Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1991-09-08 / 36. szám
Evangélikus Elet 56. ÉVFOLYAM 36. SZÁM 1991. SZEPTEMBER 8. SZENTHÁROMSÁG UTÁNI 15. VASÁRNAP Az az érzés, hogy mások hasznára vagyunk, ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP van olyan édes, mint az az érzés, hogy szeretnek minket. Coche de la Ferte ÁRA: 12 Ft A TARTALOMBÓL MIT GONDOLOK A ZSINATRÓL? A KENYER LELKI SEGÉLY SZOLGÁLAT ÖKUMENIKUS ISTENTISZTELET A DEBRECENI NAGYTEMPLOMBAN II. János Pál pápa találkozása az Ökumenikus Tanács tagegyházaival Történelmi pillanat! Nem szívesen írom ezt a két szót, mert napjaink bővelkednek történelmi eseményekben, rendkívüli fordulatokban, mozgalmas korunkban sokszor írják le különböző eseményekre alkalmazva e két szót s ezért mintha deval-II. János Pál pápa beszéde a debreceni református Nagytemplomban KEDVES TESTVÉREIM! 1. Köszönetét mondok Istennek, a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyjának, azért, hogy lehetővé tette számomra, hogy eljöjjek Debrecenbe, és találkozzam a reformáció hagyományának képviselőivel. Köszönöm nektek azt a szívélyes fogadtatást, amelyben részesítettetek, és azt a lehetőséget, hogy szólhatok hozzátok, és rajtatok keresztül minden magyar keresztényhez, aki nincs teljes közösségben a katolikus egyházzal. A mi Urunk, Jézus Krisztus szeretetében köszöntőm az ortodox egyházak képviselőit is, amelyekhez a katolikus egyház szorosan kapcsolódik „a hit és a szentségek testvéri közössége” által (Unitatis redintegratio 14.). Szívből köszöntőm Tőkés Lászlót, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökét, valamint az Erdélyből és a szomszédos országokból jött keresztény magyar testvéreket. Az elmúlt évtizedekben közületek sokan nagy megpróbáltatások közepette tettek tanúságot Krisztus iránti hűségűkről. Magyar testvéreitekkel együtt ma találkoztok és imában egyesültök a pápával, és,hálát adtok az Úrnak a kapott jótéteményekért. Az Úr adja meg nektek a tartós békét, és áldjon meg benneteket. jäzt az ökumenikus találkpzót semmiképpen sem tekintem csupán udvariassági gesztusnak, hanem igen jelentős lépésnek tartom azon az úton, amelyet maga az Úr jelölt ki tanítványai számára, amikor azért imádkozott, hogy valamennyien egyek legyenek, amint Ő egy az Atyával (vö. Jn 17,21-23). A pápaságom során tett sok lelkipásztori utazás egyik indítéka eppen az, hogy újra megerősítsem: a katolikus egyház visszavonhatatlan döntéssel elkötelezte magát az ökumenikus mozgalomban, és azt minden lehetséges módon szeretné elősegíteni. Mint Róma püspökének, szolgálatomnak egyik alapvető szempontja az, hogy ezt az egységet szolgáljam. Ezéxt szívből remélem, hogy magyarországi látogatásom is előmozdítja az ökumenikus kapcsolatokat a keresztények között. 2. Tudatában vagyok annak, hogy a múltban ez a találkozó nem jöhetett volna létre. A Magyarországra látogató pápa nem jött volna el ide. S Debrecen lakói nem tartották volna kívánatosnak jelenlétét. Azok a változások, amelyek e téren bekövetkeztek, különböző tényezőknek tulajdoníthatók - s ezek sokat mondanak a keresztény élet és tanúságtétel számára. Ali. Vatikáni zsinat említi azt a kötelességünket, hogy fürkésznünk kell az „idők jeleit” nevezetesen azokat az eseményeket, amelyek Istennek, a történelem Urának jelenlétéről és szándékairól szólnak hozzánk. E jelek fényében a zsinat világosan kijelentette, hogy „az összes keresztények közötti egység helyreállítására irányuló mozgalmat a Szentlélek ihleti". 3. Az „idők jelei” között észre kell vennünk azt a kölcsönös megbecsülést, amelyet a keresztények manapság egymás iránt éreznek, habár olyan közösségeknek tagjai, amelyek még nem tartoznak össze. A múltban a megosztott keresztények hajlamosak voltak arra, hogy egymással való érintkezésük során a másiknak eszmevilágából vagy életgyakorlatából azt hangsúlyozzák, amit Krisztus akaratával ellenkezőnek tartottak. Ezt a tendenciát és az ebből származó vitákat talán még ma sem sikerült egészen leküzdeni. Az ökumenikus párbeszéd révén azonban ma már sok ponton fölfedezzük a közeledést és a közös alapot. Örömmel veszünk észre a másik életében olyan mozzanatokat, amelyeket Isten különleges ajándékaiból fakadó gyümölcsöknek tartunk. Szeretném megismételni, amit egyszer hasonló alkalommal mondottam: „Az ökumenikus mozgalom nem kis teljesítménye, hogy évszázados bizalmatlanság után alázatosan és őszintén elismerjük egymás közösségeiben Krisztus ajándékainak tevékeny jelenlétét és termékenységét. Ezért a mindnyájunk életében tapasztalható isteni tevékenységért köszönetét mondunk Istennek.” (A nem-katolikus keresztény közösségek képviselőihez intézett beszédből. Columbia, Dél-Karolina, USA, 1987. szeptember 11.) A közös alapnak ezek a területei ahhoz az örökséghez tartoznak, amely mindnyájunk számára meghatározóan fontos. Magukba foglalják a Jézus Krisztusba, az egyetlen Üdvözítőbe vetett hitet, a Szentírás szeretetét és tiszteletét, a keresztség nagyrabecsülését, amely az „új élet” kezdete a Szentlélekben. Vannak más olyan feladatok is, amelyekre a múltban nemigen figyeltek, ma pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy e területeken a különböző közösségek hasznosan együttműködhetnek. Ilyenek például: a közös szükségletekért végzett közös ima, a társadalmi igazságosság és a béke előmozdításának közös gondja, a közös tevékenység a szolidaritás jegyében, s végül az, hogy megfelelő feltételeket és struktúrákat teremtsenek a világ természeti kincseinek méltányosabb elosztására és felelősebb felhasználására. 4. Az „idők jelei” közé tartozik egy további tény is, amelynek révén Isten kinyilvánítja akaratát az ökumenikus mozgalommal kapcsolatban: a keresztény hitet érő modern támadások közepette ma fokozott jelentősége van az egyházak és az egyházi közösségek közötti nagyobb egységnek. Őseink ezen a földrészen, még a reformáció után is, abban a - gyakran biztosnak tartott - meggyőződésben éltek, hogy az európai társadalom és kultúra forrása és ihlete a vallásos értékekből ered: a szentháromságos Istenbe és Jézus Krisztusba, az igaz Istenbe és igaz emberbe vetett hitből; továbbá abból a felfogásból, hogy a földi élet zarándokút az örök élet felé; valamint az emberi személy veleszületett és elidegeníthetetlen értékéből a fogantatástól a halálig. A társadalom ma hajlik arra, hogy mellőzze, sőt megtagadja ennek a közös örökségnek nagy részét. Bár még akadnak olyanok, akik továbbra is harcolnak a vallásos hit ellen, azoknak az ideológiáknak az összeomlása, amelyekkel néhány európai kormány az Evangéliumot próbálta helyettesíteni, légüres teret teremtett. Sok jóakaratú ember akad, aki sohasem kapta meg a hit ajándékát. Mások pusztán a gazdasági és anyagi jólétben keresik a haladást és a boldogságot. Nincs vesztegetni való időnk az újraevangelizálás küldetésében. Ezért sürgős a keresztény egység müvének előmozdítása, mivel „az a tény, hogy a kiengesztelődés Örömhírét egymás között megosztott keresztények hirdetik, gyengíti tanúságtételünket” "(Redemptoris missio 50). Milyen örvendetes és bátorító ezért, amikor a társadalomban, ahol sokan Isten és remény nélkül élnek, olyanokkal találkozunk, akiket - Szent Pál kifejezésével - „ugyanaz a Lélek itatott át” (vö. lKor 12,13). Ez az örvendetes lelki közösség és kölcsönös megbecsülés éles ellentétben áll azzal az ellenszenvvel, amelyet különböző keresztény közösségek tagjai olykor más keresztényekkel szemben mutatnak. Ismerem azoknak a prédikátoroknak szomorú történetét, akiket gályarabságra ítéltek, s akiknek emléke elevenen él ebben a gyülekezetben. Sok ilyen tragikus eseményt idézhet föl emlékezetünk. Manapság az ilyesmi elképzelhetetlen volna. Mostani együttlétünk célja is az, hogy megerősödjünk a kölcsönös megbecsülésben és testvéri szeretetben. 5. Ismerve a történelmet és a köztünk fennálló teológiai különbségeket, jól tudjuk, milyen hatalmas feladatok várnak ránk. Egyrészt objektív nehézségek akadályozzák előrehaladásunkat a közös cél felé vezető utunkon. A valódi ökumenizmus nem hagyja jóvá a vallási közömbösség és relativizmus eszméit, amelyek azt próbálják elhitetni, hogy minden vallás egyformán jó, és már az is elég, ha jószándékkal gyakorolják. Nem! Az egységet a közös apostoli hitben keressük, amely „egyszer s mindenkorra szóló öröksége a szenteknek” (Jud 3). Másrészt szembetaláljuk magunkat szubjektív nehézségekei is; vannak, akik félnek a nagyobb egységre törekvő erőfeszítésektől, mert azt hiszik, hogy ez olyan uniformizálódást kényszerítene rájuk, amelyet ők képtelenek lennének elfogadni. Az ökumenikus mozgalom az egyetlen apostoli hit elérésére törekszik. De e hiten belül léteznek jogos különbözőségek, amelyek nem állnak ellentétben az Isten által akart egységgel. A Lélek ajándékainak változatossága valóban gyönyörű széppé teszi azt a menyegzős ruhát, amelyben a jegyesnek meg kell jelennie Krisztus előtt. Az egyház valóban olyan „egység, amely magában foglalja a különbözőséget, és amely a különbözőségekben nyer igazolást... Az egyház mindig egység lesz a különbözőségben” (Szentbeszéd Stockholmban az 1989. június 5-i szentmisén). Ugyanakkor őszintén el kell ismernünk, hogy „még nem egyeztünk meg abban, hogy egyházaink és egyházi közösségeink hogyan kapcsolódnak az élet és a küldetés teljességéhez, amely Isten megváltó erejéből fakad - Jézus Krisztus keresztje és feltámadása révén (A nem-katolikus keresztények képviselőihez intézett beszédből, Columbia, Dél-Karolina, USA, 1987. szeptember 11.) Keresésünkben kötelezzük el magunkat arra, hogy egymással nem a viszálykodás szellemében tárgyalunk, amely oly gyakran jellemezte kapcsolatunkat a múltban, hanem Szent Pál buzdításának szellemében, aki ezt írta a korintusiaknak a szeretetről: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát.” (lKor 13,4-5) Az ökumenizmus nemcsak olyan mag, amelyet az isteni Gondviselés a hívők szívébe ültetett az utóbbi időben, hanem olyan gyümölcs is, amelyet Isten meg akar érlelni szivünkben. Mindnyájan felelősek vagyunk fejlődéséért. 6. Az „idők jelei” közé tartozik a megosztott keresztények közötti kapcsolatnak egy további ténye is, ahol a Szentlélek irányítása különösen sokatmondó. Ma jobban tudatában vagyunk annak, hogy az ökumenizmus fejlődése magában foglalja a metanoiát, a megtérést. A II. Vatikáni zsinat ezt így fogalmazta meg: „Belső megtérés nélkül nincs igazi ökumenizmus, mert minden vágyakozás az egység után a lelkűiét megújulásából, önmegtagadásból, a szeretetnek önfeledt kiáradásából ered és érlelődik. Ezért kell tehát kérni a Szentiélektől a komoly önmeptagadás, a szolgálathoz szükséges alázatosság és szelídség, valamint a másik iránt tanúsított testvéri nagylelkűség kegyelmét.” (Unitatis redintegratio 7.) Ez valóban Szent Pál felszólításának visszhangja: „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsöségvágyból. Senki se keresse csak a maga javát, hanem a másét is.” (Fii 2,3-4) Ez a figyelmeztetés nekünk szól, mind egyénenként, mind közösségeinkben. A megtérés szelleme segit bennünket abban, hogy elvessük a másokról alkotott torzképeket és minden kísértést arra, hogy meghamisítsuk nézeteiket. Tudatára ébreszt majd bennünket annak a jónak, amit a Szentlélek cselekszik bennünk. A megtérés szellemében Krisztus minden követője képessé válik arra, hogy más keresztény közösségek tagjaira tárgyilagosában, előítéletek nélkül tekintsen, hogy törekedjék alaposabb megismerésükre: úgy tekintse őket, ahogyan ők saját magukat. A megtérés szelleme elengedhetetlen ahhoz, hogy előkészítsük az utat kollektív emlékezetünk megtisztításához, úgy, hogy az egység felé való haladásunk minden lépésében egyedül az igazság vezéreljen minket. 7. Európa új arculata nehéz vajúdások árán születik meg szemünk előtt. A magyar nemzet azt kutatja, hogyan határozza meg céljait a Közép- és Kelet-Európában bekövetkezett óriási változások után. Mint keresztények a legjobb szolgálatot most azzal tehetjük, hogy újból közösen teszünk tanúságot azokról a keresztény értékekről, amelyek Európa és Magyarország alapjait megvetették. Ezek az értékek nem véletlen ötletekből vagy önkényes egyezségekből születtek, hanem az ember misztériumára való reflexióból, amelyre az emberi személy elidegeníthetetlen méltósága világított rá. Ez pedig abból származik, hogy Isten a saját hasonlatosságára teremtett és újjáteremti az embert. Ez a méltóság teljes igazságában és gazdagságában a megtestesült Igében, az egyszülött Fiúban jelenik meg. Nem lehet tartós békére, igazságosságra és az egyének s a népek közti szolidaritásra épülő Európát létrehozni Jézus Krisztus és Evangéliuma nélkül, amely „Isten üdvösséget hozó ereje” (Róm 1,16). Európának többnek kell lennie, mint közös megegyezéssel elfogadott érdekközösségnek. Népei igazában arra kaptak közös hivatást, hogy Krisztusban Isten gyermekeinek egyetlen nagy családját alkossák. A mai változások közepette különösen értékes a keresztények készsége arra, hogy közösen együtt dolgozzanak Európa keresztény alapjainak helyreállításában. Mindamellett a Magyarország és Európa előtt álló feladat nagyobb, mint mindaz, amit anyagi és kulturális erőinkkel megvalósíthatunk. Az imádság ezért életbevágóan fontos. Üdvözítőnk azt ígérte, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek az O nevében, ott van közöttük (vö. Mt 18,19-20). Ha nemcsak ketten vagy hárman jönnek össze, hanem az oly sokáig különvált hívők ezrei most újra egyesülnek a kölcsönös szeretetben és a közös könyörgésben, akkor Krisztus biztosan megáldja erőfeszítéseiket. Ha majd mi, akik még megosztottak vagyunk, tudunk együtt imádkozni saját állandó belső megtérésünkért és nemhivő testvéreink megtéréséért, akik még nem ismerik Istent, de keresik az igazságot - akkor mennyei Atyánk nem tagadja meg, hogy nekünk adományozza a Szentlelket, megbocsátását és kegyelmét. Krisztusban kedves Testvéreim! Ez a találkozó maga is egy lépés a célv az egység felé vezető úton. Az „idők jelein” át az Úr lelke arra buzdít: folytassuk utunkat. Azonnali kötelességünk, hogy meghalljuk Szent Pál szólítását: éljünk méltóan ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptunk: „teljes alázatban, szelídségben, türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fönntartsátok a lelki egységet.” (Ef 4,2-4.) Ez a reménységünk, ez az előttünk álló feladat. Ez az az út, amelyen együtt növekszünk a szilárd hitben és a hatékony szeretetben. Tegye Isten teljessé azt a jót, amit bennünk elkezdett!” (vö. Fii 1,6.) válódon volna értéke. Mégis le kell írnom, mert amit láttunk, aminek részesei voltunk augusztus 18-án vasárnap délután a debreceni Nagytemplomban, az történelmi pillanatok sora volt. Három eseményre is ráillik ez a megjelölés. Először arra a tényre, hogy a katolikus egyház feje, a pápa belépett a Nagytemplomba, másodszor, hogy igehirdetést mondott az istentisztelet keretében, harmadszor, hogy utána kíséretével együtt a gályarabok emlékoszlopát megkoszorúzta, ezzel rótta le kegyeletét. Vegyük sorra az eseményeket. Kora délután érkeztem a „kálvinista Rómába". A város centruma már lezárva, kordonokkal elkerítve. A Nagytemplom előtt felállított nagy képernyő (képfal) előtt már gyülekeznek emberek, akiknek nem jutott belépő a Nagytemplomba. Hála a kapott matricának, mely gépkocsim szélvédőjén látható, a rendőrök engednek és irányítanak a parkoló felé. Gyülekezés a Kollégium dísztermében, ahonnan kezdés előtt fél órával megyünk át a templomba. Meglepetés az ajtónál: mintha repülőgépre szállnánk, át kell haladni egy kapun, mely a „veszélyes tárgyakat” szűri ki a zsebekből. Hadd tegyem hozzá - nem akadt ilyen. De a maximális biztonság érdekében mindenki zokszó nélkül vállalja ezt a kis kellemetlenséget. Pontban öt órakor érkezik a pápamobil a templom elé. Kocsis Elemér református püspök, az Ökumenikus Tanács elnöke, az elnökség tagjaival együtt köszönti, majd harangzúgás és orgonaszó mellett bevonulnak a Nagytemplomba. Történelmi pillanat: a pápa átlépte a Nagytemplom küszöbét. A templomi gyülekezet színes embercsoport, több felekezet híveiből verbuválódott. Református lelkészek és presbiterek irányítanak, vezetnek a helyünkre, az Úr asztalával szemben. Jobb oldalon a padsorban apácák, szerzetesek, fiatalok és idősek, különböző felekezetek tagjai ülnek. A következő oszlop első padjában látjuk Tőkés László püspököt, mögötte a Máltai és a Johannila lovagrend tagjai egyenköpenyükben. A másik oldalon katolikus és ortodox papok színes öltözékei mutatják a hierarchiában elfoglalt helyüket. Az Úr asztalával szemben lévő padokban miniszterek és államtitkárok, egyházi vezetők és teológiai tanárok, külföldi vendégek, az ökumené képviselői ülnek. Valaki találóan mondta: jó, hogy a pápa nem valamelyik debreceni katolikus templomba - saját otthonába - hívta meg az ökumené egyházait, hanem belépett az ősi Nagytemplomba, ahol ő volt vendég. Az igeliturgia kezdetén Kocsis Elemér püspök köszöntötte a pápát. (Beszédét lapunk múlt heti számának elején már közöltük.) Az istentisztelet teljes menetét Ízléses füzetben mindenki maga előtt találta. Az imádságokat felváltva vezették Hegedűs Loránd püspök, Keresztes Szilárd megyéspüspök, Hecker Frigyes szuperintendens, Márkus Mihály és Szebik Imre püspökök, Seregély István érsek. Az epistolát Wiczián János baptista elnök, az evangéliumot Harmati Béla püspök olvasta. Sokatmondó volt hallani az epistolában Pál apostol tanítását az egy test sokféle tagjáról és az evangéliumból Jézus főpapi imádságát „hogy mindnyájan egyek legyenek". Történelmi pillanat: a pápa igét hirdetett a Nagytemplomban. Beszédét lapunk más helyén közöljük. Istentisztelet után történt a legnagyobbnak mondható esemény a pápa kíséretével együtt a gályarabok oszlopához vonult, és az Ökumenikus Tanács elnökségének jelenlétében elhelyezte koszorúját és csendes imádságban rótta le kegyeletét, azokra emlékezve, akiket az inkvizíció és a Habsburgok önkényuralma akkor arra ítélt, hogy hitükért a gályákon fejezzék be életüket. Történelmi pillanat volt: a harmadik! Valóban békességet hirdetett és úgy is cselekedett a pápa, aki megmutatta, hogyan lehet valaki a 20. században igazán katolikus és egyben igazán az ökumené híve, kiegyensúlyozottan és határozottan, hitét és szeretetét élve és gyakorolva. Tóth-Szöllős Mihály
