Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)

1991-11-03 / 44. szám

AZ EM ATYAMMAK HAZA r\-----Ái;l---- EV,,* ~ ÚJRA LELKÉSZI SZOLGÁLATBAN Jeruzsálemben, ott, ahol ma a mohamedánok El Aksza és Omar mecsetje áll, a Mórijjá hegyének platóján épült fel Izráel első és egyetlen temploma. Építésének története visszanyúlik a Krisztus előtti ezredik esztendőre. Már Dá­vid király szerette volna nevét ma­radandóvá tenni a templom meg­építésével, a király keze azonban túlságosan „véresnek” bizonyult ahhoz, hogy Isten elfogadta volna tőle ezt az áldozatot. Fiára, Sala­monra várt a nagy megtiszteltetés, hogy az Úr dicsőségére felépítse a keleti pompájában is páratlan szépségű templomot, az Ószövet­ség népének egyetlen kultikus köz­pontját. Az ígéret földje azonban túlságosan huzatos helyen feküdt. A történelem horizontján fel-feltü­­nő ellenségnek mindenkor Jeru­zsálem és a templom megsemmisí­tése volt a célja. Ha sikerült a hegy­re épített várost és a templomot elpusztítani, bizonyos lehetett ab­ban, hogy megsemmisítette Izráel politikai, állami és kultikus erejét és hatalmát. Az első nagy történel­mi csapás Nabukadneccar király idejében érte. Kr. e. 586-ban sike­rült elfoglalnia Jeruzsálemet, a templomot felégetnie, s a népet fogságba hurcolni. Gyakorlatilag ezzel megsemmisült Izráel politi­kai, állami és kultikus élete. Csak Cirus perzsa király idejé­ben, Zerubhábel alatt, hosszas, makacs nehézségek után épülhe­tett újjá a város és a templom. 537- ben még csak az alapkövét rakhat­ták le, s hosszú évtizedek múltán készült el szerényebb kivitelben az új „Zerubhábel-féle” templom. Am erre a templomra is nehéz na­pok következtek. Igaz, nem azon­nal. Kr. e. 168-ban az olympusi Zeus szentélyévé akarták átalakí­tani, s legrútabb szentségtörést kö­vette el Antiokhus Epiphanes szír király. Átformáltatta az oltárt és sertésáldozatot mutatott be rajta. A szír királynak ez a vakmerő szentségtörése elképesztő megbot­ránkozást váltott ki. Kr. e. 63-ban azután Pompeius foglalta el a vá­rost és a templomot, óriási pusztu­lást hagyva maga mögött.<>Es noha nem rombolta le az épületet, leég­tek oszlopcsarnokai, s a rómaiak birtokukba vették a várost és az (IKdlfiVi iOlfUKI-l. Ezek után érkezünk el a temp-------—fi „,.t, w.iij.i... lomépítés „harmadik” szakaszába, amely Nagy Heródes nevéhez fű­ződik és amely templommal Jézus, az apostolok és az evangélisták ta­lálkoztak. Heródes a zsidók kedvé­ben kívánt járni, ezért építette újjá és bővítette ki a szentség házát ugyanazon a helyen, ahol Sala­mon, ill. Zerubhábel temploma állt. A Heródes-féle újjáépítés és bővítés hosszú évtizedekig tartott. Kitűnik ez abból a párbeszédből, amelyet János evangélista őrzött meg. Amikor a zsidók jelt kértek Jézustól, a Mester így szólt: „ront­sátok le a templomot és én három nap alatt felépítem azt.” A zsidók így feleltek: „46 esztendeig épült ez a templom és te három nap alatt akarod felépíteni?” Az újjáépült templom Jézus éle­tében rendkívül jelentős szerepet játszott. Nemcsak abban, hogy a törvény előírásainak megfelelően itt mutatták be gyermekkorában, de mint felnőtt, messiási munkája során évente legalább egyszer - rendszerint a páska, a húsvét ünne­pén - felkereste. Az evangéliumok három ilyen alkalomról tudnak, ebből következtetünk arra, hogy messiási munkája három esztendőt ölelt fel. Itt a templomban tanított, itt keresték, ha Jeruzsálemben tar­tózkodott. Többek között görö­gök is, akik minden bizonnyal pro­­zelitusok voltak. Csodálatos meg­nyilvánulásait, templomi beszédeit rögzítették az evangélisták, főként János. A templomban kiáltott az Úr: „mindnyájan ismertek engem és tudjátok, honnan jöttem.” Itt jelentette ki, hogy „én vagyok a világ világossága”. Az utolsó jeruzsálemi útja során, a véres golgotái színjáték előtt, a templomban kezdődtek a drámai események. A szünoptikus evangé­listák szerint a jeruzsálemi bevonu­lás végállomása a templom volt, amelynek pitvarából, csarnokaiból kötélből font ostorral űzte ki a pénzváltók, kufárok sokaságát. „Az én Atyámnak háza imádság­nak háza, ti pedig azt latrok bar­langjává teszitek.” Hallatlan kons­­ternációt támasztottak szavai, cse­lekedete. Eddig sem volt kedves vendége a szent városnak, most azonban egyenesen elviselhetetlen­né vált jelenléte. Némely történész (pl. Renan) úgy magyarázza,.hogy ez a cselekedete váltotta ki a leszá­molás gondolatát. Beavatkozott a kialakult templomi rendbe, elütöt­te a hierarchiát jól jövedelmező be­vételétől. Betelt a pohár, törvény elé‘kell állítani Jézust. A nagytanács előtti kihallgatás­nál ismét felvillant a templom gon­dolata. Perében az egyik tanú em­lékezett arra, amikor azt mondta, „rontsátok le a templomot”. Talán elégnek bizonyult volna ez a temp­lom elleni lázító, forradalmi felhí­vása elítéltetésében, ha nem toló­dott volna kihallgatása teológiai síkra. A főpap ugyanis azt a kér­dést feszegette, hogy valóban ő-e a Krisztus. A templomrombolással kapcsolatos kijelentése így háttér­be szorult, magát pedig a temp­lomtisztításnak a kérdését elő sem vették a tárgyaláson. A véres golgotái események után a Feltámadott az evangéliumi történetek szerint elkerülte a temp­lomot. Nem úgy a tanítványai, akik mennybemenetele után a leg­természetesebb módon jártak to­vábbra is a „közös” hajlékba; Leg­alábbis úgy vélték, hogy az Úrnak háza közös. Péter első pünkösdkor a templomban mondta el grandió­zus beszédét. Mindaddig úgy volt ez, mígnem üldözni kezdték Krisz­tus híveit. Aztán a Heródes-féle templom­ra is ugyanaz a sors várt, mint elő­deire. A várost, ahogyan Urunk megjövendölte, körülfogta az el­lenség, megostromolta és követ­­kövön nem hagyott benne. Titus nevéhez fűződik a következő, egy­ben utolsó rombolás. Kr. u. 70-ben elesett a város. A templom oldalá­ból falatnyi rész azonban megma­radt, ma ezt „siratófalként” ismeri a világ. Rómában pedig a Fóru­mon épségben maradt meg Titus diadalíve. Ezen látható a hétkarú gyertyatartó, amelyet a templom kincstárából hurcoltak el a ró­maiak. A szent edények, a temp­lom kultikus tartozékai mindany­­nyiszor áldozatul estek, valahány­szor elpusztították a zsidóság egyetlen kultikus centrumát. Többé nem épült fel a templom. Ma helyén a zsidó, keresztyén egyistenhitü vallások után a har­madik, a mohamedán rendezte be kultikus központját. Mekka után ez a harmadik fő szentélye a 7. században megjelent iszlámnak. Rédey Pál OKTÓBERI EMLÉKEZÉS A múltba való visszanézésünk nem feltétlenül béní­tó nosztalgiát eredményez. így, amikor hosszú évtize­deket visszapergetek életemből, nemcsak élénken lá­tom Nagyapám tiszteletre méltó alakját, de új erőt is merítek emlékezésemből. Mennyire belémvésődött, amikor, mint pici gyerek láttam és hallottam imád­kozni, midőn hajnali 3 órakor a vak Lukács bácsi (aki harangozó és éjjeli bakter volt egyszemélyben) elhúzta a hajnali harangszót s Nagyapám felült ágyában imádkozni, nem hangosan, de érthetően a Miatyán­­kot imádkozta! Vagy az esti harangszó megindulá­sakor, ha történetesen pajtásaimmal odakint játszot­tunk, futva siettünk haza, hogy mint unokák körüláll­­juk és együtt mondjuk az estéli imádságot! Talán mesének tűnik, de való igaz, hogy ágyához közel lévő utcai ablakunk alatt stiglicek énekeltek neki, melyekre vigyázott napközben, nehogy rossz gyerekek bántal­mazzák fészküket, kiszedjék tojásaikat. Látom, amint drótkeretes szemüvegén át olvasta az újságot, hosszú­szárú pipájával tett mozdulataival adott nyomatékot beszédének, ha az arramenőket meg- megállította egy kis beszélgetésre. Legemlékezetesebb marad nekem az, amikor egy ötösfogat vágtatott végig a falun. Akkor még egészen kicsi fiú voltam, Nagyapám mel­lett sündörögtem. Megcsodáltam a vágtató, szép pari­pákat, a hintóbán ülő, komoly tekintetű „nagyasz­­szonyt”, kinek fehér kendő takarta vállát. A grófnő sietett haza dákai kastélyába. Mikor a hintó feltűnt, Nagyapám feledve vén korát, mint egy 20 éves ifjú pattant fel ülő helyzetéből, lekapta görénybőr kucs­máját, és amíg csak el nem tűntek a láthatáron, az igazi nagyoknak kijáró tisztelettel és szeretettel intege­tett utánuk. Engemet is felszólított erre és mondta: „Tudod fiam ki volt ez? Gróf Batthyány Ilona, Bat­thyány Lajos, az első felelős magyar miniszterelnök, 48-as vértanúnak a leánya. Őt megilleti minden tiszte­letünk.” Majd felsorolta a 13 aradi vértanú nevét. De azért a királyi család tagjainak neveit is tudta. így hallottam én 6-7 éves koromban 48-ról és az aradi vértanukról. Másik élményem anyai Nagyanyámmal kapcsola­tos. Ő az énekes könyvünknek mind a 600 énekét ismerte. Ha hosszú, téli estéken meglátogattuk ottho­nában, mindig énekelve találtuk. Folyosóajtaja soha­sem volt bezárva. Ugyan kitől félt volna, aki minden csendes órájában Istennel társalgóit. Talán 5 éves lehettem, midőn egy alkalommal magához vont és így szólt hozzám: „Most megtanítlak fiam egy igen szép énekre, amit még boldogult tanítómtól, Plevniczky tanító úrtól tanultam (Nagyanyám dabronyi Feren­­czy leány volt, és ott tanulta valószínűleg lengyel származású tanítójától), majd tanítsd meg te is az unokáidnak és emlékezzél rám is. Arad mellett sír a Maros Partján a fű gyöngyharmatos. Sír a bokron a szellő is, Sír az égen a felhő is. Ahol az ég földre borul Tizenhárom sír domborul, Abban fekszik töviságyon Az aradi tizenhárom. És múltak az évek. Arad mellett sír a Maros... Egy ízben Mónika unokám egy diáklány társával együtt jött hozzám azzal a kéréssel, hogy énekeljem el ezt az általa már tőlem ismert gyönyörű szép dalt. Lekottáz­­ták, és osztálytársai is megtanulták. 1989. október 6-án a pápai Türr István Gimnázium 3-ik osztályában megemlékező ünnepséget rendeztek és 13 égő gyertya fényénél énekelték: Arad mellett sír a Maros...- abban fekszik töviságyon, az aradi tizenhárom. Síkos Lajos „Jöjjetek énhozzám mindnyájan...” Jézus szavaival hívta és várta a maroknyi vasasi gyüleke­zet megemlékezésre és szeretet vendégségre a hajdani VA­SAS- MARÁZA-i egyházközség régi lelkészeit és tagjait augusztus 25-én, délután. 1938. szeptember 25-én csendült meg először evangélikus harang Vasason; feliratával és hangjával bíztatva: NE CSÜGGEDJ EL KICSINY SEREG! E bíztatásra ma még nagyobb szükségünk van. 1950. szeptember 8-án tették meg az első kapavágást a templomépítéshez. 1952 szeptemberében az altemplomot, 1959 szeptemberében a feltemplomot szentelték fel püspöke­ink. S 1952 óta szeptember első vasárnapja sokáig a hálaadás napja volt Vasason. De sokan megfáradtak az imádságban, s hogy saját pász­tor nélkül maradt a nyáj, újra filia lettek: Pécshez, Mohács­hoz csatolva a szórványgyülekezet tagjai, elnémult a hálaa­dás is. Isten Lelke azonban él! Újra ébreszt imára, ad erőt a munkához s indít hálaadásra. Augusztus 25-én délután hálaadásra hívott a kis harang, s a templom újra tele lett hívekkel. Jöttek Pécsről, Pogány­­ból, Komlóról, Pécsváradról, a mohácsi lelkésznő maga hozta kocsijával a testvéreket. Zengett a hálaének, Ócsai Zoltán s. lelkész gitárkíséretével szívből szólt: Olyan örömöt mint a forrás, kaptam tőled Istenem! Majd áhítatra hajlottak a fejek. Varsányi Ferenc a 78. zsoltár alapján hirdette az igét. Aztán Zoltai Gyula - az első Vasas-Maráza-i lelkész - emlékezett meg a kezdetekről, majd Missura Tibor esperes az elhunyt Fogarassy Árpádról, és a templomépités munkái­ról. Ezalatt szerető szívek és gondos kezek asztalt terítettek. Nem kicsi az a gyülekezet, amelynek szeretete nagy és adni tud! Testileg felüdülve járultak - a nap méltó befejezésekép­pen - az Úr asztalához. Az ünnepség egyetlen szomorú pontja volt, hogy könnyek között vettek búcsút az egy év alatt olyannyira szívükbe zárt Reisch György s. lelkésztől, szívből kívánva áldást munkájá­ra és életére. Jézus legyen utadon tevéled - énekelték, s ez a Jézus legyen mindannyiunkkal, hogy ez a nyárvégi hálaadás újra rendszeres legyen Vasason. A mintegy 130 főt számláló Szepetneki Evangélikus Gyülekezetnek ebben az esztendőben az Úristen adott mély szomorúságot, de reménységre indító örömöt is. Április 12-én kísérte el a minden halandók útján szere­tett lelkészét, Varga Árpádot, aki hosszan tartó, sú­lyos betegség után hunyt el. Ekkor csak kevesen mertek gondolni is arra, hogy Istennek e „maroknyi nyája”, mely a kitelepítések során úgy megfogyatkozott, rövid időn belül lelkészt kap. Az Úr azonban ismételten megmutatta a kis gyülekezetnek és a szórványban élő testvéreknek, hogy Ő a „maradékról” sem feledkezik meg. Abban a nehéz helyzetben sem, amikor Evangélikus Egyhá­zunk sok-sok gyülekezete lelkipásztorra vár. 1991. augusztus 10-én, azon a felejthetetlen szom­bat délutánon újra az öröm, az Isten iránti hálaadás töltötte be a szíveket. „Isten hozott”-fogadott min­denkit a virágokból megformált köszöntés, a felékesí­tett templom, a sok munkával rendbetett parókia és mindenekelőtt a sok testvéri szív. így fogadta a gyülekezet Horváth Ferenc lelkészt, aki mintegy 10 esztendő elmúltával, az egykori római katolikus lelkészi szolgálat után, Harmati püspök úr szavai szerint „végigjárva a reformáció útját”, elfo­gadva Evangélikus Egyházunk tanítását, az Evangéli­kus Teológián megtett különbözeti szigorlatot köve­tően, ezen a napon avattatott evangélikus lelkésszé. Szeretettel várta és fogadta a gyülekezet dr. Harma­ti Béla püspököt, aki Isten igéjének üzenetét hozta az újra induló lelkésznek és az ünneplő gyülekezetnek. János evangéliuma 6,66-69 versei alapján szólt arról, hogy a mögöttünk lévő időben is sokan megfáradtak a hit útján s inkább úgy döntöttek, hogy nem járnak többé Jézussal. Ma sok új lehetőség adatik arra, hogy valaki Isten útját, Jézus követésének útját válassza. A társadalmi változások önmagukban azonban még nem adnak Krisztus követésére indítást s kérdéseinket nem oldják meg! Az Isten igéjére és a tanításra együtt van ehhez szükségünk. Mint ahogyan Luther Márton számára is mindenekelőtt a Jézussal való személyes kapcsolat volt a döntő, úgy tudja elmondani segédlel­kész és gyülekezet: „Uram, kihez mehetnénk?” S ahogyan Jézus odaadta magát a világért, a lelkipász­tori szolgálat s az egyház is azért van, hogy adni tudjon! Adni tovább az evangéliumot, a Krisztus szeretetét, a jó szót, a megbocsátást, az örök élet beszédét. Sok jelszó születik manapság, hogy mely irányba induljunk. Péterrel együtt járuljunk Jézushoz, nála örök élet beszéde van. Ő adjon erőt Horváth Ferencnek, aki a gyülekezetben mint lelkipásztor és egyúttal az iskolában mint tanár adhassa tovább a hitet, a tudást. Iskola és egyház az ő szolgálata által is közelebb kerülhetnek egymáshoz. Horváth Ferenc, lelkésszé avatását követően tett bizonyságot a gyüle­kezet előtt Istennek őt újra megkereső és megtaláló, küldetéssel megáldó szeretetéről. „Márpedig a sáfá­roktól azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon.” lKor 10 4,2. Az áldáskívánások és köszöntések után a megtérí­tett asztalok mellett is együtt volt a gyülekezet. S ek­kor már egyre több szó esett közöttünk az előttünk álló újabb és újabb szolgálatokról, feladatokról. Aki elhívta szolgáját, bőséges munkaterületről is gondos­kodik, de jelenlétét és erejét is kínálja naponként. Istennek legyen hála, hogy ismét egy szolgatárssal gyarapodhatott Evangélikus Egyházunk lelkészi kara és eggyel kevesebb gyülekezet és szórványainak ellátá­sa jelent gondot. Deme Dávid „Emelt fővel járhatsz... lMóz 4,3-7 Keserves tapasztalata a hívő embernek az, amit itt Kain is át­élt: Hallgat az Isten... Nem vála­szol, pedig én ostromlom őt. A másiknak miért? Nekem miért nem? Rám nem tekint az Isten... Tényleg, miért nem tekintett Isten Kainra? Vannak ezzel kapcsolat­ban vélemények, spekulációk. Egyik szerint Kain gonosz ember lett volna, és ezért nem fogadta őt el Isten. Másik szerint az áldozás szertartását végezte rosszul. Egyik feltevésről sincs semmi a Bibliá­ban. Az sincs, hogy gonosz lett volna, az sem, hogy helytelenül ál­dozott volna. Egyáltalán, a miértre nincs válasz. Nagyon sok emberi miértre nem kapunk direkt választ a Bibliából. Ha komoly önvizsgá­latot tartunk Isten előtt, esetleg közelebb juthatunk a megoldás­hoz, de a rejtély kulcsa Istennél van. Teljesen, színről színre csak odaát fogunk látni. Ilyen értelem­ben a miért? mi okból? kérdéssel való foglalkozás fölösleges. Térjünk vissza Káinhoz. Miután nem tekintett Isten rá és áldozatára, „nagy haragra gerjedt, és lehorgasz­­totta a f^jét.” Veszélyes a harag, és veszélyes a lehorgasztott fej. Ez a helyzet kétfajta veszélyes állapot fe­lé indulhat: depresszió vagy agresz­­szió lehet belőle. (Kain az utóbbi felé indult el.) Isten abban a veszé­lyes helyzetében megszólította: „Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed?” Nem for­dult el Káintól, ahogyan ő gondol­ta, nem vetette el. Szóba állt vele, sőt kiutat mutatott neki a veszélyes helyzetből: „Ha jót cselekszel, emelt fővel járhatsz...” Nem kell, hogy kibillenjen a lelki egyensú­lyod. Emelt fővel járhatsz, akár rádtekint Isten, akár nem, akár ér­zed szeretetét akár nem. Emelt fő­vel, békében járhatsz, ha a lelkiis­mereted tiszta, ha mindent megtet­ték Ha nem... akkor is van kiút, bár a bűn „az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodhatsz rajta.” Nem kell a bűnnek győzni az ember felett, győzhetünk mi a bűn felett: Jézus óta tudjuk, hogy ebben Ő hatalmas segítőnk. A bűn sajnos nagy realitás, de Jézus - hála Is­tennek - hatalmasabb realitás. Amennyire nagy mibennünk Jézus Krisztus, annyira tudunk uralkodni a bűn felett. Annyira tudunk kijutni veszélyes helyzetekből: agresszió­ból, depresszióból. Jézus Krisztus­sal élve emelt fővel járhatunk. Görög Zoltán ELŐREMENTEK! „A szomorúságot és az elválást érezzük, de hiszünk az örök örömben és az örök közösségben.” Dietrich Bonhoeffer Még vége sincs az évnek, s a mi Fébé Evangélikus Diako­nissza-családunknak már kilenc tagjától, hét diakonissza- és két di­akónustestvértől kellett - néha egészen váratlanul - búcsút ven­nünk. Ha elsoroljuk nevüket, la­punk egy-egy olvasójában feléb­redhet szolgálatukkal, vagy egy­­egy beszélgetéssel kapcsolatban valamilyen régi emlék. A súlyos betegsége idején is olyan ragyogó szemű Ruppl Teréz testvér kezdte a sort. Gyene Márta testvér követte, akit betegsége ne­héz, utolsó éveiben húga, Gyene Sára testvér ápolt Tabon. Ő ott pihen a tabi temetőben. Metszi Gizella főtestvérünk volt a harmadik. Egyetemi tanulmá­nyait 21 évesen már mint diako­nissza folytatta és fejezte be. Né­hány évig Fasori Gimnáziumunk­ban volt hitoktató, aztán 11 évig vezette Nyíregyházán áldásosán a városi szegénygondozás nehéz szolgálatát, s 1944—1951-ig, a „szétszóratásig” volt diakonissza­házunk főtestvére. A szétszóratás után is igyekezett bennünket Urunk szolgálatában erősíteni, a testvéri kapcsolatot ápolni. S az újraindulás után még köztünk le­hetett szeretetével, tanácsaival, közbenjáró imádságával. Aztán - betegség súlyos hetei után - Urunk hazahívta kedves szolgálóleányát. S fájdalmas, nehéz hetek után Mérő Gizella testvért is, aki Siló­ban, Piliscsabán vezette éveken át hűségesen idős, beteg testvéreink otthonát. Nyíregyházán is „előrement” Jaczkó Ilona testvér. Aztán ugyanott, a nyíregyházi gyülekezetben végzett sok, hűséges szolgálat után váratlanul hazaköl­tözött a mennyei otthonba Magna András diakónus testvérünk. Jó ideig gondnoka, pénztárosa volt a gyülekezetnek, részt vállalt az ige­szolgálatban is. S Nyíregyházán búcsúztunk el 92 éves, drága Szokol Ilona testvé­rünktől, aki Élim Szeretetottho­nunkat vezette a kezdet kezdetétől 50 éven át, s nyugdíjasán is ott töltötte a szenvedéssel teli, utolsó ifj. Hörömpö Gergely TEMETŐKAPU FELIRAT Szálltak az évek, az árnyak, a vágyak, s röpke időnek a perc adott szárnyat, a gyorsuló óra a múltat ütötte és forgott és pörgött a jelen körötte. Vágyak, a fények, az élet: a sárban. A súlyos mocsokban, a földben, az árnyban az éjfélben állnak a rút elmúlásban a nyári nagy álmok a holt ifjúságban, - de túl töprengésen és emberi észen meg vélt örömökön, sok kegyetlen vészen: csak Jézusom látom. A vesztes enyészet a lábainál hever s nála az élet. éveket. „Mama!” így szólították kedves nevelt gyermekei. S öröm volt hallgatni, amikor az átélt cso­dákról beszélt nekünk. A virágvasámapon lejátszott „Ancilla Domini” cimű rádióri­portban hallani lehetett Csaba Ti­vadar diakónus testvérünk hangját is. Azóta ez a kedves hang is elhall­gatott. Voltak szívpanaszai, és örömmel készült a mennyei hazá­ba, de tele volt még tervekkel, a szolgálattal kapcsolatos remé­nyekkel. S az utolsó hónapokban ő volt Béthel Evangélikus Missziói Otthonunk egyik gondnoka. On­nét hívta haza munka közben Ó, „aki jobban tudja, mért, s utat, sorsot feladatot kimért”... Kertjé­ben árván maradtak a biokerté­szettel ápolt növények, virágok... Zugor Julianna testvérünk zárta az „előrementek” sorát, aki még utolsó heteiben, nagybetegen is ta­nított, szolgált... Csak „áthelyezés” történt, hangzott el az egyik temetői igehir­detésben : „áthelyezés” a földi szol­gálatból a mennyeibe. „Rábíz Uram a többre, Nem fog felmon­dani, Szolgálom őt örökre!” - éne­keltük annyiszor előrement, ked­ves testvéreinkkel. Legyen emlékük áldott! S kö­nyörögjünk új munkásokért a nagy aratásba! Hiszen „az aratni­­való sok, a munkás kevés”. Túrmezei Erzsébet diakonissza testvér

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom