Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)

1991-05-19 / 20. szám

a ift GYERMEKEKNEK X ^ A NAGY ALKUDOZÁS Ábrahám vendégei útnak indultak. ' Ábrahám kikísérte őket. Látta, hogy Sodorna felé tartanak. Eszébe jutott Lót, az unokaöccse, aki abban a vá­rosban élt. Ahogy mentek Sodorna felé, az ÚR arra gondolt, hogy meg kell ismertetnie Ábrahámmal azokat az eseményeket, amiket tenni készült. Nagy nép fog származni tőle, gon­dolta magában, általa nyer áldást a föld minden népe. Ő és háza népe fogja megőrizni utamat. Hangosan pedig így szólt:- Látod, itt ez a szép, nagy város, Sodorna. Nem messze tőle a másik, Gomorra. Igen sok jajkiáltás ér el hozzám miattuk. Gonosz emberek élnek ott, vétkük igen súlyossá vált. Lemegyek, hogy megnézzem, való­ban olyan gonoszak-e. Tudnom kell. Ábrahám jól tudta, mit jelent ez. Ha Isten így beszél, akkor már nagy a baj.- Elpusztítod-e az igazat is a bű­nössel együtt? Hátha van ötven igaz abban a városban? - vetette fel kicsit félve. - Akkor is elpusztítod, és nem bocsátasz meg annak a hely­nek azért az ötven igazért, akik ott laknak? Távol legyen tőled, hogy ilyet tégy, hogy megöld az igazat a bűnössel együtt, és úgy járjon az igaz is, mint a bűnös. Távol legyen tőled! Vajon az egész föld bírája nem tenne-e igaz ítéletet?- Ha találok Sodorna városában ötven igaz embert, megkegyelme­zek értük az egész városnak - felelt az ÚR.-Tudom, merész dolog, hogy szólok az én Uramnak, bár én csak por és hamu vagyok - próbálkozott újra Ábrahám. - De ha az ötven igaznak öt híja lesz, elpusztítod-e az öt miatt az egész várost?- Nem pusztítom el, ha találok ott negyvenötöt - ígérte az ÚR. Áb­rahám egyre inkább úgy érezte ma­gát, mintha egy kecskére alkudna a piacon. Számára azonban nagyon fontos volt, hogy Lót megmarad­jon. Ezért újra megszólalt:- Hátha negyven található ott?- Nem teszem meg a negyvenért - válaszolta az ÚR.- Ne haragudjon meg rám az én Uram, ha újra szólok - szólt Ábra­hám -, de hátha csak harminc talál­ható ott?- Nem teszem meg, ha találok ott harmincat. Ábrahám kezdett felbátorodni. Olyan érzése volt, mintha az Úr arra várna, hogy valamilyen okot találjon arra, hogy a város megme­nekülhessen. Közben persze érezte azt is, hogy egy ponton majd meg kell állnia az alkudozásban, hiszen az ÚR ellen mégsem lehet büntetle­nül vétkezni. Ő is ismerte a sodo­­maiakat.-Tudom, merész dolog, hogy még mindig szólok az én Uramnak: hátha húsz található ott? Az ÚR elmosolyodott:- Nem pusztítom el húszért.- Utoljára még ne haragudj meg, Uram! Hátha csak tíz található ott?- ígérem - szólt az ÚR nem pusztítom el a tízért. Mindketten érezték, hogy az al­ku létrejött. Az ÚR már előre saj­nálta a nagy városokat, de tudta, a férgektől ellepett ágat nem elég le­vágni, el is kell égetni. Ábrahám pedig miközben hazaballagott, arra gondolt, hogy lehetetlen, hogy egy akkora városban ne legyen tíz igaz ember. Reménykedett. KI VAGYOK ÉN? Az első ember utolsó meghatározásához értünk. Már csak a neve van hátra. Ez azt jelenti, hogy a következő számban már az első emberrel kapcsolatban kialakult pontszámokat közlöm. A következő számokban pedig - ahogy egy-egy ember „véget ér" - már az összeadott pontszámokat közlöm. Tehát, ha valaki az első embernél elért 5 pontot, akkor ez a következő számban jelenik meg. Ha a második embernél még_hármat elért, akkor a neve mellett a második számban 8 pont jelenik meg. A mostani sorban kezdjük el a hetedik embert. 0 az utolsó. Folytatódik viszont a MI VAGYOK ÉN? játékkal. Ez majd eszközökre vonatkozik. A pontozás és a jutalmazás azonban a két játékban külön történik. 2. Tíz évig külföldön éltem. 3. Volt idő, amikor csak a mózesi törvényeknek köszönhettem, hogy nem haltunk éhen. 4. Jó anyós vagyok. 5. EMBER 1. Hasznos ember vagyok. 2. Semmi jogom nincs. 3. Egy rövid levelet írtak velem kapcsolatban. 6. EMBER 1. A hegyekben lakunk. 2. Papi családból származom. 7. EMBER 1. A (érjem tisztességes ember volt. A megoldásokat a pontos megfejtési meghatározással (hányadik ember, hányadik meghatározása után) a lap dátuma utáni keddig kell postára adnotok. A cím a régi: Koczor Tamás, 2373 Dabas-Gyón, Luther u. 14. 1. EMBER 1. Hosszú hajam van. 2■) Nyughatatlan természet vagyok. 3. Apám nagy király. 4. Egész Izráelben nincsen olyan szép ember, mint én. 5. Megölettem a bátyámat. 6. Egy tölgyfa lett a vesztem. 7. Le akartam taszítani apámat a trónról. 2. EMBER 1. Fiatal vagyok még. 2. Anyám is, nagyanyám is hívők voltak. 3. Mesteremet még a fogságába is elkísértem. 4. Nem csak a nevem szerint va­gyok Istent tisztelő. 5. Gyomromra való tekintettel egy kevés bort tanácsoltak nekem. 6. Efezus lett a hazám. 3. EMBER 1. Három fiam van. 2. Elődeim elfordultak Istentől. 3. Két nagy birodalom között őr­lődöm. 4. Évtizedek óla én rendeztem az első igazi páskaünnepet. 5. Nyolcéves voltam csupán, ami­kor már komoly tisztet bíztak rám. 4. EMBER 1. Fiaim meghaltak. FIATALOKNAK Pünkösdi szomorúság A Lélek ünnepén A Lelket lesein én. A Lelket, amely több, mint költemény. A Lelket, amely sosem volt enyém. A Lelket, amely sosem lesz enyém. A Lélek ünnepén Szomorúan zendiil egyetlen igém: „Hogy születhetik újjá, aki vén?!... ( Reményik Sándor) Lapunk első oldalán olvassuk az Apostoli hitvallás har­madik hitágazatának lutheri magyarázatát. Miért idézzük ezt a régi szöveget? Mert életté vált ez a tanítás több tekintetben is. Húsvéti istentiszteleten beszélgettem egy idős férfi­val. „Én is vallom - mondja -, hogy feltámadunk. Hát a gyermekeinkben.” Azóta is végig-végigfut bennem, mivel lehetne a föltámadást igazolni. Talán a híres torinói lepellel, amelyen egy férfi „fényképe” látható, és minden lenyomata arra utal, hogy Jézusé lehetett? Létrejöttének titkát a feltámadás csodája magyaráz­hatná. Vagy bizonyítékul szolgálhatna-e maga az írás, hogy Jézus ellenségei is tényként vallják az üres sírt (Mt 28,15), és minden más lehetőség (a test ellopá­sa, vízió) kevésbé elképzelhető, mint a feltámadás? Vagy meggyőzné az embert a klinikai halálból vissza­tértek meglepően egyező élménye? Ezek mindegyike lehet nagyon érdekes, hiterősítő a hívő számára, és érdekes a kívülálló számára. Önmagukban hitet nem ébresztenek. A keresztyénség második generációjától kezdve az utolsóig a Lélek bizonyító erejére van utal­va. Emberi érvekből legföljebb tudás származik - a Szentlélek által bizalom születik, valóságos, élő kap­csolat Isten és ember között. A második eset többször előfordult már: valaki számon kérte hitemet, azt, hogy vettem-e Szentlelket. S az ismérv az Apostolok Cselekedetei alapján általá­ban a nyelveken szólás lett volna. És olykor engem is elfogott az a szomorúság, amelyről Reményik Sándor írt: miért nincs minden kételyt elsöprő jele, ha kaptam a Lelket. Evvel a kétkedő kérdéssel és szomorúsággal szemben lett hathatóssá Luther hite, az a fölismerés, hogy a Lélekjelenlétének ismérve nem valami rendkí­vüli, hanem az Isten iránti gyermeki bizalom. A Szentlélek nem külön isten, hanem az Atyáról és a Fiúról szól, Isten szeretetéről győz meg, arról, hogy ahhoz a régi golgotái eseményhez közöm van: abból élek. b. A. Aki szeret, megszemélyesít - mondja egy e századi gondolkodó. Melegebb a TE, mint az AZ, többel mond egy történet, mint egy definíció. A Szentlélek is így szeret: élövé teszi Isten teremtését, élménnyé a tant barátként hozza közeliinkbe a Názáreti Jézust. A Szentlélek személy, mert megszemélyesít. A Szentlélek azonban titok is. Titok, mert ott fúj, ahol akar, mert nélküle az égő csipkebokor csak égő csipkebokor, de általa egy barázdált öreg arc is Isten vonásait viseli. Titok, mert rejtett és szemérmes - nem kel versenyre a látványos lelki szenzációkkal, nem ker­get önkívületbe, nem hipnotizál. Azé, aki elfogadja, de visszavonul attól, aki birtokolni akarja. Sokszor kutatjuk aggódva jeleit, hiányoljuk ajándéka­it. Sokszor kérjük számon jelenlétét az egyházon, magun­kon és másokon. Szeretnénk, ha lehengerlőbb lenne, ha elsöpörne minden kétséget, betöltene minden hiányt. Sze­retnénk, ha végül bennünket igazolna. Körbejárjuk érte a világot, s eközben ott áll a hálunk mögött: Mindenütt, ahol a tények mögül egy pillanatra előbukkan a valóság. Mindenütt, ahol régi, szívós gyűlöletek láncait megsza­kítja a szeretet egy-egy gesztusa. Mindenütt, ahol valaki az ember Jézusban felismeri az Istent. - négykezes -Gondolatok a Lélek általi egységről (lMóz 11,1-9; Jn 17,20-23; Ef 4,1-6) Az egységről szólok, mert nincs egység. Hány­féle templom van, s mennyiféle templom nél­küli közösség, különböző liturgiákkal, tanítá­sokkal, szokásokkal. Kezdetben, az ősegyházi korban megvolt talán az egység. Nem az egy­formaság, hanem a közösség tudata, hite: egyek Jézus Krisztusban. Ez aztán nagyon hamar fölbomlott, s azóta is szakadozik. Mi­ért? Az lMózes-féleszöveg alapján: Ott, ahol az emberek isteni rangra törekszenek, Isten bontja föl az egységet. Elindultunk mi is Ke­letről, és letelepedtünk. Volt egy nagyszerű Jézus-élményünk, Benne megmutatkozott vámunkra az Isten. S úgy gondoltuk, hogy mert az apostolok és szentírók által olvas­tunk, hallottunk Jézusról, ismerjük is Öt s az Atyát. És elkezdtük megformálni, kiégetni a magunk tégláit, dogmáit. És vártuk, hogy mindenki elfogadja ezeket. Megalkottuk a Szentháromság-tant, mások meg azt mond­ták: egy az Isten; gyermekeket keresztelünk, mások meg azt vallják: csak felnőtteket sza­bad bemeríteni. Az úrvacsoráról értekezése­ket írtunk, mások ellentételeket állítottak; és a hierarhiáról - mások cáfolták ezeket. Ha­talmas, köteteket kitevő dogmatikai műveink vannak, téglái az épületnek, de körülöttünk­­ellenünk épülnek ugyanilyen tornyok - és nem értjük egymást: Isten összezavarta nyelvün­ket. Kár azon gondolkodni, ki kezdte cl, ki folytatta, ki szakadt ki és kit löktek ki az egyházból. Ha bölcs szívvel nézzük történe­tünket, láthatjuk, hogy „Isten maga szállt le..., hogy ne értsék egymás nyelvét” (lMóz 11,5-7.). Ha bölcs szívvel nézzük magunkat, belátjuk, Isten büntetése rajtunk, az Anya­­szentegvházon ez a botrány, a szétszakado­­zottság. És most egységre vágyunk. Nem azért, mert megfogyatkoztunk, és nem tudunk lépést tar­tani a szekularizmussal, a materializmussal, az ateizmussal. Ha csak ezért vágyunk az egy­ségre, jobb, ha most hagyjuk abba az építker zést. Azért várunk az egységre, mert a bábeli esemény nem ért véget avval, hogy szétszóró­dott az a nép, s nem értették egymást. Hanem folytatódott a pünkösdi eseménnyel: a Szent­lélek által az összegyűlt, sok nemzetségből való ^emberek mindnyájan értették a Jézus Krisztusról szóló örömhírt. Azért vágyódunk az egységre, mert a Szentlélek által mindaz, amit hallottunk, oívastunk Jézusról, minden tudásunk ismeretté vált, szétválasztó dogmák helyett egymást gazdagító kincseket kaptunk, és megértettük, mit jelent az a hosszú felsoro­lás Efezus 4-ben: Egy a test - a Krisztus teste, az Egyház, és egy a Lélek - aki mindnyájun­kat hitre hívott, egy reménységre kaptunk el­hívást: az Istennel való élet reménységére. Egy az ÚR: a megfeszített és feltámadott Jé­zus Krisztus, egy a hit, a Belé vetett bizalom, hogy halála életet ad, és az Őt követés szere­­tetben és igazságban, egy a keresztség: véré­ben való megtisztulás. Egy az Istene és Atyja mindeneknek. Vágyódunk az egységre, és öröm, hogy velünk, kicsinyekkel cgyüttérez­­nek a nagyok, az egyházi világszervezetek ve­zetői, hogy sikerült megegyezni a hitvallások és a Miatyánk közös szövegében, hogy tár­gyalnak az cucharistia és az egyházi szolgálat kérdéseiről. Mégsem ettől várjuk az egységet, hanem attól, hogy mindnyájan egyre köze­­lebb-közelebb jutunk az igazi főpaphoz, Jézus Krisztushoz, hogy Benne éljünk. Mert Benne valósul meg teljesen az egység. Már nem az egyformaságra vágyunk, hogy egyforma templomaink és ruháink legyenek, vagy egy­forma liturgiára, istentiszteleti rendre, hanem arra, hogy a szavak alatt egy fogalmat ért­sünk, hogy elfogadjuk: mások is ugyanolyan vágyódással keresik Istent, a szeretetet, hogy higgyük, hogy Krisztus mindannyiunkért egy­formán vállalta a halált, hogy mindannyiun­kat magához öleljen. Egységre vágyuníi szenvedélyesen '-"s a szenvedélyesség miatt sokszor találunk egy­másban hibát, biztosan lesznek viíálnk : fele­­kezetnek felekezettel, kegyességi irányzatnak kegyességi irányzattal. És fájni fog mindig, ha valaki másfelé tart. Nem is szabad lenyelni a fájdalmat, a kritikát, talán a vádakat sem. Szabadságunk van arra a Lélek által, hogy teljes alázatossággal és szelídséggel, türelem­mel és megértéssel mondjuk el véleményünket, ismeretünket. Ez a szabadság az alázatra, a szelídségre és türelemre egyformán adott ki­csinek és nagynak; és mindőnknek, kicsinek és nagynak egyformán tudnunk kell, hogy mi­ként a házasságban nem létező út a válás, úgy Krisztus testében sem lehetséges a szakadás, hanem csak az, hogy mindegyikünk bűnbánat­tal és Krisztus kegyelmére várva könyörög a Lélekért, hogy egyek lehessünk, miként az Atya egy a Fiúval. Bencze András Tíz éve halt meg Pilinszky János: emlé­két egy költeményének felmutatásával, gondos, figyelmes szemügyrevételével idéz­zük. EGYENES LABIRINTUS Milyen lesz az a visszaröpülés, amiről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég, végül is milyen lesz, milyen lesz e nyitott szárnyú, emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe? - nem tudom, és mégis, hogyha valamit tudok, hát ezt tudom, e forró folyosót, e nyílegyenes labirintust, melyben mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk. Ez a vers 1971. november 20-án jelent meg, a Nők Lapjában. Egész csokorra való Pilinszky­­vers társaságában, A tékozló fiú keresése, a Mi­lyen felemás, a Mégis nehéz, a József Attila, az En nem számítok, a Telehold és az Elég című költeményekkel együtt. 1972-ben a Szálkák kö­tet utolsó előtti darabjaként kapta meg végleges helyét a költő életművében. A labirintus-motívum sokat foglalkoztatta Pi­­linszkyt. A mélypont ünnepélye című prózai gyűj­temény a „kulcsszavak és témák mutatójában” nyolcszor jelzi ennek a motívumnak visszatéré­sét publicisztikai írásaiban. Érdemes volna mindegyik helyet visszakeresni. Egy alkalommal A KEGYELEM KÖLTŐJE Simone Weil-idézettel találkozunk: „A szépség labirintus. Sokan elindulnak benne, de feleúton elfáradnak. Csak keveseknek van erejük bejutni a labirintus közepébe. Ott Isten várja, fölfalja és kiokádja őket. Akkor - e választott kevesek - kijönnek a labirintusból, megállnak a labirintus bejáratában, s az arra jövőket szelíden befelé tessékelik.” Ez az írás 1978 novemberéből való, kérdés, hogy a vers megírásakor találkozott-e már a költő ezzel a Weil-szöveggel. A költemény már a címében egy belső ellent­mondással indul. A labirintus minden, csak nem egyenes, s a költő mégis összekapcsolja ezt a két egymást cáfoló fogalmat. A címen túl a tizenhar­madik sor is visszaidézi ezt az oxymoront, még erősebb változatban: nyílegyenes labirintuském. Hasonló „képtelen” szókapcsolatra még kétszer találunk a versben. A nyolcadik sorban emelke­dő zuhanásról esik szó, a vers végén egymást cáfolni látszik a „mind tömöttebb és mind tö­möttebb” s az „egyre szabadabb”. Az iskolás retorika az effajta költői „fogást” az alakzatok közt tartja számon. A szöveg sajá­tos, költői megmunkálása épp ezeknek az alak­zatoknak köszönhető. A paradox kapcsolatok mellett a vers leggyakoribb és legfeltűnőbb nyel­vi jellegzetessége a sok szerkezetismétlés. Az egész vers egyetlen bonyolult mondat: labirintus maga is. Ez a mondat egyébként ellentétes szerkezetű. Első tíz sora azzal az állítmánnyal zárul: „Nem tudom”. Ötsornyi második fele viszont ezzel kezdődik: „és mégis, hogyha va­lamit tudok / hát ezt tudom...”: íme a negye­dik paradoxon! Pilinszky János költő budapesti otthonában MTI fotó - Molnár Edit A vers képei nagyon egyszerűek. Egy-egy szó idézi fel őket, ezeknek jelzője sincs, nem hogy hasonlatok, metaforák bontanák ki őket. Vi­szont maguk a puszta szóval felidézett látniva­lók „hasonlattá” lesznek, metaforikus értelmet kapnak a költő szándéka szerint. A tárgyak, amelyek megjelennek képzeletünk vetítővász­nán, az atyai házat idézik, a labirintus közép­pontját. A képek elemzése egyébként visszavezet a vers retorikai alakzataihoz. Egyet még nem említet­tünk közülük: az elhallgatást. A költő nem mondja ki Isten nevét, pedig nyilván őt gyanítja a „fókusz lángoló közös fészkében”. így megne­­vezetlenül fönségesebb az Isten, mintha néven nevezték volna; akárcsak a Bibliában, ahol Jézus is leleményes áttételekkel szól Istenről szenvedő szerkezetű mondatokkal vagy épp példabeszé­dekkel, amelyek a profán, hétköznapi tapaszta­latból emelkednek ki, hogy Istenre rámutassanak. Az Egyenes labirintus remekül példázza Pi­linszky költői „módszerét”. Nem egy hittétel, egy bibliai mondat szónoki vagy elmélkedő fel­dolgozását, kifejtését nyújtja, hanem egy tapasz­talatot idéz fel. Innen különös hitele. Meg abból, hogy ezt a tapasztalatot nemcsak elmondja, elemzi, hanem a mondat elfúló, majd végsőkig egyszerűsödő futamában el is játssza előttünk. Az olvasó saját életére reflektál, amely valóban labirintusnak látszik. Ez is ilyen „emelkedő zu­hanás” volna? Ha egyszer visszanézünk rá, talán világossá válik számunkra, hogy az volt. Addig csak „hasonlatok beszélnek” arról a középpont­ról, amelybe minden út vezet. De ezek nem ta­nult hasonlatok, hanem mindennapi életünknek hirtelenül ki-kitáruló tényei (lásd: Elég). Most, itt, életünknek tétova hányódásában csak egy­­szer-egyszer vesszük észre, hogy mégis, mi is „tudjuk” ennek a nyílegyenes útnak gravitáció­ját. Tapasztaljuk magunkban. Ez a katolikus költő a kegyelemre nyíló ta­pasztalatot tudta itt és egész költészetében feled­hetetlen pontossággal szóvá tenni. A nagypén­tek és a húsvét hite mellett ez a közös kincse mindenkinek, akinek szívét az evangélium ne­veli. Jeleníts István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom