Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1991-08-18 / 33. szám
Evangélikus Élet 56. ÉVFOLYAM 33. SZÁM 1991. AUGUSZTUS 18. SZENTHÁROMSÁG UTÁNI 12. VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 12 Ft „Jól megjelölte ezt az ezredévet: kereszttel írta rá kemény nevét, hogy megpihenjen művein a lélek, mint halhatatlan gy őzedet mi ék.” Tűz Tamás: Szent István (részlet)------A TARTALOMBÓL EMLÉKEK HORECZKY SÁMUEL ÉLETÉBŐL ÚJ ABLAK NYÍLT HOGY A VÁROS MEGNYUGODJON JELENTKEZÉS HITOKTATÁSRA Az 1991/1992. iskolai tanévben mindazok a tanulók továbbra is résztvehetnek a hitoktatásban, akik az előző tanévben beiratkoztak. Azok számára, akik eddig nem jártak, vagy most kezdték el iskolai tanulmányaikat, a jelentkezést az illetékes tanintézet igazgatójánál, illetve az illetékes lelkészi hivatalban lehet megtenni a tanév megkezdéséig. Zsidó-keresztyén-mohamedán kollokvium Southamptonban A címben szereplő város, Southampton a brit szigetek egyik legnagyobb kikötővárosa, közel 300 000 lakossal. Történelme során számtalan háborús pusztítás söpört végig a városon. Az 5. század végén a szászok, a 10. század során a dánok rombolták le. A II. világháborúban súlyos bombatámadások érték a kikötőt éppúgy, mint a várost, több tízezer áldozatot tartanak nyilván. E sokat szenvedett, nagy múltú, régi városfalával és sajátos tornyaival a múlt emlékeit is őrző városban gyülekezett egybe közel 300 küldött a Keresztyén-Zsidó Nemzetközi Tanács rendezésében megtartott konferenciára. Az egyetem területén - kellemes parkövezetben - került sor a hármas beszélgetéssé terebélyesedett szimpozionra. A témát a rendezők így adták meg: A vallás jelentősége és félreértése a nemzeti és alapvető értékek védelmében (amikor a vallást fegyverként használják...). A 25 országból érkező sokfelekezetű résztvevők a téma alapján is az év eleji Öböl-háború iraki muszlim fanatizáló lelki hadjáratára gondolhattak, de történelmi távlatban mindhárom monoteista vallás múltjában található hasonló jelenség. (Keresztes háborúk, íiliszteusokkal vívott zsidó párviadal.) Mindhárom történelmi egyistenhivő vallás képviselői előadásaikban elmondták látásukat a konferencia központi témájáról, főbb gondolataikat három mondatban summázom. AZ IGAZSÁG ALÁZATA Előadásában Richard Harries oxfordi püspök tette hangsúlyossá ezt a döntő felismerést. Szólt arról, hogy két tévedés különösen gyakran megfigyelhető a modern ember gondolkodásában. Az egyik az, hogy mindegyik vallás ugyanazt tanítja. Nyilvánvaló, hogy a sok felekezet a kereszténységen belül, de a különböző vallások is éppen az igazságról vélekednek másként és másként. Nem is szólva arról, hogy a filozófusok is különböző okokat sorolnak fel a vallások keletkezése tárgyalásakor. (Jung: a félelem szülte a vallást, Huxly: a paradoxia a vallás szülőanyja). A másik tévedés: a relativizmus zsákutcája. A modern ember hamar lemond az igazság őszinte kereséséről, helyhez, időhöz, emberhez kötöttnek véli, más szóval viszonylagosnak tartja. Az igazság iránti belső vágyat nem szabad elfojtani, az igazság kutatását nem szabad abbahagyni. S hogy közben ne váljunk fanatikussá, önkritikusnak kell lennünk önmagunk álláspontjával szemben, ugyanakkor nyitottnak kell maradnunk mások álláspontja előtt. A magunk igazságának kevélységéből az igazság utáni szüntelen kutatás alázatára szabad eljutnunk, ha a Lélek vezetése alatt élünk. A FUNDAMENTALIZMUS TARTHATATLANSÁGA Elisabeth G. Ferris svéd profeszszor előadásának a fenti gondolat volt a végső kicsengése. Nem arról van szó, hogy hitünknek és életünknek ne legyen szilárd alapja, fundamentuma. Erre nyilván szükségünk van. De a baj akkor jelentkezik, ha a magunk igaznak vélt életalapját kizárólagosan más számára is mintegy kötelezővé teszszük. A világ történelmi keresztyén felekezetei a szektásodás veszélyével küzdenek. Honnan az igény szélsőséges nézetek elfogadására? A modern ember jövőképet akar magának megrajzolni. Korábban ez a meggazdagodásban nyert megfogalmazást. Napjainkban a gazdaság csődöt mondott. Más-más szinten, de mindenütt válságban van a termelés növekedésének lehetősége. Az ember elismerésre vágyik. Ez a hétköznapi foglalkozásában egyre kevésbé adatik meg, míg Isten előtt és a vallási közösségben elérhető. Az egyszerű sémában gondolkozó könnyen választja a fundamentalista mindent elhívés kizárólagos útját, mert nem kell értelmével megvívni az intellektuális becsületesség őszinte harcát. Ez azonban gyakran fanatikus nézetekhez való ragaszkodásban jelentkezik. Ugyanakkor szükséges, hogy az egyházak a jézusi tanítást az emberi élet egészére nézve megszólaltassák és a helyes tanítás a Jézuskövetés elkötelezettségével párosuljon. Más szóval a hit és élet harmóniáját hangsúlyozta az előadó. Csak a szilárd alapokon nyugvó, de tanulásra mindig kész hit képes türelmes lenni mások igazságával szemben. A visszatetszőén harcias, vagy az erőszakosan misszionálni akaró hit valójában bizonytalan és gyenge. Önmagát kívánja erősíteni mások látványos eredményt ígérő meggyőzésével. PÁRBESZÉD ÉS EGYMÁS TÜRELMES MEGISMERÉSE David Rosen jeruzsálemi rabbi és Mohammed Shaalan kairói elmegyógyász professzor egyaránt hangsúlyossá tette a három egyistenhivő vallás egymással való szóértését. Sokak szerint e beszélgetés eredményességétől függ az emberiség békés holnapja. Számtalan téves ismeret és ellenséges beállítású tévtanítás látott napvilágot a három vallás felfogásáról. Ha őszintén megismertetjük magunkat a másikkal, akkor minden ellenségképet meg lehet szüntetni. Az iszlám államok területén ismeretlen az alkoholizmus szenvedélybetegsége. Mi ennek a titka? Európa és Amerika éppen e betegségtől is szenved. Egymáshoz nem közeledhetünk a meggyőzni akarás indulatával, hanem a kölcsönös megismerés vágyával. Ha közben más látásra jut valaki, egyénileg dönthet. Sem a kizárólagosság fanatizmusa, sem a misszionálás nyílt szándéka nem vezet közelebb egymáshoz, de a másik megismerése új kapukat nyit és új korszakot jelenthet először személyes, majd közösségi életünkben. CSOPORTMUNKA A fötéma megbeszélése 15 munkacsoportban folytatódott. Zsidó, keresztyén és a Koránból való textusokat hasonlítottunk össze egyegy témakörből. így a „fogat fogért” (ius talionis) kérdését vizsgáltuk a három vallás szent iratai alapján. De szóba kerültek textusok, amelyek hamis politikai eszkatológiai várakozások alapjául szolgálnak a szektás gondolkodásban. Természetesen beszámoló hangzott el egy-egy ország keresztyén-zsidó kapcsola trendszeréről. ÁHÍTATOK Minden reggel alkalom volt arra, hogy külön a zsidók, s külön a keresztyének két csoportja (katolikusok és protestánsok) elcsendesedjenek. De soha nem maradt el a mindhárom vallás számára szent könyvként elfogadott Ószövetség, s benne a zsoltárkegyesség gyakorlása. A jó hangulatú konferenciához az Angliában megszokott esőzés az áldást adta, a gyakran megszólaló humor a fűszere volt olykor az éjfélbe torkolló beszélgetéseknek. A kollokvium utolsó napján tartott hangverseny pedig feledtette az olykor feszült pillanatokat Anglia egyik leghíresebb szoprán énekese, Ann Mackay és Nicholas Dániel klarinétmüvész közreműködésével. Mint már szokásos, a nagy konferenciát megelőzte az ifjúság és a nők együttléte. Hazánkból dr. Domán István főrabbi, a budapesti rabbiképző igazgatóhelyettese, Szemák Géza református lelkész és Glázer Tamás, a zsidó diákszövetség küldötte vett részt és e sorok írója. Ha summázni akarom a három vallás képviselőinek találkozóját, talán az írás szavaival lehet legjobban megfogalmazni: Féljed az Urat, a te Istenedet, és szeresd embertársadat, mint magadat! Ha azt kérdezi valaki, mi ebben az új és sajátságos, a válasz ez lehet: három vallás képviselői együtt mondták egymásnak és a világnak. Kísérje a szerény kezdetet termékeny folytatás és közös Urunk áldása! Szebik Imre A ZSINAT FOLYTATJA MUNKÁJÁT Augusztus 23-án és 24-én (pénteken és szombaton) tartja következő ülését egyházunk zsinata. Munkáját 10 órakor kezdi a Budapesti Evangélikus Gimnázium dísztermében. (Augusztus 25-i számunkhoz mellékeljük a Zsinati Híradót.) A MI SZENT ISTVÁNUNK Nemzeti ünnepünk - Szent István napja - éppen 100 éve 1891 óta kötelező munkaszüneti nap. Ez akkor is így igaz, ha közben első koronás királyunk nevét kevesebbet emlegettük, s augusztus 20-a a kenyér ünnepévé vagy az alkotmány napjává változott. 100 éve állami ünnep. Történelmi érdekesség, hogy protestáns eleink akkor az ünnep munkaszünetté nyilvánítása miatt nyugtalankodtak, sőt tiltakoztak. A neves református püspök, Baksay Sándor tréfás komolysággal így próbálta lelkésztársait más belátásra bírni: „Az ő jobb keze nem a tiétek, de a koronája meg a palástja éppen úgy tiétek, mint akár a Scitovsky ő eminenciájáé”. Szent István jobbja - mint ereklye, mint kivételes kultuszi tárgy valóban nem a miénk, az kizárólag a római katolikus egyházé. De koronája, palástja, s tegyük hozzá - Krisztusért s az ő uralmáért dobogó szíve, őszinte hite a miénk is. Miénk is - a koronája. Koronáját II. Szilveszter római pápától kérte s kapta. „Zárt” korona. A nyitott koronát, az úgynevezett „aranypántot” viselő uralkodó nem volt önálló király, csupán hűbéres fejedelem, aki egy másik, nálánál hatalmasabb uralkodótól függött. István zárt koronája azt jelentette, hogy a magyar király független a német császártól, a magyar állam nem tartozik a birodalomhoz, s a magyar egyház nem része a német egyháztestnek. Szent István uralkodói lépései, államalkotó és társadalomformáló tettei nemcsak megőrizték népünket a végzetes széthullástól, de egyenrangú félként bele is tagolták a nagy európai keresztyén közösség tagjai közé. A kalandozások végleges megszüntetése, püspökségek alapítása, templomok építése, a népnek földművelésre tanítása, a korszerű s ugyanakkor önálló államiság kiépítése - mind-mind egy-egy ékkő ezen a koronán, máig világító eredményekkel. Épülő falak, frissen szántott földek, szigorú törvények jellemzik Szent István koronájának országát, amely egyre inkább drága hazájává lesz az itt lakó népnek. Szent István palástja - a miénk is. Az a palást, mely - természetesen jelképes értelemben - össze tudta fogni és egy nemzetté tudta formálni ennek a hazának különféle fajú régibb és újabb lakosait, az idegen papokat és az olykor vonakodó nyakas újkeresztyén magyarokat, a fiatalokat és az öregeket. István nem engedett különbséget tenni az alattvalói között. Erre figyelmezteti fiát, Imre herceget Intelmeiben: „.. .tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség...” Első törvénykönyvének utolsó cikkelye pedig ezt mondja ki: „Akarjuk, hogy erős béke és egyetértés legyen öregek és fiatalok között, mint az Apostol mondja: Mindnyájan egyetértők legyetek. És senki se merjen mást megtámadni...” Ugyancsak az Intelmekben olvasható: „Az egynyelvű és egyszokású ország erőtlen és romlandó”. Nem lehet tehát célja egyetlen országnak sem, hogy mindenáron egyformává kovácsolja alattvalóit, hogy kiirtsa a másként gondolkodókat. A vallási vagy faji kizárólagosságra törekvés mindig is üszkös romokat és vérző sebeket eredményezett. A közös palást alatti megbékélt különbözőség - ahol is hazát talál a más vallású vagy más nyelven beszélő kisebbség is - virágzó országokat teremtett bárhol és bármikor a földgolyón. Mienk - Szent István szive is, amely Krisztusért dobogott. Keresztyénsége őszinte és mély Volt, egyéni és családi élete tiszta. Népének keresztyénné tétele nem az idők szavának megértése volt csupán, nem is tiszteletre méltó bölcs kompromisszum, de hitből fakadó lépés. Életrajzírója, Hartwig püspök így foglalta össze jellemét: „Úgy jelent meg mindig, mintha Isten ítélőszéke előtt állna, benső tekintetével az Isten jelenlétét szemlélte, áhítatos arckifejezéssel. Minden tettével arról tett bizonyságot, hogy Krisztust hordozza ajkán, Krisztust szívében. Krisztust cselekedeteiben...” Miénk szíve - azzal is, hogy a nyugati keresztyénséget fogadta el, s ezzel akaratlanul is a hazai protestantizmus útegyengetője lett. A keleti keresztyénségben a mai napig sem talált otthont a reformáció. Koronájával, palástjával, hitével együtt bátran vallhatjuk sajátunknak Szent István királyt mi evangélikusok is, hiszen ó - Révész Imre kifejezésével élve - „minden időknek egyik legnagyobb magyarja és Krisztusnak első zsengéje minden idők magyarjai között...” Élhetünk-e a tőle kapott örökség nélkül?! Zászkaliczky Pál Merre visz a jövő útja ? Gábor főesperessel, az amerikai magyar evangélikus gyülekezetek helyzetéről Beszélgetés dr. Brachna Dr. Brachna Gábor főesperest 60 éve szentelték fel a lelkészi szolgálatra. Erre a jubileumra jött haza Magyarországra. Sopronban átvette a Teológiai Akadémia gyémánt oklevelét s azóta járja az országot, emlékezik, felkeresi rokonait és barátait. Július 21-én a Deák téri templom szószékén hirdette az igét. Másnap felkereste sajtóosztályunkat és ekkor beszélgettünk az amerikai magyar evangélikusságról. Főesperes úr lelkészi szolgálata zömében az amerikai magyarság között folyt. Olvasóinkat érdekli, hogy miként alakult életük kezdettől fogva? Hajói emlékszem, 1911-ben volt az első kapcsolata a magyarhoni evangélikus egyháznak az amerikai magyar evangélikus emigránsokkal. Akkor már Clevelandban, Detroitban és New Brunswickon voltak gyülekezeteink. Kapi Béla és Raffay Sándor püspökök amerikai útjukun rövid látogatást tettek és beszámoltak tapasztalataikról. A jelentés tömör tartalma az volt: nem látnak jövőt a gyülekezetekben, mert tagjaik mindannyian visszakészülnek. Akkori szemmel talán jól láttak. Mikor és hogyan kerültek magyarok nagyobb tömegben Amerikába ? A magyarság összetételében három csoportot szoktunk megkülönböztetni. Az „öreg amerikások”, akik 1900 és 1938 között jöttek, második csoport a II. világháború után kivándoroltak 1949-50- ben, végül a harmadik csoport, az 1956-os forradalom menekültjei. Milyen volt az „öreg amerikások" helyzete? Ezeknek a mindennapi kenyér gondja adta kezükbe a vándorbotot. Azt álmodták, hogy pár év alatt összegyűjtenek 5-10 hold földnek az árát, és akkor könynyebb lesz a család élete. A családot nem is vitték magukkal. Burdos koszton éltek, azaz egy aszszony főzött, mosott 10 vagy még több emberre, akiknek még ágyat is adott, de azután többet nem. Talán ilyen takarékosság mellett meg is valósulhatott volna az álom, ha nem zártak volna be a gyárak vagy csuktak volna be a bányák, amikor megszűnt minden. A szegénység fájó lehet az emberek saját falujában, de nem annyira, mint a néma gyárak vagy bezárt bányavidéken a kopár hegyek között. A faluban van ismerős, rokon és valamiképpen jut egy karéj kenyér hagymával és egy kis szalonnával, de nem az idegenségben, ahol nincs hitel, de még egy meleg kuckó sem. Saját templomát kereste és hittestvéreit. De itt is nehézségei voltak. Kevesen voltak. Segítségért az amerikai evangélikus egyházak felé fordultak, akik nehezen értették meg a nyelvüket. Ennek egyik világosjele az, hogy amikor foglalkoztak a kéréssel, akkor a kérvényező magyarok ügye a Szláv Missziói Bizottsághoz került. Ilyen missziói közösség is csak egy egyházkerületben volt, Pennsylvaniában. Annak támogatását élvezte egyetlen gyülekezetünk az Ohiói Első Magyar Gyülekezet. Hogyan fogadták az „öreg amerikások" az újonnan érkezőket? Ezeket az 1949-ben érkezőket a bevándorlási törvények alapján DP-seknek nevezték a törvényben írt kifejezés alapján. Az Egyesült Államok bevándorlási engedélyt adott olyan menekülteknek, akik nem térhettek vissza hazájukba az üldöztetés veszélye nélkül. Ezeket nevezte a törvény Displaced Persons-nak, vagyis hazátlan személyeknek. A DP-sek új életet, magas nívót hoztak gyülekezeteink életébe. Azaz azokba a gyülekezetekbe, ahol voltak felelősségvállalók, ún. szponzorok, akik megígérték, hogy lakást szereznek, munka után néznek és vendéglátóik lesz(Folytatás a 3. oldalon) A -y
