Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1992-11-08 / 45. szám

Evangélikus Elel 1992. november a. HÁLAADÁS FÉLÉVSZÁZADÉRT Az ózdi evangé­likus templomban a napokban hála­adó istentiszteletet tartottak. A temp­lomot ugyanis 1902-ben, 90 évvel ezelőtt szentelték fel. Tóth Melinda lelkipásztor kö­szöntötte a megje­lent híveket, a ven­dégeket, külön is Rusznyák Dezső sajógömöri (Szlo­vákia) lelkipásztort, akivel együtt végezték az ünnepi szolgálatot. Majd felhangzott az ének: ... Nagy ünnepet szerzett neked az Úr kegyelmessége. Oly sok éve már All mint sziklavár S békesség hona, az Oltárszentelés Borbányán A Nyíregyházához közeli Borbánya evangélikus hívei még a háború előtt elkezdték a gyűjtést a templomra. A megvalósulásnak csak 1951-ben örülhettek, nagy eredmény volt ez, mert abban az időben nem sok templomot építettek. Mára viszont szükségessé vált az épület belső festése. Különösen az oltárkép ment tönkre. Sztankó Gyöngyi lelkész, a hívek egyetértésé­vel és anyagi támogatásával, Tóth Lajos és Kolozsvá­ri László szürtei festőket bízta meg a munka elvégzé­sével. Mindkét képzőművész tagja a Kárpátaljai Ma­gyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaság­nak. A festészet mellett szívesen kirándulnak a kerá­mia- és az üvegművesség területére. Kárpátalján már több templomban festettek hasonló freskókat. Váro­sunkban sem ismeretlenek, hisz volt már kiállításuk a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán. Az elkészített vázlatok közül a gyülekezet a hagyo­mányos" stílusú, Jézus megkeresztelésének témáját fel­dolgozó képet választotta. A képet szeptember 27-én Bozorády Zoltán esperes szentelte fel. Az istentiszteleten részt vett és műsort adott a Ko­dály Zoltán Általános Iskola Fiúkórusa. Dankó Mihály Az Úr gyarapítson a szeretetben... A Lepramisszió önkéntes munkásainak szokásos évi összejövetele elcsendesedésre hívott bennünket. Hiszen Istennek szolgálni nem lehet csak szorgalom­mal, tudással, tettrekészséggel. Szükség van arra is, hogy figyeljünk rá: mit üzen, mit kíván, mit bíz ránk. Az igehirdetés intést és áldást közvetített az Útmutató Megtartád nekünk, Kegyes Jó Iste­nünk, Tied hálánk örökre... Tóth Melinda prédikációjában egyebek mellett elmondta: Sok bűnt leróhattunk már az oltárnál. De innen elmenve, van kiben bíz­nunk, van erőnk előre menni. Az imádság erejét mindig megtapasz­talhatjuk. Az istentiszteletet követően ün­nepi közgyűlésre került sor. Burg- hardt Eta egyházfelügyelő megem­lékezése után Marcsik Sára egy több oldalas levelet olvasott fel, amelyben egy húsz éve Írország­ban élő egyetemi tanár köszöntöt­te a gyülekezetét, aki egykor innen ment el. Az ünnepség a Himnusz elének- lésével ért véget. Kerékgyártó Mihály aznapi igéi alapján: Ne koholj rosszat embertársad ellen... és: az Úr gyarapítson a szeretetben... Dr. Dobos Károly, a Lepramisszió vezető lelkésze és az intézőbizottság különböző feladatokkal megbízott tagjai évi beszámolóikban elmondták, hogy milyen sok áldást hoznak a gyülekezetekben végzett szolgála­tok, a vetítések, a Lepramisszió munkájának ismerte­tése. Ebben az évben is több külföldről jött munkatárs járta az ország gyülekezeteit beszámolójával, de ott is nagy volt az érdeklődés, ahol „csak” hazai előadók fordultak meg. Ezek az alkalmak nemcsak az ado­mánygyűjtés alkalmai, de a jobb megismerés, mások gondjai megosztásának célját is szolgálja. Közel kerül hozzánk az az indiai öregember, aki gyermekkorában szakadt el családjától leprája miatt és egész életét a lepratelepen töltötte, és reménységgel tölt el azoknak az afrikai fiataloknak a helyzete, akik ma gyógyultan állnak harcba e súlyos betegség ellen, sőt a lélek gyógyulásáért is. Természetesen a különben is nehéz gazdasági hely­zetben levő országok - ahol még erősen terjed a lepra - nem képesek saját maguk fenntartani, fejleszteni kórházaikat. És — mivel még a legtöbb helyen pogá- nyok - nem is él bennük a krisztusi szeretet a szenve­dők iránt. Jézus küldő parancsa a Máté 10,8 szerint a világ szenvedői közül kiemelve említi a leprásokat. Feladatunk van tehát közöttük! Szükségük van ado­mányainkra is. Természetben (lepedő, törülköző, ta-' karó, fásli), de pénzzel is tudunk segíteni. Nyugati testvéreink szívesen megveszik a szép magyar kézi­munkákat és az árán gyógyszert vásárol a nemzetközi központ. Ez is nagy szolgálat. De itthon is rendezhe­tünk vásárokat a lepramisszió javára gyülekezeteink­ben. . Összejövetelünkön beszámoltunk a belföldi segítő munkáról és a menekültek támogatásáról is. Mindannyiunkat megrázott a hir Bili Edgárnak, a londoni központ főigazgatójának hirtelen haláláról. Életéről, munkásságáról is megemlékeztünk egy pár percben. Szeretetvendégség és imaközösség zárta alkalmun­kat. Hálát adtunk azért, hogy 20 év alatt Isten milyen nagyra növesztette a magyarországi lepramissziós munka kis magját; imádkoztunk új központért, mert ezt a régit már kinőttük, új munkásokért a betegek mellé és itthonra is. Téged is szeretettel vár munkatársai közé az orszá­gos, ökumenikus Lepramisszió. Jelentkezz levélben vagy személyesen hétfőn, kedden délelőttönként a XV. kér. Alagi tér 13-ban! Bencze Imréné Diakónia - diakóniai teológia nélkül. Ebben a mondatban fogalmazódott meg számomra mindaz, ami egyértelműen pozitívvé tette azt az ünnepet, amelyen az Alberti Gyülekezet és ven­dégei Isten iránti hálával emlékeztek meg a Sze­retetotthon félévszázados jubileumáról. Micsoda ötven év. Milyen hit kellett ahhoz, hogy a második világháború súlyosbodó vihará­ban, 1942-ben megkezdje munkáját egy magyar faluban egy szeretetintézmény. Ordass Lajos avatta lelkésszé (1947), Dezséry László küldte Albertibe (1952) gyülekezeti lel­késznek és otthonigazgatónak, Káldy Zoltán hu­szonhétszer látogatta meg - gyakorlatilag évente közel háromévtizedes püspöki szolgálata idején — Roszik Mihályt, aki jó néhányszor könnye­zett a délután folyamán, emlékezve a minden reggel az otthonban áhítattal kezdett, negyven éve tartó szolgálatra. Az Egyház volt jelen Albertiben két nappal az immár állami ünneppé tompult forradalmi év­forduló után, az Egyház üzent a helyi és a teljes társadalomnak, amelyet ekkor már a köztársa­sági elnök elleni, a feledni remélt múltat idéző tüntetés tartott izgalomban. Az Egyház a szeretetről üzent. Arról a szere- tetről, amely nem érzés, nem hangulat, hanem életforma, magatartás, aktivitás - másokért. Le­het rajongani Roszik Mihályért és lehet elutasí­tani némely megnyilvánulását, megütközni lob­banékonyságán, de nem lehet elvitatni, hogy Krisztus követe negyven éve Pest megyei falujá­ban. Nem hiszem, hogy az egyházon kívül elképzel­hető lehetne, de talán az egyházban is csak Al­bertiben valósulhatott meg, hogy az országot vezető koalíció legnagyobb pártjának radikális szárnyához tartozó orvos-képviselő és az elmúlt évtizedek ma sokat és joggal bírált egyházi életé­nek kétségtelen pozitívumait méltató korábbi egyházi főtitkár egy gyülekezetben legyenek és egymás után köszöntsék a jubiláló otthont és lelkészét. Öröm volt megtekinteni az otthont, amely méltán tarthat igényt az európai jelzőre, találkoz­ni lakóival, akiknek élete minősége nem romlott, talán többeké inkább javult, amikor az otthon lakói lettek. Igen, nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy egyházi iskola, szociális és egészségügyi intézmény mindig minőséget kell jelentsen, szak­mai és spirituális többletet kell nyújtson. Nemcsak szociális, de alapvető humán érte­lemben is menedék volt ez az otthon, életet jelen­tett az elmúlt ötven év viharaiban. Menedéket adott háborús üldözötteknek, hortobágyi kitele- pítetteknek, majd jelentősen fejlődött az elmúlt huszonöt évben. Megállt a maga lábán, a nem­csak szívében, de zsebében is megtért gyülekezet áldozatkészsége révén. Új lehetőségeket nyitott meg a demokratikus átalakítás, amikor az egy­házi intézmények is - nem az egyházi jelleg, hanem a tevékenység miatt - megkapták az úgy­nevezett normatív állami támogatást munkájuk­hoz. Nem elkényelmesedést, új kezdeményezése­ket jelent ez a kihívás Albertiben. Az ünnep alkalom az emlékezésre is, túl a konkrét évforduló üzenetén. Talán érthető, ha számomra különösen kedves egyházi ünnepeken találkozni azokkal, akik a negyvenes évek végi ébredés ifjúságának a tagjai voltak, akiket az Úristen megtartott, akik megmaradtak. Roszik Mihályné (Glazewsky Melitta) és húga Márta (Madocsai Miklósáé) az egykori budapesti (Bu­davár) ébredési ifjúsági élet résztvevői voltak. Igazságtalanok vagyunk ma is az egyházban általában az asszonyokkal, talán különösen a papnékkal. Az ő hűségük, szolgálatuk, szerete- tük nélkül csonka lenne a lelkészi szolgálat, gyengébb hatásfokú a gyülekezeti munka. Nem vállalkoznék arra, hogy megbecsüljem azt az értéket, amelyet Roszik Mihályné, a hatgyerme­kes családot összetartó, a gyülekezetben szol­gáló édesanya élete képviselt és képvisel. De ott éreztem az ünnepség minden mozzanatában sze­mélyiségét, az áldozatos szeretetet, amely áthi­dalja az áthidalhatatlant is. Diakónia - diakóniai teológia nélkül. Nem az elfogadhatatlan állami ideológiával építendő kapcsolat, a szocializmusban szalonképes egy­ház érdekében - mindez Istennek hála a múlt -, hanem hitből, Krisztus parancsából vagyunk munkásai a diakóniának. Nincsen senkiben na­gyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért - mondja Jézus. Keveseké a mártír­sors, de minden keresztyén életre igényt tart az Úr, arra, hogy áldozzuk életünket barátainkért, vállalva, hordozva terheiket. Albertiben fél év­század tehervállalására emlékeztünk. Egy evan­gélikus gyülekezet olykor anekdotikus történé­seit hallgattuk az ünnepség után, az éjszakába nyúlóan lelkésztől, felügyelőtől, gondnoktól... Változtak a szereplők, a csattanók, lett légyen szó iskolai hitoktatás viharairól, vagy katona­tiszt éjféli esküvőjéről, de kacagás és könnyek között mindig Róla volt szó, aki megáldotta ezt az ötven évet és akinek a nevében indul a követ­kező ötven esztendő története. Frenkl Róbert * „Az Úrtól lett ez, csodálatos a mi szemeink előtt” (Zsolt. 118:23) alapján, ez az Otthon ve­zérlő igéje, prédikált Szebik Imre püspök az ün­nepi istentiszteleten. A liturgikus szolgálatban részt vett ifj. Kendeh György diakóniai osztályve­zető, Baranyai Tamás espereshelyettes és Roszik Mihály otthonigazgató. Az istentiszteletet követő díszközgyűlésen Csernák Károly felügyelő köszöntötte a megje­lenteket*- Roszik Mihály számolt be az Otthon ötven évéről. A jubiláló intézményt és a gyüleke­zetét köszöntötték Szebik Imre, dr. Frenkl Ró­bert, ifj. Kendeh György, dr. Réthy Miklós, Bara­nyai Tamás, Detre János, dr. Karner Ágoston, dr. Káldy Zoltánná, Keveházi László, Selmeczi Já­nos, Szebik Imréné (gyönyörű énekszóval), Sze­merei Zoltán. - Az Otthonban rendezett kis ün­nepségen Bozorády Zoltán a Nyíregyházi Szere­tetotthon igazgatója köszöntött és nyújtotta át ajándékukat az albertieknek. A vendégek, mun­katársak Várhelyi György szobrászművésznek az alkalomra készített szép plakettjét és Karner Ágoston által az Otthonról írt füzetet kapták meg. Az Úr szent temploma, Oh áldjuk érte Istent! Nehéz idők, borús napok Vonul­tak el felette, De a te szent erős karod Minden vésztől megvédte. Szent hajlékodat Szárnyaid alatt Emlékezés Terray Mihály lelkészre 220 évvel ezelőtt született Terray Mihály, a neves lelkész. Családja a XVII. század végén került Gömör megyébe. Elődei nemzedékeken át tanítók vagy lelké­szek voltak. Nagyapja, Terray György, Rédova (későbbi nevén Sajóréde) községben tanított. Gyermekeinek egyike, az 1748-ban született Terray András eltért a família hagyományos foglalkozásától; szabómester lett. Fele­sége, Leporini Mária azonban a nagyrőcei evangélikus lelkész lánya volt. így a családi hagyománytól ez az ág sem szakadt el. Terray Andrásnak öt gyermeke volt. Közülük a negyedik: Terray Mihály 1772. november 10-én szüle­tett. Rédován járt elemibe, Rozsnyón pedig gimná­ziumba. Itt igen jó tanulónak bizonyult. Kezdettől fogva a lelkészi pálya felé vonzódott - követve több elődjének példáját. Az 1780-as években az evangélikusok körében va­lóságos templomépítési láz kezdődött. (II. József tü­relmi rendelete ugyanis megszüntette a régebbi tilal­mat.) Ez az ifjú Terray Mihály fantáziáját is megra­gadta. Szomorú szívvel látta, hogy falujában nincs az egyháznak temploma. Elhatározta, hogy e hiány pót­lását segíteni fogja. Az 1790-es években Rédován gyűjtést kezdett az új templom érdekében. A falu lakóira hatott a jól kép­zett fiatalember szava. Az adományok hamar össze­gyűltek. Terray Mihály érdeme, hogy 1794-ben Rédo­ván felépült az evangélikus templom. Ezután a fiatalember megkezdte teológiai tanulmá­nyait. 1794-96 között Pozsonyban volt diák. 1796- ban a németországi Wittenbergbe került át. Itt gyak­ran kereste fel a vártemplomot, melynek kapujára annak idején Luther híres 95 tétele került. Wittenbergi tanulmányait kitűnő eredménnyel végezte 1798-ban. Az új évszázad kezdetén, 1800. február 9-én lett a Gömör megyei Rozlozsnyán lelkész. Ebben az évben nősült meg. Felesége: Honétzy Zsuzsa is papi család­ból származott. (Honétzy János ozdini lelkész és Latzo Anna lánya volt.) Új lelkészi állomáshelyén is érezte: a községnek temp­lomra van szüksége. Akárcsak Rédován, itt is gyűjtést indított ennek érdekében. Szervező munkáját segítette az, hogy jó építőmesterre talált. A következő évben: 1801-ben fel is avatták a rozlozsnyai templomot. Terray Mihály a következő évtizedekben is újabb evangélikus templomok építésén buzgólkodott. Igaz, ő maga nem rendelkezett mérnöki diplomával. Nélkü­lözhetetlen volt azonban az ő szervező tevékenysége. A gyűjtéssel és az építkezés előkészítésével kapcsola­tos munkákat jó érzékkel, rátermetten végezte. Gö­mör megyében az évtizedek folyamán több templom készült el Terray Mihály kezdeményezésére. Nem vé­letlenül nevezték őt ismerősei „templomépítő”-nek. „Micsoda nyomorúságos kis helyen töltött ő negy­ven évet!” - írta később fia, Terray Károly. Valóban, évtizedekig elég szegényes körülmények között élt Rozlozsnyán (későbbi nevén Hámosfalván). Ennek ellenére családi életük boldog volt. A házaspárnak hét gyermeke volt. Fiai közül hár­man emelkedtek ki. Egyikük: ijjabbik Terray Mihály (1802-1869) jogot tanult és ügyvéd lett. Másikuk: Terray Pál Mihály (1809-1890) erdészeti főiskolát végzett. Erdőtisztként a Kóburg hercegi birtokon oly kitűnő munkát végzett, hogy „szász Koburg gothai Ernesztin” rendjellel tüntették ki. Fiai közül Terray Károly (1812-1881) lett a leghíre­sebb. A pozsonyi egyetemen tanult; itt Kölcsey Ferenc barátja lett. Később Rimaszombaton Mikszáth Kál­mán nevelője volt. A múlt század neves pedagógusai és filozófusai között tartjuk számon. Terray Mihály 1840. május 3-án halt meg. Terray Mihály elhunyta nagy részvétet keltett. Életéről a legszebb értékelés fiától, Károlytól származik. 1840. május 15-én írta barátjának, Erdélyi János neves iro­dalomkritikusnak : „az ő 70 éves röggel teli életpályá­ját szerencsésnek fogod mondani, mert - ami oly nehéz, mint ritka - hivatását felfogta és teljesítette, amiért élt.” Sajnos, Terray Mihályt az utókor lassan elfeledte. Élete pedig példamutató. Templomépítő tevékenysé­ge maradandó értéket képez. Terray Mihály méltó arra, hogy nevét az utókor megőrizze. Dr. Merényi László Az aratnivaló sok, de a munkás kevés... Jézus Krisztus szavai igazak vol­tak a 2000 évvel ezelőtti állapotok­ra és igazak ma is. Az aratás Urát kell kérnünk, hogy indítson fel lel­keket - munkásokat -, akik beáll­nak a „szent aratásba”. Piliscsabán, Béthelben találkoz­tak néhányan a Lelki Segély Szol­gálat által meghirdetett „munkás héten” szeptember 14-18-ig. Az Evangélikus Életben megjelent hí­váson kívül 28 lelkésznek küld­tünk meghívót, de sajnos mindösz- sze 6-an vettek részt. Voltak ott alkoholtól szabadult emberek, akik bizonyságot tettek a Szabadi- tóról, Jézus Krisztusról. Vannak ezek között olyan szabadultak, akik égnek a vágytól, hogy tehes­senek valamit azokért, akik még nem tudják - bár foglyok - ki a Szabadító? Volt olyan résztvevő is, egy katolikus fiatal, akinek ke­zébe került az Evangélikus Élet hirdetése és szerette volna tudni, mi ennek a munkának a lényege, így eljött. Hazánk az alkoholizmusban, neurózisban, öngyilkosságban megkötözöttek számában élen jár. A megkötözöttség nem jár egye­dül, halmozódik: félelem, szoron­gás, babona, dohányzás, ital által pusztul a lélek és a test. A piliscsabai héten orvosok, lel­készek tartottak előadásokat. A vendégelőadók beszámoltak a református, a methodista és a pün­kösdi közösségükben folyó mentő és utógondozó munkájukról. A hét egyik célja az volt, hogy akik látják az alkohol pusztító ha­talmát, de látják és tapasztalták Jézus Krisztus szabadítását is, ne fordítsák el tekintetüket, hanem engedjék, hogy szívükben irgalom támadjon az elveszettek iránt. A hét másik célja: hogy az or­szágban folyó evangéliumi mentő munkával, az egészségügyi és tár­sadalmi erőfeszítésekkel ismerked­jenek meg a résztvevők. Az egyik ideggyógyász - pszi­chiáter - elmondta, hogy az alko­hol a pszichében - a lélekben - gátlástalanságot, az önkontroll hiányát, szorongásokat, félelmet, gyanakvást, téves eszméket, kény­szer gondolatokat, öngyilkossági vágyat kelt, és hogy az alkoholiz­mus legtöbb esetben secunder, - másodlagos - baj. Elsősorban tud­ni kell, hogy az alkoholistát nem a betegség oldaláról, hanem a bűn, az Istentől való elszakadás felől kell megközelíteni a szabadítás ér­dekében. Örül az alkoholista, ha őt betegnek tartják és nem kell szem­benéznie bűneivel és Isten szentsé­gével. Az Isten szent Igéje közelé­ben kiderül a bűnös kárhozatos, elveszett állapota. Sokan elmond­ják, hogyan kerültek a jóslás, a horoszkóp, mágikus gyógymódok, az okkult szórakozások hatása alá és ezek által lelkűkben leterhelőd­tek. Ez az orvos orvosi munkájá­ban többször tapasztalta, hogy Jé­zus Krisztus neve és golgotái áldo­zata a megterheltek számára új éle­tet és nyugalmat ad. Jézus Krisztus nevében megbánt és megtagadott bűnt Isten a tenger mélyébe veti. Ugyanerről tett bizonyságot a másik orvos is, aki ismertette azt a romboló munkát, amit az alkohol a testben végez. Elmondta azt is, hogy sok alkoholista teljesen tisz­tában van önpusztításával, de nem akar Jézus Krisztushoz fordulni, csak önmagát akarja kielégíteni. Esetekről számolt be bemutatva, hogy mennyire kevés ital - adott esetben egy üveg sör naponta - elég ahhoz, hogy az alkoholfüggő­ség, amely biológiai elváltozás, ki­alakuljon a szervezetben. Az egyik lelkész a „szabadulás vagy szabadítás” kérdését taglalta. Az erős akaratú ember sok min­denre képes. Képes abbahagyni a dohányzást, az ivást stb. Ez lehet szabadulás, de akit a Szabadító Jé­zus Krisztus szabadít meg, az lesz igazán szabad, felszabadult, bol­dog, hálás ember. A hét gondolatait összegezve: nem mindegy, hogy az alkoholistát valaki csak betegnek tartja, mert nemcsak beteg, hanem sok szállal megkötözött, szabadításra szorult ember és elveszett állapotában az irgalmas Szabadító Jézus Krisztus­ra van szüksége, Hozzá kell vezet­ni. , Kérjük a lelkész és nem lelkész testvéreinket, hogy akinek szívé­ben Isten irgalmasságot és szerele­tet ébresztett az elveszettek iránt, segítsen ebben a munkában szol­gálatvállalással és/vagy anyagi ál­dozatvállalással. Klucsik János Évforduló Ózdon

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom