Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1992-11-08 / 45. szám
Evangélikus Elel 1992. november a. HÁLAADÁS FÉLÉVSZÁZADÉRT Az ózdi evangélikus templomban a napokban hálaadó istentiszteletet tartottak. A templomot ugyanis 1902-ben, 90 évvel ezelőtt szentelték fel. Tóth Melinda lelkipásztor köszöntötte a megjelent híveket, a vendégeket, külön is Rusznyák Dezső sajógömöri (Szlovákia) lelkipásztort, akivel együtt végezték az ünnepi szolgálatot. Majd felhangzott az ének: ... Nagy ünnepet szerzett neked az Úr kegyelmessége. Oly sok éve már All mint sziklavár S békesség hona, az Oltárszentelés Borbányán A Nyíregyházához közeli Borbánya evangélikus hívei még a háború előtt elkezdték a gyűjtést a templomra. A megvalósulásnak csak 1951-ben örülhettek, nagy eredmény volt ez, mert abban az időben nem sok templomot építettek. Mára viszont szükségessé vált az épület belső festése. Különösen az oltárkép ment tönkre. Sztankó Gyöngyi lelkész, a hívek egyetértésével és anyagi támogatásával, Tóth Lajos és Kolozsvári László szürtei festőket bízta meg a munka elvégzésével. Mindkét képzőművész tagja a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságnak. A festészet mellett szívesen kirándulnak a kerámia- és az üvegművesség területére. Kárpátalján már több templomban festettek hasonló freskókat. Városunkban sem ismeretlenek, hisz volt már kiállításuk a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán. Az elkészített vázlatok közül a gyülekezet a hagyományos" stílusú, Jézus megkeresztelésének témáját feldolgozó képet választotta. A képet szeptember 27-én Bozorády Zoltán esperes szentelte fel. Az istentiszteleten részt vett és műsort adott a Kodály Zoltán Általános Iskola Fiúkórusa. Dankó Mihály Az Úr gyarapítson a szeretetben... A Lepramisszió önkéntes munkásainak szokásos évi összejövetele elcsendesedésre hívott bennünket. Hiszen Istennek szolgálni nem lehet csak szorgalommal, tudással, tettrekészséggel. Szükség van arra is, hogy figyeljünk rá: mit üzen, mit kíván, mit bíz ránk. Az igehirdetés intést és áldást közvetített az Útmutató Megtartád nekünk, Kegyes Jó Istenünk, Tied hálánk örökre... Tóth Melinda prédikációjában egyebek mellett elmondta: Sok bűnt leróhattunk már az oltárnál. De innen elmenve, van kiben bíznunk, van erőnk előre menni. Az imádság erejét mindig megtapasztalhatjuk. Az istentiszteletet követően ünnepi közgyűlésre került sor. Burg- hardt Eta egyházfelügyelő megemlékezése után Marcsik Sára egy több oldalas levelet olvasott fel, amelyben egy húsz éve Írországban élő egyetemi tanár köszöntötte a gyülekezetét, aki egykor innen ment el. Az ünnepség a Himnusz elének- lésével ért véget. Kerékgyártó Mihály aznapi igéi alapján: Ne koholj rosszat embertársad ellen... és: az Úr gyarapítson a szeretetben... Dr. Dobos Károly, a Lepramisszió vezető lelkésze és az intézőbizottság különböző feladatokkal megbízott tagjai évi beszámolóikban elmondták, hogy milyen sok áldást hoznak a gyülekezetekben végzett szolgálatok, a vetítések, a Lepramisszió munkájának ismertetése. Ebben az évben is több külföldről jött munkatárs járta az ország gyülekezeteit beszámolójával, de ott is nagy volt az érdeklődés, ahol „csak” hazai előadók fordultak meg. Ezek az alkalmak nemcsak az adománygyűjtés alkalmai, de a jobb megismerés, mások gondjai megosztásának célját is szolgálja. Közel kerül hozzánk az az indiai öregember, aki gyermekkorában szakadt el családjától leprája miatt és egész életét a lepratelepen töltötte, és reménységgel tölt el azoknak az afrikai fiataloknak a helyzete, akik ma gyógyultan állnak harcba e súlyos betegség ellen, sőt a lélek gyógyulásáért is. Természetesen a különben is nehéz gazdasági helyzetben levő országok - ahol még erősen terjed a lepra - nem képesek saját maguk fenntartani, fejleszteni kórházaikat. És — mivel még a legtöbb helyen pogá- nyok - nem is él bennük a krisztusi szeretet a szenvedők iránt. Jézus küldő parancsa a Máté 10,8 szerint a világ szenvedői közül kiemelve említi a leprásokat. Feladatunk van tehát közöttük! Szükségük van adományainkra is. Természetben (lepedő, törülköző, ta-' karó, fásli), de pénzzel is tudunk segíteni. Nyugati testvéreink szívesen megveszik a szép magyar kézimunkákat és az árán gyógyszert vásárol a nemzetközi központ. Ez is nagy szolgálat. De itthon is rendezhetünk vásárokat a lepramisszió javára gyülekezeteinkben. . Összejövetelünkön beszámoltunk a belföldi segítő munkáról és a menekültek támogatásáról is. Mindannyiunkat megrázott a hir Bili Edgárnak, a londoni központ főigazgatójának hirtelen haláláról. Életéről, munkásságáról is megemlékeztünk egy pár percben. Szeretetvendégség és imaközösség zárta alkalmunkat. Hálát adtunk azért, hogy 20 év alatt Isten milyen nagyra növesztette a magyarországi lepramissziós munka kis magját; imádkoztunk új központért, mert ezt a régit már kinőttük, új munkásokért a betegek mellé és itthonra is. Téged is szeretettel vár munkatársai közé az országos, ökumenikus Lepramisszió. Jelentkezz levélben vagy személyesen hétfőn, kedden délelőttönként a XV. kér. Alagi tér 13-ban! Bencze Imréné Diakónia - diakóniai teológia nélkül. Ebben a mondatban fogalmazódott meg számomra mindaz, ami egyértelműen pozitívvé tette azt az ünnepet, amelyen az Alberti Gyülekezet és vendégei Isten iránti hálával emlékeztek meg a Szeretetotthon félévszázados jubileumáról. Micsoda ötven év. Milyen hit kellett ahhoz, hogy a második világháború súlyosbodó viharában, 1942-ben megkezdje munkáját egy magyar faluban egy szeretetintézmény. Ordass Lajos avatta lelkésszé (1947), Dezséry László küldte Albertibe (1952) gyülekezeti lelkésznek és otthonigazgatónak, Káldy Zoltán huszonhétszer látogatta meg - gyakorlatilag évente közel háromévtizedes püspöki szolgálata idején — Roszik Mihályt, aki jó néhányszor könnyezett a délután folyamán, emlékezve a minden reggel az otthonban áhítattal kezdett, negyven éve tartó szolgálatra. Az Egyház volt jelen Albertiben két nappal az immár állami ünneppé tompult forradalmi évforduló után, az Egyház üzent a helyi és a teljes társadalomnak, amelyet ekkor már a köztársasági elnök elleni, a feledni remélt múltat idéző tüntetés tartott izgalomban. Az Egyház a szeretetről üzent. Arról a szere- tetről, amely nem érzés, nem hangulat, hanem életforma, magatartás, aktivitás - másokért. Lehet rajongani Roszik Mihályért és lehet elutasítani némely megnyilvánulását, megütközni lobbanékonyságán, de nem lehet elvitatni, hogy Krisztus követe negyven éve Pest megyei falujában. Nem hiszem, hogy az egyházon kívül elképzelhető lehetne, de talán az egyházban is csak Albertiben valósulhatott meg, hogy az országot vezető koalíció legnagyobb pártjának radikális szárnyához tartozó orvos-képviselő és az elmúlt évtizedek ma sokat és joggal bírált egyházi életének kétségtelen pozitívumait méltató korábbi egyházi főtitkár egy gyülekezetben legyenek és egymás után köszöntsék a jubiláló otthont és lelkészét. Öröm volt megtekinteni az otthont, amely méltán tarthat igényt az európai jelzőre, találkozni lakóival, akiknek élete minősége nem romlott, talán többeké inkább javult, amikor az otthon lakói lettek. Igen, nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy egyházi iskola, szociális és egészségügyi intézmény mindig minőséget kell jelentsen, szakmai és spirituális többletet kell nyújtson. Nemcsak szociális, de alapvető humán értelemben is menedék volt ez az otthon, életet jelentett az elmúlt ötven év viharaiban. Menedéket adott háborús üldözötteknek, hortobágyi kitele- pítetteknek, majd jelentősen fejlődött az elmúlt huszonöt évben. Megállt a maga lábán, a nemcsak szívében, de zsebében is megtért gyülekezet áldozatkészsége révén. Új lehetőségeket nyitott meg a demokratikus átalakítás, amikor az egyházi intézmények is - nem az egyházi jelleg, hanem a tevékenység miatt - megkapták az úgynevezett normatív állami támogatást munkájukhoz. Nem elkényelmesedést, új kezdeményezéseket jelent ez a kihívás Albertiben. Az ünnep alkalom az emlékezésre is, túl a konkrét évforduló üzenetén. Talán érthető, ha számomra különösen kedves egyházi ünnepeken találkozni azokkal, akik a negyvenes évek végi ébredés ifjúságának a tagjai voltak, akiket az Úristen megtartott, akik megmaradtak. Roszik Mihályné (Glazewsky Melitta) és húga Márta (Madocsai Miklósáé) az egykori budapesti (Budavár) ébredési ifjúsági élet résztvevői voltak. Igazságtalanok vagyunk ma is az egyházban általában az asszonyokkal, talán különösen a papnékkal. Az ő hűségük, szolgálatuk, szerete- tük nélkül csonka lenne a lelkészi szolgálat, gyengébb hatásfokú a gyülekezeti munka. Nem vállalkoznék arra, hogy megbecsüljem azt az értéket, amelyet Roszik Mihályné, a hatgyermekes családot összetartó, a gyülekezetben szolgáló édesanya élete képviselt és képvisel. De ott éreztem az ünnepség minden mozzanatában személyiségét, az áldozatos szeretetet, amely áthidalja az áthidalhatatlant is. Diakónia - diakóniai teológia nélkül. Nem az elfogadhatatlan állami ideológiával építendő kapcsolat, a szocializmusban szalonképes egyház érdekében - mindez Istennek hála a múlt -, hanem hitből, Krisztus parancsából vagyunk munkásai a diakóniának. Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért - mondja Jézus. Keveseké a mártírsors, de minden keresztyén életre igényt tart az Úr, arra, hogy áldozzuk életünket barátainkért, vállalva, hordozva terheiket. Albertiben fél évszázad tehervállalására emlékeztünk. Egy evangélikus gyülekezet olykor anekdotikus történéseit hallgattuk az ünnepség után, az éjszakába nyúlóan lelkésztől, felügyelőtől, gondnoktól... Változtak a szereplők, a csattanók, lett légyen szó iskolai hitoktatás viharairól, vagy katonatiszt éjféli esküvőjéről, de kacagás és könnyek között mindig Róla volt szó, aki megáldotta ezt az ötven évet és akinek a nevében indul a következő ötven esztendő története. Frenkl Róbert * „Az Úrtól lett ez, csodálatos a mi szemeink előtt” (Zsolt. 118:23) alapján, ez az Otthon vezérlő igéje, prédikált Szebik Imre püspök az ünnepi istentiszteleten. A liturgikus szolgálatban részt vett ifj. Kendeh György diakóniai osztályvezető, Baranyai Tamás espereshelyettes és Roszik Mihály otthonigazgató. Az istentiszteletet követő díszközgyűlésen Csernák Károly felügyelő köszöntötte a megjelenteket*- Roszik Mihály számolt be az Otthon ötven évéről. A jubiláló intézményt és a gyülekezetét köszöntötték Szebik Imre, dr. Frenkl Róbert, ifj. Kendeh György, dr. Réthy Miklós, Baranyai Tamás, Detre János, dr. Karner Ágoston, dr. Káldy Zoltánná, Keveházi László, Selmeczi János, Szebik Imréné (gyönyörű énekszóval), Szemerei Zoltán. - Az Otthonban rendezett kis ünnepségen Bozorády Zoltán a Nyíregyházi Szeretetotthon igazgatója köszöntött és nyújtotta át ajándékukat az albertieknek. A vendégek, munkatársak Várhelyi György szobrászművésznek az alkalomra készített szép plakettjét és Karner Ágoston által az Otthonról írt füzetet kapták meg. Az Úr szent temploma, Oh áldjuk érte Istent! Nehéz idők, borús napok Vonultak el felette, De a te szent erős karod Minden vésztől megvédte. Szent hajlékodat Szárnyaid alatt Emlékezés Terray Mihály lelkészre 220 évvel ezelőtt született Terray Mihály, a neves lelkész. Családja a XVII. század végén került Gömör megyébe. Elődei nemzedékeken át tanítók vagy lelkészek voltak. Nagyapja, Terray György, Rédova (későbbi nevén Sajóréde) községben tanított. Gyermekeinek egyike, az 1748-ban született Terray András eltért a família hagyományos foglalkozásától; szabómester lett. Felesége, Leporini Mária azonban a nagyrőcei evangélikus lelkész lánya volt. így a családi hagyománytól ez az ág sem szakadt el. Terray Andrásnak öt gyermeke volt. Közülük a negyedik: Terray Mihály 1772. november 10-én született. Rédován járt elemibe, Rozsnyón pedig gimnáziumba. Itt igen jó tanulónak bizonyult. Kezdettől fogva a lelkészi pálya felé vonzódott - követve több elődjének példáját. Az 1780-as években az evangélikusok körében valóságos templomépítési láz kezdődött. (II. József türelmi rendelete ugyanis megszüntette a régebbi tilalmat.) Ez az ifjú Terray Mihály fantáziáját is megragadta. Szomorú szívvel látta, hogy falujában nincs az egyháznak temploma. Elhatározta, hogy e hiány pótlását segíteni fogja. Az 1790-es években Rédován gyűjtést kezdett az új templom érdekében. A falu lakóira hatott a jól képzett fiatalember szava. Az adományok hamar összegyűltek. Terray Mihály érdeme, hogy 1794-ben Rédován felépült az evangélikus templom. Ezután a fiatalember megkezdte teológiai tanulmányait. 1794-96 között Pozsonyban volt diák. 1796- ban a németországi Wittenbergbe került át. Itt gyakran kereste fel a vártemplomot, melynek kapujára annak idején Luther híres 95 tétele került. Wittenbergi tanulmányait kitűnő eredménnyel végezte 1798-ban. Az új évszázad kezdetén, 1800. február 9-én lett a Gömör megyei Rozlozsnyán lelkész. Ebben az évben nősült meg. Felesége: Honétzy Zsuzsa is papi családból származott. (Honétzy János ozdini lelkész és Latzo Anna lánya volt.) Új lelkészi állomáshelyén is érezte: a községnek templomra van szüksége. Akárcsak Rédován, itt is gyűjtést indított ennek érdekében. Szervező munkáját segítette az, hogy jó építőmesterre talált. A következő évben: 1801-ben fel is avatták a rozlozsnyai templomot. Terray Mihály a következő évtizedekben is újabb evangélikus templomok építésén buzgólkodott. Igaz, ő maga nem rendelkezett mérnöki diplomával. Nélkülözhetetlen volt azonban az ő szervező tevékenysége. A gyűjtéssel és az építkezés előkészítésével kapcsolatos munkákat jó érzékkel, rátermetten végezte. Gömör megyében az évtizedek folyamán több templom készült el Terray Mihály kezdeményezésére. Nem véletlenül nevezték őt ismerősei „templomépítő”-nek. „Micsoda nyomorúságos kis helyen töltött ő negyven évet!” - írta később fia, Terray Károly. Valóban, évtizedekig elég szegényes körülmények között élt Rozlozsnyán (későbbi nevén Hámosfalván). Ennek ellenére családi életük boldog volt. A házaspárnak hét gyermeke volt. Fiai közül hárman emelkedtek ki. Egyikük: ijjabbik Terray Mihály (1802-1869) jogot tanult és ügyvéd lett. Másikuk: Terray Pál Mihály (1809-1890) erdészeti főiskolát végzett. Erdőtisztként a Kóburg hercegi birtokon oly kitűnő munkát végzett, hogy „szász Koburg gothai Ernesztin” rendjellel tüntették ki. Fiai közül Terray Károly (1812-1881) lett a leghíresebb. A pozsonyi egyetemen tanult; itt Kölcsey Ferenc barátja lett. Később Rimaszombaton Mikszáth Kálmán nevelője volt. A múlt század neves pedagógusai és filozófusai között tartjuk számon. Terray Mihály 1840. május 3-án halt meg. Terray Mihály elhunyta nagy részvétet keltett. Életéről a legszebb értékelés fiától, Károlytól származik. 1840. május 15-én írta barátjának, Erdélyi János neves irodalomkritikusnak : „az ő 70 éves röggel teli életpályáját szerencsésnek fogod mondani, mert - ami oly nehéz, mint ritka - hivatását felfogta és teljesítette, amiért élt.” Sajnos, Terray Mihályt az utókor lassan elfeledte. Élete pedig példamutató. Templomépítő tevékenysége maradandó értéket képez. Terray Mihály méltó arra, hogy nevét az utókor megőrizze. Dr. Merényi László Az aratnivaló sok, de a munkás kevés... Jézus Krisztus szavai igazak voltak a 2000 évvel ezelőtti állapotokra és igazak ma is. Az aratás Urát kell kérnünk, hogy indítson fel lelkeket - munkásokat -, akik beállnak a „szent aratásba”. Piliscsabán, Béthelben találkoztak néhányan a Lelki Segély Szolgálat által meghirdetett „munkás héten” szeptember 14-18-ig. Az Evangélikus Életben megjelent híváson kívül 28 lelkésznek küldtünk meghívót, de sajnos mindösz- sze 6-an vettek részt. Voltak ott alkoholtól szabadult emberek, akik bizonyságot tettek a Szabadi- tóról, Jézus Krisztusról. Vannak ezek között olyan szabadultak, akik égnek a vágytól, hogy tehessenek valamit azokért, akik még nem tudják - bár foglyok - ki a Szabadító? Volt olyan résztvevő is, egy katolikus fiatal, akinek kezébe került az Evangélikus Élet hirdetése és szerette volna tudni, mi ennek a munkának a lényege, így eljött. Hazánk az alkoholizmusban, neurózisban, öngyilkosságban megkötözöttek számában élen jár. A megkötözöttség nem jár egyedül, halmozódik: félelem, szorongás, babona, dohányzás, ital által pusztul a lélek és a test. A piliscsabai héten orvosok, lelkészek tartottak előadásokat. A vendégelőadók beszámoltak a református, a methodista és a pünkösdi közösségükben folyó mentő és utógondozó munkájukról. A hét egyik célja az volt, hogy akik látják az alkohol pusztító hatalmát, de látják és tapasztalták Jézus Krisztus szabadítását is, ne fordítsák el tekintetüket, hanem engedjék, hogy szívükben irgalom támadjon az elveszettek iránt. A hét másik célja: hogy az országban folyó evangéliumi mentő munkával, az egészségügyi és társadalmi erőfeszítésekkel ismerkedjenek meg a résztvevők. Az egyik ideggyógyász - pszichiáter - elmondta, hogy az alkohol a pszichében - a lélekben - gátlástalanságot, az önkontroll hiányát, szorongásokat, félelmet, gyanakvást, téves eszméket, kényszer gondolatokat, öngyilkossági vágyat kelt, és hogy az alkoholizmus legtöbb esetben secunder, - másodlagos - baj. Elsősorban tudni kell, hogy az alkoholistát nem a betegség oldaláról, hanem a bűn, az Istentől való elszakadás felől kell megközelíteni a szabadítás érdekében. Örül az alkoholista, ha őt betegnek tartják és nem kell szembenéznie bűneivel és Isten szentségével. Az Isten szent Igéje közelében kiderül a bűnös kárhozatos, elveszett állapota. Sokan elmondják, hogyan kerültek a jóslás, a horoszkóp, mágikus gyógymódok, az okkult szórakozások hatása alá és ezek által lelkűkben leterhelődtek. Ez az orvos orvosi munkájában többször tapasztalta, hogy Jézus Krisztus neve és golgotái áldozata a megterheltek számára új életet és nyugalmat ad. Jézus Krisztus nevében megbánt és megtagadott bűnt Isten a tenger mélyébe veti. Ugyanerről tett bizonyságot a másik orvos is, aki ismertette azt a romboló munkát, amit az alkohol a testben végez. Elmondta azt is, hogy sok alkoholista teljesen tisztában van önpusztításával, de nem akar Jézus Krisztushoz fordulni, csak önmagát akarja kielégíteni. Esetekről számolt be bemutatva, hogy mennyire kevés ital - adott esetben egy üveg sör naponta - elég ahhoz, hogy az alkoholfüggőség, amely biológiai elváltozás, kialakuljon a szervezetben. Az egyik lelkész a „szabadulás vagy szabadítás” kérdését taglalta. Az erős akaratú ember sok mindenre képes. Képes abbahagyni a dohányzást, az ivást stb. Ez lehet szabadulás, de akit a Szabadító Jézus Krisztus szabadít meg, az lesz igazán szabad, felszabadult, boldog, hálás ember. A hét gondolatait összegezve: nem mindegy, hogy az alkoholistát valaki csak betegnek tartja, mert nemcsak beteg, hanem sok szállal megkötözött, szabadításra szorult ember és elveszett állapotában az irgalmas Szabadító Jézus Krisztusra van szüksége, Hozzá kell vezetni. , Kérjük a lelkész és nem lelkész testvéreinket, hogy akinek szívében Isten irgalmasságot és szereletet ébresztett az elveszettek iránt, segítsen ebben a munkában szolgálatvállalással és/vagy anyagi áldozatvállalással. Klucsik János Évforduló Ózdon