Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)

1991-08-18 / 33. szám

(Folytatás az 1. oldalról) nek elhelyezkedésükig. Ahol ezt megtették, azok nem bánták meg. Ezek az emberek jelentették a ma­gyar életnek azt a rétegét, amelyik képességével, szorgalmával és meg­bízhatóságával jó pár évig szolgálta nemzetünket, és most kettétörött pályájuk után nekik is vándorbotot adott a kezükbe sorsuk. A DP nevet sohasem szerették, mert valamiképp elbukásukra em­lékeztette őket. Hogyan tudtak beilleszkedni a meglévő gyülekezetekbe? A DP-sek egyházi szolgálata más vonalon érvényesült, mint a templo­mot építő öreg amerikásoké. Bár kevesen folytathatták életpályájuk vonalát, mégis tiszteletet hozott számukra magatartásuk. És főként gyermekeik otthoni nevelése át tud­ta menteni a hazai nívót, az ameri­kai iskolákban pedig egyenrangúvá tette őket a bennszülöttekkel. így azután a magyar ügyet azok képvi­selhették, akiknek már nem kellett igazolni, hogy hűségesek befogadó hazájukhoz akkor, amikor Magya­rország ügyének védelmére kelnek. DP-s testvéreink az élet útjának második felén újrakezdték életüket, de hűséggel szolgálták hitük és ma­gyarságunk ügyét is mindmáig. Keresték-e az '56-osok az egy­házzal a kapcsolatot? Őket „szabadságharcosokénak nevezték Amerikában. Magyaror­szági képzettségük és korukat iga­zoló erejük és bátorságuk elsőren­dűen illett bele az amerikai hatal­mas ipartechnikai világ igényébe. Gyülekezeti életünkbe való bekap­csolódásukat nem ellenezték. Volt, aki ismeretlen volt ezen a területen. OLVASÓI LEVÉL „Kolumbárium a templomban” cimmel lapunk múlt év novem­beri egyik számában - meg kell vallanom - tájékozatlanul írtam le a következő mondatot: „A pesterzsébeti templomunk nemcsak abban első, hogy nevet kapott („Béke-templom”), hanem abban is, hogy szentélye alatt lévő altemplomban’ kriptákat, temetkezé­si helyeket alakítottak ki annakidején építtetői”. A napokban ugyanis kezembe vettem az „Evangélikus Templo­mok” (Bp. 1944) c. szép albumot, amelyben Pásztor Pál ír a temetőkről és megemlíti, hogy ősi templomainkban sok helyen volt szokásban a templom alatti kriptákba való temetés. Fel is sorolja: Ácsa, Aszód, Bakonyszentlászló, Balassagyarmat, Dab­­rony, Galgagyörk, Miskolc, Péteri, Pilis, Vadosfa gyülekezeteit. S ezenkívül, ki tudja hány ilyen ttímplom lehetett még? ■ Megkérdezem:'hát egyikük sem dhösta írásomat, vagy annyi’ fáradtságot sem vettek, hogy helyesbítésre érdemesítsék azt? Egyébként a pesterzsébeti gyülekezet - a kelenföldihez hason­lóan - az időközben elterjedté vált hamvasztásos temetésekre gon­dolva, most urnafiilkéket is létesített. Egyelőre még korlátozott számban létesítették ezeket, de egy-egy fülkébe több urnát is el lehet helyezni. Ezt a lehetőséget most felajánlják a budapesti evan­gélikus hittestvéreink részére. A sokfelé hirdetett katolikus temp­lomok kolumbáriumai mellett ne feledjük, hogy már két evangéli­kus templomban is van urnaelhelyezésre mód, ahol idői korláto­zás nélkül őrzik azt meg. Bencze Imre halál gondolatával elcserélni. Evan­gélikus egyházunk munkáját Isten Szentlelke tovább vezeti a hitnek azonos titokzatosságával, amelyik Jézus ígéretére támaszkodik. Mi a vezetők szándéka? A múlt évben, Chicagóban talál­kozott a négy Konferenciának: a Dán, Finn, Magyar és Német Kon­ferencia elnöke, abból a célból, hogy Összefogó Bizottságunk szá­mára világos képet nyújthassunk problémáinkról és célkitűzéseink­ről. Ez az Összefogó Bizottság - Office for Ecumenical Affairs. Tárgyalásainknál láttuk a négy Konferencia sorsának mai állapo­tát. A dánok álláspontja az, hogy nincs praktikus jövője nyelvük és kultúrájuk propagálásának. Felad­ták Kollégiumukat és ma senki sem érzi hiányát. A finnek sajnálják, hogy beol­vasztották Teológiájukat a Chica­gói Theol. Seminaryba, mert nem­csak a finn értékes hagyományok, de még a nyelv is elveszett - nincs egyetlen professzoruk se, aki finnül értene. A Német Konferencia száznál több gyülekezetével korántsem gondol szolgálata felfüggesztésére. Nekik sok olyan családjuk él Ame­rikában, akiket pár évre rendelt külföldre az üzleti érdek, de vissza­mennek majd. Ezeknek a családok­nak ma különösen szükségük van az egyház és a nemzeti nyelv szolgá­latára. A magyarok meg akarják tartani a keretet, hogyha Isten újra meg­próbálná őket, legyen valaki, aki védelmükre áll. Addig is szolgálni kívánnak. Köszönöm a beszélgetést. T. SIMONYI IMRE RENDÜLETLENÜL S ha másként nem - hát legbelül: hazádnak rendületlenül. S ha restelled, hogy hangosan; nehogy meghallja más, kívül? Hát szakálladba dörmögd, hogy: nincs hely számodra e-kívül. De aztán - rendületlenül! Ezt aztán - rendületlenül! Hogy e-kívül, hogy e-kívül: nincs más belül, nincs más belül! Konferencia az egyház és állam viszonyáról A római katolikus Egyházfórum-Alapítvány (Luzern, Svájc) augusztus 2-3 között Budapesten a Kossuth­­klubban egyházi konferenciát rendezett az egyház és állam viszonyáról, különös tekintettel a volt egyházi ingatlanok visszaadásáról szóló törvényre. A nem­katolikus magyar egyházak álláspontját előadásában dr. Harmati Béla püspök ismertette. Merre visz a jövő útja? De többen voltak, akiknek egyhá­­zias jellege volt új nekünk, akik a háborúk előtti egyházi élet hagyo­mányait hoztuk magunkkal. Akik városunkban maradtak, azok ma is gyülekezeti életet élnek, ha nem ná­lunk, akkor az amerikai egyházi életben. De nagyon sokan elszéled­­tek az ország minden államába. So­kan lettek önálló vállalkozók és gyorsabban boldogultak, mint az előző bevándorlók. Merre visz a magyar evangélikus gyülekezetek útja a jövőben ? 85 év alatt észrevétlenül megvál­tozik az emberi élet. Ez történik gyülekezeteinkben is. A magyar gyülekezetekben elhalkul a magyar szó és a magánbeszélgetéseket sem érti meg a többség. Kevés már az öreg amerikás, öregek lettek a DP- sek, a 2. és 3. generációsok még ugyan szeretik a magyar nótákat és ételeket, de már ők is nyugdíjasok. Sok a vegyes házas, azaz a férj vagy a feleség német, olasz, spanyol vagy más nemzetiségű, származású, és az öreg amerikásoknak nagyobb része már régen nyugszik a temetőben. Van egy másik általános oka is gyülekezeteink elnéptelenedésének: sokan munkájuk miatt kénytelenek voltak elköltözni. Különösen szak­munkások. Fiataljainkból ponto­san azokat bocsátottuk útjukra, akikre leginkább szüksége lett vol­na a gyülekezetnek - a gyermekes családokat, akiknek konfirmálás­hoz közeledő korú gyermekei vol­tak. Szomszédaik gyermekei iskola­társak voltak már. A közelben volt egy evangélikus gyülekezet, így hát -transzfert adtunk nekik és leirtunk 5 személy veszteséget. Ezt az elmúlást mégsem szabad a ...Hogy a város megnyugodjon Egy fiatalember beszél az alábbiakban, aki koránál fogva nem vehetett részt 1956 szomorú eseményeiben Mosonmagyaróvá­ron, mégis ő volt az, aki már a hallgatás évei idején is kutatta az akkori események valódi menetét. Nem kis kockázatot vállal­va ezzel. Amikor pedig a lehetőség meg­adatott: felvállalta a lehetetlennek látszót, bebizonyítani, hogy a tragikus sortűz tu­datosan előkészített provokáció volt, a történések máshogy folytak, mint ahogy a hivatalos verzió állítja, a város nem szol­gált rá a „bűnös város” megbélyegzésre, az áldozatok és hozzátartozóik jogosultak az erkölcsi rehabilitálásra. Heroikus szélma­lomharcot folytatott és folytat ma is, Né­meth Alajos.- Hány éves voltál 1956-ban?- Hét.- Vannak-e emlékeid az akkori esemé­nyekről?