánk volt ez az épület, de lakásunk is. Igazgatónk, tanáraink a legjobb szülő szerepét is betöltötték” Egyperces néma felállással emlékeztünk halott tanáraink­ra, osztálytársainkra. Megemlékezést tartott az elmúlt évek nehéz küzdelmeiről Dr. Tóth Ferenc osztálytársunk. Kiemelte a volt iskolánk demokratikus levegőjét, vallásos légkörét. Igazgatónk, taná­raink apai gondoskodását, emberi példamutatását. Mindig szemük előtt tartották azt, hogy becsületes, vallásos, népün­kért szívből dolgozó tanítókat adjanak a sokat szenvedett magyar nemzetünknek. Szigorúságuk mellett mindig ott la­pult a megértő szeretet. Azt hirdették, hogy mindig a legele­settebb gyermek, szülők, híveink fő támaszai legyünk. Ez az útravalójuk érvényesült... ezt igyekeztünk végrehajtani. Lőkös Béla külön méltatta az iskolánk volt tanárait, név szerint kiemelte pedagógusi értéküket, nagyszerű emberi tu­lajdonságaikat. Kovács Lajosné volt iskolánk mai igazgatója kiemelte azt a szellemet, amit az iskola, a képzőnktől örökölt, s igyeksze­nek azt most is mint örökséget továbbvinni. Hiszen a növen­dékeik most is Miskolc egyszerű szülőknek gyermekei. Közös ebéden vettünk részt a Selyemréten. Délután volt tanáraink sírját kerestük fel a népkerti evangélikus temető­ben. Virágot helyeztünk el sírjaikra, megbecsülésünk jeléül. Délután Fekésházy Lajos osztálytársunk az Avason levő pincéjében uzsonnával vendégelte meg a találkozó résztve­vőit. .. Jóságos Istenünk megsegítő, megtartó kegyelmében bí­zunk, hogy talán még lesz módunk arra, hogy találkoz­zunk!!! Varga Kontár János A Romániai Magyar Zsinat- presbiteri Evangélikus Egyház­kerület vezetőségének nevében köszönetét mondunk mindazok­nak a magyarországi testvérek­nek, akik vállalták egy erdélyi utazás fáradalmait és részt vettek 1992. június 24-én a püspökbeikta­tási ünnepségünkön. Kéijük a Mindenható Istent, adja meg kegyelme gazdagságából, hogy az 1989 utáni időkben elkezdődött testvéri, baráti és szolgálati kapcso­lataink továbbra is erősödjenek, gazdagodjanak. Áldjon meg az Isten minden ránk gondoló, ve­lünk érző hittestvért. „Erős vár a mi Istenünk” Dr. Podhradszky László Mózes Árpád egyetemes felügyelő püspök „Együtt felcsap a láng!” Ezt élhettük át a Diakonisszahá­zak Kaiserswerthi Szövetségének nagy konferenciáján június 9-14- én Karjaa-ban. A háromévenkénti nagy konferenciát idén a finn Evangélikus Egyház hívta meg és látta vendégül közel a tenger­parthoz, egy népfőiskola terüle­tén és épületeiben. Kétszázan voltunk, legtöbben Németor­szágból és Finnországból, de so­kan Svédországból, Norvégiából, Dániából, többen Svájcból, Ausztriából, Francia- és Len­gyelországból. Voltak nagyon tá­voli testvérek is Tanzániából, Ko­reából, Indiából, Brazíliából. Csehszlovákiának és Erdélynek is volt egy-egy képviselője, s hazánk diakóniáját is képviselhettük öten, be is számolhattunk a múlt öröme­iről, fájdalmairól, a szolgálat útjá­nak kereséséről, építéséről a jelen­ben Győrött és Budapesten. (írás­ban minden diakonisszaház kül­dött beszámolót. Sokszorosítot­ták, mindenki olvashatta. Élőszó­ban a „távoliak” tehették meg je­lentésüket, s minket közéjük szá­mítottak.) Megnyitó-, úrvacsorái és záró­istentiszteleten, déli és esti áhítaton a tengerparti ősi Szt. Katalin- templomban voltunk együtt. Elő­adásokat, igetanulmányt hallgat­tunk, bibliakörökben beszéltünk meg igéket, diakóniai kérdéseket és sokat énekeltünk. Természetesen a finn Evangéli­kus Egyház szépen kiépített diakó- niájának a megismerése is nagyon fontos volt. Ott az első diakonisz- szaházak a múlt század vége felé alakultak. Ma 5 diakonisszaintézet képez ki diakonisszákat és diakó­nusokat. Szakosítva egészségügy és szociális munka számára. Dia­kóniai kiképzésben mindenki ré­szesül. A kiképzést a diakóniai ki­vételével állami támogatás segíti. A diakonisszákat, diakónusokat a püspök avatja fel. Ma több mint 1000 diakonissza és diakónus dolgozik a gyülekeze­tekben, minden gyülekezetben van legalább egy diakóniai munkahely, nagyobb gyülekezetekben diakó­niai központok létesültek. A gyü­lekezetek meghirdetik a diakóniai állást. Hogy mindezt közelebbről meg­ismerjük, egyik délután szétvittek bennünket autóbuszok öt gyüleke­zetbe és egy egész napra mindnyá­junkat a Helsinki Diakonissza In­tézetbe. (Aznap magával a szép fő­várossal is ismerkedhettünk és este csodálatos hangverseny zárta a na­pot a „sziklatemplomban”.) Nagy volt a konferencia célkitű­zése: „A hit, élet és szolgálat ben­nünket elkötelező közösségének megtapasztalásával segíteni egyhá­zunkban a diakóniát, s felmutatni az istentisztelet és élet kapcsola­tát.” Hisszük, megtenni gyümölcsét ez az áldott konferencia minde­nütt... távol és közel! Búcsút vet­tünk egymástól, de együtt marad­tunk az egymás szolgálatát is hor­dozó imádságban. Túrmezei Erzsébet diakonissza főnökasszony Tanácskoztak az Evangélikus Lelki Segély Szolgálat munkatársai „Isten be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága sze­rint..” Fii. 4,13. A fenti ige gondolataival kezdő­dött 1992. július 21-én a Budavári gyülekezet kápolnájában az az ér­tekezlet, amelyen a résztvevők, - a gyülekezetekből megjelent lelké­szek és munkatársak - az Evangé­likus Lelki Segély Szolgálat felada­tairól, az ezzel kapcsolatos gya­korlati lehetőségekről tanácskoz­tak. A megjelentek előtt nyilván­való és egyértelmű lett, hogy a Lel­ki Segély Szolgálat feladatkörébe nem csupán az iszákosmentő mun­ka tartozik, hanem a különböző okok miatt megkötözöttségben szenvedők mentése is. A Lelki Segély Szolgálat eddigi nyilvános megjelenései az éven­ként két ízben megrendezett csen­deshetek voltak. Isten kegyelmé­ből azonban a munka ennél lénye­gesen több volt. Az ország külön­böző evangélikus gyülekezeteiben vannak olyan testvérek, akik elő­készítették, hogy a rászorulók elér­kezhessenek ezekre a hetekre. Vál­lalták a hiábavalónak látszó több­szöri utánajárást, hivogatást, az időnek, pénznek „pazarlását”, be­leértve a családokkal való törődést is. A csendesheteken Jézus Krisz­tus keresztjére mutatva, az evangé­liumot hirdetjük. Jézus Krisztus azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa és szabadulást hirdessen a foglyoknak. * A csendesheteken Urunk az igét megáldotta, megerősítette a részt­vevők szívében is, és voltak akik más emberként tértek vissza régi, italozó környezetükbe, és megma­radtak Jézus Krisztus szabaditásá- ban. E missziói szolgálat nyolc éves múltjára visszatekintve, az utó­gondozás hiánya nagyon élesen került az előtérbe. A csendeshete­ken világosságra jutottak: vagy tá­masz nélkül maradtak, vagy csak nagyon esetenkénti gondozást kaptak. így állt elő az a helyzet, hogy sok visszaeső volt az elindul­tak között. Az egyre inkább démonizálódó világunkban nagy a veszélye an­nak, hogy a vívódó és szabadulás­ra vágyódó telkeknek „más evan­géliumot” „más Krisztust” hirdet­nek, amit azok kétségbeesésükben és szorult helyzetükben nem utasí­tanak vissza. De az Úr lehajtó szeretetéért há­lát adva mondjuk el azt is, hogy az utóbbi csendeshetünkön két részt vevő testvérünk nem adta tud­tunkra az elhatározott életválto­zást, de az Úr tudott róla. A csen­deshét után ugyanis az egyik test­vér a mezőtúri találkozón öröm­mel vallott az Úr - benne végzett - szabadításáról és a szarvasi csen­desnapra nemcsak maga jött, ha­nem családját is elhozta, hogy együtt hallhassák az evangéliumot. Az alkoholizmusból szabadul­tak és szabadulni vágyók részére a nagycserkeszi gyülekezetben Lel­kimentő Klub alakult. Itt a rend­szeres hetenkénti összejöveteli al­kalmon túl, a családgondozás, a munkás életbe való visszavezetés feladatait is szem előtt tartják, az ige által való növekedés és a Krisz­tusról való bizonyságtétel életgya­korlatával együtt. Ilyen „klub” a szarvasi és a mezőtúri gyülekezetek körzetében is kialakulóban van. Szükséges dolog az alkoholos utógondozó munkába a munkate­rápiás utógondozó telep (üzem). Eddig ez egyházunkban megold­hatatlan ' problémának • látszott. Urunk kegyelméből a budavári megbeszélésen jelen volt Györ- könyből Hidasi György testvé­rünk, aki ilyen célra tett magán- alapítványban már munkálkodik és várja azokat, akiket Jézus Krisz­tus megszabadított és környezetük nem teszi lehetővé a keresztyén életvitelt. Az értekezleten a résztvevők megállapodtak abban, hogy 1992. szeptember 14-18-ig Piliscsabán a Lelki Segély Szolgálat munkásai részére hálaadó és felkészítő csen­deshetet szervez. Részvételi hozzá­Indonézia a világ ötödik nagyságren­dű állama, lakosainak száma 156 millió, ezek közel 14 ezer szigeten helyezkednek el, de 60%-uk Jáva szigetén él. A leprá- sok száma igen magas, és a korszerű MDT-kezeléshez csak a betegek 26%-a jut hozzá, míg DK-Azsiában átlagosan 66%-uk kapja már ezt a gyógyszert. Dr. C. Smith-et. a DK-Azsiai Lepra­misszió főnökét nagy öröm töltötte el, amikor a svéd lepramisszió képviselői éppen Indonéziát kívánták megláto­gatni. Eddig ugyanis úgy látszott, hogy munkájukra senki sem kíváncsi, hiszen itt nem saját épületeikben, külön misz- sziós központokban folyik a gyógyítás, hanem az indonéz kormány tulajdoná­ban lévő kórházakban, melyekben más betegeket is ápolnak. A jól képzett személyzet hatásos lep­ragondozási munkát végez. A Lepra­misszió és az Egészségügyi Miniszté­rium megállapodása szerint az 1980-as évektől folyamatosan jönnek misszió­sok - orvosok, gyógytornászok, ápo­lók -, hogy tudásukat átadják. Minden missziós alkalmazott mellé egy hazai egészségügyi munkást állítanak, hogy az minél hamarabb megtanulja a lepra­kezelés különböző fogásait. Előnyben részesítik a megelőzést. A svéd vendégek meglátogattak egy kis vidéki kórházat, ahol nemcsak leprá- sok vannak, de az ő részükre épült pa­vilonban 18 beteget ápolnak. Éppen szűrővizsgálatot tartottak. Egy szép já- vai tinédzser kislány ijedten figyeli az orvost, amikor karjait és arcát vizsgál­ják. „Nem, ez nem lepra - állapítja meg az orvos, — hanem kezdődő psoriasis. Ez nem fertőz, könnyen gyógyítható.,, Sajnos azonban sokan jönnek későn, amikor a lepra már súlyos deformá­ciót, sebeket okozott. De nemcsak a kórházakban végzik ezeket a szűréseket. Mivel a lepragon­dozás alfája és ómegája az idejében va­járulás 200,- Ft/nap annak, aki ágyhuzatot hoz. Jelentkezés: (le­vélben) Varga Gábor 2081 Piliscsa- ba „Bétel" Széchenyi u. 8. címen. Ezenkívül, a legközelebbi iszá­kosmentő hetet Szarvason 1992. október 5-10-ig tartja a Lelki Se­gély Szolgálat, elsősorban a keleti országrészben lakók részére. Je­lentkezés: Nobik Erzsébet evangé­likus lelkész 5541 Szarvas Otemp- lom. Béke u. 15. címen. (Vinni kell: személyes holmit, ágy­huzatot, részvételi hozzájárulás: 200,- Ft/nap.) Ehhez a missziói munkához há­lával fogadunk pénzbeni adomá­nyokat, amiket az Országos Egy­ház csekkszámlájára, az Országos Egyház csekkjén lehet befizetni, a csekk hátulján: Lelki Segély Szol­gálat javára megjelöléssel. A testvérek és a gyülekezetek hálaadó és könyörgő imáiba ajánl­juk ezt a szolgálatot, ennek min­den szükségét az ige szavaival: „...Isten... ébreszti bennetek az akarást és a cselekvést is..” Fil.2,13. „Övé a dicsőség!” Róm.ll,36/b. Klucsik János ló felfedezés, szükséges, hogy iskolák meglátogatásával vegyék elejét a beteg­ségnek. Jáva keleti partjain vett részt a svéd küldöttség egy iskolai vizsgálat megszervezésén. Hat osztályt nézett át a lepracsoport teljes figyelemmel, hi­szen csak így lehet felvenni a harcot eredményesen a lepra ellen. A gyerekek közül sokan kellemesnek ítélték a „ló­gást” az órákról, mások viszont kissé szégyenlősek voltak. Később a tanárok és a felelős iskolai személyzet össze­gyűlt, hogy gyakorlati tanácsokat kap­jon és kérdéseket tehessen fel a leprá­ról. Hiszen mindenkinek érdekében áll, hogy elérjék: az indonéziai gyermekek jövője lepranélküli jövő legyen. Az az együttműködés, amely az or­szág vezetése és a lepramisszió között van, hatalmas jelentőségű a megelőző munkában. (Birger Stenfeld cikke a Lepra Nytt 1992/1. sz.-ban.) Fordította: Vajda Judit, közreadja: Bencze Imréné A lepramisszió Buthánban A kis, hegyi országban, Buthánban a Lepra­misszió 25 éves évfordulóját ünnepelte 1991- ben. Már 1964-ben meghívták ugyan a Nemzet­közi Lepramissziót, hogy segítsen ebben a ko­rábban majdnem teljesen elzárt országban a be­tegség megfékezésében, de csak 1966-ban jutott el Gottfried Riedel német orvos és egy gyógy­tornász, hogy elkezdje a munkát. A Gidakom kórházban rendezett ünnepélyen díszvendég volt Buthán királynője, és többszáz vendég vett részt az örömben, hogy munkájuk eredményes: az 1983-ban elkezdett MDT kezelések hatása­ként lényegesen csökkent a leprások száma. De még így is 1990-ben 8500 leprabeteget kezeltek és 4500 más betegséget gyógyítottak a misszió által fenntartott kórházban, melyet 1994-ben át szeretnének adni az államnak. (Lepra Nytt 1992/1. sz.) Lepra nélküli jövő Svéd látogatók az Indonéziai Szigetvilágban működő lepramissziós állomásokon

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom