Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)

1991-05-19 / 20. szám

PÜNKÖSD MÁSODIK NAPJÁNAK IGÉJE AKI NEM SZEMÉLYVÁLOGATÓ A SZENTLÉLEK... JÉZUS KRISZTUSNÁL MEGTART AZ EGY IGAZ HITBEN ApCsel 10,34.42^18 Kornéliusz római katona volt, aki Cézáreában élt századosi be­osztásban. Nem csak azt tudjuk róla, hogy az itáliai csapat pa­rancsnoksága volt rábízva, hanem azt is, hogy házanépével együtt ke­gyes, istenfélő ember volt. A kör­nyezete hatott rá így? A zsidók egyistenhite? Nem tudjuk. De azt igen, hogy hitének látható jelei is voltak. Adakozott, bár az isten­­tiszteleti életben csak mint kívülál­ló vehetett részt, a szigorú zsidó törvények miatt. Nem volt igazi közössége, de volt vágyakozó és imádkozó szíve, igyekvő hite. Fölsejlik egy másik pogány em­bernek az alakja a történelem kö­déből, akinek nagyon rokon a sor­sa. A jerikói Ráháb, aki Józsué kémeit bújtatta el, mert hallott ar­ról, hogy jön egy nép, amellyel ha­talmas dolgokat cselekszik az élő Isten. Csak hírekből hallotta, hogy Istent nem lehet feltartóztatni, akaratát véghezviszi. Nem állt el­len Istennek, sőt eszköze lett és megszabadult amikor Jerikó falai leomlottak és Isten Izráelnek adta a várost. Ráháb is, Kornéliusz is igen messze voltak, éltek az Isten­től. Személyes élményeik, tapasz­talataik nem igen voltak, de volt engedelmes szívük. Mindkét ember példája szemlél­teti azt, amit Péter és a tanítvá­nyok ebben a történetben az Isten cselekvése kapcsán megértettek: nem személyválogató az Isten. Igaz, hogy a történelemben Isten Izráel népét választotta ki arra, hogy megismertesse önmagát, szeretetét, szabadítását. Szövetségre lépett egy néppel, hogy elküldje erre a világra a Szabadítót. De miután Jézus Krisztus az Isten Fia teljesítette kül­detését, Isten új szövetségre lépett az emberiséggel. Megnyitotta az utat minden ember számára, hogy „aki hisz őbenne, az ö neve által bünbo­­csánatot nyer”, a Lélek ajándéká­nak birtokosa legyen. S milyen sokszor próbáljuk mi emberek a Lélek ajándékának le­hetőségeit beszűkíteni. Amikor az Isten nem személyválogató és kész­ségesen vár és hív minden embert magához nemre, fajra, vallásra va­ló tekintet nélkül, mi akarjuk meg­határozni, előírni vagy éppenség­gel eldönteni ki tartozik Krisztus­hoz. Melyik az igaz egyház? Mi az igaz hit? Melyik egyház, gyüleke­zet képviseli az igazságot tévedhe­­tetlenül? Isten nem kötötte ajándékát sem néphez, sem egyházhoz való tarto­záshoz, egyedül a Jézus Krisztus nevében való hithez és bünbocsá­­nathoz. Valamennyi egyházban le­hetünk a Szentlélek által vezetett Isten gyermekei. S nem attól vá­lunk egyre igazabb keresztyének­ké, ha egyik vagy másik egyházból „kivándorolva” igazabbnak hirde­tett gyülekezetekbe térünk. Ha­nem, ha ki-ki a maga egyházában, ahol Isten felelősséget bízott rá - megéli a Krisztushoz tartozást, él a Szentlélek naponta megújító ere­jéből és eszköz a Szentlélek Isten kezében mások hitének életének megújításában. Ma amikor különböző vallási csoportok azzal az igénnyel lépnek fel, hogy ök igazabban képviselik Krisztus evangéliumát, hogy náluk és közöttük „menetrendszerűen” megjelenik a Szentlélek és cselek­szik, tehát egyedül ők képviselik helyesen a Szentlélek egyházát, ne hagyjuk magunkat megtéveszteni. Nem személyválogató az Isten. Az kedves előtte aki féli öt és az igaz­ságot cselekszi. Mindannyiunk küldetése ez. Az örömhírt befo­gadni és továbbadni. S ahol ott van az Isten akarata szerinti élet, ott nem marad el a Szentlélek Isten áldása. Bálint László Imádkozzunk! Irgalmad óvjon, védjen, mert az ég és a föld Ura Te vagy. Áldott igéd vezessen, harcunkban el ne hagyj! Jézus, Tebenned bízunk, hű Mesterünk te légy, Mert tőled árad szeretet és új, szent közösség! Ámen ISTENTISZTELETI REND Budapesten, 1991. május 20. I. Bécsikapu tér de. II. (úrv.) Balicza Iván du. 6. Balicza Iván II. Modori u. 6. de. fél ÍO. Csizmazia Sándor. I'esthidcgkút II. Báthory u. 7. de. fél II. Benkő Ferenc Csillaghegy, III. Mátyás kir. út 31. de. fél 10. Donáth László Óbuda, III. Dévai Biró M. tér de. 10. Vámos József Újpest, IV. Lcibstiick Mária út. 36-38. de 10. Blázy Lajos V. Deák tér 4. de. 11. (úrv.) Zászkaliczky Péter du. 6. Bre­­bovszky Éva VII. Gorkij fasor 17. de. 11. (úrv.) Fodor Viktor du. 6. Muntag Andomé VIII. Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Géza VIII. Karácsony Sándor u. 31-33. de. 9. Ker­tész Géza Vili. Rákóczi út 57/b. de. 9. szlo­vák istentisztelet: Cselovszky Ferenc, déli 12. magyar istentisztelet: Kertész Géza. VIII. Vajda Péter u. 33. de. fél 12. Fabiny Tamás. IX. Thaly Kálmán u. 28. de. 11. Ré­­dey Pál Kőbánya X. Kápolna u. 14. de. 10. Fabiny Tamás: Kelenföld XI. Bocskay u. 10. de. 8. (úrv.) Missura Tibor de. 11. (úrv.) Missura Tibor du. 6. Bencze Imre Buda­­hegyvidék, XII. Tartsav Vilmos u. 11. de. 9. (úrv.) Köszeghy Tamás de. 11. (úrv.) Kő­­szeghy Tamás du. fél 7. Benkő Ferenc XIII. Kassák Lajos u. 22. de. 10. ifj. Kendeh György. XIII. Frangepán u. 43. de. 8. ifj. Kendeh György. XIV. Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Szabóné Mátrai Marianna Pestújhely, XV. Maxim Gorkij tér de. 10. Bízik László Rákospalota, Nagytemplom, XV. Régifóti út 73. de. 10. Bolla Árpád. Rákosszentmihály XVI. Hősök tere de. 10. Karner Ágoston Cinkota XVI. Kultúrház u. de fél II. Szalay Tamás. Mátyásföld, XVI. Prodám u. 24. de. 9. Szalay Tamás. Rákoshegy, XVII. Tessedik tér de. 9. Kosa László Rákoscsaba XVII. Péceli út 146. de. 9. Detre János Rákoske­resztúr, XVII. Pesti út 111. de. fél 11. Detre János Rákosliget XVII. Gózon Gy. u. de. II. Kosa László Pestszcntlörinc XVIII. Kossuth tér 4. de. 10. Havasi Kálmán Pestszcntimre, XVIII. Rákóczi út (Református templom) de. háromnegyed 8. Havasi Kálmán. Kispest, XIX. Bajcsy-Zs. tér de. 10. Széli Bulcsú XIX. Kispest, Wckerle-telep de. 8. Széli Bulcsú Pestszcnterzsébet XX. Ady Endre u. 89. de. 10. Pintémé Nagy Erzsébet. Csepel, XXL Katona J. u. de. fél 11. Mezősi György. Bu­dafok, XXII. Játék u. 16. de. 11. Rőzse Ist­ván Pünkösd második napján az oltárterí­tő színe: piros. Az istentisztelet oltári igéje: Jn 3,16-21; az igehirdetés alap­igéje: ApCsel 10, 34. 42-48. Pünkösd hétfő. Pünkösd második napja az Egyházban munkálkodó Szent­lélek hatását mutatja, amely egyre távo­labb ér. és a Krisztusról szóló örömhírrel és üdvözíteni akaró szereletével eléri a távoli pogányságot is. A Szentlélek hívja, gyűjti, meg­világosítja, megszenteli az egyház népét. A hitrejutott, megtért, újjá­született ember továbbra is itt él kísértések között a bűnnel, szenve­désekkel terhes világban. Ezzel kapcsolatban két komoly kísértése lehet. Az egyik, hogy meg tudok-e maradni a hitben? Önmagamat és körülményeimet ismerve ez lehe­tetlen. A másik kísértés: én már rendben vagyok, velem már nem történhet baj, már döntöttem az Úr mellett. Az első esetre nézve a Szentírás nagyon komoly bátorítást ad ne­künk. Az Úr Jézus azt mondja: „Az én juhaim hallgatnak a han­gomra, én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket a kezemből.” (Jn 10,27.k) Önmagunkra és a világra nézve nem. lehet reménységünk, de mi nézhetünk arra a Krisztusra, aki a Sátán legyőzője, aki ott áll hatal­mával ígéretei mögött. Nézzünk Jézusra, aki földi működése idején bátorította tanítványait, akiknek szívében nyugtalanság és félelem volt. Megígérte, ha elmegy, elküldi a Vigasztalót, a Szentleiket, aki tá­mogatja, segíti, megerősíti a meg­rettent tanítványt. Pártfogóan ve­szi körül, megerősíti újra meg újra és megtartja az igaz hitben. Jó dolognak kell tartani, ha az ember meglátja erőtlenségét. Ez azonban nem a csüggedésre, elkese­redésre kell, hogy indítson, hanem az imádkozásra, emlékezve az Úr Jézus szavaira, ad a mennyei Atya Szentlelket azoknak, akik kérik tőle. Vizsgáljuk meg a másik kísér­tést, az elbizakodott ember gon­dolkodásmódját. Valakitől hallot­tam egyszer egy különös, a Bibliá­tól idegen tanítást, akitől megkér­dezték, hogyan lehet az, hogy az ember újjászületése után még min­dég vétkezik. A felelet így hang­zott: Aki igazán újjászületett az tulajdonképpen már nem vétkezik. Ha van valami rossz az életében, az csak emlékeztetőül van, milyen lenne az élete Jézus nélkül. Luther ezzel kapcsolatban azt tanítja, hogy mi az óemberünket halálunk pillanatáig a nyakunkon hordjuk. Ez bizony azt jelenti, hogy megtérésünk, újjászületésünk utáni bűneink valóságos bűnök, a mi bűneink. Ezért soha nem biza­kodhatunk el, hanem szüntelen vi­­gyázásban kell lennünk. Még így is lesznek bűneink, és ezekkel sem : tehetünk mást, mint odamenni az 1 EGY-hez, akiben van a mi bűne- ‘ ink bocsánata, és őszinte törede- ‘ lemmel megvallani: bűnös vagyok Uram, s ha te nem könyörülsz, I elvesztem. - Bár nem kötelessége, i hogy mindég újra megbocsásson, I de a tapasztalat évezredeken át az, ' hogy a „bűnbánó és töredelmes szívet nem veted meg Istenem.” A keresztyénség kétezer éve nem annak bizonysága, hogy Isten a Szentlélek által csupa nagyszerű , embereket hívott el, ezért éli túl az egyház a különböző történelmi és társadalmi változásokat. A kétezer esztendő annak bizonysága, hogy az Úr, aki bűnös, beteg, erőtlen, megfáradt emberekkel veszi körül magát, akik bár bűnbocsánatot nyernek, gyógyulnak, erőt és meg­nyugvást találnak, mégsem olyan korrektek, hogy rájuk lehetne épí­teni, mert botladozók, visszaesők, tehát az Úr mindennek ellenére megtartja hatalmával, szeretetével, Lelke erejével az ő népét. Ez a bá­torságunk, ez a reménységünk a ma és a holnap egyházával egy­aránt. Ez a reménységünk legyen személyes megmaradásunk tekin­tetében is. Bozorády Zoltán Tápiószelén voltunk... Hálaadással számolunk be, hogy az Evangélikus Lelki Segély Szolgálat és az EKE szolgáló közösség által április 14-19-ig meghirdetett csendeshetet Tápiószelén, az Úr áldásának és munkálkodásának megtapasztalásával tarthattuk meg. Az ország kilenc gyülekezetéből húsz testvérünk jött keresni a megol­dást, szabadulást, gyógyulást. Voltak, akik először vettek részt ilyen igei alkalmon, voltak, akikkel már előbb itt, vagy Piliscsabán találkoztunk. Az elhelyezés egyszerű csoportszobákban történt. „Az együttlakozás” is kifejezett valamit abból, hogy a szabadulást keresők és a szabadulást hirdetők az Úr előtt egyformák. Az ige elsősorban a Mk. 8,22-26 alapján - a vak meggyógyitásának történetén, - és a 4Móz. 21,4-9 alapján - a mérges kígyók, ill. az érckígyó történetén keresztül - szólalt meg közöttünk. Átélhettük amit a vak. Jézus adta lehetőségként feltekintett és „látott messze és világosan mindent”. Vagy amint a pusztába vándorló és lázadásuk következtében a mérges kígyóktól megmart izraelitákkal történt, „Ha megmart valakit a kígyó, és foltekintett a rézkigyóra, életben maradt.” Új kezdetet nem az emberek, nem a csendeshetek, hanem a Szent Lélek munkál az ember szívében. A hitet munkáló ige Jézus kérdését teszi fel, úgy amint Pilátus Jézus királyságára irányuló kérdésére kérdéssel válaszolt: „Magadtól mondod-e ezt, vagy mások mondták neked rólam?” (Jn. 18, 33/b-34.) Ma is szemé­lyes választ igénylő kérdése ez Jézusnak az ige hirdetőihez és hallgatóihoz egyaránt. Boldog aki a Szent Lélek által mondja: Jézus Krisztus Úr a szívemben is. (lKor. 12, 3/b.) A Lelki Segély Szolgálat munkája, de minden evangélizáció, minden igehirdetés is, amelyben a Jézus Krisztusban megjelent szabadítás örömhí­rét hirdetik, a hallgatókban - és a régivel, a bűnnel való szakítást, „fog­ságból” való kimenekülést, a Krisztusban való új kezdetet, kezdést - munkálja. Ezért nagy jelentősége van az utómunkának, a hitben gyengék befoga­dásának, táplálásának, a bún fogságából szabadultak közösségének. Sok csalódás, könny, visszaesés és talán teljes elfordulás is azért következett be, mert a lelki újszülöttek éhenhaltak, vagy visszatértek a már megtagadott környezetbe „baráti körbe” vagy olyanokhoz csapódtak, akiket az ige „gonosz (dühödt) farkasokénak nevez. (ApCsel 20,28-30.) Amikor köszönetét mondunk azoknak a gyülekezeteknek, testvérek­nek, lelkészeknek, akiknek imádságai és áldozatvállalása kísérte és hor­dozza szolgálatainkat, kérjük is azokat a gyülekezeteket, lelkészeket ahol ez a munkaág még nem kapott megfelelő jelentőséget, szívleljék meg mit tehetnek a gyülekezet, egyben a társadalom peremére került testvérein­kért. A csendeshét költsége a természetben történt áldozatvállalásokon kí­vül: 25 300 - Ft volt. Klucsik János Diakonisszák gyülekezeti szolgálatban JÉZUSSAL ÉLEK BIZALOM „Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te útaidra gondol.” Zsolt 84,6 Magyar Evangélikus Egyházunkban 1951- ig három diakonissza-anyaház volt: Buda­pesten, Győrött és Békéscsabán. Itt képezték ki azokat a nőket, akik életüket arra szánták, hogy Jézus Krisztus nevében szeretetszolgá­latot végezzenek. Én most arról akarok meg­emlékezni, hogy lelkészi szolgálatom idején mikor és hol dolgoztam együtt vagy találkoz­tam a diakonisszákkal és munkájukkal. Még teológus voltam, amikor el kellett szakadnom szülőföldemtől. Klebersberg Kunó gróf, az akkori vallás- és közoktatás­ügyi miniszter rendelete értelmében minden olyan felekezeti iskolától megvonták az ál­lamsegélyt, amelyben a tanulók száma nem haladta meg a harmincat; ezeket törpe isko­láknak nevezték. Édesapám személyében családunk harmadik nemzedéke szolgált a Tolna megyei Pálfán mint gyülekezeti tanító. Élénken emlékszem arra a szomorú istentisz­teletre. amikor apám búcsúzott a gyülekezet­től. Szavai sírásba csuklónak, és vele sírt a kis gyülekezet. A törpe iskolák tanítóit az állam elhelyezte, így lett apám a Dunaalmá­­son működő protestáns szeretetház tanítója. Az árvaházba az állam utalt be gyerekeket nevelésre. Pálfán a búcsúzkodó hívek sírva kérdezgették: Mi lesz velünk, tanító úr? Ha­marosan feleletet kaptak a kérdésre, ugyanis az anyagyülekezet lelkésze, Fábián Imre a Fébé Diakonissza Egyesülethez fordult se­gítségért, ahonnan Benedek Anna diakonisz­­sza nővért küldték ki, hogy végezze a gyüle­kezet lelki gondozását. Anna testvér nagy szeretettel látott mun­kához. Rendelkezésére állt a tanterem, majd szüleim kiköltözése után az egész tanítói la­kás. Én másodéves teológusként Sopronból karácsonyra még Pálfára mehettem haza, és nagy örömmel tapasztaltam, hogy - bár az iskolát megmenteni nem lehetett - a gyüleke­zet olyan lelkipásztornőt kapott, aki min­denkihez közel tudta vinni az evangéliumot. Az istentiszteleteken kívül bibliaórákat tar­tott kicsinyeknek és nagyoknak, és minden családot felkeresett. Még hatvan év távlatá­ból is emlékszem arra a gyönyörű karácsonyi ünnepélyre, amit Anna testvér rendezett. A tanterem kicsinek bizonyult, de a kölcsön­kért másik terem sem lett elég a sokaság befogadására, ezért az ünnepélyt meg kellett ismételni. Az a sokak által hangoztatott véle­mény, hogy a falu népe nem fogadja el a női igchirdetőt, tévedésnek bizonyult. Eleinte úgy látszott, hogy az újdonság ingere hatott, ámde később sem fogyott a látogatók száma, hanem inkább nőtt. Anna testvér szolgálatá­nak értékét gyönyörűen fejezte ki. hogy ha­marosan anyatestvérnek nevezték a hívek. Dunaalmási otthonunkban később felkere­sett bennünket a pálfai gyülekezet egyik presbitere, Bertalan Mihály, hogy megnézze, hova kerültünk, jó helyünk van-e? Meg azért is, hogy megnyugtassa Édesapámat, nincsen semmi baj a gyülekezetben, mert mindenki szereti, megbecsüli Anna testvért, és ő is a gyülekezetei. Segédlelkész Székesfehérvárott lettem, és ott avatott lelkésszé Kovács Sándor akkori püspök. A városban volt a Fébének egy há­za, ahol bibliaórákat és imaórákat tartottak, s a diakonisszák szorgalmasan látogatták a kórházakat. A gyülekezet lelkésze nem tar­tott ugyan kapcsolatot a diakonisszákkal, ennek ellenére ők a kórházi cím pontos közlésével rendszeresen tájékoztatták a lcl­­készi hivatalt arról, hogy kik kívánnak úrva­csorát enni. Ezt visszautasítani nem lehetett, így aztán a megyei és katonai kórházak bete­geihez az evangélium és az úrvacsorával való élés lehetősége rendszeresen eljutott. A nagyhét egy-egy napján a diakonisszák­tól kapott névsorral, talárban jártam a kórtermeket, hogy úrvacsorát adjak azok­nak, akik kérték. Milyen áldott segítség lenne ez ma is! A Felvidék magyarlakta területeinek visz­­szacsatolása után Kovács Sándor püspök Pozsony megyébe, Fclsöszelirc küldött ki he­lyettes lelkésznek, ahova aztán a gyülekezet a lelkészének hívott meg. Maga az anyagyü­lekezet majd 2000 lélek volt. Itteni szolgála­tomnak az elején történt, hogy aratás idején egy kisfiú a Vág folyó holt ágába esett és megfulladt. A holt ág a falut kétfelé osztotta. A megrázó eset nyomán azon kezdtem töp­rengeni, miként segíthetnék, hogy a nyári nagy munkák idején a gyerekek ne maradja­nak őrizetlenül, kitéve hasonló veszedelmek­nek. Az az ötletem támadt, hogy mivel az iskola öt tanterme egész nyáron üresen áll, nyári napközi otthont rendezzünk be. Min­denkinek tetszett az ötlet, csak az volt a kérdés, ki vezesse a napközi otthont. Élelmet a gyülekezet tagjai ajánlottak fel, én meg arra gondoltam, hogy a Fébé Diakonissza Egyesülethez fordulok, mert meg voltam győződve, hogy onnan hozzáértő napközi otthon vezetőt kapunk. Hamarosan meg is érkezett a segítség: Rónai Lenke diakonissza nővért küldték hozzánk. Érkezése után na­pok alatt minden megvolt, ami egy napközi otthonhoz szükséges. Egyik tanterem kony­ha lett, a másik háló, a többi meg rossz idő esetén játszóterem. Amint a Szóld uraság egyik, evangélikus hitre tért családtagja a napköziről értesült, felajánlotta, hogy tejjel látja cl a napközi otthont. A napközi műkö­désétől kezdve a szülők gondtalanul mehet­tek dolgozni, a gyerekek boldogok voltak, és önfeledten játszottak az iskola udvarán. Amikor Lenke testvér helyére Schreiber Olgát küldte hozzánk az anyaház, személyé­ben a gyülekezetnek állandó diakonisszája lett, akinek a hívek állandó látogatása, a leány- és nöcgylet vezetése volt a feladata. Olga testvért Németh Margit testvér váltotta fel, aki még az irodai munkából is kivette részét. Ebben az időben volt az 1939. IV. te. végrehajtása, és az ország minden tájáról kérték az ősök keresztelési anyakönyvi kivo­natát. Nagy munka volt a fogyatékos adatok miatt az anyakönyvi bejegyzések fölkutatá­sa. Mivel a gyülekezetnek még két leánygyü­lekezete és némi szórványterülete is volt, ösz­­szesen majdnem 3000 lélek utódai kérték a kivonatokat. Az anyagyülekezetben az volt a gyakorlat, hogy ádvent és böjt idején min­den este igchirdetéses istentiszteletet tartot­tunk, az olyan családoknak pedig, ahol járó­képtelen beteg vagy öreg élt, házi istentiszte­leteket, ahova szomszédok, rokonok is eljöt­tek. Ezen alkalmak megszervezése is a diako­nissza testvér munkájához tartozott. A gyü­lekezetben volt egy bibliás közösség, de mi­vel a gyülekezeti tagok többsége - akik nem tartoztak e közösséghez - némi ellenszenvvel viseltettek irántuk, mi azon igyekeztünk, hogy ez az ellenérzés megszűnjön. Felsöszelii szolgálatom idején ki kellett vé­tetnem a manduláimat, mert nagyon sok kel­lemetlenséget okoztak. A Bécsi úton lévő Margit Kórházban - ahol a műtétet végre­hajtották - a Fébé diakonisszái szolgáltak mint ápolónők. Összehasonlítva a mai kór­házi viszonyokkal az akkorit, megállapítha­tom, hogy egészen más az, ha olyan szeretet­tel és hivatástudattal végzi munkáját az ápo­lószemélyzet, mint ők. Természetesen ehhez meg kell jegyeznem, hogy akkor sokkal töb­ben voltak ápolók az osztályokon, s nem kellett olyan hajszolt munkát végezniük, mint a maiaknak. Abban az időben indult meg a népfőisko­lái mozgalom. Sztehló Gábor Nagytarcsán a fiúknak, a Fébé a leányoknak szervezett nép­főiskolát, Túrmezei Erzsébet vezetésével. Mindkét helyre tudtam hallgatókat küldeni, s a hazatért lányok és fiúk magukkal hozták az ott tanult ismereteket az ige által mcgvilá­­gosítottan. A nagytarcsai népfőiskolán ma­gam is tartottam előadást. A háború után - mint mindenkit, aki a Felvidék visszacsatolása után került oda - kiutasított a csehszlovák kormány. Én min­denáron maradni akartam, és a fehér plaká­ton megjelent parancsnak nem tettem eleget. Még arra is hajlandó lettem volna, hogy re­­szlovakizáljak, ám a késlekedése miatt letar­tóztattak, majd a galántai járásbíróság fog­dájából - sokak közbenjárására - úgy enged­tek ki, hogy Csehszlovákia területét 24 órán belül el kellett hagynom. Hónapokig állás nélkül voltam, majd két évig Csákváron, az­tán hat évig Nádasdon szolgáltam. Ebben az időben nagy lendülettel indult meg az evan­gelizációs mozgalom. Néhány helyre én is kaptam meghívást. Az evangclizáción szol­gáló lelkész mellé mindig egy diakonisszát is küldtek segítőül, aki a nők számára tartott bibliaórákat, megbeszéléseket. 1951-ben, amikor feloszlatták a szerzetes­­rendeket, nem maradhattak meg a mi diako­nisszaegyesületeink sem. Az anyaházak va­gyonát államosították, de a diakonisszák kö­zül többen továbbra is gyülekezeti szolgálat­ban maradtak, civil ruhában. Az ötvenes évek közepén Nádasdról Ajká­ra mentem, ahova a gyülekezet egyhangúlag meghívott. Ajka egyik leánygyülckezetében, Csékúton akkor már két éve Marton Ágnes diakonissza nővér volt a kántor. Természete­sen civilben, de ő formaruha nélkül is diako­nissza maradt. 23 évig dolgoztunk együtt békességben, még csak indulatos szóváltás sem volt közöttünk. Én jártam a fél járásnyi szórványt, Ágnes Csákútnak volt a lelki­­pásztora: tartotta az istentiszteleteket, bib­liaórákat, elvégezte a gyermekmunkát, kon­firmáció-oktatást, látogatta a gyülekezet csa­ládtagjait. Talán így foglalhatnám össze rö­viden : benne volt a gyülekezet mindennapjá­ban ünnepen és a hétköznapokon. Szinte az egész gyülekezet családtagjává lett. Nekem csak azokat a szolgálatokat kellett ellátnom, amelyeket csak lelkész végezhet. Egymást is helyettesítettük, mert szívesen jött be Ajkára is istentiszteletet tartani. Soha sem kértem tőle, de ő minden héten, ha csak tehette be­jött a lelkészi hivatalba, beszámolt a csékúti gyülekezetről és megbeszéltük a tennivaló­kat. Az iskolák államosításakor a csékúti gyülekezet minden épületét elvesztette, ezért eleinte Ágnes nővérnek az egyik gyülekezeti tag adott lakást, majd amikor sok utánjárás­sal sikerült a templom mögötti telekrészt visszaigényelni, erre építettünk egy gyüleke­zeti termet, és egy lakószobát Ágnesnek. Rendeztük fizetését, és mint főfoglalkozású kántort bejelentettük az SZTK-ba, hogy majd nyugdíjat kaphasson. Nemsokára a templomot tataroztattuk, a tornyot új bá­doggal fedettük be, a harangozást villamosí­tottuk, az orgonát villanyfújtatóval láttuk el, és végül a templomot belül is tataroztattuk oly módon, hogy a padok átalakíttatását is elvégeztettük. Mindehhez az anyagi fedeze­tet Ágnes nővér gyűjtötte össze. Ágnes, a győri diakonissza-anyaházból jött nővér ma már mint nyugdíjas szolgál tovább Csák­­úton. A diakonisszákkal való együttszolgálás alatt azt tapasztaltam, hogy a lelkészi szolgá­latnak van egy része, amit igazán csak a nők tudnak ellátni. Ezért is voltam lelkes hive annak, hogy a teológiát végzett lelkésznőket is lelkésszé avassunk, és ma annak örülök nagyon, hogy újra kinyílnak a diakonissza­­anyaházak kapui azok előtt, akik komoly hivatásérzettel Jézus Krisztus szolgálóleá­nyai akarnak lenni, hogy betegeket ápolja­nak, gyermekeket vezessenek Jézus Krisztus­hoz, lássananak az ő szemével, cselekedje­nek keze mozdulatával, vigasztalják a meg­­szomorodottakat, bátorítsák a tétovázókat, legyenek áldássá mindenütt, ahol szeretettel szolgálni lehet. Mátis István Komoly fordítási nehézségekbe ütkö­zött egy misszionárius Etiópiában. Az őslakóknak nem volt semmilyen sza* vük a bizalom fogalmára. Enélkül pe­dig nem tudta megnyugtatóan lefordí­tani Luther Kis Kátéjában az első pa­rancsolat magyarázó mondatát, amely így hangzik: „Mindennél jobban kell Istent félnünk, szeretnünk és Benne bíznunk.” Sikertelen próbálkozások után végül a gyermekek bibliaóráján felállított egy fiút az asztalra és ezt mondta neki: „Csukd be a szemed és dőlj hátra a karomba!” A fiú megijedt és gyorsan lemászott az asztalról. A misszionárius egy másik tanulót kért meg ugyanerre. Ezleljes nyugalommal hanyatt esett a misszionárius karjába. „Nem féltél?” - kérdezte utána. A ta­nuló így válaszolt: „Nem, mert számol­tam karod nagy erejével.” - Ezután már nem volt gond a mondat lefordítá­sa: „Mindennél jobban kell Istent fél­nünk, szeretnünk és számolnunk karjá­nak nagy erejével." Talán meggondolatlannak tartjuk a második gyereket. Pedig az Urunk iránti bizalom, hit sokszor ilyennek tű­nik a kívülálló szemében. Emlékszem arra a fiatalemberre, aki részt vett az esküvőnkön, majd így vélekedett: „Hogyan lehet egy nem létező személy­ben bízni és hozzá imádkozni?" Vajon nekünk, gyakorló keresztyé­neknek mennyire természetes ez a „vak” ráhagyatkozás megváltó és meg­tartó Urunkra? Pedig a hit, a szív bizo­dalma Isten iránt nem a láthatókra néz. Életemben is fontos az Istenbe ka­paszkodó bizalom. Már gyermekko­romban megtanítottak arra, hogy Is­tent Atyának szólíthatom. A család rendszeresen imádkozta Luther reggeli és esti imádságát: „...én magamat, tes­temet, lelkemet és mindenemet kezedbe ajánlom...” A családi védettségben ezt akkor könnyű volt kimondani. 14 éves koromban részt vettem egy csendcshétcn. Ott vált személyessé. meghatározóvá, hogy Jézus engem is szeret, értem is meghalt és szabadulást adott a bűn rabságából. Bizalmat, hitet ébresztett iránta. Néhány héttel ezután egy vasárnapi alkalmon találkoztam azzal, aki a csendeshetet vezette. Meg­kérdezett, miközben a tábortüzet pisz­káltam a szabadban: Pali, ég-e még a tűz? - Mint visszahúzódó fiú, akkor nem adtam választ, pedig jólesett ér­deklődése. Aznap egyébként arról szólt az igehirdetö, hogy „legyen meg a te akaratod...” Bizalommal, egyetértőén bólintottam a hallottakra. Gyakorolgatom a Krisztusba ka­paszkodást. Mehetek hozzá bűnter­­hckkel, kisértéseimmel, kétségeimmel, kezébe tehetem gyermekeink hitrejutá­­sát, kérhetem öt gyülekezetünkért, erő­ért a szolgálatokban. Támasz a megél­hetésben, a holnap gondjaiban, beteg­ségben, de a jó napokban is. A kísértő igyekszik kikezdeni a bizalmat. Hiszen annyi mindenre lehet még építeni. A Sátán próbálkozásait átéltem az anyagiak terén különösen, hiszen a pénz, vagyon szédítő és hamis bizton­ságot kínál, amely mellett már fölösle­ges Isten erős karja. Látnunk kell, hol van sebezhető pontunk a bizalom te­rén. Számolhatunk az Úr erős karjával lelki és testi életünk megtartásában. Utóbbit sem lebecsülve, két ige kíván­kozik ide: „Járuljunk tehát bizalom­mal a kegyelem királyi székéhez, hogy ! irgalmat találjunk...” (Zsid 4,16.) „Bi­zalommal tekinthetünk az ítélet napja felé...” (ÍJán 4,17.). Az Úrra építő bi­zalom a halálon túlra is néz. Bizalmunk lehet ingadozó, de akibe kapaszkodik, az nem ingadozik! Egyik kedves igénk­kel biztatjuk az olvasót: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájun­kért odaadta, hogyne ajándékozna ne­künk vele együtt mindent?” (Róm 8,32.) Feleségem és én is szoktuk egy­mást bátorítani ezzel az igével. Göllncr Pál

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom