Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1991-10-27 / 43. szám
ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP 56. ÉVFOLYAM 43. SZÁM 1991. OKTÓBER 27. SZENTHÁROMSÁG'UTÁNI 22. VASÁRNAP ÁRA: 20 Ft Az igazi egyház megismerésének tehát csak egyetlen megbízható zsinórmértéke és próbaköve van s ez a Krisztus igéje, ________annak hirdetése, hallgatása és ___________________________megtartása. Luther A TARTALOMBÓL LUTHER ZSOLTÁRA - A 46. ZSOLTÁR (MEDITÁCIÓ) AKIK LUTHERTÓL TANULTAK ÉS HOVÁ LETT A LUTHER-SZOBOR Gondolkodásmódunk „megszondázásának”, a felszín alatt meghúzódó mélyebb rétegek feltárásának jól bevált módszere a szabad képzettársítás. Valaki kimond egy szót, és ami először eszünkbe jut róla, sok mindent elárul. Például kimondom azt, hogy „keresztyénség”. De vajon akad-e egy is közülünk, aki gondolkodás nélkül a szabadság képzetét társítaná hozzá? Sőt, nekem úgy tetszik, mintha komoly keresztyének is gyanakodva, a bűn szagát szimatolva fogadnák a szabadság utáni vágy legkisebbjeiét is, a szabadság irányába tett legtétovább lépést is. Valami nehézkedési erő húzza lefelé a keresztyén embert a törvényeskedésbe, élete túlszabályozásának irányába. Ezért kell Pál apostolnak a frissen megtért galáciabelicknek a fülébe kiáltania: „Ne vegyétek újra magatokra a rabszolgaigát!” (Gál 5,1.) De azok is, akik ott toporognak a keresztyén hit kapujában, nem azért tétováznak-e, mert azt gyanítják, hogy a hit útján beszűkült élet vár reájuk? A keresztyén embert inkább jól fésült, fejbólintó alattvalónak, mint „civil kurázsival” rendelkező minden megcsontosodás ellen küzdő, minden új iránt fogékony polgárnak képzelik el. S a politikusok sem azért szokták segítségül hívni az egyházakat, hogy mozgósítsák a társadalmat, hanem hogy féket vessenek rá. Van valami elcsüggesztő abban, hogy Jézus Krisztus népéről - s valljuk be: jogosan - ez a benyomás alakulhatott ki. Valami megengedhetetlenül visszájára fordult köreinkben. Megvallom, éppen a reformáció ünnepére készülődve lélekben, tört reám újból ez a felismerés. Mert a reformáció mozgalma úgy is felfogható, mint a szabadság utáni vágy elemi erejű kitörése. Miért harapódzhatott el futótűzként szinte hónapok alatt egész Európában? Emberek milliói érezhették úgy, hogy súlyos bilincsek hullottak le a rettegő lelkiismeretről, az igazság felismerését gátló hályog tűnt el lelki szemeikről. Luther egyik nagyhatású korai reformátori irata „az egyház babiloni fogságáról” szól, amelyből Isten ki akarja szabadítani népét. Egy másik pedig egyenesen a „keresztyén ember szabadságát” hirdeti. S nem az igazi szabadságból ad-e leckét nekünk, amikor a wormsi birodalomi gyűlésen a tanítása visszavonását követelő hatalmas V. Károly császár és más nagyurak színe előtt kimondja: „Visszavonni nem tudok és nem is akarok semmit, mert (az Isten igéjéhez kötött) lelkiismeret ellenére cselekedni nem tanácsos és nem becsületes. Isten engem úgy segéljen, ámen!”? Egyesek szerint ez is elhangzott: „Itt állok, másként nem tehetek!” Honnan vette magának a bátorságot, hogy ilyen szabadon szóljon A wittenbergi vártemplom és a vár Két évvel ezelőtt a budahegyvidéki gyülekezet egy előadás megtartására kért: reform vagy reformáció az egyházban, ez volt a munkacím. Emlékezetem szerint állást foglaltam mindkettő mellett. Pontosabban úgy véltem, reformációt, hitbeli megújulást, ébredést egyedül Isten Szent Lelke teremthet az egyházban, a reformot viszont nekünk kell munkálnunk. Reformáció és reform. Egyházi életünknek minden területe reformra, gyökeres megújításra szorul. Több évtizedes, korlátok közé szorított, fejlődésében gátolt intézményrendszert úgy kell korszerűsíteni, hogy azt a modellt célozzuk meg, ahol tarthatnánk, ha nincs a zsugorító tendencia. Azaz nem ott kell folytatni - legfeljebb etikai értelemben ahol valamikor a negyvenes években, bizonyos tekintetben talán már előbb is, abbamaradt a tisztességes, törvényes egyházi élet, hanem meg kell próbálni a nagy történelmi vargabetű után minél jobb hatásfokkal elérni az eredeti utat, visszatalálni rá. Ehhez szükségesek a reformok, amelyek nem feltételei a reformációnak. Az egyház, az Isten népe hitvallásának a lényegéből következik, hogy mindig szükség van megújulásra, a bűnbocsánat kegyelmére, Krisztus szeretetének a megtapasztalására, de bizonyos történelmi időszakokban, amelyek kiáltanak a reform után - és ilyen a mai idő - újító törekvéseink is jelezhetik őszinte odaszánásunkat, bűnbánatunkat. Sőt ezek nélkül nem lehet hitele legszebb bizonyságtételeinknek sem arról, hogy szükségünk van reformációra. Ha mérleget készítenénk, reformáció ünnepére készülve, mi valósult meg eddig a reformokból, azokból a teendőkből, amelyeket két éve az említett alkalmon megfogalmaztam, akár egy takaros lista kerekedhetne ki, kezdve a személyi változásoktól egészen a zsinat tevékenységének a megindulásáig. Mégis úgy vélem, terjedelmesebb lenne mulasztásaink gyűjteménye az egyházi élet minden szintjén és területén, gyülekezetektől az egyházkormányzásig, ifjúsági munkától a sajtóig, vagy a teológia tudományáig. Mentség bizonyára akadna bőven, de éppen a zsinat munkája állítja reflektorfénybe helyzetünket, a nem halogatható szembesülést a valósággal. Ha nem is osztom Dóka Zoltán egyébként szellemes vélekedését, miszerint egyházunkban nem kell félni a visszarendeződéstől, mert még az átrendeződés sem történt meg, szeretném, ha gyorsulna a pozitív változások üteme. Valójában ez a zsinat tétje. Alkalmasak leszünk-e, különböző nemzedékek, akik más-más élményeket hordunk zsigereinkben, mások a céljaink, reményeink, különböző politikai nézeteket vallók, különböző társadalmi rétegekhez tartozók, különböző kegyességi irányzatok képviselői ..., hogy különbségeink ellenére végre egyek legyünk a reformtörekvésekben. Nagy hiba lenne az elmúlt évtizedek hamisan csengő egységigényét, az egyház érdekében végzendő munka fontosságát ismételgetve kitérni a kihívás elől, amely éppen azt jelenti, hogy a sokszínűség értékeit megőrizve kell a reformokban, azok ütemében konszenzusra jutni. Éppen ebben különbözik máris jelentősen a tegnap és a ma egyháza. Senkinek nem kell elhallgatnia véleményét, öncenzúrát gyakorolnia, felettesekhez elvtelenül igazodni, de hogy ezt még le kell írnom, hogy ez nem evidencia, önmagában mutatja, hogy az egyházban is feszítenek a társadalmi változás gondjai. „Más fundamentumot senki nem vethet, mint amely vettetett, mely a Jézus Krisztus.” Az evangélium adta egységen, alapon túl, éppen különbözőségeink értékeire van szükség. A reformáció - könyvtárnyi irodalom foglalkozik ezzel - az egyház megújításán túl, korszakot nyitott a politikatörténetben, művelődéstörténetben, új Európához, új világhoz vezetett. Érthető, hogy amikor kontinensünk, de talán az egész Glóbusz sorsát évszázadokra meghatározó időket élünk, erőteljesebb hatást gyakorol ez ránk, mint az örök evangéliumi üzenet. Nem kell, sőt nem szabad elhárítanunk mindent, amit a reformáció adott közvetlenül és közvetve az emberiségnek, hitünk szerint az egyház ma anynyira vágyott megújulásából is bizonyosan sok érték születik ember és társadalom számára, de mindez „...az igaz ember hitből él” reformációi üzenetből következik. Talán az sem véletlen, hogy a reformáció ünnepére készülve, erőteljesen él bennem a 35 évvel ezelőtti 1956. október 31-i Deák-téri istentisztelet emléke. Ordass Lajos püspök hirdette az igét. Be kell vallanom, az igehirdetés üzenetén túl rendkívüli hatást gyakorolt rám, hogy a püspök úgy ment fel a szószékre, úgy hirdette az evangéliumot, mintha nem lettek volna mögötte azok az évek, amikor nem szolgálhatott. És ez a magatartás jellemezte egyházkormányzásának tragikusan rövid, ezt követő alig több, mint másfél évét. Magas fokú szakmai és etikai követelmény önmagával szemben, határozott törekvés megelőző évek egyházrombolásának felszámolására, de először nem a struktúrában, hanem a lelkekben. Személyiségében, stílusában jelentett cezúrát, de evidencia volt számára az egyházi élet folyamatossága az örök evangélium alapján. Ha már a reformáció ünnepére készülve legújabbkori egyháztörténelmünk reformátori léptékű személyiségére emlékezem, szükségszerűen összevetve életművét más történelmi egyházak vezetőinek mondanivalójával, úgy vélem, Ordass nagysága éppen abban van, hogy sziklaszilárd etikai, vállalható politikai magatartása, a kívülálló számára is mindig az örök evangélium MEGHÍVÓ Október 31-én, csütörtökön du. 6 órakor IV. kér. Újpesten a baptista imaházban (Kassai u. 26. - volt Bán T. u.) ÖKUMENIKUS REFORMÁCIÓI EMLÉKISTENTISZTELETET tart a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa. Mindenkit szeretettel hívnak és várnak a közös megemlékezésre. (Az imaház megközelíthető a 3-as Metró újpesti végállomásától 5 perc alatt.) üzenetét hordozta. Erről szólt 1956. október 31- én is. 1958 és 1987 között nyilvánvaló volt számomra, hogy furcsa kettősség jellemzi egyházunk életét. Az egyház vezető püspökének jogtalan, erőszakos félreállítása, a törvény eredeti értelmében törvényen kívülivé tett mindent, ami ezután történt. Isten Szent Lelke mégis munkálkodhatott közöttünk, emberek hitre juthattak, fiatalok elhívatást éreztek a szolgálatra, a szentségek kiszolgáltattak .... Az eltávolított püspök utódára nehezedett az egyházkormányzás terhe, ő kell számot adjon róla Urának. Isten kegyelméből elérkezett a történelmi változás. Mind - jogi nyelven - a de jure püspököt, mind de facto utódát Isten eddigre magához szólította. Emberi értelemben már nem állhatott helyre az értékrend a múltat tekintve, a mi leckénk a jelen és a jövő. A múlton nem tudunk változtatni, amit tettünk és amit elmulasztottunk, vállalnunk kell, nem bántva, megértve, segítve egymást az újrakezdésben. Ezt érzem a reformáció és ezt az 56-os igehirdető üzenetének. Aki vállalta a félreállítást, nem a jog, hanem az evangélium szellemében előre legitimálta a megalkuvó egyházi életet, nem akarva, hogy mások is áldozatul essenek az önkénynek. Embertpróbáló ellentmondások ezek. Bizony koldusok vagyunk. Bizony kegyelemre szorulunk. Frcnkl Róbert szinte az egész világ ellenében? Bizonyára az újra felfedezett evangéliumból merítette, hiszen az az Istennek Krisztusban felkínált szabadítását hirdeti. Krisztus pedig - h°gy félreértés ne essék - „szabadságra szabadított meg titeket" - mondja Pál Gál 5,1-ben. Isten gyermekei tehát a szabadság lételeme nélkül olyanok, mint a partra vetett halak. Mégis sokan úgy gondolják, hogy a reformáció megtorpant az ember felszabadításának útján. Nem hozta magával a teljes szellemi és társadalmi szabadságot. Csak két évszázaddal később, a „felvilágosodás korában” sikerült - a nagy német filozófus, Kant szavaival élve - „túllépni az ember önhibájából eredő kiskorúságán”, amikor „az embernek elegendő bátorsága lett ahhoz, hogy saját értelmének szolgálója legyen”. Most nem akarok kitérni arra, hogy a reformáció milyen nagy változásokat hozott az emberi együttélés területén is. A lényeg nem ebben van. A szabadságnak kétféle értelmezésével van dolgunk, és ezt akkor, amikor újra ízlelgetni kezdjük a szabadabb élet jó ízét, s próbálunk megbirkózni a nagyobb szabadság reánk zúduló problémáival, nem árt tudatosítani magunknak. A felvilágosult ember mindennel szemben, még Istennel szemben is szeretné megőrizni gondolkodási és cselekvési szabadságát. Luther viszont a „Szolga akaratról” írt művében világosan kifejti, hogy ilyen szabadság nem létezik, s aki mégis ebben hisz, becsapja önmagát. Mert ha nem Isten az ura életünknek, akkor feltétlenül rabjaivá válunk istenpótlékoknak, bűneinknek, vagy talán éppen véges önmagunknak. Akkor mindig lesznek olyan emberek, akiket kirekesztőnk az életünkből, akiket nem találunk méltónak szeretetünkre. Igazán szabaddá tehát akkor lehetünk, ha minden fenntartás nélkül szabaddá válunk Isten és minden felebarát számára. Csak így érthetjük meg Luthernek a „Keresztyén ember szabadságáról” írt könyvének hatalmas mondatait: „A keresztyén ember szabad ura mindennek, és senkinek sincs alávetve. - A keresztyén ember mindennek készséges szolgája, és mindenkinek alá van vetve.” Bizalmas hite ugyanis egyedül Istenhez köti, szeretete viszont felebarátainak készséges szolgájává teszi. Dehát lehet-e így szabadon lélegezni? Nem lesz-e ez léleknyomorító rabszolgasággá? Aki így gondolja és ettől tart, még nem ismeri Istent. Mert Isten senkit sem kényszerít erre. Tiszteletben tartja a Tőle kapott szabadságunkat. Szívünket akarja megnyerni a Jézus Krisztusban megmutatott feltételnélküli, bűnbocsátó szeretetének evangéliumával. Egyedül az Ő szeretete képes elsodorni minden fenntartást Vele és embertársainkkal szemben. Az igazi szabadság nem más, mint a szeretetnek ez a szabad áramlása Isten, én és a felebarát háromszögében. A szabadság titkának ez a felismerése nem engedte, hogy Luther a reformáció ügyét összekapcsolja a nemzeti függetlenségért harcoló nemesek (Hutten, Sickingen), vagy a társadalmi igazságot akaró parasztok ügyével. Nekünk, mai keresztyéneknek hálásaknak kell lennünk a polgári szabadság legcsekélyebb esélyéért is, az egyház megnövekedett mozgásteréért. De ne feledjük: az a szabadság, amellyel Isten akar megajándékozni minket, még odébb, egy szinttel magasabban fekszik. Ezért a szabadságért kell küzdenünk nap mint nap, elsősorban az egyházon belül. Nem erőszakos eszközökkel, hanem az Isten igéjének ma is ható, kétélű karjával (Zsid 4,12.) Cserháti Sándor
