Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)

1991-05-05 / 18. szám

ÜNNEP LAJOSKOMÁROMBAN 1991. március 23-án Szebik Imre püspök Lajoskomáromban beik­tatta lelkészi hivatalába Decmann Tibort. Ezt a hideg és tárgyilagos táviratmondatot írhatná le az a tu­dósító, akit a ki-mikor-hol-miért - kérdéscsoport koordinátarendsze­re segít eligazodni az események gyakran kusza halmazában. Nem is tudósítóként írok erről az ünnep­ről. Ezt nem tudom megtenni. Szá­momra ez nem átlaginformáció, amely belesimul a közegyházi élet mindennapjaiba. Bizonyosság. Az Isten szeretetének bizonyossága. A Teológián töltött öt évünk eseményfoszlányai adták a sót e koratavaszi nap ünnepízéhez. Nemcsak a teológiai stúdium volt közös... szobatársak voltunk majd három éven keresztül. Kitörölhe­tetlenül bennünk élnek az első kol­lokvium izgalmai éppenúgy, mint az első áhítatokra való készülés édes gyötrelmei. Volt jószándék vezérelte „szálkakihúzás-kísérlet”, ahogyan volt testvéri beszélgetés is, amely néha heves teológiai vi­tákba csapott át. De jó is volt élesí­teni egymáson „oroszlánkörmein­ket”! Őszintén kiadni a vélt vagy valódi utolsó „teológiai ászt” az éjszakába nyúló vitákban, hogy azután derűvel térhessünk nyugo­vóra, mert másnap vagy talán már aznap megmérettetés előtt álltunk.- Őszinteség és keresztyén derű. Alappillérek közül kettő, melyek igen fontosak. E kettő alapirányultsága jelle­mezte püspök úr prédikációját, amiben a szolgálatba állító Úrról s a szolgálatban álló örömeiről, nehézségeiről beszélt. Jó volt ezt zsúfolásig megtelt templomban hallani, látva az arcokon a gon­doskodás és együtt szolgálni aka­rás félreérthetetlen, s leplezni nem is akaró vonásait. Az emberi oda­­szánáson és önfeláldozókészségen túl - ami kétségtelenül nagyon fon­tos - még többet mondott a lajos­­komáromi oltárkép csöndes figyel­meztetése: „Imádkozom értetek!” A térdelő Krisztus példája nem­csak imádkozásra indít, hanem alázatra is tanít. Szolgáló lelkész és szolgáló gyülekezet jól tudja, s éli ezt. Ezért mert a gyülekezet szinte erején felüli munkába kezdeni, pa­rókiát és idősek szeretetotthonát építeni. Az építés sikerének fedeze­te maga az Úr, de övéi tudják: Neki jó szerszámokra van szüksé­ge. Lelkész és gyülekezet állt meg ezen a szombaton Isten színe előtt. Nem azért, mert célba ért - a cél még messze. Az odavezető út azonban közös, mégha futását mindenkinek magának kell is elvé­geznie. Ki-ki a maga tehetsége és adománya szerint. Egyik a szólás tehetségét kapta, a másik a hallásét Isten igéjére, hogy azután csele­­kedje mindenki a neki adott mér­ték szerint. Szólnom kellene a fehér asztal­ról is, ami fontos része az ünnep­lésnek. Jézus is szeretett asztalhoz ülni, mert az asztalközösség által minden könnyebb. Ilyenkor van együtt kicsi és hagy. Reflektor­­fényben álló együtt a csendes ész­revétlennel, akinek fontosságát és pótolhatatlanságát talán csak ak­kor tapasztaljuk, ha már nincs töb­bé. Szólnék róla, de nem tudom megtenni. Nem voltam jelen. In­dulnom kellett a másnapi szolgálat miatt. Láttam viszont az előkészü­leteket, dolgos arcok derűs moso­lyát, melyre azért ki-kiült az ünnep sikeréért vállalt gond és izgalom. Neveket kellene sorolnom... hosz­­szan. Ehelyett csak ennyit írok: lajoskomáromi és sárbogárdi gyü­lekezet. Sok minden kimaradt ebből a cikkből. Köszöntések sokasága éppenúgy, mint idézetek sora az említésre méltó prédikációkból. Nem forrásmunka értékű... a tör­ténetírás a krónikások dolga. „Csak” bizonyosság... de talán nemcsak számomra. Az Isten sze­retetének bizonyossága. Franko Mátyás MEGALAKULT A MAGYAR ÖKUMENIKUS SZERETETSZOLGÁLAT A, Magyarországi Egyházak Ökumenikus Taná­­csa az utóbbi években a romániai események kapcsán nemzetközi kooperációban vett részt, koor­dinálta a különböző nyugati országokból Románia számára egyházi segélyszervektől érkező adományo­kat. Április 16-án megalakult a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat, melyben a protestáns egyházak, or­todoxok és egyes magánszemélyek vesznek részt. Az új szervezet nyugati mintára fog dolgozni, szolgálatá­ban nem a látványosság lesz a döntő, hanem az a munka, mely kidolgozott tervezeteket (projekteket) valósít meg. A külföldi segélyszervezetektől érkezett pénzen nálunk, Magyarországon vásárolják meg az árut, melyet a szükség szerint továbbítanak a rászoru­lóknak. A szeretetszolgálat Igazgatótanácsában a résztvevő egyházak delegátusai találhatók: dr. Bodnár Ákos se­bészfőorvos, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának világi elnöke, Győri Kornél baptista lel­kész, a Baptista Egyház főtitkára, Lehel László evan­gélikus lelkész, aki a szeretetszolgálat igazgatójaként vezeti a segélyezési munkát. Szemerei Zoltán közgaz­dász, országos egyházunk pénzügyi osztályvezetője, Trócsányi László ügyvéd, Usz István ortodox lelkész és Váradi László közgazdász, szociológus. A külföldi társszervezetek vezetői is képviseletet kaptak a segély­­szolgálatban. Dr. Kari Heinz Neukamm - Akadé­miánk tiszteletbeli doktora - a Német Protestáns Sze­retetszolgálat elnöke tiszteletbeli elnökként, Ernst Glaeser az Osztrák Protestáns Szeretetszolgálat igaz­gatója tanácsadóként vesz részt szeretetszolgálatunk munkájában. A nemzetközi védnökségben találjuk Jacques Willemset a holland, Franz Schulet a svájci és Henk von Apeldornt az EVT segélyügyi osztályának képviselőjét. A segélyszolgálat a nyomorúságok mindenféle faj­tájának kezelésére készen áll. Az egész ország társa­dalmára, szociális kérdésekre és a munkanélküliségre épp úgy figyelni fognak, mint a romániai menekültek­re, vagy bármily területen feltörő nyomorúságokra. Budapest ilyen módon egy Kelet és Dél felé irányuló esetleges segélyezésnek gyűjtőpontja lehet a jövőben. A segélyszolgálat most induló munkáját figyelemmel kísérjük, olvasóinkat igyekszünk tudósítani, igazga­tójának munkájára Isten áldását kérjük. tszm A papné szolgálata: háttérszolgálat Ez derült ki azon a szép áprilisi szombaton, amikor közel nyolc­van asszony gyűlt össze az Evangé­likus Gimnázium dísztermében. Különböző korú, foglalkozású, il­letőségű, családi állapotú asszo­nyok voltak, akiket egyvalami köt csak össze: lelkészek feleségei vagy özvegyei, egyszóval: papnék. Országos papnétalálkozó ritkán van, nem is tudom, volt-e mosta­nában. Ezért nagy örömmel üdvö­zölték egymást a régen látott bará­tok, az évfolyamtársak feleségei. Volt olyan, akire csak bemutatko­zása után ismertünk rá az évek múlása miatt. '...Si'ébik Mfé püspök volt áz ‘ösz­szejö_vet£l házigazdája, aki kedve­sen és tapintattal vezette a beszél­getést, tájékoztatott a napi esemé­nyekről és az egyház terveiről. Brebovszkyné Pintér Márta kez­dő áhítatán az Ézsaiás 40,27-31. alapján szólt arról, hogy a háttér­­szolgálat sokszor csüggesztő, és csak Isten az, aki meg tud erősíte­ni, hogy szárnyra kelhessünk, hogy legyen erőnk az égre feltekin­teni. A két témát egy-egy városi és egy-egy vidéki papné vezette be. Hafenscher Károlyné - aki az egész összejövetel lelke is volt - és Lackner Aladárné foglalta össze mondanivalóját az első kérdéssel kapcsolatban: Mit vár a papnétól a gyülekezet és az egész egyház? Biztosítson rendezett hátteret fér­jének a szolgálathoz, nagy megér­téssel hallgassa meg az embereket; legyen munkatárs és nevelje gyer­mekeit is munkatársakká; vállalja a békéltetés szolgálatát a gyüleke­zetben, az egyházban és saját mun­katerületén is. Közömbös nem le­het, mert ez nemcsak a gyülekezet­nek árt, de házassága is megsínyli. A délutáni alkalmon fordított volt a kérdés: Mit vár a papné a gyülekezettől és az egyháztól? Ek­kor Varga Györgyné és Bárdossy Tibomé mondta el gondolatait. A beszélgetésből a csodálkozás csendült ki: várhat-e egyáltalán válamit? tartozik a papnénak vala­­.mivel a gyülekezet? Igen! Megbe­csüléssel, szeretettel, imádsággal és segítséggel. Az oldott, testvéri légkör nem­csak abban mutatkozott meg, hogy sok hozzászólás, bizonyság­­tétel hangzott el az elmúlt idők küzdelmes voltáról, a mai élet sok kérdéséről, hanem hogy köszön­töttük a születésnapját ünneplő testvért és azokat, akik boldogan jöttek el papné lányuk vagy lá­nyaik kíséretében. Bensőséges imával és énekkel búcsúztattuk Nepp Zsuzsa teoló­gust, akinek temetése ugyanebben az időben folyt. A befejező úrvacsoraosztáson Sárkányné Horváth Erzsébet szólt az 1 Királyok 19,5-8. alapján Illés megerősítéséről, Isten akkori és mai gondoskodó kegyelméről, me­lyet megtapasztalhatunk mi is na­ponta, és arról, hogy az erősödést feladatvállalásnak kell követnie. Nem üldögélhetünk hitünk „’’fe­nyőfája” védelmében, hanem újra és újra el kell indulnunk, Isten aka­rata szerint háttérszolgálatunk el­látására. Meg kell maradnunk éle­tünk végéig annak, aminek Isten elhívott bennünket: papnénak. Bcncze Imréné Kelenföld Különös riportot közölt az április 20-i, hétvégi Esti Hírlap Tóth Tibor, volt egy­házi alkalmazottal. Az interjú hemzseg a valótlanságoktól. Először is Tóth Tibor magát evangélikus segédlelkésznek mond­ja. Egyházi törvényünk szerint: „A Ma­gyarországi Evangélikus Egyház lelkésze az, akinek evangélikus teológiai végzettsé­ge van... illetékes püspök által lelkésszé avattatott... lelkészi alkalmazásban van...” Nevezett ugyan a 3 éves levelező szakon végzett, de ez csak gyülekezeti munkatársi szolgálatra jogosítja a püspök engedélyével. így került a Rákospalotai Gyülekezetbe 1990. február elsejével. El­képzelésünk az volt, hogy elsősorban a me­nekültügyi szolgálat területén segít. Mivel Keresztury Dezső ESTI IMÁDSÁG Ó, milyen vak homályba futnak kik nélküled indulnak útnak. A kezemet nézem: leszárad; szivem sívó homokkal árad. Valamikor kézen vezettél; szökni akartam, nem engedtél, csend volt szivemben és a csendben szavad szólt csak, mindennél szebben. Én Istenem, hívj vissza engem! Magam maradtam, eltévedtem. Légy bátorságom, bizodalmám; ó, légy úrrá megint Te rajtam! ÉLETREKELT PASSIÓ ÚJ NAPILAP INDUL Tizenhatan indultunk el megjeleníteni Jézus passióját. Nem tudtuk, hogy a pas­siót nem csak játszani, de megélni is fog­juk. Virágvasárnap előtti szombaton kel­tünk útra otthonigazgatónk vezetésével; teológusok, ugyanolyan fiatalok, mint bárki más - borostás arcú fiúk, nevetgélő leányok; egyenruhánk a farmer, táskánk­ban magnó. Ami mégis „több”, az már nem a mienk: Isten ajándéka, szerelme - erről a csodáról akartunk énekelni a Fe­jér-Komáromi Egyházmege gyülekezetei­ben; saját zenénkkel, verseinkkel beszélni arról, hogy „Bárhol is élj, örömhírt zengj, feltámadt az Úr!” És az Úr valóban feltámadt ezen a négy napon! Életre kelt bennünk minden, ami eddig „csak” a húsvéti ünnepkör része volt: Jézus jeruzsálemi bevonulásának di­csősége, az utolsó vacsora meghitt nyugal­ma - majd Jézus iszonyú félelmei, a valla­tás, a gúnykacajok, a végső megaláztatás „egészen a halálig” - s végül a feltámadás öröme! Minden szolgálat gazdagított ben­nünket - néha már nem tudtuk, mi kap­­tunk-e többet, vagy a gyülekezetek. Falak dőltek le, lelki közösség épült ki köztünk- együtt voltunk a nevetésben és együtt az imában. Az esztergomi kínai étterem jó­kedve és a reggeli áhítatok elcsöndesedése- mind-mind közösséggé formált bennün­ket. De legfőképpen a szolgálatok, ame­lyekben maga Isten szégyenített meg ben­nünket kishitűségünkért. Aggódásunkra - vajon tetszeni fog-e? - bőséges felelet volt látnunk, hogy a nyolcvanéves parasztasz­­szonyok és a gyülekezet gyermekei is csil­logó szemmel élték, érezték azt, amit mi a saját rockos hangulatú zenénkkel, szöve­günkkel el akartunk mondani. Mert ők is tudták, hogy a „Lélek ugyanaz” - a Krisz­tus iránt érzett mélységes szeretet. És eme, szinte idilli szolgálat közben történt a törés, mely mindannyiónkat megrázott. A szerda délutáni iszonyú bal­eset, mikor is az egyik autó Pusztavám határában fölborult, egy csapásra változ­tatott meg mindent. Akkor már nem Já­tékról” volt szó, hanem az ÉLET legmé­lyebb kérdéseiről. Mert akkor már a fájdal­mak, a kétségek, a miértek között kellett csakazértis kiáltanunk, hogy ÉL AZ ÚR! Igen, akkor teljesen rádöbbentünk, hogy egymás nélkül, de legfőképpen Isten nélkül elvesztünk! Amikor közvetlen a baleset után kellett erről a bokodi gyülekezet előtt beszélnünk, mindannyian tudtuk, hogy szá­munkra ez a nagyhét szimbólum lett. A baleset tragédiává vált - s ezzel a passiójáték is igazi passióvá. Nepp Zsu­zsanna elment közülünk, hogy találkozzék azzal a csodálatos Atyával, akit oly lelkes és vidám szívvel szeretett. S a mi dolgunk, hogy helyette.is tovább énekeljük a dalt Jézusról: „Messiás Ő, a Megváltó, Élet a síron túl!” H.A. A címre nem nagyon kapják föl fejüket olvasóink, hiszen a napon­ta induló új lapok korát éljük. Ta­lán meg sem jegyezzük címüket, talán nem is látjuk őket, úgy tűn­nek el azután az újságárusok standjáról. Most mégis úgy érzem, hogy az április végén utcákra kerülő napi­lapról az Új Magyarországról pár sort érdemes írnunk. A lapnak ed­dig két próbaszáma jelent meg, ami valamit már éreztetett a leen­dő irányvonalból, mégsem lehet teljes következtetést levonni egy előzmény és addig még folytatás nélküli napilap két mutatványszá­mából. Mégis elgondolkodtat és várakozással tölt el mindaz, amit a főszerkesztő, Albert Gábor megfo­galmazott, amikor a lap céljáról, célkitűzéseiről kérdezték. Az Új Magyarország mértéktartó és mér­tékadó lap kíván lenni. Ebben a két szóban azt hiszem, sok minden benne van. Mert mindent lehet mondani a jelenlegi sajtóviszo­nyokra, csak azt nem, hogy mér­téktartóak lennének, főleg a fris­sen megjelenő újságok. A cél álta­lában a poén, a szenzáció. Ameny­­nyiben ez a lap betartja főszerkesz­tőjének kijelentését, annyiban más lesz, egészen más, mint a jelenleg kapható társai. A másik, hogy mértékadó kíván lenni egy idő után. Ezt is kevés lap fogalmazza meg célként. A mértékadás az épí­tést is magába foglalja. A lap a cél, vagyis megmaradásunk, sorsunk érdekében nem úgy szól, bírál majd, hogy a felelősség súlyát ne érezné. Mi erre a garancia? Számomra a főszerkesztőnek, Albert Gábornak a személye. Aki már akkor, azon a nevezetes írószövetségi közgyűlé­sen, 1986-ban bátran merte bírálni az akkori viszonyokat és mégis ki tudta mondani: „Hagyd a bűn­bakkeresést, építkezz!” Számomra az ő tisztessége, feddhetetlen múlt­ja, igazság melletti elkötelezettsége a garancia. Nem volt soha embe­rek kiszolgálója és tudom, hogy most sem lesz az. Egy lapot pedig, ami az igazság mellett elkötelezett jó kézbe venni. N. L. TILTAKOZÁS. Bizonyára többen látták a TV 1. csatornáján április 18-án este sugárzott „Hatalom, tulajdon, társadalom” című beszélgetést. Egyházunk vezetősége tiltakozást jelentett be a Televízió igazgatóságá­nál, mert e széles társadalmi érdeklődésre számot tartó téma esetében ún. protestáns képviselőt hívtak be, aki egyházunk álláspontját nem képvi­selhette. Reméljük, a jövőben nem fordul elő, hogy hasonló kérdésekről „rólunk - nélkülünk” beszélgetnek a Televízióban. T. TILTAKOZOM azonban közben esperes lettem, más gyüle­kezetekben végzett szolgálatom alatt rá­bíztam igehirdetői szolgálatot is. A mene­kültügyi szolgálatba be sem kapcsolódott. Szolgálatait figyelve azonban, annak tar­talmával nem értettem egyet. A munkához való hozzáállását is elégtelennek tartot­tam. Ezért az elmúlt év őszén kisegítő munkára 80%-ban átadtam a Sajtóosz­tálynak. Munkájával azonban itt sem vol­tak megelégedve. Ezért ez év március 1-jé­­vel egyházunk nem tartott tovább igényt munkájára. Munkaviszonya megszűnt. Mindezt le kellett írnom, hogy tisztán lássuk a második valótlanságot. így nyi­latkozik: „a rákospalotai lelkészi hivatal­ban csak nyár közepéig biztos az állásom. Üres parókiák csak vidéken vannak... Bu­dapesten akarok maradni.” Hogyan lenne nyár közepéig biztos, amikor munkaviszo­nya megszűnt? A harmadik, ami megint nem igaz: „Bár evangélikus vagyok, bármilyen hitet oktathatok - a megrendelő kérése szerint. Akár mohamedánt is. S ez még nem min­den. Vállalok esküvőt lakáson, keresztelőt egyéni kérések szerint... Történhet kád­ban vagy a Balatonban. A megrendelő a pénzéért igényeket támaszthat...” Megte­heti, hogy maszek vallásoktató lesz jó pén­zért, de nem mint evangélikus. Különösen nem úgy, ahogy az interjúban olvasom: „Híváshoz házhoz megy a maszek lelkész. Jó üzlet lehet.” A negyedik: „Más tollával ékeskedni nem való. Az a Luther-kabát, amiben az újságban bemutatkozik, az enyém. Eddig igyekeztem tisztán megőrizni. Mikor vitte el tőlem, hogy egy fotósnál így örökítse meg magát? Nem egy színész ruhája, de evangélikus lelkészi szolgálatunk drága jelképe. Nem lehet színészkedni benne. Minden magyar evangélikus lelkész nevé­ben tiltakozom. Mindebből a tanulság: csak kipróbált embert engedjünk hitok­tatni, prédikálni, akkor is, ha kevesen vagyunk. Az Esti Hírlaptól pedig hely­reigazító közlemény megjelentetését kér­tem. Bolla Árpád esperes BEFOGADÁS „Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket” - olvassuk Pál Római levelében (15,7). Ma is ránkfer ez az intés. Gyermekkorom egyik meséje jut eszembe: a zápor elől menekülő pillangókból a fehér tulipán csak a fehéret akarja befogadni, a piros csak a pirosat stb. Különbözők vagyunk, mint keresztyének is! Ez csak akkor baj, ha emiatt összekülönbözünk. Hiszen a sokféleség áldás, ha úgy jut érvényre, mint egy többszólamú kórus összehangolt, lelkes teljesítménye, mindenki gyönyörűségé­re. S ugyanakkor az együttes nem képzeli azt, hogy csakis ő és nem más az „igazi” zene és művészet képviselője, ősi kísértés a magunk egyéni vagy kollektiv felfogását, gyakorlatát normának gondolni, s azzal mérni másokat (netalán Bibliát lobogtatva). Minden primitív „önmennybemenesztés” taszít. Régen rossz, ha valakinek, netalán közösségnek a megnyilatkozásai mintha csak azt mondanák: „Aki többet enged meg magának, mint én/mi, az erkölcstelen, aki pedig kevesebbet, az képmutató!” Bármilyen felfuvalkodott ítélkezés mögött többnyire hatalmi igény húzódik meg, amit belülről a legnehezebb észrevenni. Mindez „szemüveg" kérdése is. Minél kevésbé vagyunk tudatában annak, hogy milyen kor, kultúra, társadalmi réteg, felekezet, csoport, múlt, jelen helyzet, speciális érzékenységek stb. szemüvegén át „látjuk” az életet és hitet, olvassuk és értelmezzük a Bibliát, annál kritikátlanabbak vagyunk magunkkal, és kriti­­kusabbak másokkal szemben. „Jézusképünk” is függ ettől. Érdemes lenne job­ban figyelnünk arra, hogy a mi Jézusunkat hogyan látják más felfogású keresz­tyének. Különben megrekedhetünk teljesnek vélt igazságrendszerünkben, s nem merjük fölfedezni, ami azt jótékonyan kiegészítené. Kölcsönös ítélkezések zavarták meg a római gyülekezet életét (lásd: 14,1-15,6). Voltak ugyanis aggályos-szigorú felfogásúak, akik kínos pontos­sággal tartottak be bizonyos ószövetségi ünnepi előírásokat, és világért sem ettek volna olyan húst, amely esetleg bálványáldozati oltárról való, talán mert akkor az „biztosan démoni”. Ezek nagy megütközéssel tekintettek azokra, akik éppen Jézus Krisztustól tanulták: nem az fertőzi meg az embert, ami a szájon bemegy, és más tekintetben is kötetlenebb, „görcsmentes” felfogásúak voltak. Ezek viszont lenézően kezelték a szinte kényszeresen, szorongásosán beszűkült lelkűeket. Figyelemreméltó: Pál elvileg a tilalmi megkötözöttségek nélküli, nem szaba­dos, de fölszabadult szelleműek, az „erősek” nézeteit vallja, de a szeretet pártjára áll, hiszen egyrészt lesajnálással nem lehet az „erőtlenek” lelki görcseit feloldani, másrészt viszont nincs min megbotránkozni a Krisztus által elnyert szabadság életstílusában. Az apostol pontosan látja ugyan, hogy a lépten-nyomon aggá­lyoskodó, önmagának s társainak szinte tilalomfaerdőt telepítő, szorongó me­revség inkább hitbeli gyöngeségre vall, mint erőre, s valójában oktalan, de abban is biztos, hogy folényeskedéssel, esetleg provokálással csak ártani lehet a túl érzékeny lelkűeknek. Az egyetlen járható út a türelmes szereteté, amikor a kétségeskedő gyengét nem taszigálják, hanem gyöngéden segítik, csak olyan ütemben, ahogy 5 bírja s kívánja. De ő se gondolja, hogy a hit minél mélyebb, annál több gátlást-öngyötrést vesz a nyakába. Hiszen maga Jézus Krisztus a farizeusok szemében amolyan „laza rabbi” lehetett, veszélyes törvénytipró, mert mindenekjolött Isten szeretetét vette komolyan, s nem a parancsolatcifrázatok tömkelegét. Igen nagy és időszerű lecke ez nekünk, főleg a kegyességi irányza­tokra nézve. Bodrog Miklós

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom