Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1991-07-07 / 27. szám
Evangélikus Élet ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP 56. ÉVFOLYAM 27. SZÁM 1991. JÚLIUS 7. SZENTHÁROMSÁG UTÁNI 6. VASÁRNAP ÁRA: 12 Ft Darwin és Haekel elméleteit elavultnak tartom. Az az általános hiedelem, hogy istentelen vagyok -goromba tévedés. Akik ezt az én tudományos fejtegetéseimből próbálják kibogozni, semmit sem értenek meg belőle. Én hiszek a személyes Istenben! És telkemre mondom, hogy sohasem fogadtam el az ateista világnézetet. (Albert Einstein) A TARTALOMBÓL DOKTOROK ÉS DÍSZDOKTOROK ÉLETRAJZA KETTŐS ÜNNEP ÉRDEN ESPERESIKTATÁS SZENTESEN ESEMÉNYEK - ÉRZÉSEK Az 1989. őszi évnyitó óta már igazán jónéhányszor voltam ünnepi eseményen az Evangélikus Gimnáziumban, de még mindig elfog a meghatottság a különböző alkalmakon. Olykor váratlanul tör rám, többnyire nincs is logikája, nem függ össze azzal, ami éppen történik. Könnyek szöknek a szemembe, máskor olyan érzésem van, hogy mindezt álmodom. Megint máskor atavisztikus élmény rohan meg, behunyom a szemem, és mintha el sem múlt volna negyven év, diákként osztálytársaimat, tanáraimat látom és eszmélve szinte csalódottan érzékelem a jelent. Legutóbb, az iskola legújabbkori történetének második évzáró ünnepélyén minden eddiginél valóságo-M AGYAR EVANGÉLIKUSOK KOZOTT /ÍZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN CHICAGÓTÓL A NIAGARÁIG Fél évszázaddal ezelőtt, 1941-ben alakult meg az Egyesült Államok és Kanada óriási területein szétszórt magyar evangélikus gyülekezetek és szórványok összefogása, az Amerikai Magyar Evangélikus Konferencia (AM EK).. Ez az átfogó Közösség - beleépülve az USA és Kanada evangélikus egyházainak szervezeteibe - ezen a fél évszázadon át fel nem becsülhető szolgálatot végzett a hitüktől és magyarságuktól elszakadni nem akaró evangélikus kivándorlók és menekültek között. Az Erős Vár. az amerikai magyar evangélikusok lapja, amely idén lépett ötvenhetedik évfolyamába, nemrég kiemelkedő emlékező cikket közölt D. Brachna Gábor főesperes, az AMEK lelki vezetője tollából. Cikkében hatvanegy magyar evangélikus lelkész nevét sorolja fel, akik az észak-amerikai magyar evangélikus gyülekezetekben és szórványokban szolgáltak, illetve református vagy nem magyar evangélikus gyülekezetekben végeztek pásztori szolgálatokat. Ezenkívül huszonhét város és település nevét közli az USA és Kanada területén, ahol hosszabb-rövidebb időn keresztül teljes lelkészi szolgálat volt a szétszórt magyar evangélikusok között anyanyelvükön. Megelőző észak-amerikai utaimon, közöttük is legelőször 1957- ben, amikor D. Ordass Lajos püspök vezetésével egyházunk öttagú delegációjában részt vehettem a felejthetetlen . minneapolisi evangélikus világgyülésen, már régebben is végezhettem istentiszteleti szolgálatokat magyar nyelven New Brunswick, Pittsburgh, Chicago és Buffalo magyar evangélikus gyülekezeteiben. Májusi utunkon pedig, a két clevelandi gyülekezet mellett, két másik magyar evangélikus gyülekezettel volt találkozásunk. CHICAGO Ez a hatmilliós, óriási város ma az egyesült Amerikai Evangélikus Egyház lelki és szervezeti központja. Ebben a világvárosban, a Michigan-tó partján, ma is él egy kis magyar evangélikus gyülekezet. Ma már, sajnos, magyar lelkész nélkül: saját temploma pedig sohasem volt. Tessényi Kornél, Turóczy Zoltán püspök volt titkára, az 1956-os forradalom után érkezett Chicagóba és megkezdte pásztori szolgálatát a magyar evangélikusok között. A nagyváros különböző templomaiban tartottak magyar nyelvű istentiszteleteket, miközben pásztoruk egy amerikai gyülekezetben is végzett szolgálatot, majd 1969-ben beiktatták egy másik amerikai gyülekezet vezető lelkészének. Nyugalomba vonulásáig gondozta magyar híveit, akik ma is hálával emlegetik hűséges szolgálatát. A távolból, betegen is köszöntött bennünket telefonon, most már „csak" imádságban hordozva híveit nyugalma éveiben. A magyar evangélikusok ma is eleven lelki közösséget alkotnak Chicagóban; időröl-idöre találkoznak magyar és angol nyelvű istentiszteleteken. Saját lelkipásztor nélkül, templom nélkül lelkes világiak, presbiterek és gondnokok tartják össze és gyűjtik össze őket. Ottlétünkkor Petrákovits Jenöné, Mária, volt találkozásunk szervezője, aki római katolikus férje oldalán, másokkal együtt lelkesen szervezi a magyar nyelvű alkalmakat. Családi otthonuk sok Amerikában járt magyarnak marad felejthetetlen emlék. Náluk ismerhettük meg az idős Jókay-lhász Lajost is, aki ma is őrzi a dunántúli neves egyházkerületi felügyelőt adó Ihász-család lelki örökségét Amerikában. Egy teljes napot tölthettünk a chicagói magyar evangélikusok szívet melegítő, lelki közösségében. Ez alkalommal dr. Parragh Dezső református főesperesék szerető vendéglátásában volt részünk. Templomában hazai liturgiánk szerint tarthattunk istentiszteletet. Miről is szólhatott volna Isten igéje a pünkösdi ünnep kapujában, mint a Szentlélek Isten, a Pártfogó megőrző, vezérlő kegyelméről a „kicsiny nyáj" iránt és Jézus igazi békességéről? (Jn 14,26 kk). A hétköznap ellenére több mint negyvenen gyűltek össze a nagyvárosból, magyarok, ökumenikus lelki közösségben. Együttlétünk eleven kérdésekkel, megbeszéléssel több órán át az éjszakába nyúlt. Újabb, erősítő jeladás volt arról, milyen ereje van az anyanyelvű igének a régi hazát és a lelki édesanyát nem felejtő magyarok között Amerikában! BUFFALO A pünkösdi ünnep után Clevelandból ebbe a Niagara-vízesés és a kanadai határ közvetlen szomszédságában fekvő namvárosba vezetett az utunk. Itt 1956-tól mindmáig Butliy Dénes az evangélikus gyülekezet lelkipásztora, akit sokan ismernek az idősebb lelkésznemzedékből. A kis magyar evangélikus gyülekezet 1914-ben alakult meg és sok krízisen ment keresztül. A Megváltóról elnevezett templom már közel állt a bezáráshoz, amikor 1956-ban Buthy Dénes megérkezett Buffaloba. Jól tudta, hogy ez az egyre fogyó lélekszámú kis gyülekezet még közegyházi segítséggel sem tud eltartani egy lelkészt, fenntartani a templomot és a gyülekezeti házat. Ezért nagy lelki erővel két tanári diplomát is szerzett az egyetemen, a gyülekezet gondozása közben, és jórészt tanári munkájából, fizetéséből élve - még nyugdíjasként is - évtizedek óta fáradhatatlan hűséggel gondozza Buffalo és környéke kis magyar evangélikus nyáját. Megérkezésünk estéjére ezúttal is munkanap volt csaknem ötvenen gyűltek össze a közelből és távolból, még Kanadából is, a gyülekezeti teremben. Igeszolgálattal kezdtük együttlétünket. Ezután - az asztalközösséget követően - kétórás, igen eleven megbeszélés következett az amerikai magyar diaszpóra és az óhaza és egyházai mai kérdéseiről. A legégetőbb kérdés mindig újra visszatért: mi lesz az amerikai kis magyar „sziget” sorsa, jövője, ha a ma már 77 éves lelkipásztor egyszer majd nem tudja folytatni szolgálatát, és másutt az asszimiláció, a fogyó lélek’szám teszi kétségessé megmaradásukat? HÁLAADÁS A MÚLTÉRT- IMÁDSÁG A JÖVŐÉRT Ezzel érkeztünk el az észak-amerikai - és a világ-diaszpóra más, távoli vidékein élő - magyar evangélikusok legfájóbb kérdéséhez. Mi lesz a jövője az egyre fogyó magyar evangélikus közösségeknek, a bennük ma még magyarul vagy legalábbis két nyelven végzett pásztori szolgálatoknak? Lesz-e folytatása a két Amerikában és Ausztráliában évtizedeken át olyan nagy hűséggel és önfeláldozással végzett lelkészigyülckezeti munkának a jövőben? Legelőször is, emlékezzünk hálával arra, hogy ezek a távoli magyar evangélikus gyülekezetek hosszú évtizedeken keresztül - Észak-Amerikában sok helyen már csaknem egy évszázad óta - olyan nagy hűséggel örizték-őrzik őseik hitét, anyanyelvét és magyar lelki örökségét. Hogy annyiszor nyújtottak lelki és anyagi segítséget is (Eperjes, Fasor, stb.) az óhaza egyházának és a kivándorolni vagy menekülni kényszerült óhazai magyaroknak. Összekötő híd voltak hazai egyházunk és az amerikai evangélikus testvéregyházak között történelmünk egyik legnehezebb időszakában. De éljen bennünk a Pünkösd erősítö reménysége is! Ami emberileg szinte lehetetlennek látszik, megküzdeni a lelkészhiánnyal, az egyre fogyó lélekszámmal és az asszimilációval, az anyagi gondokkal, azt Isten Lelke elvégezheti; újjáteremtheti és fenntarthatja ezeket a kis magyar „szigeteket” túl az Óceánon, ha sem ők, sem mi nem veszítjük el hitünk erejét és értük való felelősségét. Őrizzük meg őket mindig imádságainkban és szeretetünkben! A lelkészeket is, a világiakat is, akik a jövőben is hűséggel szolgálni akarnak közöttük! Legyen ez az írás emlékeztető - hazai egyházunk tengernyi mai gondja és új feladatai között is - a messze távolban élő magyar diaszpórára, közöttük a magyar evangélikus világ-diaszpórára, akik várják, hogy ne feledkezzünk meg róluk. Várják imádságainkat és szeretetünket. dr. Nagy Gyula sabb volt a megrendülésem. Ismét érettségiző osztálytól búcsúzott az igazgató, a tantestület, a társak. De milyen más volt ennek a búcsúnak a hangulata, mint harminckilenc évvel ezelőtt, amikor mi búcsúztunk, és senki nem tudta, lesz-e még érettségi a Fasorban, és ha igen, mikor. Lett. És nagyszerű érzés volt megszabadulni a tehertől. hogy mi voltunk az utolsó érettségizett osztály elsősorban a miénk a hagyományőrzés felelőssége, az újrakezdés reményének az életbentartása. Ahogy ezt 1952-en osztályfőnökünk, Lévius Ernő megfogalmazta. Ma jobban, mint 89-ben, az évnyitón, értem, érzem, miért volt akkora hatása, amikor jelentettem osztályfőnökömnek, a megbízást teljesítettük, a lángot őriztük, az újrakezdést’munkáltuk. Évek, események kellettek, kellenek - most az érettségi - ahhoz, hogy érzelemben, lélekben, szellemben is fel tudjuk dolgozni a csodát, ami velünk történt. Isten iránti hálánk határozza meg életünket. Mert azt is meg kellett értenem az évzárón: ha a stafétabotot immár át is vette a következő érettségizett nemzedék, a mi felelősségünk sem csökkent. Új tartalmat kapott. * A közösségek kialakulása, majd ráhangolódása a célra, a feladatra, amely összehozta őket, összetett, érdekes, olykor izgalmas folyamat. Mitől közösség egy közösség, hogyan válik a különböző korú, nemű, foglalkozású... emberek egy csoportja közösséggé. Mindez időszerű egyházunk egy sajátos közösségével, a zsinattal kapcsolatban is. Úgy érzem, az első ülésszak biztató volt e tekintetben. A bátor, őszinte szó, ugyanakkor a másik véleményének a tiszteletben tartása. A MEVISZ javaslata már az előkészületek idején is, és magán az első ülésszakon is sokat tett ezért. Emiatt sem lenne jó, ha a fiatalok kudarcként élnék meg, hogy a zsinat elvetette az önmaga feloszlatására és új zsinat összehívására készített javaslatot, amely még az elmúlt év decemberében, a zsinat időpontjának a bejelentése után fogalmazódott meg. Pontosabban, a két lehetőség közül, hogy a munka új zsinati törvény alkotásával - ez teremtett volna lehetőséget a feloszlatásra - vagy az érvényben lévő törvény módosításával kezdődjön-e, ez utóbbit választotta a jelentős többség. Ne felejtsük el, amellett senki nem volt, hogy - minden módosítás nélkül - a 66-os törvények alapján menjen a munka. Pedig a 66-os törvénykönyvnek éppenséggel nem a zsinati törvény a gyenge pontja. A zsinati tagok megválasztásakor ebben is a terület elv érvényesül. Úgy vélem, a MEVISZ javaslata - egyebek mellett - azért nem kapott többséget, mert a zsinati tagok választása korrekt volt. Nem az a fő kérdés ugyanis, gyülekezeti vagy egyházmegyei szinten valósul-e meg a területi elv (manipulálni mindig lehet), hanem, hogy tisztességes volt-e az előkészítés, a jelölések, maga a választás. Az elmúlt hónapok eseményei ez utóbbit igazolták. Ezért alakult ki az a vélemény, hogy a „történelmi gesztus”, az önfeloszlatás nem érné el a célját, esetleg éppen ellerttétes hatást. váltana ki. Bár a vitában a MEVISZ elnöke elhatárolta szervezetét az egyházi ügyekben képviselőként nyomást kifejteni próbáló lelkésztől, mégis többen vélték úgy, hogy a javaslatot gyengíti a politikai támogatás. A fiatalok javaslatának lényege számomra az volt: már az első ülésen nyilvánvalóvá kell tennünk, valóban változást, igazi megújulást akarunk. Úgy vélem, ezt elértük: megváltoztattuk a zsinati törvénynek azt a pontját, amely a múltat, a hatalom koncentrálását jelentette. így a továbbiakban az egyház országos elnöksége nem azonos a zsinati elnökséggel; a zsinat - azonnal, a módosítás elfogadásakor - maga választotta meg elnökségét. A zsinat érett bölcsességet és a változás igényét egyaránt mutatja, hogy a zsinati tagok így éltek a lehetőséggel. Politikai nyelven fogalmazva, a törvényhozás vezetésére új embereket választottak. Ahogy ezt többen megfogalmazták, az országos elnökség tagjainak beválasztása a zsinat elnökségébe ugyanakkor a bizalom megerősítése is volt. Ami a zsinati törvény teljes megújítását illeti, erre a törvényalkotás meghatározott szakaszában természetesen sor kerül. Hogy mikor, azt maga a zsinat dönti el. A tanácskozási és ügyrend, valamint a törvénymódosítás elfogadása után a további munkarend meghatározása már az augusztusi ülésszak leckéje. A MEVISZ büszke lehet, milyen jelentős szerepet játszott javaslata abban, hogy az első zsinati ülésszak hitet tett a megújulás mellett. dr. Frenkl Róbert JÉZUS A CSALÁDBAN A NEM-SZERETEM-NAPOK Világirodalmi mértéken mérve is egyik legköltőibb leírása az öregségnek az a vers, mely a Prédikátor könyvének utolsó fejezetében olvasható. Maga a könyv a kevésbé olvasottak közé tartozik. Szerzőjét az Ótestámentum kesernyés szájízü költőjeként ismerjük, ki folyvást hajtogatja: ez is, az is hiábavalóság. Mégis, ha most az öregségről kívánunk néhány szót ejteni, okvetlen olvassuk el ezt a rímtelen, de gyönyörű képekben bővelkedő költeményt (Préd 12, 3 kk). Midőn az öregség napjai, évei elkövetkeznek az ember életében, azok a felhős téli évszakhoz hasonlítanak. Tetszetős alig akad bennük. Nem-szeretemnapok, esetleg esztendők. Az ember testét egy roskadozó ház képével lehet egybevetni. Mi lesz s milyen is lesz akkor? „Akkor reszketni fognak a ház őrizői”: a karok, kezek. „Támolyognak az erős férfiak”: ti. a lábak. „Megállnak az őrlő lányok, mert kevesen vannak”: a fogak sorra kihullanak. „És elhomályosulnak az ablakon kinézők”: a szemek. „Bezárulnak az utcára nyíló ajtók”: az ajkak összeesnek. „Elcsendesül a malom zúgása”: fogak híján az evésünk csekélyebb zajú. „Fölkelnek a madárszóra is”: hosszú alvásról többé szó nem lehet. „És elhalkul minden énekszó”: szavában is megcsendesedik az idős ember, hangjának régebbi érce nincs meg többé. „Még egy kis emelkedőtől is félnek”: dombra már nehezen hágnak föl. „A mandulafa kivirágzik”: őszbe csavarodnak fejünk hajfürtjei. „A sáska nehezen vonszolja magát”: meghajlik a derék. S mindez már előjele annak, amikor az életünk fonala, az „ezüstkötél” elszakad, az „aranypohár” összetörik. Elragadó képek, lebilincselő festmény, de végtére is csak az öregség terhét ecseteli! Az összefüggés is, amelyben sort kerít a nem-szeretem-napok rajzára, az ifjúság biztatása: „Örvendezz, ijfú, míg fiatal vagy” (Préd 11,9). Eszünkbe juthat egy görög költő, Menander mondása: „Ifjan hal meg, akit az istenek szeretnek.” Ámde ez pogány bölcsesség. Az Ótestámentum kifejezetten Isten áldásának tartja a hosszú életet, tud annak szépségeiről. Kiváltképpen a hosszú élet alatt megérlelődött bölcsességet dicséri. Az Újszövetség idején sem véletlen, hogy az apostolok a gyülekezetek élére „presbitereket” állítottak. S nem megnyugtató-e János mennyei látomása, mely szerint a királyi szék körül 24 vén látható? A királyi udvartartásban az Úrhoz ők állnak legközelebb. Változnak az idők, változnak az emberek, változnak a nézetek és az erkölcsök is korról korra. Századunkra nézve jellemző, hogy megszűnt a patriarkális családi közösség. Az öregek hányódnak. Szociális otthonba, szeretetházba kerülnek. Özvegységben kis nyugdíjon tengődnek. Családi körben maradva is magányossá válnak, mert a kenyérkereset hajszájában a családtagok sem érnek rá velük foglalkozni. Betegség esetén azonnal kórház a családi környezet melege nélkül. így azután az ezüstkötél is hamarabb szakad el, az aranypohár könnyebben eltörik. Persze nem szabad felednünk, hogy kire-kire egyéni felelősség is hárul. Kérdés, hogy ki-ki mit hoz öregségébe korábbi életéből, hivatásából, istenhitéből. Nem okvetlen törvényszerű, hogy a megöregedett ember zsörtölődővé váljék vagy üresen fecsegővé vagy ellenkezőleg néma zord szoborrá. A keresztyén ember, ki ifjúságától fogva tud Isten bocsánatáról, hiszen belőle élt, irgalmas szívű marad öregkorára is, családjának, kisebb-nagyobb közösségének békítő atyja, anyja tud lenni. Egy neves keresztyénről olvastam, ki egyszer, magas korban járva, így szólt: „Már nem látok jól, már nem hallok jól, már csak szeretni tudok.” Micsoda kincs egy ilyen öreg a háznál! Hát a Prédikátor által leírt bajok? A testi fájdalmak, lelki kínok? A megfeszített Krisztus szenvedő arcába nézve elviselhetőbbé enyhülnek. Hiszen Ő ártatlanul szenvedett. Az egyik zsoltárt egy öregember írta. Könyörgésében vallomást tesz róla, hogy Isten őt kora ifjúságától fogva tanította. Elmondja, hogy hirdette is Isten nagy. tetteit, csodáit és amíg teheti, hirdetni akarja „a jövő nemzedéknek”! Ebbe bizonyára beletartozik másokért mondott imádsága is. Erre az aggastyán is képes. És könyörög önmagáért is, mintát nyújtván mindnyájunknak, ekképpen: „Öregkoromban se vess el engem, ha elfogy az erőm, ne hagyj el!” (Zsolt 71,9; 17-18 v.) Scholz László