- Igen, több is. Amikor október 26-án elindultak az események, én nagyanyámnál voltam, aki a tanácsházával szemben la­kott. Én az ablakból néztem az ottani ese­ményeket. Emlékszem, hogy a tanácsház ablakából egy padot dugtak ki, azon vala­ki négykézláb lassan mászott, hogy a hom­lokzatról leverje a vörös csillagot. Amikor a csillag leesett, a vezetékek szikráztak, az emberek pedig taposták. A másik emlékem apámhoz köt. Nyom­dász volt és elindult, hogy a 12 pontot kinyomtassa. Mi, anyámmal keresésére in­dultunk. A bíróság épületének sarkánál jártunk, amikor tisztán meghallottuk a géppuskák hangját és a gránátok robbaná­sát. Később láttam apámat, aki egy men­tőautóval érkezett és ruháskosárban vitték magukkal a kötszereket.- Mi indított arra, hogy foglalkozni kezdj az eseményekkel?- Az a tudatos ködösítés, porhintés ahogy a hivatalos szervek több mint 30 évig tálalták az eseményeket. Családi és baráti körben sokszor beszéltünk arról, mi is történt valójában. Sejtettük az igazsá­got, mégis a hazugságot akarták elhitetni velünk. Ebbe nem nyugodhattam bele, da­cot váltott ki.- Milyen nehézségeket hozott magával ez a kutatómunka?- Mindenekelőtt az emberek feleimét kellett feloldani. Négy évvel ezelőtt derí­tettem fel, hogy a katonák közül sokan Óváron vagy a környékén telepedtek le. Megkerestem őket és akkor mondták el, az események után meg kellett esküdniük, hogy hallgatni fognak. Ma is feszültségben élnek. Volt, aki vallomása után visszakérte a magnókazettát, mert megfenyegették. Egyébként magam is kaptam több életve­szélyes fenyegetést.- Miként zajlottak tehát hitelesen az események?*- Elöljáróban szeretném leszögezni és hangsúlyozni, hogy bizonyítható: a tö­megnek csapdát állítottak a laktanyánál. Az ÁVO-nak bizonyítani kellett, hogy a nyugati határnál potenciális veszélyt jelent Magyarországra az imperializmus térhó­dítása. Produkálni kellett egy fegyveres incidenst. Jellemző, a géppuskák úgy vol­tak felállítva, hogy az emberek semmiféle­képpen ne mehessenek el békében a gép­­puskaíeszkek mellett. Az események hiteles és valós menete a következő. Október 22-én a környék ha­tárőreit úgy küldik ki szolgálatra, hogyha fellőnek egy sárga rakétát, vonuljanak be Óvárra. A rakétát 23-án éjjel 0h 30 perc­kor fellövik, a katonák Óvárra vonulnak, így őrizetlenül marad a nyugati határszél. Még aznap a régi lövészárkokat kitisztít­ják, amire két éve nem volt példa. 25-én a régi, két éve itt szolgálatot teljesítő kato­nákat Budapestre viszik, akiknek egy része a Parlament előtti sortűzben vesz részt. Helyükre Nagykanizsáról hoznak idegen katonákat, akik a helyi lakosokkal még nem kötöttek ismeretséget, vagyis hajlan­dók rájuk lőni. Ugyanezen a napon Ovár­­ra érkezik egy Borka nevezetű százados, futár, aki parancsot hoz Dudás laktanya­parancsnoknak Fekszi alezredestől a me­gyei parancsnoktól. Köztudott, hogy ké­nyes parancsokat nem rádión továbbíta­nak, hanem futár viszi. Október 26-án a laktanya harckészült­ségre rendezkedik be, pedig akkor még teljes csend van a városban. Ugyanakkor reggel, a már említett Borka századös ki­megy a MOFÉM-gyárba és az ő utasítására (!) kivonul a gyár. A lassan gyülekező em­berek közé a tanácsház előtt civil ruhás provokátorok elegyednek, akik hangoz­tatják: „Menjünk ki a mi katonáinkhoz.” A tömeg elindul. A laktanya parancsnoka tudja, hogy a tömegnél nincs fegyver, mert a tanácsházával állandó rádióösszekötte­tésben van, így folyamatosan értesül az események menetéről is. A laktanya elé érkező tömeget aztán géppuskatűz és gránátok fogadják. Szem­tanú mondta el, hogy amikor az első gép­­puskasortűz eldördül, az egyik géppuskás feltett kézzel utasítja el a kapott tűzparan­­csot. Egy Tóth nevezetű főhadnagy saját kezével lövi le pisztollyal a katonát. Erre a rakaszos katona is kihátrál a géppuskafe­­szekből, mire Tóth főhadnagy ugrik a gép­puska mögé és a már menekülő emberek közé, hátulról lövi ki a következő soroza­tot.- Röviden így zajlottak le a sortözet megelőző események és a tragikus percek. Az igazságot már tudjuk, de tovább lépni nem tudunk. Az igazi felelősöket nem haj­landó senki felelősségre vonni. Az óvári dokumentumokhoz tilos hozzájutni. Hiá­ba fordulunk bárhová, senki nem tesz sem­mit. A kulisszák mögött az illetékesek egy kiábrándító kompromisszumot kötöttek. Pedig mi nem bosszúért kiáltunk. Mi nem akarunk életeket az életekért. Csak annyit, nyilvánosan legyenek megbélyegzettek az igazi bűnösök. Hogy végre ez a város meg­nyugodjon. Hogy megnyugodjon - mor­molja elgondolkozva, távolba nézve Né­meth Alajos. Kiss Miklós Új ablak nyílt Oxfordban tartották az Anglikán-Evangélikus Társaság 2. ülését A testvéregyházak közül talán az Anglikán Egyház a legismeretlenebb hazánkban. Jelenlétük hiánya és a földrajzi távolság egyaránt oka lehet annak, hogy evangélikus híveink és lelkészeink alig tudnak valamit erről a teológiailag és történelmileg az evangélikus­­sághoz nagyon közel álló, minden világrészen megta­lálható egyházról. Egymás jobb megismerését, köl­csönös kapcsolatok ápolását célozta az Anglikán- Evangélikus Társaság (Anglican-Lutheran Society) 2. ülése Oxfordban június 19. és 25. között. E társaság létrejöttében szerepet játszott az 1984-es budapesti Lutheránus Világszövetség Világgyűlése is. Hármas célt tűztek maguk elé:- bátorítani az érdeklődést és ismeretet a két fele­kezet tagjai között, figyelemmel kísérve a jelenkori fejleményeket,- lehetőségeket teremteni közös istentiszteletre, ba­rátságra, bizonyságtételre,- közösen imádkozni az egyház egységéért, az ang­likán és evangélikus egyház közeledéséért. Hasznos tudni azt is, hogy amióta a volt angol gyarmatok független államokká váltak, az egykori birodalom területén nem használatos az anglikán név vagy az Anglia Egyháza elnevezés (Church of Eng­land), helyette Püspöki Egyházról beszélnek (Episco­pal Church) Amerikában, Afrikában és Ázsiában ál­talában. Ami ezt a világméretű egyháztestet összetart­ja, az a tízévenként egybegyülő ún. Lambeth Konfe­rencia, ami a Canterbury-i érsek londoni palotájáról kapta a nevét. Ezt az ősi épületet tartják ma is az Anglikán Egyház szívének, noha nincs olyan primátu­sa jogilag, mint a római egyházban Róma püspöksé­gének. Evangélikus-anglikán párbeszéd folyt és folyik az Anglikán-Evangélikus Társaság keretein túl is, mind regionális szinten, mind az LVSz keretében. Az Anglikán-Evangélikus Társaság első ülését 1989-ben tartotta Hannoverben. Akkor a német evan­gélikus tartományi egyházak mutatkoztak be, öröme­ik és gondjaik kerültek elő. A júniusi konferenciánk ennek tükörképeként az Anglikán Egyházat mutatta be, különös hangsúllyal az oxfordi egyházkerületet. Ebben az esztendőben kezdődött az Anglikán Egyház ún. evangélizációs évtizede, amit az új canterburyi érsek hirdetett meg. Ez nem csak elméleti téma most világszerte az Anglikán Egyházban, hanem az egyházi élet minden területére kiható program, az egyház misz­­sziójának újrafelfedezése, a megkövesedett formák új­raértékelése, az egyházi élet megújulása érdekében. Konferenciánk célja az volt, hogy részben megbe­szélésekkel kísért előadásokon, részben csoport­­megbeszéléseken neves előadók és vitavezetők részvé­telével bemutassa az Anglikán Egyház sajátos törté­netét és jelenét (a 16. században nem történt olyan értelemben reformáció Angliában, mint a kontinen­sen). Betekintést engedtek az Anglikán Egyház önér­telmezésébe. Megtudtuk, hogy három jelentős ága van a mai anglikanizmusnak: egy római katolikus tájékozódású, egy történeti értékeket hangsúlyozó li­berális-kulturális és egy evangéliumi jellegű, a protes­tantizmus lutheri, kálvini és methodista ágára hason­lító szárnya. Megismerhettük az egyházkormányzat és felépítés meglehetősen bonyolult szervezetét, ká­nonjogát, sőt a jelenleg ún. forró témákat is: egyház és politika, környezetvédelem, mai társadalmi er­kölcs, női lelkészek felszentelése karizmatikus meg­újulás jelentkezése, lelkészek és gyülekezeti tagok kö­zött, a misszió új formái, beleértve az ipari és falusi övezetek misszióját is. Anglia magát falusi jellegűnek tartja, szemben az északi ipari jellegű Skóciával. Ta­lálkozhattunk a helyi gyülekezetek képviselőivel, öku­menikus keretben élő gyülekezeti próbálkozással. A gazdag liturgiájú reggeli és esti áhítatokon kívül Oxford több templomát felkereshettük (az átlagnál magasabb templomlátogatási arány jellemző Oxford­­ra a kollégiumi diákok részvétele miatt). így is átélhet­tük, mit is jelent az Anglikán Egyház sok különbséget tartalmazó, „mindent átfogó” jellege (comprehensive­ness). A 30-32 állandó résztvevő mintegy fele volt anglikán, a másik fele evangélikus. Anglián kivül Norvégiából, Németországból, Dél-Afrikából, az Egyesült Államokból és Új-Zélandból voltak jelen. Konferenciánk színhelye az oxfordi Wyclif Hall volt, az Anglikán Egyház egy teológiai kollégiuma ez az egyetemi városrészben. A kollégium John Wyclif­­ről (1329-1384) kapta nevét, őt tekintik Oxford „re­formátorának”. Portréja a kápolna nyugati felén ab­lakfestményként naponta kétszer is figyelmeztetett, hogy itt a reformációt nem 1517-től számítják. E sorok írójának alkalma volt megtekinteni a kon­ferencián való részvételen túl a Magna Charta születé­si helyét (1215), a mi Aranybullánk előtt csupán 7 évvel!. Láthattam Churchill sírját, Milton házát, a múzeumban lévő Munkácsy-kép másolatát, Milton­ról szóló magyar bélyegeket. Shakespeare szülőházát és síremlékét Stratford upon Avon-ban, a mai pom­pás múzeumot, Old Jordans-ben William Penn, a quakerek alapitójának sírját és mai tanítványai szelle­mi központját (1948-ban Pennsylvaniában tanultam). Láthattam az egykori bencés kolostort Verulanium helyén és a Szent Albán katedrálist, az angol keresz­­tyénség bölcsőjét, a windsori várat, a királynő nyara­lóját, az eatoni college-várost, az egykori római szín­házat, amit szabadtéri múzeumnak tartanak fenn, London nevezetességeit s benne a Lambeth palotát (1197-ből), ahol a canterburyi érsek titkára fogadott és kalauzolt végig az épületen. A konferencián kívüli programot a szolgálata miatt elismert és nagytekinté­lyű Pátkai Róbert lelkésztársamnak köszönhetem. Ő a Nagy-Britanniai Evangélikus Egyház elnöke. Az angol időjárás és szokatlan konyha sem tudott elked­vetleníteni, nagy tisztelettel gondolok ezentúl erre a sportszerű, fegyelmezett, udvarias, szerény népre és hivatalos államegyházára is. Amióta az Anglikán-Evangélikus Társaság hivata­los negyedévi lapjának utolsó négy számát elolvashat­tam, e lap címe foglalja össze konferenciai részvétele­met. The Window - az ablak, ez a lap címe. Számom­ra a találkozás ablak volt. Ablak egy eddig csak köny­vekből ismert, s számomra új világra. Eddig Angliá­ban csak a londoni repülőtéren voltam. Az Anglikán-Evangélikus Társaság legközelebbi konferenciája 1993-ban valószínűleg az Egyesült Álla­mok keleti partján lesz. Egyszer talán majd Közép- Kelet Európában is tartanak ilyen jellegű konferenciát. Hafenscher Károly CSENDESHETEK PILISCSABÁN Piliscsabán, a BÉTHEL Evan­gélikus Missziói Otthonban az idei nyáron a hatodik - és egyben az utolsó - csendeshetünk utolsó áhí­tatán különös hangsúllyal hang­zott, hogy egyszer mindennek vége lesz ezen a földön. Véget értek a csendeshetek, véget ér a nyár, lezá­rulnak életszakaszok, elmúlnak események, lehetőségek. Végül le­zárják a koporsófedelet is. A napi életben sok minden emlékeztet ar­ra, hogy földi életünknek egyszer vége lesz. Az áhítat alapigéje, Jai­­rus leányának halála is erre int. Ugyanakkor feltámasztása arra mutat rá, hogy Jézus új kezdést adhat az ember életében, de halálá­ban is. Csendesheteinkre készülve kér­tük Urunktól, adja meg a résztve­vők körében, hogy alkalmainkon Lelkésszé avatások az Északi Egyházkerületben Szebik Imre az Északi egyházkerület püspöke augusztus 17-én, délelőtt 11 órakor az ősagárdi templomban lelkésszé avatja Babka Lászlót, augusztus 17-én délután 4 órakor a sámsonházai templomban lelkésszé avatja Sulyok Annát augusztus 25-én, délután 4 órakor a mezőlaki templomban lelkésszé avatja Magyar Melindát. ____________________ sokak életének eddigi szakasza vé­get érjen és új, egészen új élet kez­dődhessen el Jézusban. Mindig megdöbbentő, ha tapasztalhatjuk az Úr munkálkodását. Ott sem a mi kedvünkért munkálkodott, ha­nem a maga jótetszéséből, kegyel­méből. Van miért hálát adnunk. Vallásos, de Isten nélkül élő embe­rek térhettek meg; krisztusköve­tők erősödhettek meg; nyomorú­ságból jövők és nyomorúságba menők kaptak vigasztalást, bátorí­tást; kétkedők és furcsálkodók ér­zékelhették, hogy a Krisztusban hívők világa és a Szentírás belső rendje nem is életidegen. Milyen örvendetes, ha emberek felismer­hetik, hogy Isten akarata jó, ked­ves és tökéletes! Sajnos voltak olyanok is, akiknek fizikailag is hamar véget ért a hét. Számukra sűrű volt ott a levegő, idejekorán eltávoztak, és így nem tudhatták meg, hogy Jézusnál új, boldog kez­detet jelent a régi élet vége. Megkönyörült tehát rajtunk Is­tenünk és mellénk állt. Hangozha­tott az élő ige, mire emberek tették le fegyvereiket Jézus előtt és elfo­gadták őt Uruknak, Megváltójuk­nak. Ahol az Úr munkálkodik, ott a sötétség fejedelme sem tétlenke­dik. Éreztük a Sátán támadásait, felszínre jöttek megkötözöttségek. Jó volt tudnunk eközben is, hogy bár a Sátán hatalmas, de nem min­denható. Belekapaszkodhattunk a mindenható Úr Jézus Krisztusba! Milyen volt a csendeshetek prog­ramja? Minden reggel és este tartot­tunk igeszolgálatokat áhítat kereté­ben Jézus Krisztus hatalmáról, éle­tünket átformáló szeretetéröl. Dél­előttönként megbeszélések voltak bibliai, hitbeli témákról. Délután a gyakorlati keresztyén élet egy-egy fontos kérdéséről beszélgettünk. Volt emellett kirándulás, énektanu­lás, de maradt idő kötetlen beszél­getésre, egyéni foglalatosságra is. A hat hétből három héten csalá­dok vettek részt. Egy-egy héten pe­dig gyermekek, fiatalok és nők né­pesítették be a különböző gyüleke­zetekből a piliscsabai otthont. Egyelőre 40-50 főnél több nem he­lyezhető el egyszerre. Remélhető­leg mihamarabb bővülni fog a lét­számkeret. Kik végezték a szolgálatokat? Az Evangélikusok Közössége az Evangéliumért (EKE) közösség tagjai: lelkészek és nemlelkészek. Az igeszolgálat mellett konyhai be­segítésre is voltak vállalkozók. Kö­zösségünk örömmel szolgált az evangélium hirdetésével egyhá­zunk tagjai között. Készek va­gyunk máskor is hasonló szolgála­tokat végezni, természetesen más módon is, így pl. egyházi hetila­punkban a most is olvasható „Jé­zussal élek" sorozat írásaival. „...aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára" (Fii 1,6). Éppen ezért „az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak az Isten, aki a növekedést adja" (lKor 3,7). Le­gyen Övé a dicsőség. Göllner Pál

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom