Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1991-09-22 / 38. szám
Egymás hite által erősödünk ÚJRA MŰKÖDIK EGYHÁZI ISKOLA RÁKOSKERESZTÚRON Ideje egyszer megvizsgálnunk, hogyan is állnak testvérgyülekezeti kapcsolataink az erdélyi gyülekezetekkel. Persze, Jelentést” írni erről nem tudok, hiszen nem hallottam, nem hallhattam mindenről. Tudok gyülekezeti ifjúsági csoportok közös konferenciáiról, gyermeknyaraltatásról, ottani lelkészcsalád üdültetéséről, ösztöndíjasok felkarolásáról... Konferenciai szünetben négyen, lelkészek beszélgetünk erről. Két beszélgetőtársam magyarországi, a harmadik erdélyi. Örömmel állapítjuk meg, hogy a romániai változások szinte első napjától kezdve azonnal megindult a segítség, s a csomagot vivő és a csomagot átvevő kezek olykor egymásba is kulcsolod tak. „Papíron” - mondom, valamennyi erdélyi magyar nyelvű gyülekezetnek van már testvérgyülekezete. A papiros azonban mindent elbír. Vannak gyülekezeteink, akiknek kezdeti lelkesedése hamarosan lelohadt, a szándékból semmi sem valósult meg. Az odaátiak pedig papjukat hibáztatják, „bizonyára ő ügyetlenkedte el a kapcsolatfelvételt.”- „Ezt pedig nekünk kell kezdeményeznünk - veszi át a szót az egyik beszélgetőtársam, budapesti lelkész. A kisebb, a gyengébb nem kopogtathat ajtónkon, mondván, fogadjál testvérnek engem... Talán a kapcsolattal együttjáró kiadásoktól félnek egyesek? A nehezebb időkben sem a hátizsák tartalma volt a fontosabb, de a puszta látogatás, a másik számontartása vált nélkülözhetetlenné”. „Mit tettetek eddig a testvérgyülekezetért?” - kérdezem. - „Először az ifjúság látogatta meg őket - mondja az egyik Pest környéki gyülekezet papja -, s hamarosan vissza is kapták a látogatást a mieink. Majd egymás után többnapos autóbusz-kirándulást rendeztünk. Hallatlan szeretettel mutatták meg nekünk a környék nevezetességeit, a városokat és a havasokat, s az egész falut ünnepi hangulat járta át ottlétünkkor. Mi is igyekeztünk sokféle látnivalót belesűríteni programjukba...” „S mit kapott a gyülekezet ettől a kapcsolattól?” - kérdezem, mert tudom, hogy a látogatások mindig pozitív mérleggel záródnak. Bármennyit vittünk is szívben és kézben, meggazdagodva tértünk haza.- „Pontosan ezt tapasztaltuk mi is. Énekkarunkat összeforrasztotta az erdélyi látogatás, zsúfolt templomokban szolgálhattunk, zavarbaejtően sokat kaptunk tőlük, mert nemcsak otthonuk, de szívük ajtaját is megnyitották előttünk”.- „Mi pedig náluk lettünk szegény rokonból gazdag rokonná. Eddig - Németországban vagy Finnországban irigykedtek és sóhajtoztak a mieink, s most rájöttek, mennyire meg kell becsülniük azt, amijük van, amit az Istentől kaptak. S milyen örömmel magya-KEDVES TESTVÉREK! A Nemzetközi Transsylvania Alapítvány tagjaként Tőkés László nagyváradi református püspök azzal a kéréssel fordult a magyarországi egyházakhoz, hogy 1991. szeptember 22-én tartsunk gyülekezeteinkben Transsylvania-napot. Ezen a vasárnapon a sokfelé meglévő testvérgyülekezeti kapcsolatok segítségével is emlékezzünk meg erdélyi testvéreinkről, a romániai keresztyénekről és az istentiszteletek offertóriumát ajánljuk fel az ottani gyülekezetek támogatására. Kérjük Gyülekezeteinket, hogy szeptember 22-én a főistentiszteleten emlékezzenek romániai testvéreinkre, imádkozzanak értük és az offertóriumot a szokásos módon az egyházmegyéken keresztül küldjék be, hogy továbbíthassuk a gyűjtés eredményét. Amelyik gyülekezet ezen a vasárnapon helyi okok miatt a Transsylvanianapot nem tudja meg#?flcj£zni, ,_az egy, kpyetkezp, .vasárnapot vájj,, lasszon ki erre október végéig. Á Transsylvania-vasárnap megrendezését szeretettel ajánljuk gyülekezeteink áldozatkész szeretetére méltó ügyként gyülekezeteink figyelmébe. Erős vár a mi Istenünk! Szebik Imre s. k. Dr. Harmati Béla s. k. az Északi Egyházkerület püspöke a Déli Egyházkerület püspöke A KÁRPÁT ALJ A című lap augusztusi számában olvastuk: A lelki és szellemi épülést szolgálta Augusztus 5—10-e között a környező országokból, illetve Nyugat-Európából közel 130 fiatal gyűlt össze Tiszadobon, az Andrássy-kastélyban, abban az ökumenikus táborban, melyet Laborczy Géza evangélikus lelkész, országgyűlési képviselő és felesége, Sztankó Gyöngyi evangélikus lelkész szervezett. Mivel foglalkoztak, hogyan pihentek a: egybesereglett magyarok? - kérdeztem Laborczy Gézától.- Kárpátaljáról, Lembergből, Erdélyből, a Vajdaságból, a Felvidékről, illetve néhány nyugati országból, s természetesen Magyarországról verbuváltuk a táborozókat. Most másodszor próbáltuk meg, ha csak rövid időre is, kicsiny egységgé kovácsolni a világ más-más tájain élő nyelvtestvéreinket. Célunk ezúttal is kettős volt - a közös hit együttes megélése, amiből merítve később ki-ki a maga helyén eredményesebben tudja végezni feladatát; a nemzeti identitástudat erősítését. A táborozás szolgálta egymás jobb megismerésének ügyét, kapcsolatok, ismeretségek szövődtek, s ez önmagában is hasznos és fontos.- Mennyire sikerült az elképzeléseket, terveket megvalósítani?- Úgy érzem, a tábor jól sikerült. Az egészet Jézus életének, tevékenysége egyes periódusainak tanulmányozása, jobb megismerése, s ennek a művészetek eszközeivel való kifejezése foglalta keretbe. Előadásokat hallgattunk, beszélgetéseket szerveztünk arról, hogyan viszonyult Jézus különböző dolgokhoz - öregséghez, betegséghez, szenvedéshez. A munkacsoportokban pedig feldolgozták e témákat. A maguk eszközeivel vallottak minderről a színjátszó, a kézműves, az irodalmi, a videós csoport tagjai. így tehát a téma elméleti mcgközelitésén túl mindenki a maga módján ki is fejezhette gondolatait. A tábor vendége volt, s előadást tartott Kálmán Attila, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium politikai államtitkára, Cs. Gyimesi Éva kolozsvári egyetemi tanár, Frenkl Róbert, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője.- Tudtommal a kézművesek csoportját kárpátaljai művész vezette.- Igen, Jankovics Mária ungvári iparművész irányította e csoport tevékenységét. Szeretném elmondani, hogy nagyon szép munkát végeztek. Közösen megtervezték a tiszadobi tábor emblémáját, s ezt trikókra szitázták. Szintén nem magyarországi művész, Koblicska Kálmán kolozsvári színművész, vezette a színjátszók csoportját.- Kik fedezték a táborozás költségeit, kik járultak hozzá e valóban fontos és értékes kezdeményezés lebonyolításához?- Kaptunk segítséget a művelődési minisztériumtól, az országos evangélikus egyháztól, néhány nyíregyházi vállalattól.- Lesz-e a jövőben e kezdeményezésnek folytatása?- Úgy vélem, hogy a hasonló együttlétek fontosak, hisz jól szolgálják a fiatalok hitbeli épülését, szellemi gyarapodását, a magyarságtudat erősítését egyaránt. E dolgok híján pedig nem lehet igazán egész tartalmas életet élni. A tavaly és most szerzett tapasztalatok birtokában a jövőben gazdagabb programmal várjuk majd a fiatalokat. Egy szép és felemelő programmal zárult a tábor, a kastélykert egyik többszáz éves tölgye alatt görög katolikus, római katolikus, református, és evangélikus lelkészek ökumenikus istentiszteletet tartottak.- beregszászi -rázták, hogyan lehet előrelépni a gyülekezeti élet vagy a gazdálkodás területén. Ugyanakkor levette őket lábukról az ősi templom, a veretes liturgia, az istentisztelet külsőségekben is kifejezett megbecsülése.”- „S mit kapott az erdélyi testvér?” - kérdezem a messziről jött kollégát.- „Az első időben csomagokat. Szükség is volt rájuk, olykor azonban össze is kaptak híveink egyegy értékesebb holmin. Ez már a múlté. A mieink is rájöttek arra, hogy a személyes kapcsolat többet ér az anyagi segítségnél... Hálásak vagyunk, ha egy-egy betegünk gyógyszert kap, esetleg kórházi kezelésre jöhet. A testvérgyülekezettől kaptunk tavaly először Útmutatót. Ezt azelőtt híveink nem ismerték. S most - 1992-re százdarabos rendelést hoztam. De a legnagyobb örömünk az, hogy a testvérgyülekezet énekkarának nagyszerű szolgálata után megalakult a mi énekkarunk is...” Befejezzük a beszélgetést. Eszembe jut még egy néhány hónappal ezelőtt kapott levél. Az egyik erdélyi esperes írta, felsorolva azokat a gyülekezeteket, akik „testvérüktől” eladdig még semmi hírt sem kaptak. Majd így folytatta: „Reméljük, hogy ennek ismeretében rövidesen e kapcsolatok is létrejönnek, nem valami egyházi turizmus céljából, hanem hogy egymás hite által erősödjünk...” Zászkaliczky Pál JÉKELY ZOLTÁN GYÖNYÖRŰ ŐSZ Búcsúzkodás szaka, gyönyörű ősz, bennem fájdalmat fájdalomra szősz. Riadt sikoltozás a ködben: útjavesztett vadlúdcsapat fölöttem. S a dérütött mezőn, melyet maholnap örökre elhagyok, kikericsek születnek-haldokolnak, baljós,lila csillagzatok: hányattatás, hajótörést mutatnak a szárnyas és a számyanincs utasnak... Kéklő ezüstben ring felém a távol - s bár túlfelől csodát kínál a part, tudom, csak ide vágyom vissza majd vándormadár lelkemmel, a halálból! Zsúfolásig megtelt szeptember 2-án reggel a rákoskeresztúri római katolikus templom. A zsúfoltság megszokott, az alkalom volt rendkívüli. Római katolikusok, evangélikusok és reformátusok itt tartották most ősszel induló közös iskolájuk tanévnyitó istentiszteletét. Megszeppent első osztályos kisdiákok, ünneplőbe öltözött pedagógusok, szülők és nagyszülők, a három gyülekezet lelkésze, dr. Révész Szilárd alpolgármester együtt adott hálát azért, hogy Budapest XVII. kerülete beindíthatta a Pál apostolról elnevezett egyházi iskola első osztályát. Hosszú volt az út idáig. A három egyház lelkészei éjszakákba menő tárgyalások után örömmel sóhajtottak föl, hogy a kerületi önkormányzat meghallgatta az egyházak kérésé*, kielégítette a kerület lakosainak igényét s nem cs;*i^ t ozzájárult az új iskola beindításához, hanem megto mtette a működés feltételeit is. Négy első osztály indult, kilencven kisdiákkal. Ha Isten is úgy akarja, nyolc év múlva lesz teljes az iskola. Évfolyamonként öt osztályra kaptunk engedélyt. Ilyen nagy iskola fenntartását vállalta az önkormányzat. Rákoskeresztúr első evangélikus iskoláját 1783-ban alapították. Ez az iskola egészen az államosításig szolgálta az itt lakókat. A másik két egyháznak is volt iskolája. Most úgy láttuk: együtt kell lépnünk, együtt kell dolgoznunk. Meg kell tanítani a gyermekeket és családtagjaikat arra, hogy jobban, odaadóbban szeressék saját egyházukat. Tanulják s azután adják tovább az ősöktől örökölt drága kincseket. Ugyanakkor ismerjék meg és becsüljék meg a másik egyházát. Éljék át a Krisztushoz tartozás többféle formáját. Tudjuk, nem könnyű feladatra vállalkoztunk akkor, amikor erre az útra léptünk. Az egyházak jegyzőkönyvei tanúskodnak arról, hogy mennyi gonddal, bajjal, nehézséggel küzdöttek, és mennyi áldozatot vállaltak iskolájukért eleink. E sorok írója hálás azért, hogy valamikor egyházi iskolában kezdhette tanulmányait. Most sokakkal együtt kéri a történelmet formáló és egyházát megtartó Isten segítségét és erejét, hogy lelkészek, tanítók és családok együtt tanulják az életet az új egyházi iskolában. Kosa László Kezdhettem volna úgyis, hogy „Testvéreink voltak itt”..., mert hogy újra csodálatos élményhez juttatták az evangélikus aszódi családjainkat álandi vendégeink. Semmi más nem történt, csak mi gyakorolhattuk magunkat vendégszeretetben, ők pedig példáját adták annak, hogy nemre, korra, nyelvre való tekintet nélkül is beszél a szeretet és az ének. Néhány szót programunkról: 1991. augusztus 2-án pénteken találkoztunk velük Keszthelyen, ahol egy estebéd után folytattuk együtt utunkat a Balaton északi partján. Végigcsodálták a Dunántúl, a Balaton északi partjának szépségeit és boldogan lubickoltak az általuk melegnek mondott 20 C° fokos vízben. Este 11.00 óra körül érkeztünk a parókiára, ahol közös vacsora után szétosztottuk a vendégeket, s csak az volt a gond, hogy sok család szeretett volna még vendéget fogadni. A következő napon Egerben voltunk s egy sietős bőséges ebéd után elkezdődött a felkészülés az esti szereplésre. Bátran elmondhatjuk, hogy világszínvonalú előadásban volt része annak, aki részt vett ezen az esti találkozáson. A 60 tagú kórus, a zenekar és Cyndee Peters megkapó egyénisége ízelítőt adott az amerikai istentiszteletek hangulatából. A gospel éneklés valami csodálatos átütő ereje magával ragadta a hallgatóságot, s a több mint 250 éves falak sohasem hallott lelkesedést öleltek körül. Második nap helyi múzeum látogatással és a vácrátóti Arborétum megtekintésével folytatódott, s boldogan álltunk meg a 26-28 fokos melegben, hogy tagjainkat a fenyőharaszti Kastély csodálatos látványú kerti strandjaiban megmártsuk, jót kacagva a karnagyon, akit a kórus tagjai ruhástól küldtek hűsölni. Az este újra a muzsikáé volt. A Fasori templomban az esti istentiszteleten Hafenscher Károly tolmácsolta svéd nyelvre Szirmai Zoltán prédikációját és köszöntötte a vendégeket anyanyelvükön. Az esemény két héten át a Teletexten is olvasható volt, és a rádió is propagálta, sőt az Evangélikus Élet is hírt adott róla, mégis mindössze 94 ember hallgatta meg csodálatos szereplésüket. S itt álljunk meg egy pillanatra. Tudom, hogy a nyári szabadságolások alatt a gyülekezet tagjai nincsenek otthon, de... De megszoktuk-e, hogy a nyári tartózkodás akárhol van is, attól pihenés, attól szabadság, hogy még több időm van a munkából kikapcsolódva el„SZERETETBEN ÖSSZEFORRVA...” Alig egy éve annak, hogy hivatalosan is presbiterré választották. Azon az istentiszteleten iktatták be ebbe a tisztségébe, amikor égbe mutató templomtornyának szép kiteljesedését örvendezte a kőbányai gyülekezet, s a hármas örömünnepnek csak egyik fázisa volt a presbiteriktatás, a hívek önálló gyülekezetté szerveződésének 80 éves fordulójára emlékezés, s a megújult és kiteljesedett torony felszentelése mellett. A visszaemlékezés Isten töretlen kegyelméről és szeretetéről beszélt. A presbiteriktatás Isten szolgálatának a mában kiteljesedő szeretetére erősített, s a torony arra mutatott, ahol a már megérkezett gyülekezet várja a még itt küzdőket, amint a 454. énekünk szól. A hármas ünnepről akkor tudósítást írtam „szeretetben összeforrva” címen. Ott állt az oltár előtt s mondta a presbiteri esküt Rózsainé Álló Irén: . .gyülekezetünk belső békéjét őrzöm és építem...” Ki gondolta volna akkor, bizonnyal ő se, hogy ez életére visszatekintő vallomás. „Őrizted és építetted...” - hiszem, ez hangzik el most az Atya trónusa előtt, amikor immár az urnája áll ugyanott az oltár előtt, s egy könnyező gyülekezet néz oda ahová az akkori torony is mutatott; az örökkévalóság felé. Biritől búcsúztunk el a kőbányai templomban a minap. Az egész gyülekezet, de főleg a „szénior ifjúság” figyelt rá. Bár inkább „nagyszülők klubjának” nevezhetnénk őket, ha nem lenne hitük és egyházhűségük olyan fiatalos, szeretetük oly le* bilincselőn összetartó. Figyeltek a szavára, mely mindig tiszta volt és kiegyensúlyozó, bölcs és lényegre találó, megbékéltető és építő. Betegágyán, hol férje példamutatón gondozta, egyre tisztábban látott. Kifogyhatatlan volt a mondanivalóban, pedig már a szó alig jött ki a torkán. Nehéz lélegzetvételei között Babits sírását éreztem nála; „hozzám már hűtlen lettek a szavak”. Mindig az egyház, a gyülekezet feszítette a gondolatait. Aztán csak ennyi: „szeretnék úgy elaludni, hogy reggel már odaát ébredjek fel...” Megadta neki Isten. Azon a napon aludt bele az örökkévalóságba, amikor ez az ige vezérelte az Útmutatóban: „Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban...” (lKor. 15,42.) Erről az igéről szólt Fabiny Tamás igehirdetése is. Hálaadó ünnep volt ez a búcsúzás azért az életért, amely a gyülekezeté lehetett, amíg itt járt. Felvillantak ennek az életnek a gyülekezethez, az ifjúsághoz kötődő s termő mozzanatai: gyermek-bibliaórák, ifjúsági összejövetelek hitet erősítő alkalmai, gyülekezeti szeretetvendégségek áldott órái, elmélyülő és derűs kötődései. Emlékünkbe idéződtek a háború utáni évek ifjúság-szerveződő együttlétei, amelyek mind innen indultak ki e falak közül, s ide hozták vissza lelki termékeiket, konferenciázó kirándulásaink és táborozásaink, sátorozásaink és síeléseink a Mátrában oly sokszor, és Tahiban, a Börzsönyben, Magastaxon, majd Bélapátfalván, s a Balatonon, a Mecsekben, s annyi helyen az országban az ötvenes évek végéig, s utána az elmélyült összetartás a gyülekezet építésére. Igen, ettől az oltártól indult el mindig, s ide tért vissza szüntelen. Most elbocsátjuk a hamvakat Iváncsára, ahol Kinczler Irén szolgálatával teszik le szülei sírjába. A szülőket hosszú esztendőkkel ezelőtt temettem. Lassan jövök ki a templomból, az utolsók között. Visszanézek az oltár felé, ahol az urna áll. Két szenior, akik behozták, s most kivinnék az urnát, könnyesen állnak mögötte, s mielőtt hozzányúlnának, megsimogatják rajta a selyemterítőt, s megcsókolják. Ez az utolsó képem Biriről. A temlomkapu előtt leballagok a lépcsőn. Ezeket a grádicsokat is most újították fel. Ő már nem láthatta így. Pedig nemrég mondotta: „szeretném még látni a felújított templomlépcsőket.” De eszembe jut, hogy bent az imént énekeltük: Szívemtől trónodig - mily szent csoda! - Mennyei grádicsok fényes sora...” Korén Emil mélkednem Isten dolgain, gyakorolni hitemet ott, ahol vagyok. Mert ha ez lenne a gyakorlati keresztyén életünk, akkor még több embernek kellene megtöltenie a templomot szerte az országban, nyáron. Gondolkodjunk hát el azon, hogy a megnövekedett lehetőségek csak „púp” a hátunkon. S visszasírjuk a múltat, amikor hivatalosan is volt mivel „takaródzni”, igazolni az egyházi élettől való távolmaradásunkat. De most nincs!!! Nem folytatom tovább, hiszen ezt mindannyian tudjuk, érezzük, tapasztaljuk. Inkább megköszönni szeretném a lehetőséget, hogy a Fasori templom befogadott és helyet adott együttörvendezésünknek az álandiakkal, akik szivüket, lelkűket és világszínvonalú éneklésüket hozták el templomainkba. Igazán az ifjúság nyelvén tolmácsolták Isten dicséretét, az örömhírt, hogy Jézus a mi lehetőségünk, üdvösségünk, szabad választásunk. Imádkozzunk rendületlenül Istenhez, hogy adjon hívő, evangélizáló papokat, akik fel tudnak rázni minket lelki tespedségünkből, minket híveket, akik azt hisszük, elég magunkban imádkoznunk, énekelnünk, Bibliát olvasnunk. A közösségi élettől pedig igyekszünk minél távolabb maradni, hogy ne zavarjon minket... Imádkozzunk ifjúságunkért is, de tevőlegesen járva előttük, példát mutatva, a hívő közösségi élet példáját... Fischlné Dr. Horváth Anna az aszódi egyházközség felügyelője AZ EVANGÉLIKUS LELKI SEGÉLY SZOLGÁLAT legközelebbi csendeshetét Piliscsabán a Béthel Evangélikus Missziói Otthonban tartja szeptember 22-től 28-ig. Erre az alkalomra szeretettel hívjuk mindazokat az alkoholizmusból és különböző megkötözöttségekből szabadulni vágyó testvéreinket, akik szabadulásukhoz segítséget szeretnének kapni. Készséggel igyekszünk segíteni a megtérés és új élet útjának megtalálásában. Az együttlét vasárnap délután kezdődik, és a zárónap délelőttjén fejeződik be. Ennek a csendeshétnek a részvételi díja személyenként 1200,- Ft. Szeretnénk azonban ennek az összegnek a csökkentését azáltal lehetővé tenni, hogy kérjük és reméljük a szolgálatért felelősséget érző testvéreink adományát. Hálásan köszönjük a szolgálat céljára eddig küldött adományokat, s kérjük továbbra is testvéreink áldozatkészségét. Adományokat az. Evangélikus Országos Egyház csekkszámlájára (512—034725—1) vagy címére (1085 Budapest, Üllői út 24.) postautalványon a „Lelki Segély Szolgálat céljára” megjelöléssel lehet küldeni. Csendeshetünk költségeihez egyházi segélyforrásból is kapunk támogatást, de szükségünk van testvéreink adományaira is, mert szeretnénk az alkalmat a részvevők számára költségmentessé tenni. A minden kegyelem Ura áldásának reményében kérjük testvéreink áldozatkészségét és imádságát.
