Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1991-07-14 / 28. szám
Evangélikus Elet 56. ÉVFOLYAM 28. SZÁM 1991. JÚLIUS 14. SZENTHÁROMSÁG UTÁNI 7. VASÁRNAP .Amit tudunk az csak egy csepp. Amit nem tu-ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP dunk - egész óceán.' (Newton) ÁRA: 12 Ft A TARTALOMBÓL A PÁPALÁTOGATÁS - EVANGÉLIKUS SZEMMEL BUDAVÁRIAK NÜRNBERGBEN TEOLÓGUSOK BÚCSÚJA - DOKTOROK AVATÁSA Megszállás után 1944. március 19-én Nagyváradon voltam. Úgy volt, barátommal és édesapjával még néhány napot Erdélyben töltünk. A megszállás hírére örültünk, hogy viszsza tudtunk utazni Budapestre. Ma is előttem van a Keleti pályaudvar, ahová megérkeztünk, német katonák, magyar rendőrök, igazoltatás, félelem. Ekkor kezdődött hazánk megszállása. (Bár jogos az a nézet is, hogy Mohácsnál 1526-ban). 1945 telén, tavaszán viszont nem tudtuk, hogy nem ért véget megszállásunk. 1947-től viszont már nem volt kétség. Nemzedékem számára azonban az 1944 március 19-i dátummal azonos, sőt azt meghaladó súlyú időpont, a megelőző tizenkét nap eseményei és a rombadöntött remények miatt, 1956. november 4-e. Legújabbkori megszállásunk napja. 1944-45 megszállói a háborúra, a békeszerződés után a nagyhatalmak alkujára hivatkozhatnak, ha mindez erkölcsileg nem is fogadható el. 56 november 4-re ennyi mentség sincs. Megszállás volt ez a javából. Zuglói házunk padlásáról figyelhettem az Egress> úton a városközpont felé tartó teherautó-oszlopokat. Harmincöt évig tartott ez a megszállás. Hosszú idő ez, ha voltak is fordulatai, 1963,1968... Időtlen, reménytelen két évtized következett ezután, a beletörődés nagy kísértése. Hosszú idő, sokan szeretteink közül nem érték meg a végét, pedig de boldogok lennének, hogy gyermekeik, unokáik már eg\ más hazában élhetnek. És az egyház? A dátumok - 1944, 47, 56, 63, 68... - az egyháztörténetnek is dátumai. Adjátok meg a császárnak...'Ki ezért, ki azért megpróbálta. Volt aki szívből, volt aki színből. Mindegyik érthető. Volt, aki remélte, hogy őszinte a hatalom, szabadság köszönt az egyházra is. Csalódnia kellett. Mások a hatalom kegyeit keresték, „teológiájukat” a hatalom igényéhez igazítva. A beletörődés, a szürkeség, a langyos víz évtizedei talán többet ártottak, mint a nyílt üldözés ártött volna. Kimentek a megszállók. Nem úgy, mint 56-ban lehetett volna, elismerve egy nép szabadságvágyát, hanem elfogadva a világpolitika új realitásait. Mindez megóv minket az önelégültség kísértésétől, segít felismerni a történelem Urának hatalmát. Az Ó kegyelme az új kezdet lehetősége a nép és az egyház számára. Közhely, hogy nincs többé kibúvó, bűnbakmechanizmus, összekacsintás. Rajtunk múlik. Harmincöt év hosszú idő. Sokféle kapcsolat alakul ki megszállók és megszállottak között. Nem tudom, ahol voltak megszállók mennyien éltek, vagy menynyien éltek jobban belőlük, mennyien sajnálják, hogy elmentek. De hiszem, hogy az egyház öröme tiszta, egyértelmű öröm. Senki nem készült arra - még az együttműködők sem -, hogy egy korlátozott, zsugorodásra ítélt egyháznak legyen a papja, vagy munkatársa. Az öröm ugyanakkor indulatmentes és megbocsátó. Bizonyos, hogy a keresztyén emberek fognak virágot vinni a német és orosz katonasírokra, nemcsak azokra a magyar emléktáblákra, oszlopokra, amelyek létesítésével végre lelkünk minden szeretetével emlékezhetünk a mi áldozatainkra is. Megbocsátó szeretetünk azokra a lelkész és nem lelkész testvéreinkre is kiterjed, akik a megszállás megszűntéből, Isten nevében, maguknak kívánnak politikai népszerűséget szerezni. Az egyháznak is kell legyen humora, főleg a szabadság nagy pillanataiban. Nemcsak szeretettel, hanem humorral is kell szemlélni, ha a szabadság nyilvános köszöntői között prominens kollaboráns is akad. Az ítélet Istené. Fogság, szabadulás a fogságból, ismert fogalmak a Szentírás olvasói előtt. Ők azt is tudják, az igazi rabság a bűn rabsága. Az egyház, Jézus tanítványainak a feladata, hogy a fogságból szabadult népnek hirdessék az evangéliumot. Együtt örvendezve, hogy Isten kegyelme véget vetett a fogságnak és hirdetve az igét. hogy véget érjen minél többek számára a bűn rabsága is. Nem elvetendő evilági öröm az azonosulás a nemzettel, az osztozás a szabadság nagy pillanatának eufóriájában. De nem tompítja a nemzetek feletti üzenetet az igazi szabadságról. Frenkl Róbert Templomszentelés Piliscsabán Isten szeretete összeköt országhatárokon keresztül is Piliscsaba - Betel - Siló. Három év, mely sok szép, lelki erőt és gazdagodást jelentő emléket idéz fel foként az idősebb korosztályokban. A FÉBÉ Diakonisszaegyesület konferenciázóhelye volt ezen a területen. Közel negyvenévi „csend" után most újra nyíltak a kapuk és egyre jobban benépesül a régi konferenciázótelep. Nyáron és ősszel hitébresztő és hitmélyító alkalmak vannak és jellemző, hogy hónapokkal előbb betelik jelentkezőkkel a létszám. Silóban - mint korábban írtuk már - mozgássérültek számára készül otthon. Jó egy esztendeje jött híre annak, hogy a németországi Nürtingen gyülekezete 29 évig használt fatemplomát lebontja, mert új, kőből épült templomot építettek. Mi legyen sorsa egy lebontott fatemplomnak? Ez volt a kérdés, melyet a diakónia németországi követe, aki sokszor jár hazánkban és segíti menekültügyi szolgálatunkat és szeretetszolgálatunkat is, - egyszerűen megoldott. Ernst Dehlinger lelkész úgy látta, hogy jó szolgálatot végezhet ez a A két német lelkes/: Ernst Dehlingcr es Wolfgang Sehollkopl templom Piliscsabán. Megbeszélte barátjával, Wolfgang Schöll- A:op/nürtingeni lelkésszel és máris kész volt a terv. Hét-nyolc tagú brigád utazott ki és bontotta le a templomot, kamionra rakták és így érkezett meg Piliscsabára. így gazdagodott Béthel, így jutott templomhoz a piliscsabai szórvány, így igazolódott, hogy ez a templom még szolgálni tud és így jutott el hozzánk. Zsúfolásig megtelt a templom június 14-én, amikor a templomszentelésre összegyűlt gyülekezet belépett az új templomba. Dr. Harmati Béla és Szebik Imre püspök végezte a szertartást, melyben a helyi lelkész, Donáth László és W. Schöllkopf, nürtingeni lelkész segédkezett. Ott volt Dehlinger lelkész is, valamint a nürtingeniek egy csoportja. Az éppen Nyíregyházán látogató finnországi Kajani gyülekezetének énekkara is szolgált. így jelképesen e nemzetközi sereg mutatta az ökumené összetartozását épp úgy, mint ahogy európai „hátteret” is adott az eseménynek. A püspök Jer 7,1-7 alapján szólt a templom szolgálatáról. A próféta szava szerint a templom arra való, hogy hallgassunk arra, amit Isten mond. Sokáig hitték, hogy Isten nyugdíjba vonult. Nem, sőt éppen ellenkezőleg ő az, aki Krisztust küldte, hogy köztünk legyen. Áldja meg Isten a fát, mely temmplomá állt össze, hogy benne szólhasson az Ur. De nemcsak hallgatni kell. Utainkat jobbítsuk meg - mondja a próféta. Nem lehet úgy hazamenni, hogy nem történt semmi. Szolgálja a templom az élet megújítását. Szebik Imre püspök úrvacsorái igehirdetése ennek a helynek legfőbb feladataként a megtérés hirdetését jelölte meg. Féljünk a bűnt elkövetni, de merjünk újat kezdeni! Legyen szorongás és félelem, hogy felelnem kell Isten és emberek előtt, de szóljon és hasson az evangélium, merjük elfogadni, életünket rendezni, jóvá tenni. .Nürtingeniek csoportja, előtérben: Sehollkopl lelkes/ \ finnországi kajani gvüleke/etének énekkara Bolla Árpád esperes, aki a menekültügyi szolgálatban ismerte meg Dehlinger lelkészt, elmondta részletesen az egész bontásépités történetét. A kint végzett munkáról már beszámoltunk olvasóinknak, de keveset mondtunk a templom további sorsáról. Nem akadt vállalat, mely az összeszerelést elvégezte volna. És akkor jött a segítség a segítségre szorulóktól. Erdélyi menekültek sorából toborzódott össze az a csoport, mely a templom felállítását, összeszerelését elvégezte. Lám a menekülteknek sem mindig mi adunk -, olykor mi kapunk tőlük. A templom fából faragott oltárát, csakis erdélyi ember tudta ilyen szépen elkészíteni. Jellemző, hogy a nürtingeniek véleménye szerint „szebb lett, mint volt". Az istentisztelet után kötetlen, családias, meleg beszélgetés következett, amolyan „konferenciai hangulatú". Megszólaltak a nürtingeniek, lelkészük egy régi latin mondást idézett jókívánságként. Áz ajtók nyitva állnak, a szivek még inkább nyíljanak ki! Köszöntött a finnországi Kajani gyülekezetének énekkara, szóban és énekléssel, ők éppen Nyíregyházán jártak és az országban megtett kőrútjuk során érkeztekirifiscsabára. Magyarok, finnek, németek, három nép fiai egy közösségbe fonódtak össze Piliscsabán ezen a délutánon. Isten szeretete nem ismer országhatárokat. - ezt kétszeresen is tapasztaltuk. Egy templom indult el és utazott határokon keresztül, hogy szolgáljon tovább Isten dicsőségére. A/ istentiszteleti gyülekezel A templomszentelésre pedig határokon keresztül jöttek testvérek, hogy együtt örüljenek velünk. Az egész pedig azért jelentős, mert ez a templom. Béthel intézménye azért áll, hogy legyen élő templommá életünk és találjunk újulást. Szolgálja hát a templom Isten dicsőségét és egyházunk megújulását. T. TÚRMEZEI ERZSÉBET ezzel a költeményével köszöntötte az ünneplő g) ülekezetet. Fasátor... fatemplom! Állt Bételünkben egy kedves fasátor áldott évtizedek alatt. Nem kínált oltalmazó falat, csak védő fedelet óvni nap hevétől, nyár záporától. De új erőt nyert benne annyi fáradt! Ige zengett, isteni áldás áradt. Megújultan és megerősödötten indulhatott a szolgálat útjára Krisztust követő tanítványok lába, mert Ő volt, aki hivott, elénklépett! Kedves fasátor, áldott az emléked! * S állt Nürtingenben egy régi fatemplom, jó meleg fészke a gyülekezetnek. Ott is új életek születtek, gyengék erősödtek a hitben, áldást osztogatott áz élő Isten évtizedek alatt. De aztán felébredt az akarat: Kőből építsünk templomot az Úrnak! Tervek születtek, munkák megindultak! Felépült az új templom Nürtingenben! De mi legyen a drága régivel? Utat talál a testvérszeretet, égi vezetésre figyel. S elindul a kedves fatemplom! Legyőz határokat, ezerkilométereket! Megérkezik a magyar hazába, hogy Bételhen épüljön fel újra a régi, kedves fasátor helyett! Hála, hogy felépülhetett, hogy hangzik benne az ige, árad az áldás, fakad az új élet! S most Nürtingen kőtemplomában és Bétel szép fatemplomában együtt zeng a hála, dicséret! 1991. JÉZUS A CSALÁDBAN „MÚLTNAK HÁTTAL, HALÁLNAK SZEMKÖZT” (Tóth Árpád: Új tavaszig vagy a halálig)- Ugyan, bátyus, rendbehoznak, és kész! Még hogy halál, mit ki nem találsz! Ezt hallotta G. lelkész, amikor belépett a kis kórterembe, amelynek csak egyik ágyán feküdt páciens, egy vészesen lesoványodott, idős férfi, aki nyitva maradt szájjal, zihálva vette a lélegzetet. Szeme félig lehunyva. Jóval fiatalabb rokona (öccse?) úgy fogadta G.-t, mint valami felmentő sereget. Még rá is erősített a hangjára, amikor folytatta a „bátyushoz” intézett szózatát.- Lám, itt a lelkipásztor. Ő majd kiveri a fejedből ezeket a butaságokat. Én át is adom neki a helyet. Na, viszlát a jövő héten! Aztán jól viseld magad, hallod-e?! A súlyos beteg feszült-rezzenéstelen arca az ajtó csukódása után kissé mintha megenyhült volna. Rekedtes, akadozó hangon szólt a székre kuporodott és hozzá közel hajló G.-hez.- Ideadná a poharamat? Kis „papi segédlettel” sikerül is az ivás. A cserepes száj megint megmozdul.- Ugye maga nem akar gyógyulással hitegetni?- Mit mondott az orvosa?- Megkérdeztem tőle, mit várhatok. Annyit mondott: „Mi mindent megteszünk magáért." Ezt elhiszem. Azt megérzem én jól, hogy befordultam a célegyenesbe. Még pár óra, talán nap.- Mondja csak el, ami a szívén van...- Kevés jó, sok rossz van mögöttem. De szerettem volna tanulni... Hanem apámnak csak a „főd” volt valami. Ehhez jött aztán a kuláklista, képzelheti. Ha a feleségem a türelmével meg a hitével nem áll mellettem, belevesztem volna. Néha őrá freccsent az esztelen mérgem, a jó Isten bocsássa meg... Három éve kezdett ki ez a ronda kór, de most már leteper. Hozzá még a feleségem is meghalt tavaly. Testvéreim, rokonaim el-eljönnek, de úgy tesznek, mintha nem látnák, hogy a végit járom. El se hiszi, milyen külön szenvedés, hogy így valójában egyedül hagynak a halállal, hisz’ letorkolnak, amikor azt mondanám: Húgom, öcsém, nekem eljött az órám, bocsássátok meg, amit nem jól tettem, én is megbocsátok, Isten veletek... Csend. A lelkész a könnybe lábadó szemekbe néz, s kezét a beteg kezére téve figyel.- így aztán belekényszerülök abba, hogy én is úgy tegyek, mintha elhinném a hazug vigaszt, ami csak nekik könnyebb... A fáradt szemhéjak most G.-re emelkednek, megadva neki a szót.- Szenvedése előtt Jézus azt mondta a tanítványoknak: „Eljött az óra, amikor engem egyedül hagytok, de én mégsem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” így aztán most maga sincs egyedül, mert közöttünk és mindörökre velünk van az a Krisztus, akinek a halála életet szerzett nekünk. Az ő békessége legyen magával. Hogy megcsöndesedett a korábbi zihálás - veszi észre G. Hamarosan kiderül, hogy a nagybeteg szívesen élne úrvacsorával. Előkerül minden, ami ehhez szükséges, miután a szomjas lélek már hamarabb „előkerült”. A Miatyánkot együtt mondják. Egyikmásik könnycsepp csaknem a kehelybe hull a bor mellé. A záró áldást csukott szemmel hallgatja a beteg. Aztán mintha elaludt volna ott, hogy „adjon békességet néked”. Némi szuszogás jelzi, hogy ez még nem az utolsó földi álom. Bodrog Miklós
